Zsigmondy Vilmos bányamérnök emlékezete

Emberi természetünk egyik jellemvonása a feledés. Az elhunyt nagyjaink emlékezetére gyújtott tüzet állandóan élesztgetni szükséges, nehogy az idők rohanásában szalmalángként hamvadjon el. Ismertetésem evvel a céllal készült.

Zsigmondy Vilmos a múlt század egyik vezető bányamérnöke. Tevékenysége a szakmai határon túl a közélet széles területére kiterjedt. Abban a korszakban élt, mikor a nemzet az elnyomatás alatti gyarmati sorsból való felemelkedés vágyában az elmaradást igyekezett behozni. Ez a törekvés küzdelmes volt és harcos férfiakat kívánt. A több mint félszázados megemlékezéseket, életrajzot az újabb kutatások eredményeivel egészítettem ki.

Életfolyása azért is tanulságos, mert uralkodó osztálybeli ősök hosszú sora és pártfogása nélkül szerzett tudományos és kiviteli munkássága, valamint kiváló emberi tulajdonságai révén országos, sőt európai tekintélyt nevének.

De időszerű Zsigmondy Vilmos emlékének felidézése a Bányászati és Kohászati Egyesület alapításának 75. éves jubileuma alkalmából rendezendő ünnepi közgyűlés küszöbén is, mert az. Egyesület alapításának bölcsőjénél fontos szerepet töltött be.

Ünnepségünk fényét emelné és a magyar bányász szakma megbecsülését jelentené, ha a főváros vezetősége egy rég elfeledett adósságot törlesztene avval, hogy a főváros 1889. évi július 4-i közgyűlése határozatának [1] eleget tenne, amely szerint Zsigmondy Vilmos közhasznú tevékenységének és alkotásának legnagyobb hirdetője, a városligeti artézi kút, illetve fürdő előtti teret, vagy sétányt róla nevezné el.⁽¹⁾

Egyesületünk vezetősége, 1966 elején a főváros tanácsához ilyen értelmű előterjesztést tett, amelyhez a Magyarhoni Földtani Társaság is csatlakozott. A sors különös játéka folytán kettős ünnepségünk (a Lap és Egyesület alapítása évfordulója) csaknem egybeesik az artézi kút fúrása megkezdésének 100 éves évfordulójával, ami még inkább aláhúzza az időszerűséget.

Zsigmondy Vilmos 1821. május 14-én született⁽²⁾ Pozsonyban. [2] Atyja, Sámuel, a pozsonyi evangélikus líceum tanára, majd igazgatója, 1833-ban elhunyt és 6 gyermeket hagyott hátra, ami családi szűkös életkörülményeit eléggé magyarázza.

Vilmos első oktatásban otthon részesült, majd az 1831–34. tanéveket kivéve, amelyeket Szakolcán és Komáromban végzett, a pozsonyi evangélikus líceumban tanult és az 1838. évben kitűnő eredménnyel végzett.

Az 1838–42. tanévekben a Selmecbányái Bányászati és Erdészeti Akadémia bányászati szakjának hallgatója. Tanulmányait itt is jeles eredménnyel fejezte be.

1843. március 30–június 28-ig a Selmecbánya melletti szélaknai bányagondnokság Nándor-aknai üzeménél gyakornok, majd üzemvezető-helyettes 1844. április 29-ig, amikor a bécsi központi bányaigazgatósághoz osztották be.

Újabb állomása az oravicai bánsági bányaigazgatóság resicabánya-dománi üzeme, ahová 1846. május 1-én bányamérnök és gondnoki minőségben nevezték ki. A bánsági bányakerületben ez idő tájt nagymértékű üzemfejlesztés volt folyamatban, mert a kincstár magánosok kisebb üzemeit megvásárolva, a jó minőségű és kokszolható szénbázis termeléséit évi 200 000 tonnára kívánta emelni. Az üzemfejlesztési munkálatok kivitele képezte Zsigmondy feladatát.

A szabadságharcban való részvétel

A Kossuth Lajos által hirdetett eszmék, a nemes és nem nemes közötti válaszfalak megszüntetése osztatlan örömet fakasztottak országszerte. Resicabánya népessége is, nem magyar származása ellenére, szívvel-lélekkel ragaszkodott a hazához, és lelkesedéssel fogadta a híreket. Míg azonban az országgyűlés a reformok magalkotásával volt elfoglalva, a magyar viszonyok alakulásával elégedetlen bécsi kamarilla azok megsemmisítésére törekedett és a nemzetiségeket elszakadásra biztatta fel. A délvidék megerősített katonai táboraiból a békés települések ellen támadásokat intéztek.

Resica a honvédelem terén fontos szerepet töltött be, mert virágzó vasgyáriparral rendelkezett, amelyet Zsigmondy ajánlatára ágyúöntésre is berendeztek. Lázas tevékenységgel gyártották a 3, 6, 18 fontos ágyúkat, ágyúgolyókat és szuronyokat. [3]

A forró hangulatban önvédelemre kellett berendezkedni, úgyhogy a bányahelységekben márciusban nemzetőrségeket szerveztek. Ennek vezetőjévé Resicán a köztiszteletben álló Herglotz Györgyöt, Zsigmondy későbbi apósát választották meg. A kb. 200 fő nemzetőr különböző nemzetiségű és foglalkozású lakosokból állott és karabéllyal, ágyúkkal voltak felszerelve. Resica félénk természetű tiszttartóját az oravicai bányaigazgató, Gränzestein Gusztáv Oravicára helyezte és Zsigmondyra bízta ezt a tisztséget. Ő lelkesedéssel intézte Resica ügyeit és védelmét. 1848 októberében a karánsebesi határőrezred parancsnoka leszerelésre, a fegyverek átadására szólította fel a bányavidéket, amit megtagadtak. A nemzetőrség összetartásában Zsigmondy élénken részt vett.

A hó vége felé beállott a közvetlen veszélyezettség. Ekkor védelmi bizottságot alakítottak, amelyeknek elnöke Zsigmondy lett. A délvidéki honvédségtől segítség érkezett, amely Resicát körülsáncolta és az utcákat eltorlaszolta. A minden órában várható ellenséges támadás miatt a munkások fegyverrel mentek műhelyeikbe. December 18-án megtámadták Resicát. A támadók vezetője, Doda Traján, megadásra fel a resicaiakat. Mivel a Zsigmondy vezetésével kiküldött parlamenterek tárgyalása nem vezetett eredményre, a harc kitört és a resicaiak győzelmével végződött.

December 22-én a határőrvidéki ezred két zászlóalja közeledett Resokrák kapitány vezetésével. A környék fellázított, kaszákkal és vasvillákkal felszerelt lakóival együtt 10–12 000 fő lehetett az ellenség száma. Növelte a bajt, hogy Damjanich verseci honvédparancsnok támadásra készülve, 23-án 80 honvéd kivételével elvezényelte a resicai honvédséget.

December 24-én reggel 8 órakor megkezdődött a támadás. Minden fegyverfogható férfi a torlaszokon volt és az ágyúk is serényen dolgoztak. Úgy látszott, hogy az ellenség, nagy száma ellenére, kudarcot fog vallani. Ekkor az átpártolt Rain Márton őrmester, aki a resicai nemzetőrség kiképzője volt és jól ismerte a terepet, a Berzava csatorna vízének elgátolását javasolta. Az árulás eldöntötte Resica sorsát. Délután 5 órakor a város már lángokban állott és 146 lakóház, az épületek fele elpusztult. A halottak száma 60–80-ra volt tehető. Aki tudott, elmenekült. Az ellenség a feldúlás után elhagyta a várost.

Zsigmondy a gyári pénztárban (őrzött 30 000 Ft készpénzt magához véve Oravicára, onnan Szegedre majd a magyar kormány rendeletére Debrecenbe távozott. [4] Időközben Bem tábornok csapatai kiverték az ellenséget és Zsigmondy újabb kormányrendeletre visszatért Resicára. Az ő vezetésével tovább gyártották a hadianyagot egészen a világosi fegyverletételig. Ekkor Zsigmondyt letartóztatták és Temesvárra szállították.

A haditörvényszék 1849. november 26-án hivatalvesztésre és vasban eltöltendő 6 évi várfogságra ítélte. [2] Az indokolás szerint 1849. április 14-e után, bár az 1848. október 3-i manifesztumot ismerte, a „lázadók” részére, mint a resicai vasmű üzemvezetője, nagy mennyiségű fegyvert és lőszert gyártott, velük állandóan összeköttetésben állott és a császári csapatok felszólítására a resicai vasmű átadását megtagadta, sőt ellenállást szított.

1850. július 24-én resicai barátai és a polgárság tömeges aláírásokkal ellátott folyamodásának [5] helyt adva császári kegyelemmel elbocsátották az olmützi várból, ahol fogságát töltötte.

Mivel az ítélet folytán kincstári szolgálatba nem léphetett, Herglotz György bányájánál vállalt bányagondnoki állást. 1851. április 4-én volt főnöke, Gränzenstein Gusztáv ajánlatára Sándor Móricz gróf annavölgyi bányájának vezetésével bízta meg. [2]

Annavölgyi működés

Mikor átvette az üzem vezetését, a Leontina-táróban eocén korú széntelepben folytak a műveletek. [6]

E terület teljes lefejtésére, melyet a kegyelet ma is Zsigmondy mezőként ismer, kb. 100 év után került sor. Zsigmondy vezetése előtt nem sokat törődtek a feltárt széntelep korával és Isten ajándékának tartották, hogy egy vetődés folytán az 1,7 m vastag oligocén szénteleből 9 m vastag eocén széntelepbe jutottak. Csak Hantken Miksa bányamérnöknek, a dorogi üzem vezetőjének tüzetes vizsgálataiból tűnt ki, hogy a szénmedencében kétféle korú széntelep fordul elő, az oligocén korú vékonyabb és az eocén korú vastag széntelep. [7] E vizsgálatok megállapították a pontos rétegződést és az egyes rétegekre jellemző foraminiferákat.

Zsigmondy szoros barátságot kötött Hantkennel, s ez a barátság évek múltával, nézeteik azonossága folytán csak erősbödött. Közön vizsgálatokkal megállapították, hogy Annavölgyön az oligocén széntelep alatt kb. 70 m-rel fekszik az eocén széntelep. Zsigmondy a Hantkentől tanultak alapján később is pontosan szedte a fúrások által felszínre hozott kőzetmintákat és az azokban található kövületekből következtetett az átfúrt rétegek rétegtani helyzetére.

Egy 1852. évi bányatérkép szerint az eocén széntelep mélyebb ponton való megtámadása végett lemélyített Paula függőleges aknából vetődés miatt harántvágattal közelítették meg a telepet. Ennél az aknánál szereltetett fel újításként egy ruganyos aknapadot a leérkező kas ütésének felfogására. Mint az 1857. évi térkép tanúsítja, Zsigmondy a széntermelés emelése végett az oligocén telepben is folytatta a feltárást. Erre a termelés folyamatosságának fenntartása miatt is szükség volt, mert az eocén bányamezőben újabb vető vágta el a telepet, másik irányban pedig a szénbirtokhatár miatt nem terjeszkedhettek.

Zsigmondy felett tartott emlékbeszédében Péch Antal említi, hogy Zsigmondy tűzveszély megelőzésére szabályozta a bevezetett fejtésmódot. [8] Ennek mibenlétéről azonban sem az ő írásából, sem máshonnan adattal nem rendelkezünk. Így fel kell tételeznünk, hogy a Hantken Miksa által 1878-ban részletesen ismertetett annavölgyi fejtésmód Zsigmondytól származik. [9] Lényeges különbség a régebbi fejtésmóddal szemben, hogy az utóbbinál a vastag Leontina-telep alsó szeletét fejtik először, majd a fejtési üreg betömése után kerül sor a felső szelet lefejtésére. A régebbi eljárás szerint a művelési sorrend fordított, a felső szelet lefejtése után omlasztják az üreget s az omladék alatt fejtik le az alsó szeletet. Evvel magyarázatot nyer e fejtésmód tűzveszélyessége.

Zsigmondy 1859-ben megvált állásától. A szolgálati bizonyítvány családi okról tesz említést. Sokkal valószínűbb azonban, hogy mivel Sándor gróf nem vállalta az eocén mélyebb mezők nagy költséggel járó feltárását, könnyen kiszámíthatta a bányászat még hátralevő élettartamát, sivár jövőjét. A befektetés azért sem lett volna indokolt, mert vasút hiányában szekér- és hajófuvarozással kényszerültek a fővárosi fogyasztókhoz szállítani a szenet, úgyhogy nem voltak versenyképesek a kedvezőbb szállítási feltétellel rendelkező bányákkal szemben.

E kilátástalan helyzetben Sándor gróf 1866-ban a szénjogot és a bányafelszereléseket eladta az újonnan alakult Kőszénbánya és Téglagyár RT-nek. Az eladási javaslat bizonyára Zsigmondytól ered – aki ekkor már bányaszakértője volt a grófnak –, mert nem tartotta összeegyeztethetőnek becsületérzésével, és a szakértői kötelességekről vallott felfogásával, hogy megbízóját áltassa, vagy évtizedekig vissza nem térő beruházásra csábítsa, s az akkor még értéket képviselő bányafelszerelések elenyésszenek.

A vétel a vevő részére is kedvező volt, mert a bérletét képező szomszédos csolnoki terület feltárására és a szállítás megoldására Annavölgy mélyebb fekvése kedvező lehetőséget jelentett.

Az Esztergom vidéki szénmedence műszaki vezetésének szerepe a továbbiakban Zsigmondyra hárult, mert a szénmedence szénjogát bérlő Kőszénbánya és Téglagyár RT kezdetben bányaszakértőként, később elnöki tisztséggel bízta meg. Hatásköre kiterjedt a szászvári bányászatra is. [10]

Egészen az 1885. év végéig – mikor már egészségi állapota nem tehette lehetővé – járta a bányákat. Erre az időszakra esett a fúrások által feltárt csolnoki bányamező bekapcsolása üzemi koncentráció keretében a Paula-, majd az újonnan mélyített Vilmos-aknába. A szénmedence sorsdöntő kérdése, a triász mészkőből fakadó víz betörésének veszélye nem domborodott ki még addig, úgyhogy Zsigmondy e kérdés megoldásával mélyebben nem foglalkozott.

Hantkennel együtt az volt a meggyőződése, hogy tetemes szénvagyona és a fő szénfogyasztó főváros közelsége folytán nagy jövő vár a szénmedencére és minden energiáját latba vetette a fejlődés alapfeltételének, a vasútvonal megépítésének érdekében. [11] Az ellentétes érdekeket képviselő tőkések azonban a vasútvonal építésének halogatásával a szénmedence fejlődését évtizedekig hátráltatták. Csak 1892-ben épült meg a vasút, amit már Zsigmondy nem érhetett meg.

Önálló bányaügynöki iroda

Az annavölgyi üzem vezetésétől való megválása után Zsigmondy először apósának szekuli bányáját hozta rendbe, majd végleg Pesten telepedett le, hogy tágabb körben fejthesse ki működését. Úgy vélte, hogy tudását és gyakorlatát legjobban, mint önálló bányaügynök hasznosíthatja. A bányatulajdonosoknak vagy bérlőknek – nem lévén szakemberek – gyakran volt szükségük szaktanácsra. A hatóságok, már eddigi működése közben is szívesen vették igénybe tudását. Így 1847-ben részt vett a vasasi bányászat üzemfejlesztési tervének elkészítésében Az 1854–1859. években hatósági felkérésre bányászati peres ügyekben mint szakértő működött, sőt a Nógrád-megyei kis Újfalui szénbányaüzemet is vezette másodállásban.

A helytartótanács húzódozás után 1860. szeptember 30-án engedélyezte a bányaügynöki iroda felállítását. Az iroda tevékenységi köre mindinkább tágult, sőt az eredeti elgondolástól eltávolodva, főtevékenysége a vízszerzésre irányult. A szorosan vett bányászati tárgyú szakértői véleményeinek hozzávetőleges száma a 20-at meghaladja és a szakterület különböző vonatkozásában az ország egész területére kiterjedt. [2]

Kútfúrások

Zsigmondy legnagyobb eredményeit a kútfúrások terén érte el. Első magyar nyelvű nyomtatott szakmunkáját is ebből a tárgykörből meríti. Bányatana [12] az első magyar nyelven megjelent ilyen mű. Eredetileg négy fejezetre tervezte, de csak az első rész jelent meg. Tartalma a tervezet szerint: I. kutatás, fúrászat, artézi kutak, II. a bányászati nyerésre vonatkozó munkálatok, III. bányászati szállítás, IV. előforduló nehézségek elhárítása (föld, víz, tűz, levegő). A 182 oldal terjedelmű, gazdag illusztrációval ellátott mű bőven ismerteti az artézi kutak elméletét, tanácsot ad a gyakorlati kivitelezésre, a hévforrások befoglalására. Kiemeli a rétegvizek kizárásának fontosságát, a víz eredeti tisztaságának és hőfokának megőrzését, rámutat a földtani ismeretek és a fúrási minták gyűjtésének fontos szerepére. Átfogó képet ad a fúrási eszközökről, a kivitel módjáról, a fúrási akadályok elhárításáról. A bányászati szaknyelvművelés terén úttörő és a hiányzó magyar szakmai szavakat részben ma is használt műszókkal igyekszik pótolni.

E mű megjelenése kétségtelenül felkeltette a az artézi kutak irányába és termálvizek kérdésében Zsigmondy nevét ismertté tette, úgyhogy ez időktől kezdve gyakran fordultak hozzá ilyen kérdésekben.

Első hévforrás kútját Harkányban fúrta 1866-ban. [13] Az itteni meleg víz gyógyforrást már régebben ismerték és használták. A forrás azonban 25 év alatt ötször elapadt, helye és hőfoka változott. Ekkor a fürdő gondnoka tanácsért és segítségért fordult Zsigmondyhoz, aki előzetes vizsgálatok után fúrással állandósította a forrás helyét, a víz mennyiségét szaporította; emelkedett a víz hőfoka is az eddigi 22–52°C helyett 62,5°C-ra.

Kezdeményező szerepe volt a pesti Margitszigeti hévforrás létesítésében. Meleg víz, forrás fakasztásának lehetőségére vonatkozó elgondolását közölte a sziget tulajdonosának József fh-nek udvari tanácsosával, s elnyerve a főherceg hozzájárulását, az, 1866. év végén telepített fúrással feltárta a 44°C-ú forrást.

E fúrások kivitelezése közben értékes műszaki tapasztalatokat szerzett, másrészt földtani feltételezésének helyességéről is meggyőződött. A főváros földtani viszonyainak tanulmányozása közben az a véleménye alakult ki, hogy a főváros vízszegény pesti oldalán, a városligetben, megindítandó fúrás hévvizet fakasztana. A fúrás várható mélységét 200–220 ölre számította. E több éves tapasztalaton alapuló tanulmányát a Magyarhoni Földtani Társulat 1866. december 12-i ülésén ismertette, egyben az artézi kút létesítése ügyében a fővárosi tanácshoz folyamodványt nyújtott be. [14] A kétkedések eloszlatására saját vállalatként kérte a fúrás engedélyezését, úgyhogy bizonyos számú éven át a használat joga őt illetné meg, majd a fővárosra szállna az egész létesítmény. A főváros tanácsa – tekintettel eddigi sikereire – a fúrást engedélyezte, de nem kívánta más személynek átengedni a vízjogot.

Hogy mennyire meg volt győződve Zsigmondy a vízfakasztás sikeréről bizonyítja, hogy az 1868. március 8-i szerződése szerint a fúrás sikertelensége esetén sem ő, sem örökösei nem tarthatnak igényt a kikötött tiszteletdíjra. [15]

A fúrás időtartamának elhúzódása megerősítette a kétkedőket a megjósolt sikertelenségben és e kérdés visszatérően foglalkoztatta a főváros vezetőségét is. [16] Ebben az idegfeszítő hangulatban még dr. Szabó József egyetemi tanár is 6 héttel a hévforrás megnyitása előtt kétségbe vonta Pest környékén a vízfakasztás lehetőségét, mert szerinte a dolomit nem vízsűrítő tároló kőzet.

A fúrás 1868. november 15-én vette kezdetét és a foglalással együtt 1878. május 15-én fejeződött be. Mélysége a tervezettel szemben 970,48 m. Az eltérés oka az volt, hogy a Margitszigeti fúrás alapján a rétegek dőlésének figyelembevételével történt számítás szerint a 419 m-ben a víztartó felületet elérik. Ezt a réteget azonban csak az 579,8 m-ben érték el, s a még átfúrandó alsó oligocén rétegek vastagsága 337,84 m volt, úgyhogy a dolomitot, melynek repedései és üregei a vizet tárolják, csak a 917,42 m-ben fúrták meg.

A vízfakasztás gazdasági eredményén kívül tudományos szempontból is rendkívüli értékkel bírt. Zsigmondy az átfúrt rétegek mintáit pontosan vette, úgyhogy hatalmas rétegsor faunája vált ismertté. A rétegek átfúrása közben talált 216 fajta kövületből 25 újfajta foraminiferát határoztak meg. A fúrás vége felé e vizsgálatokban már Zsigmondy nem vehetett részt, mert súlyos szembaj következtében egyik szeme látását (állítólag a megerőltető mikroszkópos vizsgálatok következtében) elvesztette.

A fúrás közben a rétegek pontos hőmérsékletét is állandóan mérték s a várt 30 m helyett már 12,61 m-ként emelkedett a hőmérséklet 1°C-szal. A 73,8°C hőmérsékletű víz mennyisége a talajszinten 7370 hl/nap volt és önerejéből 13,5 m magasságig emelkedett a szint fölé.

Zsigmondy A városligeti artézi kút Budapesten című munkájában [17] részletesen ismertette Budapest földtani viszonyait, a kút keletkezése körülményeit, a fúrás történetét, eszközeit, módját, akadályait és elhárításuk módját, gazdasági viszonyait. A mű ma is nélkülözhetetlen fúrási szakkönyv.

A hévforrás fakasztása országszerte és külföldön is nagy érdeklődést keltett nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség körében is. Mind a szaklapok, mind a napilapok részletesen beszámolnak az eseményről és aki csak tehette, megtekintette. Elismerésekkel halmozták el Zsigmondyt.

Az artézi kút felett egy Ybl Miklós építőművész által tervezett „gloriette”-t építettek, melyet az ezredéves emlékmű felállítása miatt, minthogy a területre szükség volt, 1898-ban a városligetből a Széchenyi-kilátóhoz szállítottak és ott állították fel újból, ugyanakkor a forrás szintjét leszállították. A kút fedele az ismeretlen katona sírja mögött látható.

A forrás vizét ivókúrán kívül fürdésre és a tó feltöltésére vették igénybe és a földalatti vasút végállomásánál levő régi házból átalakított artézi fürdőbe vezették.

Az állami szervek és magánosok gyakran kértek Zsigmondytól szakvéleményt és segítséget vízhiány, vagy gyógyforrások vízmennyiségének elégtelen volta esetén. A vízfúrások közül említésre érdemesek az 1867-ben telepített alcsuti és jászapáti, valamint 1874-ben a schwechati fúrások. Kiváló eredményt ért el a buziási (1867) [18], lippiki (1869), ránkherlánvi (1870), herkulesfürdői (1882) [19], vihnyei (1882) [20] fúrásokkal, amelyek gyógyászati célt szolgáltak és megsokszorozták a vízhozamot. A ránkherlányi „csodakút”, időszakos szökőkút, turisztikai látványul is szolgált. Bányászati céllal készült a zsilvölgvi szénmedence közepén, a viszonyok tisztázása céljából mélyített 729,6 m mély fúrás 1871-ben és az Orowon (Galicia) 1868–71 petróleum kutatás céljából telepített fúrás. A fiumei kikötő építkezés talajvizsgálataira szükséges fúrásokat is Zsigmondyval végeztette el a kormány (1874). [2]

Mikor a csehországi teplicei gyógyforrások főforrása elapadt az ossegi bányában történt vízbetörés következtében, felkérésre Zsigmondy több alkalommal adott tanácsot. [21]

Élénken foglalkoztatta az Alföld vízhiányának megoldása, csapadék dús időjárás esetén pedig a víz elvezetésének kérdése. Javaslatait az ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez nyújtotta be, de a Magyarhoni Földtani Társulatnak is megküldötte. [22] Míg a vízhiányon artézi kutakkal kívánt segíteni, a vízelvezetést a csatornázásra alkalmatlan területen elnyelt) artézi kutakkal javasolta megoldani.

Közéleti szereplése

a) Főváros

Nem sokkal Pesten való letelepedése után (1861. IV. 2.) Zsigmondyt Pest város képviselő testületé tagjává választották, 1874. IV. hótól pedig a Közmunkatanács tagja. Ez a testület fontos szerepet töltött be a kiegyezés után fejlődésnek indult főváros elrendezése, vízvezeték-építése, Duna szabályozása, városkép kialakítása tekintetében. Zsigmondy tevékenyen részt vett a testületi vitákon, különösen a vízvezeték kiépítése és a Duna-szabályozás kérdésében. Míg előbbinél az ideiglenes megoldás helyett a végleges kiépítés mellett foglalt állást, utóbbinál részletesen kifejtette aggályait a soroksári Duna-ág lezárása miatt. Felhívta a figyelmet a Duna-ág medrében kis mélységben található dolomitra. Mivel ez nem teszi lehetővé a meder természetes kimélyítését, a másik Duna-ág lezárása következtében előálló vízszint emelkedése árvíz okozója lehet, vagy a csatornákban állhatnak elő kellemetlen visszafolyások. Ezt nem sok idő múltán a Duna téli befagyása be is igazolta. Az ügy előrehaladott állapotában már nem változtattak a terven, bár számosán osztották Zsigmondy álláspontját.

b) Országgyűlési képviselő

Az ország elmaradottságának felszámolásáért küzdő bányász-kohász vezetők javaslatára 1875-ben, az ugyanezen elvet valló szabadelvű párt Selmec- és Bélabányán képviselőül jelölte Zsigmondyt [23], de a kormány más jelöltet is állított.

Mikor a kormányt képviselő báró Majthényi László főispán a választáson látta, hogy jelöltje, Dacsó Pál földbirtokos megbukik, Ocsovszky Vilmos polgármester, választási elnök útján felszólította Zsigmondyt választói jogosultságának igazolására. Ez nem volt kéznél. Zsigmondy ekkor távirati igazolást kért Budapest polgármesterétől. Bár a távirati válasz megérkezett, a választási elnök kijelentette, hogy a táviratot törvényes igazolásul el nem fogadja és ha 30 percen belül nem igazolja választói jogosultságát, a másik jelöltet egyhangúlag megválasztott képviselőnek fogja nyilvánítani. Ekkor a Zsigmondy párt felkérésére barátja és őszinte híve, Péch Antal vállalta a jelöltséget. Bár a főispán és a városi tanács Dacsó mellett kardoskodott, 84 szavazattöbbséggel Péch-et választották meg.

A közben lemondott Péch Antal helyett az új választáson, X. 4-én Zsigmondy nyerte el a képviselőséget, s az maradt élete végéig. Benne a képviselőház bányaügyekben szakavatott tagot, a bányászat és geológia, a tudomány pártfogót nyert. Zsigmondy nem volt a szónoklás híve, tartalmas bizottsági ülésekben látta feladatát, de ha a közügy kívánta, szívesen fejtette ki véleményét őszinte, nyílt szónoklatokban. Az 1878. évi állami költségvetés tárgyalása alkalmával a május 6-i ülésen a bányászat érdekeit szolgáló összefoglaló nagy beszédet tartott [24]. Hibáztatta, hogy az 1867 előtti 10–15 éven át a kincstári bányák fejlesztési beruházást nem kaptak, az előterjesztéseket szorult pénzügyi viszonyokra hivatkozással visszautasították, s a jövedelemből eredő haszonból nem adtak vissza semmit. Pedig „ahol nincs vetés, ott nincs aratás”. Ezért hanyatlásnak indult a bányászat. Hivatkozott arra, hogy a fémbányászatnál a befektetett tőke nem térül meg gyorsan, véleménye szerint azonban még ráfizetés esetén is az állam az esetleges veszteséget kénytelen viselni, ha terméketlen vidéken a lakosságnak kenyeret kell adni.

Rámutat az eddig a bányászat tartozékát képezett erdők különválasztásából a bányászatra és az országra háramló kárra. Javasolja, hogy a bányászat tartozzék teljes egészében a pénzügyminiszter helyett a földművelés, ipar- és kereskedelemügyi miniszter hatáskörébe, külön osztállyal, mert előbbi az összköltségvetés egyensúlya érdekében a bányászatot takarékossági szempontból háttérbe szorítja.

A fémbányászat részére 10 éves beruházási program készítését javasolta. Majd az országgyűlés elé terjesztett, de mellékvágányra terelt új bányatörvény javaslatról beszélt és felhívta a kormányt, hogy sürgősen tárgyalják le.

El nem odázható kérdésnek tartja a kincstári bányamunkások nyugdíjintézetének rendezését.

„Protestálnom kellend a humanitás nevében a kincstári bányamunkások – nagyobbrészt saját filléreikből alkotott – nyugdíjintézete jelenlegi állapotának hosszabb időre való fenntartása ellen”

(a pénz elértéktelenedés miatt). E kérdés mihamarabbi megadását saját érdekünk sürgősen követeli, mert

„jó munkásnépre csak akkor tehetünk szert, ha a munkást ki nem tesszük annak, hogy öreg napjaira családjával együtt koldusbotra szoruljon.”.

Mivel a miniszter nem intézkedett e kérdésben, 28 bányavidéki képviselőtársával szövetkezve a pénzügyminiszterhez emlékiratot nyújtott be [2], melyben alapos indoklással, a kérdés beható ismertetéséivel, ecseteli a régi királyi (Mária Terézia) elhatározással ellentétes gyakorlatot, mely szerint 40 éves szolgálat után a munkások nem az utoljára élvezett teljes keresetet kapják. Ezenkívül bányavidékenként változó az ugyanazon munkáért kapott nyugdíj és egyéb visszásságok vannak. A minisztérium hozzáállását illusztrálva felhozta, hogy az 1872-ben készített nyugdíjszabályzatot a pénzügyminisztérium irattárba helyezte avval, hogy mivel a kincstárnak tetemes pénzkiadással jár, az új bányatörvényig halasszák el.

Az előterjesztés eredményes volt és 1883-ban új társpénztári szabályzatot adtak ki. Az új szabályzat értelmében a felemelt nyugdíjakat ezután a kincstári bányamunkásokon kívül a magántársulati bányamunkásokra is kiterjesztették úgyhogy a kincstár fedezte az ebből esetleg eredő hiányt. [25]

Az 1878. évi képviselőházi beszédében az új bányatörvény tervezet mielőbbi életbelépésének fontosságát is szóbahozta. A kőszén szabaddá nyilvánításának, a földbirtoktól való függetlenítésnek híve. Ezt a törvényjavaslat tervezet elkészítésével foglalkozó bizottságokban is már 1861-től kezdve, különösen 1872, 1884-ben alapos érvekkel, melyek közvetlen tapasztalatán alapultak, kifejtette. [2] Nem tartotta elfogadhatónak azon érvet, hogy egy várható szénárcsökkenés a bányavállalatok jövedelmezőségét alapjaiban rendítené meg, csak az osztalék mértéke függ ettől. „Kizárólag a közjó érdekeit kell szem előtt tartani.” A bányászat fejlődése érdekében sürgetett új bányatörvény életbelépését már nem érhette meg, mert a földbirtokosok és nagytőkések ellenezték, vég nélkül halogatták a megoldást és csak napjainkban fektették teljesen új – a szocialista szemléletnek megfelelő – alapokra.

Képviselőtársai bizalmát teljes mértékben élvezte. Csaknem egyhangúlag választották meg 1880. május 7-én a pénzügyi bizottság tagjává, amelynek 1884-ben elnöke lett. [2] Már megbízatása elején, 1880-ban, sürgette a bányászat és kultúrmérnöki munka szempontjából nélkülözhetetlen paleontológiai tudomány oktatása érdekében a budapesti egyetemen a paleontológiai tanszék felállítását. Szószólója volt a geológiai tanszék műszaki egyetemen való felállításának is.

c) Szakmai, társadalmi egyesületek, tanulmányutak

Az 1867. évi kiegyezés körüli években a műszaki szakemberek körében mozgalom indult oly szakmai egyesületek létrehozására, amelyekben szaküléseken és tudományos cikkek útján megvitathatják a szakmát érintő kérdéseket. Zsigmondy a tudományos vagy közhasznú társulatok iránt nagy érdeklődést tanúsított.

Az 1867-ben alapított Magyar Mérnök és Építész Egyletben 5 szakma szerint csoportosultak a szakosztályok. A bányászati szakosztály csak 1881-ben alakult meg. Első elnöke Zsigmondy, aki 1867 óta rendes tagja volt az egyesületnek. [26]

A szaküléseken Zsigmondy tevékenyen kapcsolódott be a szakterületét érintő kérdések meg vitatásába. Így a pesti Duna-szabályozás kérdésének 1872-ben történt vitájában alapos érveléssel szólt hozzá. [27] 1881-ben osztályülésen olvasta fel A rákosi Drasche téglagyár című tanulmányát, mely az agyagipar fejlődését ismertette.

Egyesületi tevékenységének fő színhelye a Magyarhoni Földtani Társulat, amelynek 1862. év óta rendes-, és 1884-től pártoló tagja, 1883-tól alelnöke. [2] Különös vonzalommal karolta fel e társulat ügyeit. Alig volt ülés, amelyen nem jelent meg. A Földtani Társulat szorult anyagi helyzetében, 1885-ben, az ő kezdeményezésére fordult a miniszterhez állami segélyért, és Zsigmondy közreműködését siker koronázta.

Ragaszkodása természetes volt, mert szívvel-lélekkel vállalt második szakmája a földtan. Egészen bizonyos, hogy egy bányászati egyesületben hasonló tevékenységet fejtett volna ki, de annak megalakulása késett.

Egy bányászati szakmai tudományos egyesület hiányosságát már régebben érezték a bányászat vezérférfiai és szorgalmazták a megalakítást. Addig csak a Magyar Mérnök és Építész Egyesület-ben tömörülhettek, ami nem elégíthette ki a szakmai érdekeket. Az 1885. évi bányászati kiállítási bizottság egy ilyen anyaegyesület eszméjét felkarolta és felkérte az említett egyesületében már működő bányászati szakosztályt, hogy e véleményhez csatlakozzék, tegye meg a szükséges lépéseket. Miután ezt egyhangú szavazattal kimondták, az alapszabályok elkészítését egy bizottságra bízták, amely azt el is végezte. [28]

A bányászati-, kohászati-, és földtani kongresszus célja így nemcsak a szakismeretek kicserélése, a szaktársak kapcsolatainak fenntartása, hanem a Bányászati és Kohászati Egyesület megalakítása is volt. Mikor az elnöklő Zsigmondy a kongresszuson megjelent hazai szaktársak szeptember 15-i értekezletét nyilatkozattételre szólította fel, szükségesnek tartják-e egy országos bányászati és kohászati egyesület megalakítását és abban részt vesznek-e, a gyülekezet felállva, lelkesedéssel mondotta ki az „igen” szót. [29]

Az alakuló gyűlésen is Zsigmondy elnökölt és alapító tagként lépett be az egyesületbe. Az egyesület ténylegesen mégis csak 1892-ben alakult meg, főképp, mert az egyesület szervezete, célja tekintetében a tagsági többség és a bányavállalatok tőkés vezetői nem tudtak megegyezni. [30]

Az átmeneti időszakban működő Irodalompártoló Egyesületnek Zsigmondy alapító tagja volt. [31]

d) Kiállítások rendezése

A múlt század 70-es éveiben országosan közhelyeslést keltett az a mozgalom, hogy egyes külföldi körök által elterjesztett rosszindulatú beállítás megcáfolására nemzeti előhaladásunkat kiállításokon tárjuk a világ közvéleménye elé. E kiállítások szervezése és a szakszerűség tekintetében Zsigmondynak részben kinevezés, részben a szakmai vonalon közbizalom révén történt választás alapján vezető szerepe volt. Ennek a bizalomnak minden tekintetben megfelelt, számos elismerést szerzett a tudományos szakmai egyesületeknek és hazánknak. Ilyen rendezvények voltak: az 1873. évi bécsi, 1878. évi párizsi és 1885. évi budapesti világkiállítások. [32] Utóbbin a Bányászati- Kohászati és Földtani csoport elnöki tisztét Zsigmondy töltötte be. Alelnöke volt az 1888. évi bécsi bányászgyűlésnek is, de betegsége miatt a társadalmi rendezvényeken már nem tudott részt venni és a megbízatásával járó feladatnak csak nagy megerőltetéssel tudott eleget tenni. [2]

Szakmai képzettségének emelésére szívesen végzett tanulmányutakat. A hazai és ausztriai nevezetesebb bányákat több alkalommal kereste fel. Szerbiában, Olaszországban, Német- és Franciaországban is megfordult. Tapasztalatairól előadásokon és értekezésekben számolt be.

Kitüntetések

Zsigmondyt sikereiért számos elismeréssel jutalmazták. Ezek közül a jelentősebbeket említem meg. 1867-ben a Margit-szigeti szökőkút megfakasztása után Hauer Ferenc, a bécsi földtani intézet igazgatója személyesen megtekintette és elragadtatással emlékezik meg a látottakról. Majd memorandumban hozza gróf Festetich György, a király személye körüli miniszter tudomására kiemelvén, hogy evvel nemcsak hazájának, hanem az egész monarchiának is úgy tudományos, mint gyakorlati sikert aratott. Javasolta, hogy eredményéért kitüntetésben részesítsék. [2] Az alkalom nem sokáig késett, mert az uralkodó 1868. IV. 23-án – mikor különféle érdemekért kitüntetéseket adományozott – Zsigmondyt közhasznú tevékenységéért a Ferenc József rend lovagkeresztjével tüntette ki. [33]

Csaknem egyidejűleg a március 18-i ülésen a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta meg a természettudományi osztályba. [34]

Az 1873. évi bécsi és 1878. évi párizsi kiállítás körül szerzett érdemeiért a király ugyancsak elismerésként királyi tanácsosi címmel jutalmazta. A Francia Köztársaság elnöke ugyanekkor a francia becsületrend lovagkeresztjével tüntette ki. [32]

1879-ben a kormány a Körmöcbányát földmozgásból eredő veszély elhárítására háromtagú bizottságba küldte ki. A szerencsésen befejezett védőmunkálatok tervezéséért és vezetéséért királyi legfelsőbb elismerésben részesült a résztvevő Péch Antallal együtt. Körmöcbánya városa pedig háláját nyilvánította. [35]

Erzsébetváros közönsége 1877. február 6-án tartott közgyűlésén, Selmec- és Bélabánya pedig 1884. január 10-i közgyűlésén díszpolgárává választotta. [2] Az ősi bányaváros elismerését más módon is kifejezte, mert a városháztól Paradicsomhegyre vezető utcát róla nevezte el.

Munkálkodását a közgazdaság szempontjából is nagyra értékelték, amit a budapesti kereskedelmi és iparkamara 1881-ben levelező taggá történt megválasztása is bizonyít. [2] A késői utókor is többféleképpen áldozott emlékének, nevének.

Ilyen megnyilatkozás, hogy az általa vezetett egykori annavölgyi hiányát „Zsigmondy-mezőnek” nevezik.

A fúrótechnikusok nagyhírű nevelőjének nevét hirdeti a nagykanizsai Mélyfúróipari- és Kőolajbányászati Technikum is.

Kapcsolata Jókaival

A magyar nép nagy mesemondójához, Jókai Mórhoz, ifjúkori szoros barátság fűzte Zsigmondyt, amelyet életük végéig kölcsönösen ápoltak. A Sándor utcai régi országházban még 50 év múltán is gyakran látták őket egymás mellett üldögélni. [36] Rokonsága ma is őriz emléktárgyai között Jókai gyermekkorából származó rajzokat.

Ismeretségük onnan ered, hogy a kor szokásainak megfelelően Jókai Mórt szülei cseregyerekként nyelvtanulás céljából az 1835–37. években a Zsigmondy csalfádhoz küldték Pozsonyba Vilmos testvérei helyett. Ebben az időszakban Vilmos otthon tartózkodott, egy asztalnál ültek, egy szobában háltak Jókaival. [2]

A közhit szerint Jókai 1870-ben megjelent Fekete gyémántok című regényének [37] főalakját, Berend Ivánt, nagyobbrészt Zsigmondy Vilmosról mintázta. Ennek minden valószínűsége fennáll, sőt a mese folyását is – bányászati vonatkozásban, – az ő elbeszéléséből meríthette.

Elképzelhetetlen, hogy a sokak «által regényesnek tűnő bányászéletről, az, elemekkel való szüntelen harcról, a bányamérnöknek ebben való szerepéről, a munkásokkal való egybeforrás szükséges voltáról ne esett volna szó közöttük. Zsigmondy személye egyenes jelleménél, fennkölt gondolkozásmódjánál fogva valóban alkalmas volt arra, hogy az eszményi bányamérnök a regényben benne öltsön testet. Jókai a személyt illetően nem is hagy kétséget. A „Soires Amalgamantes” és a „Mágnes lovag” című fejezetekben Berend Iván akadémikus, geológus és bányász mivoltára hivatkozik. Ilyen együttes adottságokkal pedig csakis Zsigmondy rendelkezett hazánkban.

A regényben a bányatűz-, víz- és sújtólégveszély jelentős szerepet játszik. Zsigmondy resicai tartózkodása idején a magasba nyúló mészkőhegyek alján repedésekből kilépő források útját tanulmányozhatta. A bányatüzek megfékezésében Annavölgyön, a sújtólég elleni védekezésben pedig a feketeszén-bányászatnál szerzett tapasztalatokat. A bányatűz vegyi úton való megszüntetése azonban akkor még csak Jókai előrelátása, volt a későbbi korba. Nem lehet kétséges, hogy Jókai a regény írásához szükséges leghitelesebb ismereteket barátjától szerezte meg.

A regényben az események főhelye a bonda-völgvi bánya. Az ott termelt szén a vasgyártás alapanyaga, feketeszén, amelynek korát az annulária longifolia levéllenyomatok bizonyítják. Ezek a felső karbonra jellemző maradványok a lepidodendron fák levelei és a szekuli széntelepek közti meddőrétegekben fordulnak elő nagy mennyiségben. Ez a bánya Zsigmondy apósának, Herglotz Györgynek tulajdonát képezte, ahol fogságból való visszatérte után Zsigmondy üzemvezetőként működött.

De más azonosság is megerősíti, hogy a resicai bányászat történetéből merítette a regény meséjének egyik alapját Jókai. A resicai kincstári bányákat és 226 000 h földet 1855-ben az osztrák kormány jóváhagyásával megszerezte a Cs. és kir. osztrák államvasút társaság. Alapítói két osztrák és egy párizsi bank, amelyek vezetői között herceg is van. Az átadás ünnepélyesen történt. Közhit szerint a vétel áron alul történt, úgyhogy a társaság szükségesnek tartotta ez ellen védekező iratot kiadni. Ezután – ahogy szokott lenni – (a nagyhal felfalja a kishalat) a társaság a környékbeli kistőkések bányáit (utolsóként 1864-ben a szekulit) megvette. [3] Ezen események mása megtalálható a regényben s forrásukat ismét Zsigmondynál kell keresnünk.

Halála, az ország részvéte

Zsigmondy 1887-ben tüdőgyulladáson esett át. Azután lehangolt, ideges volt. A bécsi bányászati gyűlésről betegsége miatt már a befejezés előtt haza kellett utaznia. 1888. december 21-én reggel 2 órakor meghalt, temetése 23-án történt a Dob u. 95. számú házából. [38] Az utca tele volt résztvevő közönséggel, úgyhogy a forgalmat le kellett zárni. A kapubejárat előtt állott az Esztergom megyei bányászok 30 tagú küldöttsége Haala József bányamérnök vezetésével, díszruhába öltözve, zászlóval és égő bányamécsessel kezében. A halottas kocsit a bányászok két oldalt kísérték a kerepesi temetőbe. Ott fekszik egy sírba temetve fogadott leányával, Szentgyörgyi Elekné Zsigmondy-Rieger Vilmával.

A főváros főpolgármestere az 1889. január 2-án tartott közgyűlésen jelentette be elhunytát. [39]

„A megboldogult egyike volt közéletünk kitűnőségeinek. Mint bányamérnök elsőrendű szaktekintélynek örvendett, s nevéhez sok nevezetes alkotás fűződik. Mint országgyűlési képviselő kiváló munkásságot fejtett ki, s köztisztelet és közbecsülés tárgya volt. Addig, míg egészségi állapota megengedte, élénken részt vett a főváros ügyeinek intézésében.”

A július 4-i közgyűlés

„átiratilag felkéri a közmunkák tanácsát, hogy az európai hírnévnek örvendett Zsigmondy Vilmos jeles technikusunk nevének megörökítése céljából az Andrássy út végén, az artézi kút körül, mint jeles fővárosi műve körül, fekvő teret Zsigmondy-térnek elnevezni szíveskedjék.”

Elhatározta továbbá a közgyűlés, hogy

„ugyanezen helyen néhai jelesünk bronz mellszobra állíttassék fel, hogy emléke ekként is megörökíthessék.”

A képzőművészeti tanács 1895-ben megbízta Szécsi Antal szobrászművészt, hogy készítse el Zsigmondy bronzszobrát. [40] Az életnagyságnál jóval nagyobb szobor haraszti mészkő talapzaton el is készült és ideiglenesen az artézi fürdő egyik sarkában helyezték el, mert időközben a kút helyét a millenniumi emlékmű részére vették igénybe és a forrás fejét a felszín alá süllyesztették. Mikor a megnövekedett igények miatt 1913-ban az új Széchenyi fürdő megnyílt és az artézi fürdő megszűnt, Zsigmondy szobrára ráborult a feledés homálya. 1929-ben a Közművelődésügvi Bizottság javaslatára a szobrot eldugott helyéről áthelyezték az új fürdőépület főbejárata elé. Ez az intézkedés összefüggésben lehet azzal, hogy a Nemzetközi Orvosi Hidrológiai Társaság (International Society of Medical Hydrology), az orvosi balneologiai tudományok legmagasabb fóruma, az évben Budapesten kívánta megtartani az esedékes világkongresszusát. A nemzetközi társaság elnöke, dr. R. Fortescue Fox, a program összeállításával kapcsolatban kérdést intézett a fővároshoz, hogy a gyűlés alkalmával megkoszorúzhatják-e Zsigmondy szobrát. Ebből látható, hogy míg Budapesten alig tudták, hogy Zsigmondynak szobra van fővárosunkban, Angliában számon tartották.

A kongresszuson dr. Knett József osztrák professzor, központi forrásügyi felügyelő előadást [41] tartott a magyar ásványvizek és gyógyforrások kincseiről. Ebben kiemelte azt, hogy Zsigmondy Vilmos már 1866-ban beigazolta a mélyben rejtőző forráskincsek addig nem ismert módon felszínre való hozatalának lehetőségét és evvel a kitűnően sikerült fúrásával maradandó eredményt ért el, amely hazájában és a külföldön is közismert.

1929. október 16-án a kongresszus résztvevői kivonultak Zsigmondy szobrához, amelyre az első koszorút F. Fortescue elnök leánya, aki szintén orvos, Miss Hilde Fox, helyezte el a balneológusok nevében. Jellemző, hogy erről a magyar balneológiai szaklap a kongresszus eseményei közt nem emlékezett meg, míg az angol Archives of Medical Hydrologie 1930. I. számában Miss Hilde Fox tollából meleg hangú bő tudósítás jelent meg. [42]

Egyesületünk tagsága Selmecbányán a Bányászati és Erdészeti Főiskola aulájában bronzszobrot állíttatott 1914. V. 17-én, mely a miskolci egyetemre került. Fentieken kívül még a Földtani Intézetben és Egyesületünkben van Zsigmondynak szobra.

Emberi tulajdonságainak megnyilatkozásai

Az ifjú Zsigmondyt komoly, gondolkozónak ismerték. Az akadémián is csendes, visszavonult életmódot folytatott. Szolgálati bizonyítványai kiemelik lelkiismeretességét, szorgalmát és kiváló szaktudását. Ennek tulajdonítható gyors előmenetele és a bizalommal rábízott feladatok komolysága, hordereje, amelyeket személyre való tekintet nélkül igyekezett legjobb tudása szerint elvégezni.

A kitüntetést nem kereste. Mikor Hauer Károly-nak, bécsi Földtani Intézet igazgatójának kitüntetési javaslatáról értesült, azt magáról avval a megjegyzéssel szerényen elhárítani, hogy a szaktársak elismerése a legszebb kitüntetés. [2]

A képviselőházban a bányászat érdekében elhangzott beszéde után bányavidékekről érkezett számos üdvözlő levél mélyen meghatotta, s köszönő levélben fogadalmat tesz, hogy a bányászat jogos kívánalmai kivívására szenteli élete hátralevő napjait. [2] Ennek egyik bizonyítéka a kincstári bányamunkások nyugdíjának rendezése érdekében éveken át erélyesen folytatott sikeres tevékenysége.

Közéleti szereplése közben számtalan jelét adta hazafiságának, amelyből az általános jólét és műveltség emelésére irányuló törekvése fakadt. Jellemző erre a bányatörvény alkotó bizottságban tett és követett magatartása: „kizárólag a közjó érdekeit kell tekintetbe venni”. [2]

Az igazságtalanságok meggátlását szívügyének tekintette. Erről tanúskodik az országgyűlésen tett felszólalása, amikor Herman Ottó képviselő Hantken Miksának a budapesti egyetem paleonthológiai tanszékére való kineveztetése miatt téves, igaztalan érvekre támaszkodva interpellált a miniszterhez. Zsigmondy a támadást visszautasítva tényekkel bizonyította, hogy európai hírű tudományos és gyakorlati munkássága folytán Hantken a legalkalmasabb e megbízatásra. [43]

Meggyőződése mellett akkor is kiállt, ha népszerűtlenségre számíthatott. Ilyen megnyilatkozásai a fővárosi vízvezeték és Duna-szabályozás kérdéseiben tartott beszédei. Tanácskozásoknál higgadt, komoly gondolkodású. Fellépése szerény, rokonszenves.

Jellemét egy rövid értekezés keretében csak kiragadott példákkal érzékeltethettem. Úgy gondolom, hogy a munka és tett embere életfolyásának ismertetése eléggé kidomborította haza-, szakma- és embertársai szeretetét, amelyből minden ténykedése fakadt.

A kép nem lenne teljes, ha Zsigmondy családi körülményeiről nem emlékeznénk meg. 1855-ben feleségül vette resicai harcostársának, Herglotz Györgynek leányát, Idát, akivel boldog családi életet élt. Gyermekei nem voltak, de rokonságát támogatta. Így feleségének unokahúgát, Rieger Vilmát gyermekéül örökbe fogadta.

Egyesületünk bányászati szakosztálya vezetőségének nemes célkitűzése Nagyjaink megbecsülése. Ennek szellemében járunk el, ha a múlt század egyik legnagyobb bányásza, a mélyfúrások atyja és termálvizek kutatója emlékének a megillető tisztelettel adózunk. Evvel szakmánkat és népünket is megbecsüljük. Újítsuk fel Zsigmondy Vilmos nagynevű életrajzírójának, néhai Böck János bányamérnök-geológusnak fogadalmát, amelyet mindnyájunk nevében tett: „áldott lesz az Ő emléke, ameddig él magyar geológus, él magyar bányász e hazában.”