Limes rovat

Haydn és az orvosok

Schultheisz Emil
orvoslás

Joseph Haydn egészen idős koráig jó egészségnek örvendett. Barátai, ismerősei izmos embernek írják le. Nem tudunk róla, hogy gyermekkorában valaha is beteg lett volna. Ifjúkori „melankóliáról” pedig, amit oly sok nagy zeneszerzőről jegyeztek fel, szintén nincs említés.

Hogy azonban legifjabb éveiben himlőt vészelt át, arra himlőhelyes arca utal.

Nem volt szép ember. Alsó állkapcsa és ajka túl erős, orra polyposis miatt (amit, mint mondotta, anyjától örökölt) duzzadt volt.

Tulajdonképpen nagyon is kevéssé „átszellemült”, nagyon is földi arc volt ez. Az asszonyokkal való kapcsolatát némileg nehezítette, mindenesetre csak ifjabb éveiben.

Ezen a hosszúkás, nem szép arcon azonban mindig barátságos mosoly ült. „Látszik rajtam, hogy mindenkinek jót akarok” – mondta a már öregedő Haydn egyik képe előtt állva.

Csak elég későn került érintkezésbe orvosokkal, s hála jó egészségének, kezdetben ez is tisztán társadalmi kapcsolat volt. 1780 óta, különösen télen, sokat tartózkodott Bécsben, ahol a Genzinger-házban meleg fogadtatásra talált. Genzinger doktor nőorvos volt. Háza élénk társadalmi élet központja. Feleségének kedves lénye vonzotta Bécsbe az öregedő mestert. „Nagyságod nyugodt lehet, mert barátságom és nagyrabecsülésem bármily gyengéd légyen is, sohasem lesz kárhoztatható” – írja Haydn Genzingernéhez írott levelében.

Londoni útjáig visszatérő orrpolyposisán kívül nem zavarta említésre méltó betegség a mester munkakedvét.

A Csatornán való átkeléskor tengeribeteg lett. Egészséges alaptermészetét mutatja, hogy könnyebben vészelte át, mint az utasok többsége. A megérkezés izgalmai azonban – mint életrajzírói megjegyzik – napokig tartó, heves fejfájást váltottak ki nála.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy ezeket az átmeneti fejfájásokat évtizedeken át tartó orrpolipjai okozták. Az Esterházy-udvarban töltött idő alatt a kismartoni Irgalmas Kórház sebésze kétszer operálta sikertelenül, mint ahogy eredménytelen maradt az osztrák hadsereg fősebészének, a József Akadémia igazgató tanárának G. F. Branbillának a műtéti beavatkozása is. Ezekről a műtétekről bécsi kiadójához, Artaria-hoz 1783 áprilisában írt leveléből értesülünk.1

Londonban megismerkedett a híres angol orvossal, John Hunterrel, aki századának egyik legnevesebb és legkedveltebb sebésze volt. Haydn londoni tartózkodása idején Hunter a brit hadsereg tábornok-orvosa volt, ugyanakkor magánrendelőt tartott fenn a Leicester Squaren. Társaságban többször találkoztak és Hunter tudomást szerzett Haydn időnként kellemetlen tüneteket produkáló, az orrlégzést gátló orrpolypusáról.

Mint ismeretes, Haydn angol nyelvtudása még egy évi angliai tartózkodás után sem volt kielégítő. A kitűnő sebész egy elvégzendő polypműtétre vonatkozó szavait nyilván félreértette. Így került sor arra a jelenetre, mely azután Hunter rendelőjében zajlott le, ahová egy alkalommal a mestert meghívta, s amelyről maga Haydn így számolt be:

„Az első üdvözlések után néhány erős fickó lépett a szobába, hátulról megragadtak és egy székhez akartak kötözni. Én üvöltöttem, kiabáltam, ütöttem és addig rugdalóztam, míg kiszabadíthattam magam és Hunter úrnak, aki háta mögött rejtegette műszereit, érthetővé tettem, hogy semmiképpen sem hagyom magam operáltatni. Csodálkozott önfejűségemen, úgy tetszett nekem, sajnál, hogy nem óhajtok abban a szerencsében részesülni, hogy ügyességét kipróbáljam. Vajon a sírba akarom-e vinni ellenségemet, kérdezte halk rosszallással. Közöltem, hogy ezt óhajtom tenni, s gyorsan elhagytam a házat.”

Ez az 1792-es esztendőben történt. Később mégis megoperáltatta magát, sajnos eredménytelenül.

Igazán komoly betegségben később sem szenvedett. Erős szervezete, mértékletes, kiegyensúlyozott életmódja 70 éves koráig jó egészséget biztosított számára.

Röviddel az első londoni út előtt Oetingen-Wallerstein herceghez írt levelében mentegetőzik: szembetegsége gátolja abban, hogy a herceg által rendelt muzsikát időben szállítsa. Néhány hétig tartó, enyhe lefolyású gyulladás volt ez, amely nyomtalanul gyógyult.

Második angliai útja alkalmával rheumás fájdalmak kínozzák. A nyirkos, hűvös klímát nehezen szokta meg.

Az első komoly betegség 1801-ben támadja meg. Súlyos grippe kényszeríti ágyba. Hónapokig nem tudja kiheverni. Állandó fejfájás kínozza az agyondolgozott mestert. Ő maga úgy véli: rossz közérzetét az „Évszakok”-on való kimerítő munka okozza. „Az Évszakok megtörték a gerincemet” – jelenti ki.

1803 után nem tud komponálni. Nem mintha nem volnának gondolatai, sőt, túl sok ötlet és gondolat torlódik fáradt agyában. Az „idegek” kínozzák. Érzelmi labilitása, időnként fellépő mély depressziója kezdődő öregkori sclerosisra utal. Emlékezete „tönkrement”, írja ekkor egyik levelében.

1805-ben Napóleon Mare-t küldi a mesterhez, aki visszatérve, gyengeségéről számol be.

Ezt megelőzően, 1805 februárjában Párizsban elterjedt halálhíre. Cherubini már egy gyászkantátát komponált (Chant sur la Mort de Joseph Haydn), amikor megérkezett a jelentés: Haydn él.

1806-ban egészsége tovább gyengült. Általános gyengeségéhez kínzó lábfájdalom társult. Alszárai duzzadtak voltak, csaknem teljesen járásképtelen lett. A leírás leginkább vénás thrombosisnak, illetve azt követő postthrombotikus syndromának felel meg.

1807-ben és 1808-ban részt vett Szent Peregrinusnak, a lábbetegségek patrónusának ünnepén. Enyhülést azonban nem talált. Deprimáltan vitette magát haza.

Ez idő tájt készíttette híressé vált névjegyét ’Der Greis’ című dalának első akkordjaira: „Molto Adagio – Hin ist alle meine Kraft – alt und schwach bin ich – Joseph Haydn” („Molto Adagio – Oda minden erőm – öreg és gyenge vagyok – Joseph Haydn). Ezt a névjegykártyát akkor használta, amikor valakit nem akart vagy tudott fogadni, vagy ha egy meghívást mondott le.

Gyengesége fokozódott. Az agg mester állandóan a halál gondolatával foglalkozott:

„A világnak már semmi hasznára sem vagyok, úgy kell ápoljanak, mint egy gyereket, itt volna az ideje, hogy Isten magához szólítson.”

Az utolsó látogató, aki küszöbét átlépte, egy francia tiszt volt. Nagy tisztelője, aki a „Teremtés” egy áriáját („Mit Würd und Hoheit angetan”) énekelte el előtte. Ez Haydnt mélyen meghatotta, s ez volt az utolsó öröme. 1809. május 31-re virradó éjjel 1 órakor csendesen elhunyt. Orvosai, Franz von Hohenholtz és Böhm doktorok a halál okát „végelgyengülés”-ben jelölték meg.

A temetés után Haydn teste még nem talált végleges nyugalomra. Az akkor divatos Gall-féle frenológia két lelkes híve J. N. Peter és K. Rosenbaum „tudományos” érdeklődésből kiásták a koponyát és egy római szarkofághoz hasonló kis szekrénykében tartották. A koponyát később Karl Langer bécsi anatómus vizsgálta meg, majd Bókay János ismertette Haydn-tanulmányában.2 Végül is a koponya a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde tulajdonába került, ahol ma is őrzik.3
[1954-ben a koponya az egyéb csontmaradványok mellé került az Eisenstadt-i Bergkirchében található Haydn-sírba. – A szerk.]

Joseph Haydn portréja
Thomas Hardy (1757–1805 körül) · 1791 · olaj, vászon · 76,5 × 63,5 cm · Royal College of Music Museum of Instruments, London
  1. Bartha, D.: Joseph Haydn, Gesammelte Briefe und Aufzeichnungen. Kassel, 1965.; vö. még első életrajzírójának, G. A. Griesingernek erre vonatkozó feljegyzését: Biographische Notizen über Joseph Haydn (Leipzig, 1810)
  2. Bókay János: Haydn Józsefről orvosi vonatkozásban 200-ik születési évfordulóján. = Orvosi Hetilap 76 (1932) No. 12. 260–263. p. és különlenyomat.
  3. Tandler, J.: Über den Schädel Haydns. = Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 39 (1909) 260–279. p.
  1. polypus – nyálkahártya-daganat, kocsányos daganat. polyposis – számos polip kialakulásával járó állapot.
  2. grippe – influenza.
  3. sclerosis – keményedés.
  4. thrombosis – rögösödés a vérben.
  5. postthrombotikus syndroma (PTS) – a mélyvénás thrombosis leggyakoribb szövődményének egyike.
  6. Gall-féle frenológia – áltudomány, amely 1810 és 1840 között volt különösen népszerű, és melynek középpontjában az emberi koponya mérései álltak. A frenológusok úgy gondolták, az emberi koponya külső jellemzői alapján következtetni lehet az ember értelmi képességére és jellembeli tulajdonságaira.

Schultheisz Emil: Művészek és orvosok. Sajtó alá rendezte Gazda István. Szakszerkesztő Bodorné Sipos Ágnes. Schultheisz Emil „Fejezetek az orvosi művelődés történetéből” címmel a Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 62. köteteként 2006-ban megjelent munka „Művészek és orvosok” című fejezete. Budapest, 2006. (A Magyar Tudománytörténeti Intézet Tudományos Közleményei, 17.)