Midőn az ember léghajót lát felszállani s a szellő szárnyain tova vitetni, ellenállhatlan vágyat érez úti társul csatlakozni s bebarangolni a határtalan légtengert. E vágy 1862 nyarán Angliában teljesedésbe ment, ott a léghajózás oly divatba jött, hogy a jobb körökben némileg a tónhoz1 tartozott ezen kérdésre „látta a felhő szcenériákat2”? – igennel felelni.
Csupán pénzkeresetből sokszor készítenek léghajót, mely fel is száll, de sem a magasságra, melyet vele elérhetni, sem az életre nézve, melyet reá bíznak, elegendő biztosságot nem nyújt, azért ilyen ballon-eresztések puszta látványnál nem egyebek. Másképp volt ez most Angolhonban. Az angol tudósok vándor gyűlése elhatározta 1861-ben, hogy némely kísérletek s észletek tételére, melyekre a földön, még ennek legmagasb hegyeit sem véve ki, bizonyos s el nem távolítható befolyások mindig módosítólag hatnak, léghajó használtassák. Eleinte kikölcsönözték azt, mely Londonnak egy nevezetes mulató kertjében, a „Cremorne garden”-ben, a mulatságok hosszú ciklusában csaknem naponkint előfordult. Nagyságra elegendő lett volna, de oly hanyagul volt szerkesztve, hogy a próbautat sem állhatta ki, s ennek következtében elhatározták egy újat készíttetni, mely úgy nagyságra, mint szilárdságra az eddig Angliában ismerteket felülmúlja. Mr. Coxwell, gyakorlott léghajós, bízatott meg e feladattal, ki hat hét alatt készített egy oly léghajót, melynek magassága vagy 11 s átmérője vagy 8 öl3 volt. Megvolt benne a szilárdságon kívül az alak szépsége, s valódi gyönyör volt a nagy testnek már megtöltését is nézni, az esztétikai hatáson kívül, mozgásainál szállereje gyakran nyilvánult, s így benne a szép és erős látszott egyesülve.
Mr. Coxwell, azon kívül, hogy egy ily léghajót sikeresen épített, tapasztaltságánál, minthogy vagy 400 utat tett már a légben, s személyes tulajdonságainál fogva is az illetők teljes bizalmát vívta ki, s művének kormánya teljhatalommal ruháztatott reá.
Tisztán tudományos célra három utat tettek, ilyenkor a tudományos észleletek s kísérletek megtételére is kellett valaki, s e merész vállalkozó Mr. Glaisher volt, a királyi csillagda egyik tagja, ki Greenwich-ben a légtüneti észleléseket vezeti. Ezen három útban szállottak legmagasabbra, mit a csekélyebb teher is lehetségessé tett.
Öt út félig tudományosnak nevezhető, Glaisher a szereivel ezen alkalommal is felment s észlelt, de közönség is csatlakozott s rendesen tizenhárom személy volt a kosárban. Már e tetemes súly sem engedte volna azon tájakba emelkedni, amelyekre két embernek lehetett. A többi felmenet csupán a légi utazásban gyönyörködőkkel történt, s ezek száma nagy; a magasság rendesen nagyobb volt, mint a közönséges felhőké, s tartott 2 ½ vagy 3 óráig. Végre részutazásokat is rendeztek, melyekkel mintegy próbálták a léghajót a nagyobb út előtt, s kötélhez kötve eresztették fel, s meglehúzták, ilyenkor 16 személy is ment egyszerre. A díj ezeknél 15 ft, amazoknál 50 ft. ezüstben.
Az eddigi legnagyobb magasság, melyre ember léghajóban fölemelkedett, 23 000 láb4 volt, s ez történt 1804-ben Párisban, s Gay-Lussac a francia akadémia legjelesb fiatal tagjainak egyike volt, ki azt sikeresen tette meg, s ismereteinket az ottani viszonyokról tetemesen gyarapította. Az óta többen kisérlették meg, de nem sikerült. Többi közt 1856. júliusban Barral és Bixio emelkedtek fel szintoly magasságra, mint Gay-Lussac, de nem lévén gépük szilárdul építve, megrepedt, s csupán ügyes fogásaiknak köszönhették, hogy élve jutottak a földre. Ismétlésre nem vállalkoztak.
1862. nyarán, különösen szeptember 5-én tette meg Glaisher és Coxwell azon utat, melyben 35 000 lábra5 emelkedtek, s így sokkal magasabbra, mint valaha ember, vagy átalában teremtmény jutott. E két ember 12 000 lábbal volt közelebb a Holdhoz és csillagokhoz, mint az egész faj ő előttök. Igaz, hogy meleg jelentést nem tesznek közeledésekről az ἔμπυρος-hoz6, de útjok nincs költői színezet nélkül.
Amint a köteleket feloldják, roppant sebességgel rántja ki utasainkat a földiek sorából, s ragadja előbb a sasok honába, honnét először mindjárt szokatlan látványt élveznek: a föld mozaikját a szem képességétől függő határban; a szántóföldek az ő különböző növényeikkel, mint színes kockák, az országutak, mint élesen kiváló fehér vonalak, a Themze, melynek eredését s torkolatját egyszerre látják, mint kanyargó ezüst szál mutatja magát. Este felé maga London külön meglepetés: a világ legnagyobb városa pazar fényében a gázlángoknak, s ezek párhuzamos vonalokban sokszor mérföldnyire is nyúlnak, egymást sokféle irányban keresztül metszvén. A tompa moraj, melyet a közel hárommillió ember sürgése forgása okoz, a maga ünnepélyes egyhangúságában, szintén olyas valami, miről az embernek fogalma nincs. Londontól távolabb egyéb hangok hatnak föl, de különböző erősséggel, a kutyaugatás igen messzire hallatszik fel, az emberek egyes kiáltása nem. Katonai zenekar, sőt a kürt méla hangja magában is elbájolta a légi utazókat.
A léghajósok nem bírván másképp, mint le és föl irányozni a szállművet, nem bírván jobbra vagy balra menni kényök szerint, fölfelé haladnak untalan, a s madarak tájából kiérve, a felhők országába vándorolnak. Ezek vastagsága egy ízben 8 000 láb7 volt, talán csaknem oly magas, mint honunk legnagyobb hegye: a Lomnici-csúcs. E sűrű s nedves közeg nem nagy élvezetet nyújt ugyan eleinte, ekkor mit sem látnak; volt eset, midőn a kosárból a gázgolyót nem látták, noha a fejök fölött tán négy lábnyira volt. Amint azonban föllebb érnek, a zűrzavar oszlik, a kaotikus anyagból alakok válnak ki, a föld hegyláncaihoz, s völgyrendszereihez, ezek legszebb kiadásában hasonlítók. Mentől föllebb annál határozottabb a tájkép, a felhő gomolyok alattuk elgurulnak, felettök az ég azúrja nyílik meg, szokatlanul sötétkék színnel, s nem sok vártatva a nap áll előttök teljes pompában, a láttért arany sugaraival eltöltvén. Amint fokonkint gyorsítva föllebb szálltak, a jelenet újra változott, már kiértek a felhők honából, s most arra néztek le, mint útjok első felvonásában a földre. A ködtestnek beláthatlan tengere terült el alattok, teljesen átlátszhatlan, s tetszőleg oly sűrű, hogy pillanatig kétségbe vonták, hogy csakugyan azon hatottak keresztül. Itt-ott egy fekete tömeg, mint bérc tolult fel, mögötte sötét árnyat vetve; nagyobb távban jéghegy alakok a legfényesb színekben pompázva tűntek elő, még távolabb egy hasadás a felhőben valami nagy tófélét sejtetett. A láthatár legvégén hófedte csúcsok, mint cafrang fogták be a tért, egy a végtelenségben lebegő Alp-láncolat benyomását gyakorolván. Ily túlvilági látvány ecseteléséhez szegény a nyelv szóban s kifejezésben, s az elragadtatás dicsfényében csak ennek érzete volt a folt.
Glaisher a felhő sceneria nem gyanított szépségeit örökítendő, hozzá fogott a fotografozáshoz. És miért ne? – e művészet most azon a fokán áll a tökélynek, hogy pillanatnyi képeket is készít, s bámulandó mily szép tengeri jeleneteket fényképez az angol, vagy utcaikat a francia. Az ugyanazon pillanatban megvolt alakzata a tenger hullámainak: örökítve van a papíron, a legnépesb boulevard-ok mozgó lényei e pillanat alatt vett állásukban lerajzolvák oly híven, hogy még azt is kivehetni, ki ment gyorsan, ki lassabban, amannál a kép zavarosabban, emennél tisztábban képződvén ki. Azonban míg a földi fotograf maga szilárd helyzetben van s csak a leveendő tárgy mozog, a légi photograph tárgya is, de kosara is, melyben ül, nagyobb sebességgel halad föl, mint a madár s azonkívül forog, mint a mindenség terében elejtett orsó, a saját tengelye körül, s így pillanatnyi nyugvás sem állván be, a fényképezési kísérlet nem sikerült. Hogy mily becses adalék lett volna ez albumainkhoz, könnyen elgondolhatni.
Már-már a felhőkön túl is annyira emelkednek, hogy azok részletei elmosódnak; a lég hőfoka alászáll, hideget kezdenek érezni, Glaisher kesztyűt húz, Coxwell nem hozott magával. A légnyomás és a hőfok észleléstől megmaradt időt egyéb nem vevén igénybe, előveszik a galambokat – sok tudományos kísérlet szerencsétlen áldozatait – a kosárból kitartván eleresztik az elsőt, ez szárnyait kiterjeszti, de a lég annyira ritka volt, hogy repülni nem bírt, mint egy darab papír esett le a légtenger feneke felé. Egy másikat közel egy mérföldnyi magasságban (a mienket értve) eresztettek útnak, ez jobban összeszedte magát, s nagy körökben repült tetemes erőmegfeszítéssel s egyszer-egyszer nagyot haladva lefelé.
Egy és negyed (geogr[áfiai]) mérföldnyi magasságban már az ember létezhetésének határához közeledtek. Glaisher azon veszi magát észre, hogy a barométer-állást nem bírja leolvasni; szemeit dörzsölte, nem használt; szemüvegét vette elő, nem segített. Most egyéb tudományos szereit nézte, de azokon sem vett ki semmit, sőt zsebórája mutatóját sem bírta látni. Most Coxwellt, ki a kosár fölött a karikában volt elfoglalva, kérte, hogy jönne segítségére. Igenis, mondá ez, mihelyt itt fönn elkészültem. Ez alatt látása mindinkább homályosodott, ereje fogyott, meg-megrázta magát, s kezeit dörzsölte, de mind hasztalan. Karjai leestek, feje oldalra dőlt, végre elalélt.
Mindaddig, míg a léghajó a legnagyobb magasságban, mi közel 1 ½ mérföldet tett – időzött, Glaisher alélva maradt, mi az álomnak azon neme volt, melyben az érzékek működése megszűnt, az egy hallást kivéve. Glaisher mindent hallott, amit későbben mondott neki Coxwell, de nem felelhetett reá, nem bírván szemeit felnyitni, szólani, vagy mozdulni.
Ilyen a kísérletezők szenvedélye, midőn közel vélik magukat az elmében forgatott eredményhez; itt az életveszély nem jő szóba; a jelszó: előre, ha csak egy lábbal is, mert itt minden láb előre – új nyereség, új diadal! Egész tíz percig egyedül hajózott Coxwell, sőt még rosszabban, mint egyedül, mert barátját élettelenül látta maga mellett feküdni, 35 ezer lábnyi magasságban emberi segédkéz fölött! Valóban rendkívüli tíz perc volt ez, ha magunkat belegondoljuk: magára hagyatva, minden bajtárs nélkül, intézkedni a határtalan térségben, ahol az egyszer nem volt átvitt értelemben mondva „egyedül állok a világon” s egyetlen egy fejnek kellett gondolkodni a végtelen űrben! Csaknem a végletéig mentek a vakmerőségnek, Coxwell magán is érezte az elfogultságot, s belejött azon állapot elejébe, mely Glaisher gyengébb testalkotásán hamarább vett erőt. Meggondolta magát s elhatározta föllebb nem menni, hanem gázt kieresztvén lefelé indulni. Ha e határozattal csak egy percig késik, ő is aléltan hever a kosár fenekén érzéketlen barátja oldalán, s ekkor egy léghajó tétovázik vala a légnek iszonyú magasságában kormányos nélkül, magával vivén két holt tetemet, s tán kiállva oly viharokat s hajótörési vészeket, melyek természetéről a Föld felületén tett kísérleteink után távol sincs fogalmunk.
Azonban keze el volt fagyva, s ezt csak akkor vette észre amint a szelepnyitásra akarta használni, de ébren volt a lélek s a fogaknak kellett e szolgálatot megtenni. Szájával húzta meg a szelep kötelét, s tartotta míg csak azt nem látta, hogy a hajó nem megy többé fel, sőt ellenkezőleg lefelé indul. Ez által két ember-élet lőn megmentve, mert leérvén azon rétegbe, melyben Glaisher elalélt volt, ez újra magához jött: felnyitotta szemeit, látta a viharedzett léghajóst, a szereket, előbb homályosan, majd aztán tisztán, s minden visszatért az előbbi kerékvágásba; s az ember mármost tudja, hogy physikai alkotásánál fogva, menynyire szabad megközelíteni az égi testeket, s hol a határ, melyen túl az élet feltétei megszűnnek.
Ezen vállalat az emberi történelem legnevezetesb eseményei közé sorozandó, méltán nyer az helyet a hadviselet, a politika vagy feltalálás legnevezetesb fordulópontokat képező mozzanatai közt. Átalában saját természetű azon bátorság, mellyel a tudomány emberei vannak felruházva; bátornak lenni társaságban, más bátrak buzdítása által istápoltatni: tán könnyebb dolog, mint magára hagyatva mutatni e lélekerősséget. A tudomány embere egyedül küzd a természet tétlensége ellen, s hódoltatja akaratának a teremtéskor kerékvágásba tett erőket. Neki senki sem kiált győzelmet, senki nem harsogtat trombitákat, senki nem lobogtat zászlókat. Egész csendesen, de mégis határozottan és szenvedéllyel száll szembe a látatlan erőkkel; a gázzal, mely belehelve vagy elpuffanva bizonyos halált hoz, a tudományszomjas tanuló meg az igazság feltalálásáért lángoló bölcsész lelkületével tesz kísérletet. Gay-Lussac és fiatal dolgozó társa Liebig, azon durranó vegyek természetét tanulmányozták, melyek közül egy, amint egy vegyész belőle a másiknak küld – s a postán a doboz felnyittatik vala, nem csak a jelenlevőket mind megölte, hanem még a szoba falait is szétvetette. Humphry Davy azon elszántsága, melynél fogva egy ismeretlen légnemet magába szívott, hogy hatását a szervezetre kiismerje, nem mindennapi; Gehlen, egy fiatal német vegyész lelki ereje pedig bámulatos, ő egy ismeretlen, de mérges gázt lehelt be, melynek következtében menthetlenül elveszett, de magából a halálból is tanulmányt csinált, a hatást mindaddig jegyezvén vagy mondogatván, míg szemei örökre be nem csukódtak; a lélek az akarat parancsa szerint működött, míg lángja ki nem aludt. Egy fiatal természetbúvárnak, kivel múlt októberben kellemes napokat töltöttem Cambridge-ben, néhány hét előtt, mint megholtnak arcképét hozta az „Illustrated London News”, azon megjegyzéssel, hogy tudományszomjas lelke vakmerő elszántságának lett áldozatja. Ő ugyanis Nyugat-Indiába visszamenvén, előbbi foglalkozását, a tengeri állatok életmódját kifürkészni, a Londonból magával vitt újabb bukó készülékkel újra elővette, s azokkal nagyobb mélységekre vállalkozott. Egyszer a hajóban váró barátai megsokallották időzését a tenger fenekén, jelt adnak, de nem viszonoztatik, hanem ugyanakkor egy holt tetemet látnak a vízen úszni, mi a történteket szomorúan világosította fel.
E példákat szaporítani lehetne. De elég legyen azzal végezni, hogy Gleisher és léghajósa Coxwell neve örökítve van, mert ők is fényesen megmutatták, hogy a tudomány mily lángra gyújthatja a kebelt s mily bátorságot önthet a lélekbe. Ha miként a költő mondja, háromszorosan vértezett mell kellett ahhoz, hogy valaki első lódítsa a hajót a tengerre, valóban nem kevesebbre volt szüksége annak, a ki először lebegett a föld fölött a mi mértékünk szerint másfél mérföldnyi magasságban.
A költészet és a tudomány a magas régiókra nézve szerencsétlenségre
nem értenek egyet. Amaz tüzes elragadtatással mutat fel mint a dicsőség
és fény honára, hova a vitézség és nagyság fog eljutni; mindent boldognak
mond, mi az éggel van összekötve; a tudomány ellenben az ő öt érzékével
vizsgálja a felső téreket, s egyszerűen jelenti, hogy ott igen hideg
van, lélegzeni nehéz, a fej elkábul, a látás elhomályosodik, az öntudat
lassanként elvesz, s végre elalél az ember.* Még magok a madarak sem
bírnak ugyanazon égben röpülni, mely a költők szerint az ő hazájok.
A költő alólról tekint fel s így csinál játszi fogalmat róla, míg a
tudomány felemelkedik a magasság szintjére s ott vizsgálja. Az ég a
költőnél jelkép, a tudománynak tény. Azonban meg van az igazság mind
a két nézletben, csak a kiindulási pont az, amely az eltérést okozza.
* Többnyire a költő is így jár vele, ha test és lényeg nélküli fantomok szárnyán kapaszkodik az alaktalan űrbe. Szerk.
