Megcsapottak rovat

Blériot

Cholnoky Viktor
1909
technika, repülés, repülőgép, Blériot

Mit szólna ön, t. kortársam, ahhoz az emberhez, aki miután elhatározta, hogy úrrá fog lenni a levegőben, egyúttal arra is eltökélné magát, hogy a repülést pedig nem a sastól, nem is a fecskétől, hanem a tyúktól tanulja meg? Legalábbis elmosolyodna rajta, ha nem csalódom. Pedig, higgye el nekem, legalábbis illetlen volna ez a mosolygás, mert – feltéve, hogy hisz az emberi törekvések közösségében – ha ön ifjú ember, akkor a saját apját nevetné ki, ha pedig életének úgynevezett delén jár, akkor önnönmagának a b. képébe vigyorogna bele. Fél emberöltővel ezelőtt az emberek még a tyúkot akarták utánozni, mert mindig csak a sast nézték, és csak akkor jöttek rá a sas igazára, amikor észrevették a tyúkot is. Nem a pozitívumok vezetnek rá a találmányokra, hanem a negatívumok. Így bukkant rá egy német tudós a porcelánra, ezért sült meg előbb Berthold a saját salétromos keverékétől, s így találta ki egy magyar gyógyszerész a szerény, de a puskapornál mindenesetre hasznosabb purgót.

Csak ha tudjuk, hogy miért gyalogmadár a tyúk, akkor értjük meg, hogy miért ura a sas, az albatrosz, a gólya, a fecske a levegőnek. Mert úgy van berendezve az emberi agyvelő, hogy mindig a tökéletességet keresi, pedig – vagy talán éppen azért – mindig a tökéletlenségeket látja meg legelőbb és legpontosabban. Hanem ezekből átallja levonni a következtetéseit mindaddig, amíg amannak a fonák utánzásaival kudarcot nem vallott. A repülőgép középkorának a kitalálói meg akarták csinálni a mesterséges sast, és – mindig csak tyúkot csináltak. Azok a régi, verdeső szárnyú repülőgépek, amelyekhez csaknem minden reményüket hozzáfűzték a tíz évvel ezelőtt való töprenkedés emberei, s amelyeket itt-ott, ábrándozva még most is gyárt egy-egy makacs feltaláló a körnégyszögítők és perpetuummobilisták fajtájából, a mesterséges madárvilág tyúkjai még a mai, csaknem tökéletes motor korszakában is. A sast azok találták meg, akik mozdulatlan szárnyat szegtek neki a levegőnek.

Riasszatok meg egy tyúkot, és mindjárt meglátjátok, hogy mi az igazság. A tyúk a szárnyával verdesve elkezd futni, végre összesűrűsíti annyira a levegőt maga alatt, hogy felemelkedik belé, de ekkor is szakadatlanul paskol, le-fel, le-fel mozog a szárnya, csaknem függőlegesen, és éppen azért, mert folyton ver, párméternyivel odább lepottyanik a földre. Kifáradt, mert a szárnya mozgatóizmait szakadatlanul használta, s mert a helytelen irányú szárnyverése csaknem ugyanannyit nyomja alá a levegőből, mint amennyit fel bírt kapaszkodnia belé. Impraktikus, gazdaságtalan mechanikai munkát végzett tehát. Ellenben a fecske lendít egyet magán, aztán tüstént mozdulatlanná tárja szét a szárnyát. Sokszor nem is szárnyveréssel indul, hanem csak úgy ledobja magát a fáról, a falról, a fészekből, és azután tüstént szétnyitja a szárnyát, úgy csúszik tovább a levegőn. És csak amikor már a teste súlya kezdi legyőzni a levegő ellenállását, akkor szárnyal egyet, de akkor sem függőlegesen veri meg a levegőt, hanem valóságosan belesrófolja magát a szárnya verésével. A repülő fecske pillanatnyi fényképe bámulatosan a propeller csavarjához hasonlatos alakúnak mutatja a két szárnyat. A fecskének a szárnya tehát nagyon fontos mint mozgató is, az összecsapás pillanatában, de még fontosabb mint fenntartó, a szétterjesztettség állapotában.

Egészen hasonlóan mozog a sas is. Csak annyi levegőt gyűr maga alá, hogy aztán csúszhassék rajta. És amint csúszhatik, már övé a levegő, mert akkor egy szárnycsapás már feljebb viszi, a tüstént megint kiterjesztett szárnyán pedig csúszik tovább előre. Így ér el a mozgásával kietlen magasságokat, de a mozdulatlanságával mesés távolságokat. A lég korcsolyása – mondanám, ha ez a hasonlat nem zavarná nagyon össze a képet, amelyet adni szeretnék.

A sas, ha sziklaoromról vagy fáról nem dobhatja alá magát, hanem a földről indul, kénytelen előbb szaladni, hogy kiterjesztett szárnya alá legalább annyi levegő gyülemeljék oda, amelyben az első szárnycsapást megteheti. A dél-amerikai indiánok úgy fogják a kondorkeselyűt, hogy körülpalánkolt területre csalják alá, s a palánk méternél nem magasabb cölöpjei rabbá teszik a madarat, amely tízezer méter magasságokat járt. Mert nincs elég helye, hogy nekifusson a levegőnek. A hajófedélzetre aláhulló albatrosz – mily szép a Baudelaire költeménye! – matrózok csúfjává lesz, mert a kötélcsomók és vitorlák között csetlik-botlik: indulásra képtelen.

Hanem ha annak a rab keselyűnek a mellére valami csintalan gyerek kötelet kötne, és annál fogva elkezdené húzni, ráncigálni: a madár tüstént kiterjesztené a szárnyát, nekifeszülne a levegőnek, és felsiklana rajta, felszállana, mint a – papírsárkány.

És ezzel a szóval azután tüstént át is térhetünk a természetes repülőgépekről a mesterséges madarakra, az aeroplánokra. Ahogyan az igazán repülő madár nem egyéb, mint eleven papírsárkány, úgy az aeroplán sem más, mint az a játékszer, amivel talán már Kodrosz király idejében is mulattak az athéni gyerekek. Léggömb, szárnnyal csapkodó repülőgép, a helikopter, vagyis vízszintesen pergő propellerrendszere mind csak tökéletlen emberi csinálmány, mind csak gyerekjáték. Hanem a gyerekeknek az az ősjátéka, a sárkány: ez a komoly dolog. Ez az igazi madár, mert ez találta meg a madár szárnyának az igazi jelentőségét. És ősi mivoltával egyszersmind bizonysága annak is, hogy azokat az igazságokat a legnehezebb megtalálni, amelyek már réges-régen megvannak.

A madárnak azonban elöl nincsen kereke, és mégis repül – gondolod most, olvasóm, és most megint kár mosolyogni. Mert a repülésprobléma megoldásában az emberi elme munkájának a legfényesebb eredménye éppen az, hogy a madárszárny kettős feladatát fel tudta bontani két részre, és két mechanikummal helyettesítette. A plan, a nagy sík, a Blériot, Latham, Wright és a többiek repülőgépének legfeltűnőbb alkotórésze a kiterjesztett, mozdulatlan madárszárny, az elől berregő propellerkerék pedig az összecsapó, mozgó szárny. Az egyik a másikat nekifeszíti a levegőnek, s miután, mint az induló sas, az aeroplán is szalad előbb biciklikeréklábán egyet: megkezdődik az emelkedés. Az elméletben szétanalizált madármunka fizikai szintézise megszüli a biztos repülést. Mindez oly Kolumbus tojása, hogy az athéni gyerkőc, mint mondtam, már Kodrosz király idejében sárkányt eregetett, de azért Dedalosz mégis madártollakból ragasztott magának szárnyat.

Blériot tehát a jövő vasárnap itt a nagy magyar Alföld kezdődő síkján nem a Tatrangi Dávid csodáját fogja mutogatni, nem is a Hódító Robur fantasztikumát produkálja, nem a Robida vagy Wells szörnyetegeit mutatja be szelídítve, hanem egyszerűen sárkányt ereget. De ez a sárkány hatalmasabb, mint Fafner, és talán borzalmasabb is, mert a tűz, amelyet a lelkekbe lehel, Prometeusz szikrájának a lángjából fakadt.

A Hét 1909. 691–692. p.; Paganel álnévvel

Louis Blériot
  1. Kodrosz – Athén utolsó királya.
  2. Louis Blériot (1872–1937) – francia aviatikus, a repülés egyik úttörője, 1909-ben Calais és Dover között átrepülte a La Manche-csatornát, ugyanebben az évben Magyarországon is bemutatót tartott. Source Those Magnificent Men in their Flying Machines.
  3. Fafner – sárkány a Nibelung-mondában.

Cholnoky Viktor: A kísértet. Válogatás Cholnoky Viktor publicisztikáiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Fábri Anna. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 156–159. p. (Magyar Hírmondó.)