Novák tanár úr

III

Amint a diákok ebből a fényes reggelből beléptek a régi, rozoga gimnázium előcsarnokába, minden elsötétedett előttük.

Nem láttak semmit. Úgy érezték, hogy hirtelen megvakultak, úgy érezték, hogy még éjszaka van.

Azonkívül fáztak is.

Ez a kongó, széles előcsarnok, mely kánikulában is hideg, most valami pince-leheletet küldött feléjük, s egy szagot is, azt a régen ismert iskolaszagot, mely irkákból, szivacsokból, krétából, porzóból meg elsavanyodott tintából bűzölög, és elémelyíti a gyomrot.

Káprázó szemük lassanként különböztette meg a tárgyakat: a faliórát a tornacsarnok előtt és az üvegezett szekrényt, melyben római bigák, kvadrigák gipszmása állott. Fölötte a klasszikusok mellszobrai sorakoztak, kiket személyes ellenségüknek tekintettek, a latin és görög remekírók, olyan fakó, zöldesszürke arccal, mint a rákbetegek.

Gergely, az iskolaszolga, a csengőt rázta, másodszor csöngetett, a háromnegyed nyolcat.

Az ő arca virított, nem mint a latin és görög remekíróké.

Egy kis fegyelmetlenség is előfordult. A végtelennek látszó földszinti folyosó végén a fiúk valamit üldöztek. Könyveket, tollszárakat vágtak hozzá. Egy patkány kibújt az udvar vasrostélyos csatornájából, felszökött a gimnáziumba, a falak mentén rohant előre, s bár az osztályok testületileg csatlakoztak az üldözőkhöz, végül mégis sikerült megmenekülnie, fönn a második emeleten, hol a padlás vasajtója alatt eltűnt. Fóris két öklét melléhez szorítva, futólépésben próbálta elérni a rendetlenkedőket. A kisebbek halántékhaját húzta fölfelé, a nagyobbakat oldalba bokszolta.

A harmadik csöngetés után elcsöndesedett a gimnázium. Nyíltak az osztályok ajtajai, bementek a tanárok. Több helyről kihallatszott: „Szentlélek Úristen, emeld föl hozzád szíveinket… szíveinket…, hogy a szépet és nemeset megérthessük… megérthessük…” A diákok sebesen mormolták mindennapi imájukat, s a tanárok a dobogón mellükre kulcsolták a kezüket, és szemüket szemérmesen lesütötték. Keresztet vetettek, leültek, írták az osztálykönyvet. Egy diák az első padból kilépett, a tanár füléhez hajolva, bediktálta a hiányzókat, oly bizalmasan, mintha édes titkot közölne, mely csak őrájuk, kettőjükre vonatkozik. Mozgolódás támadt, tankönyveket lapoztak, máris feleltek. Feleltek mindenről a világon: Isten létéről, világos érvekkel bizonyítva a legnagyobb Szellem szükségképpiségét, báró Lisztius Lászlóról, a német verstanról, a gerundiumról, illetve a gerundivumról, a mi-végű igékről, a pragmatica sanctióról, az ízelt lábú rovarokról, a kamatoskamat-számításról, a folyadékok felületi feszültségéről, annyi tudásról tanúskodva, amennyit egyszerre a világ legelső tudósai és lángelméi se tudnak. De a szegény diákok tudnak.

Novák Antal a tanári szobában élvezettel szívogatta jól szelelő virzsíniáját. Kollégáival, kiknek szintén lyukas órájuk volt, a korpótlékról beszélgetett. Mire véget ért a virzsíniája, fölkelt, s a fizikai szertárba indult, mely a nyolcadik osztály tőszomszédságában volt, az első emeleti folyosó végén.

A nyolcadik osztály nagy szárnyas ajtaját és három ablakát kinyitották, hogy az osztályfőnök utasítása szerint az előadás előtt szellőzzenek. Csakhogy az előadó tanár, noha már fél kilencre járt, még mindig a tanári szobában merengett. Emelkedett hangulatban várták. Senki se tanult. Vili az ablakdeszkára ugrott, megnézni, hogy mit csinál a sárkány, s miután innen nem látta, legalább fölhúzódzkodott az ablak keresztfájára, és megmutatta a hasizmot.

Jókedvüknek több oka volt. Először az, hogy délutánjuk kivételesen szabad, s ez a kis szabadság gondolata már reggel fölvillanyozta őket. Másodszor ez az egyetlen nap, mikor nincs se számtan, se fizika, az a két komisz tárgy, melytől a legjobb diákok is, hiába tagadták, egyformán rettegtek. Harmadszor, az első óra történelem, melyet az áldott Tálas Béla tanított, ki rendesen fél után jött be, s már olyan fáradt volt, hogy semmit se bánt, semmit se vett rossz néven.

Első gimnazista koruktól fogva minden ugratást kipróbáltak rajta. Eleinte tollat búgattak, papírgalacsinnal fricskázták, vízbe ültették, tollszárát gumiarábikummal kenték meg, spárgával kötötték be felöltője két szárát, s óráira békákat, egereket hoztak, melyeket szabadon engedtek. Majd a tréfákat finomították. Mielőtt megjelent, becsukták az összes ablaktáblákat, úgyhogy mindenre egyformán sötétség borult, vagy hirtelen a földre kuporodtak, úgyhogy a tanterem üresnek látszott. Később a diákcsínyeket a művészet tökélyére emelték. Kifordították szemgolyóikat, akár az iskolaorvos a trachomavizsgálatnál, s karba tett kézzel ültek, azon mulatva, hogy ők nem látják a tanárt, de a tanár látja őket. Legutolsó számuk, már nyolcadikos korukban, az volt, hogy a padokat, izmos combjaikkal emelve, lassan és óvatosan előrerukkoltatták, minden percben vagy egy arasznyit, minek következtében csöngetés előtt az egész osztály közvetlen a katedra közelében foglalt helyet, eltüntetve azt a tisztes távolságot, mely egyébként a katedra és padok között van, s az osztály csak akkor vonult vissza a tekenősbékák lomha mozdulatával, mikor az agg professzor erre külön megkért mindenkit. Ezek az elévült vásottságok kísértettek képzeletükben, melyeket alapjában már meg is untak, de most tanulástól elgyötört testükben a szabadulás reménye visszaidézte, s az utolsó megpróbáltatástól való félelem sajgó akasztófahumorral föllobogtatta emlékeiket. Ennélfogva lármáztak. Csak a lárma izgatta még őket, a lárma, mely mindig érdekes.

Nem összevissza lármáztak, hanem szépen, ütemesen. Vili a dobogó tanári székére pattanva, karmesterként verte a taktust, fortissimo és pianissimo, hogy a zaj, amint kell, megdagadjon vagy elhalkuljon. Ő volt a vigyázó. Novák Antal itt, a nyolcadikban se szüntette meg ezt a kisdiákos intézményt, mert tudta, hogy a diákok csak diákok maradnak, azonkívül pedagógiai elve volt, hogy a tanulóifjaknak az egymásra való ügyelés önérzetet ad. De a különös zsivajt mégis sokallta. Megállt a nyitott ajtóban, épp akkor, mikor Vili leugrott a székről, s inkább szomorúan, mint haragudva ezt mondta:

– A vesztüket érzik? Szép dolog, nagyon szép. Önök, akik felnőtt emberek.

Várt kicsit, bólintgatott.

– Csak az érettségin is így halljam a hangjukat!

Az érettségi, az érettségi. Rettenetes volt.

– Kinek lesz órája?

Egyszerre, mind a huszonhárman:

– Tálas tanár úrnak.

Novák csóválta fejét.

– Hallottam.

Rosszallása részint a zajongóknak szólt, részint Tálas Bélának, ki ilyen hanyag, s fél kilenc után is magára hagyja az osztályt.

– Foglalkozzanak valamivel.

Vili már illedelmesen állt a dobogón, s megszólalt, mint vigyázó:

– Én kérem, tanár úr, mindig mondom nekik. De ők mindig lármáznak, tanár úr.

Novák, ki mindent látott, nem tűrte ezt a szemtelenséget, Vili padjára mutatott, a hetedik padra.

– Menjen a helyére.

Vili helyére ment. A hetedik padból fölemelkedett Huszár Bandi és Packa, s beengedte őt. Két bajnoktársa közt ült, kik mint testőrei vigyáztak rá.

Novák alig távozott el a fizikai szertár felé, Vili újra fölkelt. Csöndet intett, és félhangon, általános figyelem közepett, így szólt:

– Gyerekek, láttátok?

– Mit?

– A szalmakalapot. Nohát – mondta ámuldozva. – Tóni fölvette a szalmakalapot. Pokoli.

Mindenki nevetett. Már iskolába jövet elmosolyodtak azon, hogy Novák Tóni fölvette a szalmakalapot.

Nováknak volt egy sapkája és két kalapja. A nyusztsapkát, melyet két lecsatolható fülvédő egészített ki, a megfázástól félvén már november elsején előkereste, s február végéig hordta. Március elején feltűnt fején egy széles karimájú nemezkalap, melyet áprilisig bezáróan lehetett észlelni, s ősszel, szeptemberben és októberben. A melegebb tavaszi napokon a fekete, púpos, igen fura szalmakalap jelent meg, s egészen a nyár végéig uralkodott. Mind a hármat jól ismerték a diákok. Most a szalmakalapját látták, amiből azt következtették, hogy huzamosabb szép idő lesz. Nyugodtan lehetett utánaigazodni. Időjósi tehetségét a város is sokra becsülte. Szájról szájra röppent a gimnáziumban a hír, a nap új eseménye. Az öreg fölvette a szalmakalapot. Láttátok-e, gyerekek, a szalmakalapot? Hogyne látták volna. Roppant nevetséges volt a szalmakalapban. Ősszel viszont a nemezkalapban volt roppant nevetséges. Télen pedig a nyusztsapkában volt roppant nevetséges.

De nemcsak kalapjait tartották ennyire számon, hanem minden egyes ruhadarabját. Két öltözet barna, gyapjúszövetből készült ruhája színben alig különbözött egymástól – az egyik csak valamivel világosabb, mint a másik –, s ezeket fölváltva viselte, télen-nyáron. Mindkettő kissé bolyhos, de igen tartós, alkalmas arra, hogy testét megóvja az időjárás viszontagságai ellen. Mellényein nem tűrte a kivágást, állig gombolódtak, és csak egy kicsiny, egyenlő oldalú háromszöget hagyatott a nyakkendők számára. Harmadik rend ruháját, a fekete ünnepit, vasárnap a templomban s az iskolai ünnepélyeken mustrálgatták, a szalonkabátot, mely térdét verte, s a megzöldült nadrágot, melyet éppúgy kitérdelt s ritkán vasaltatott, akár a többieket. Ő, aki ismerte a természettudományból azt, ami örökkévaló, nem vette figyelembe a divatot, mely mulandó, esetleges, mindig változó. Cúgoscipőt hordott, melynek nem egyszer lógott a húzója, és fehér félharisnyát, mely ki-kivillant, hogy lábait keresztbe téve a nadrágja fölhúzódott. Nadrágtartóját is látták egyesek, a gőzfürdőben, mikor kabinjában öltözködött, s ha ezek nem hazudnak, és szavuknak csakugyan hitelt lehet adni, kékcsíkos vászon nadrágtartó emelte s oltalmazta Novák Antal nadrágjait. Ezekre a holmikra, melyeket tanári mivoltával fontossá tett, mintegy megszentelt, borongással elegy kíváncsisággal tekintett az ifjúság. A nyolcadik osztály merészebb növendékei a rettegett számtan- és fizikai órákon tenyerükkel meg is érintették kabátja szélét egy pillanatra, sőt Oláh Gyuszi azzal dicsekedett, hogy egyszer halálos elszántsággal a nadrágját is megfogta, valamivel a comb fölött, amint padja elé lépve hátat fordított az osztálynak, s a magyarázat hevében a táblára tekintett, egy képletre. Ez nem is közönséges kabát és nadrág volt, hanem tanárkabát, tanárnadrág, a posztója tanárposztó, mely nem hasonlítható semmi más posztóhoz.

Ami a nyakkendőit illeti, azokkal könnyebben végezhetünk. Mindössze kettő vendégszerepelt az iskolában: egy szürke, hosszú, készen vett selyem, melyben hétköznapokon gyönyörködtek, s egy fekete, szintén készen vett kisebb, a szalonkabáthoz. Volt ugyan egy harmadik is, egy fehér batiszt, vörös babokkal, de azt már több mint egy éve nem viselte. Tavaly tudniillik néhány fiú az alábbi nyílt levelezőlapot intézte hozzá: „Tónikám, ma reggel láttuk az új, vörösbabos nyakkendődet. Tisztelettel közöljük, hogy nagyon rosszul áll neked, s veszélyezteti tanári komolyságod. Kérünk, ne vedd föl többet, már csak saját jól fölfogott érdekedben sem.” Aláírás helyett: „Több jóakaratú diákod.” Novák az ízetlen levelezőlapot széttépte. De másnap az egész osztály csöndes derülésére csakugyan nem vette föl, s tény az, hogy ez a nyakkendő azóta befejezte rövid pályafutását, és szekrényében lógott.

A tárgyak közül általában a nagyokat kedvelte. Haragudott a kis tárgyakra, rajzszögekre, tűkre, melyek elvesznek. Vastollal írt, melynek olyan az alakja, mint a lapáté, s óriási irónnal, mely az ácsok ceruzájához hasonlított. Zsebkendőzsebéből több tollszár és vöröskék ceruza nyúlt ki. Mellényzsebében fedőlap nélküli órája foglalt helyet, mely minden szépészeti szempont kikapcsolásával kizárólag az idő mérésére szolgált, s rajta a XII szám, akár a hőmérőn a lázvonal, kárminnal volt kipingálva, jelezve számára, hogy vége az előadásnak. Kabátzsebeit lehúzták a belerakott holmik, a többféle kulcskötegek, a kapukulcsa, melyet sohase felejtett otthon, a rézsúlyok, mérővesszők, egy gumicső vagy üvegdarabka, esetleg egy véső vagy harapófogó is.

Tóninak nevezték a tanulók bizalmasan, de ez a becenév nem illett hozzá. Mindenekelőtt igen komoly ember volt. Aztán nem szolgált rá arra, hogy gúnyolják. Haladott, szabadelvű nézeteket vallott, barátkozott a diákokkal az iskolán kívül is, anélkül hogy cimboráskodnék velük, s nemrégiben a közvetlen viszony ápolására „teadélutánokat” honosított meg, melyekre meghívta a felsőbb osztályú növendékeket. Ezek a teadélutánok nem sikerültek. A diákok elfogultan viselkedtek a szigorú, de kedves tanár otthonában, nem mertek a süteményhez nyúlni, beszélni is csak Ebeczky Dezső beszélt, főképp számtani kérdésekről, míg a többiek nevetgéltek, és unták a teadélutánnak elkeresztelt pótszámtanórát. Novák nem is invitálta többé lakásába tanítványait. Mégse mondott le arról, hogy az ifjúsággal keresse a társas érintkezést, és megszilárdítsa a baráti kapcsolatot. Ő maga mulatott legjobban azon a rideg tanáralakon, mint Fóris, kit az élclapok, véleménye szerint, joggal állítanak pellengérre, s a másikon, szomorú ellentétén, Tálas Bélán, ki nem ügyel méltóságára. Kettőjük között állt, a középúton, a szigor igazságával, higgadtan és méltóságosan. De azért ő is jó pofa volt.

Hogy miért „jó pofa” egy férfikora javában lévő, tisztes férfiú, ki nyájas mindenkihez, leereszkedő, elnéző a tanulóifjúsággal szemben, feddhetlen életű, vaskalaposság vagy korlátoltság, elfogultság vagy különösebb modorosság nélkül, egy tanár, ki immár húsz évi pedagógiai múltra tekinthet vissza, évek óta előfizetője a Matematikai és Fizikai Lapoknak s a Természettudományi Közlönynek, újabban pedig a meteorológiai intézetnek tesz hasznos szolgálatot, amennyiben a zivatarokat figyeli, egy tudós, ki pompásan érti két nehéz szakmáját, a mennyiségtant és természettant, egy nevelő, ki mindig tapintatos és uralkodik magán: minderre nem oly könnyű felelni. A diákok „jó pofának” tartották, az eszesek és buták, az illedelmesek és modortalanok egyaránt, s igazuk is volt: Novák Tóni tényleg jó pofa volt.

Csak látni kellett, amint végigment az utcán örökké csikorgó bő cipőjében, barna botjával, barna ruhájában, s fogai közé dugott egy barna virzsíniát, és azt meggyújtotta, aztán bejött az iskolába, ugyanebben a cipőben, ugyanezzel a bottal, ugyanebben a ruhában s ugyanezzel a virzsíniával, az már elegendő volt arra, hogy az ember nem rosszindulattal, hanem valami szánakozó jóérzéssel elmosolyodjék. Micsoda édes egy alak az öreg, mikor szép, ápolt, fehér kezeit lefekteti az asztal lapjára, s percekig gyönyörködik bennük, vagy kifújja az orrát kockás zsebkendőjével, s a zsebkendőt utána gondosan összehajtogatja, mintha mi sem történt volna. Ti azt nem érthetitek. Nem lehet azt oly röviden elmondani. Szédültek a diákok a röhögéstől, melyet vissza kellett nyelniök a gyomrukba. Néha a folyosón megszólításával tüntetett ki egyeseket, kiket karonfogott, beszélgetett velük, közvetlenül, legalább ő azt hitte, hogy közvetlenül, s a fiúk meg is hatódtak, míg szemtől szemben álltak vele, de mihelyt elfordult tőlük, s ők osztálytársaik felé sandítottak, olyan savanyú vigyor tűnt föl arcukon, mintha ecetet ittak volna, és szájukban kellene tartaniok, csak később köphetik ki, sziszegő, kéjes örömmel, a diákok meghitt társaságában. Nem ugratták soha, csak befelé. Ebben az érzésben azonban minden tanulója egyesült.

Nevetséges volt-e tehát? Ezt tisztáznunk kell. Kicsit az volt, de föltétlenül az volt. Elsősorban azért, mert ember volt, és minden ember nevetséges. Nevetséges volt, mert zömök, kappanhájjal födött törzsén egy golyóbist hordozott, melyet egyébként fejnek neveznek, emeletes fején pedig egy szöszcsombók látszott, melyet egyébként hajnak neveznek, az arcán két pislogó-világító kör, melyet egyébként szemnek neveznek, egy alig vörhenyes dudor, a fej szelelőlyuka, melyet egyébként orrnak neveznek, aztán egy piros húsdarab, melyet egyébként szájnak neveznek, kissé elferdülve a barna bajusz alatt, a szája, az ő szája, Novák Tóni szája, mellyel az iskolában beszélni szokott, de enni is, titokban, akkor, mikor nem látják a diákok. Ha nyál fröccsent rá, előadás közben, gyorsan és zavartan letörölte. Köhögni is szokott, köszörülni torkát, sőt néha prüsszenteni is, amikor ezt az egész osztály egészségére kívánta. Vegyük ezekhez azt is, hogy kisujjával olykor megvakarintotta fejét, csontvégű irónjával, mellyel a szekundákat szokta beírni, piszkálgatta fülét, és gusztusosan ropogtatta tanári zsebkönyvecskéjét, melynek födelén az aranybagoly fénylett, Pallas Athéné madara, a tudás jelképe.

Aztán sokféle históriát hallottak róla, melyen iszonyúan lehetett vidulni. Vili például közölte, hogy boltjukban tegnap sonkacsülköt vásárolt, vagy valaki elmesélte, hogy az öreg szakácsnéja vesét-velőt vett a mészárosnál, vagy halat a piacon, ennélfogva délután, mikor bejött a fizikaórára, az egész osztály tudta, hogy ebédre sonka volt, vagy vesevelő, vagy hal, s az ételeket, melyeket az élettan törvényei szerint már emésztett, szinte látták gyomrában, mint egy üvegfalon keresztül. Ilyenkor az ember megveszhetett a jókedvtől, ha arcára csalafinta tiszteletet erőltetve, szemébe meredve, magában többször ezt kérdezte tőle: „Jó volt-e, Kobak, a sonkacsülök, ízlett-e a vesevelő, nem volt-e kissé büdös a hal, Butykos?” Két csúfnévvel is rendelkezett, jeléül annak, hogy egyik se ragadt rá, s nem tudták eltalálni az igazit. Kobaknak hívták a szép koponyája miatt, és Butykosnak, nem tudni miért. Az iskolából távozó diáknemzedékek nem is adták át az ifjabbaknak, mint a többi tanárokét, kiknek modorosságát szerencsésen és maradandóan megbélyegezték.

Kétségtelen, hogy a higgadt polgárok, kik érintkeztek vele, a tanulóifjak szülei vagy azok gyámjai, semmi mulatságosat nem találtak ezen a fölöttébb tiszteletreméltó tanáron, s bizonyára vállat vonnak, vagy gyerekségnek minősítik, hogy milyen ellenállhatlan kacajt kelt minden diákban egy-egy szokása. Azok azonban nem nézték őt ilyen közelről. Azok nem látták őt nyolc álló esztendeig, délelőtt, délután fönn a dobogón ülni, a katedrán, mely a padlótól csak tizenöt centiméternyi magasságban van, de ijedelmes tekintélyt, megközelíthetetlenséget ad neki, mintha fellegekben lebegne, s alatta mélyen, lenn valahol a völgyben, padokba elszórva az osztály, mely két tárgyától állandóan hideglelős félelmet érez, és rémült kajánsággal lesi minden szavát, mozdulatát. Azok gyöngébb megfigyelők. Csak a diákok, a nyolcadikosok ismerték igazán, jobban, mint tulajdon édesapjukat, ki ekkor már elhanyagolta őket. Ott állt folyton a nyilvánosság kereszttüzében. Nincs az a színész, az az ünnepelt hőstenor, kit oly élesen bírálnának a színházi kritikusok, ezek a fáradt, kiábrándult emberek. Az ő kritikusainak, a diákoknak a szeme kegyetlen volt, agya friss, ösztöne szűzien ősi. Nemcsak az óra alatt játszott nekik, hanem azután is, hogy elment haza, ők pedig gondolatban szövögették azt, amit láttak, hallottak tőle. Ennek az előadásnak sohase szakadt vége. A legrosszabb diákok is kissé barátjuknak tartották, a legjobbak is kissé ellenségüknek. Ezért figyelték. Észrevették azt, hogy kissé sápadtabb, mint egyébkor, s arra gondoltak, hogy rosszul reggelizett. Ezen nevettek. Észrevették azt is, hogy kissé pirosabb, s arra gondoltak, hogy jól reggelizett. Ezen is nevettek. Nevetséges volt karneolvörös gyűrűje, vattája a bal fülében, hosszú lélegzetvétele, mely a pirongatást és nevelői prédikációt előzte meg. Egyáltalán mindene nevetséges volt, a teste is, a lelke is.

Ez a huszonhárom nevelt fia, a nyolcadik osztály növendékei, aprólékos kandisággal részekre bontották őt, akár játékukat, melyet egykor szerettek, s elrontottak, hogy megnézzék, mi lehet benne. Közelébe férkőztek, beléje hatoltak, kotnyelesen és kíváncsian, szinte testi közelségbe kerülve a folytonos együttlétek alatt, s azt hitték, hogy az tiszteletlenség vagy pimaszság, pedig csak mélységes érdeklődés volt, testvéri mosolygás, a humor, a legnagyobb emberi szeretet. Fogalomként lebegett fölöttük, s ábrándoztak róla. Vajon mit csinálhat most? De hiába ismerték ezer természetes gyarlóságát, senki se győzhette volna meg diákjait, hogy ő is csak olyan ember, mint a többi, hogy ő is született és meghal, s alá van vetve a mulandóság törvényeinek. Nem egészen hitték volna el azt sem, hogy megsebzi a kés. Ennek folytán kevés részvétet éreztek iránta. Múltját és jövendőjét nem tudták elképzelni. Csak a jelenét, mely valami biztos és állandó. Az, hogy valaha gyerek volt, s apja-anyja is lehetett, furcsa, nagyon tréfás gondolatnak tetszett. Novemberben két napig nem jött iskolába, más helyettesítette. Azoknak a hírharangoknak, kik beszáguldták a várost, sikerült megtudniok, hogy beteg. Micsoda muris egy dolog: Tóni ágyban fekszik iskolaidő alatt is. Halálra kacagták magukat. Nem is volt ő ember. Kevesebb volt és több, mint ember. Ő Novák Antal dr. volt, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanára, a fizikai szertár őre, az országos meteorológiai intézet zivatar-megfigyelője.

Mikor a szertárba ért, a nyolcadik osztály felől fölzendült egy dörgedelmes éljen, ami azt jelentette, hogy a történelem tanára bement az órára. Tálas Bélát, szegényt, mindig megéljenezték, jövet is, menet is. Az öregúr bólongva nyugtázta a lelkes magyar ifjúság tetszésnyilvánulását. Novák elmosolyodott.

A szertárban enyhe, nem kellemetlen gázszag csapta meg, mely a szakadatlan munka gondolatát keltette benne. Lekapcsolta kézelőjét. Egy deszkát fűrészelt, szájába véve a szegeket. Valami állványt készített egy kísérlethez. Az asztalos- és lakatosmunkákat mindig maga végezte.

Nagyon meleg volt. A tavasz, ebbe a terembe zárva, tombolt. Ragyogott a leydeni palackon, a rókafarkon, az ejtőgépen, s a gömbtükrökön olyan szivárványos színeket vetett, amilyeneket a falon lévő fénytani ábrákon látni.

Csak a csengő ébresztette föl munkájából, s akkor megtartotta óráját a hatodikban, utána a negyedikben és elsőben.

Nem fáradtan, a tanítástól felüdülten haladt a fényes délben. Diákok köszöntek, ő pedig nyájasan köszönt vissza fekete szalmakalapjával. A fákon verebek csiripeltek, szemtelenül és bájosan, mint a madártársadalom örökifjú diákjai.

XI

Mikor Novák kiért az utcára, azt érezte, hogy nem kap levegőt. Benn a szobában már hűvösebb volt, mint künn. Fulladt vakmeleg fogadta.

Alacsony felhők borították az égboltot, mintha sötét posztóval vonták volna be. Fény küllőzött át rajtuk, de ez is csak valami hamuszín, túlvilági derengést szórt szét. Ebéd utáni csönd terpeszkedett a városra, a három óra némasága: az emberek gyászosan emésztették, amit megettek.

Fecskék röpültek lenn a földön, a szemetes, lócitromos kövezetet súrolva, s tágra nyitott csőrrel kapkodták be a legyeket.

– Vihar lesz – gondolta a tanár.

Kémlelte a szemhatárt, melyen igen ritkán apró villogások mutatkoztak. Zsebóráját kivette. A villogás és dörgés közt elmúlt másodpercekből, a fényút és hangút különbségéről állapítható meg, milyen messze van a zivatar, hány kilométerrel rohan. De dörgés még nem hallatszott. Csak kis, forró, alig észrevehető szellők mozogtak, azok is egészen alant, babrálva a port s néhány hamar hervadt levelet. A förgeteg még a horizont alján lappangott.

Zsebkönyvébe néhány adatot jegyzett föl: a villogás kezdetét, végét, erősségét s az égtájat, hogy otthon lemásolja a zivatarjelző levelezőlapon, s beküldje a meteorológiai intézetnek.

Az iskola udvarán pipált a szemétgödör. Bűzlöttek a patkányos kanálisok, az égbe lehelve csömörletes szagokat, hiába szórták körül vasrostélyukat vörös karbolporral.

Fönn, az első emelet sarkán a nyolcadik osztály várta tanárját.

Ez volt a tanévben az utolsó számtan–fizika óra. Utána már csak az osztályvizsga következik, aztán az érettségi, az írásbeli és szóbeli. Nincs többé lecke, csak általános ismétlés, mind a két tárgyból. Egy hónapja így van ez. A számtanból tudni kell az egész hetedikes és nyolcadikos tananyagot: algebra, irracionális kitevőjű hatványok, amortizáció, végtelen számtani és mértani haladvány, Moivre-féle formula, komplex számok n-edik gyöke, két egyenlet két ismeretlennel, két másodfokú egyenlet közös gyöke, Pascal-féle háromszög, analitikai geometria, sztereometria, gömbszelet, gömbszektor, gömbháromszögtan, a fizikából pedig szintén mindent, amit csak tanultak: mechanika, hangtan, hőtan s az elektromosság, a legkutyább.

Tanulni céltalan erőlködés. Ki ússza át az óceánt? Ki-ki annyit tud, amennyit tud. De minden ésszerűség ellenére fölhasználták az utolsó pillanatokat, s az előző katolikus hittanórán, kettőtől háromig is folyton készültek, elolvasva „A síkot meghatározó három nem egy egyenesbe eső pont”-ot vagy „Newton második axiomájá”-t. Jó azért azt átvenni. Most a legrosszabbak javítanak majd. Nem lármáztak. Ilyesmihez igazán nem volt kedvük. Az osztály halkan zümmögte a sinustételt, imádkozta a molekuláris erőket, Ohm törvényét. Lestek, mikor nyikkan a kilincs, mikor lép be Novák Antal.

A lég megrekedt a sok sóhajtól, s vemhesen kóválygott az emberi testek meg a padokba rejtett déligyümölcsök páráitól. Kitekintettek az utcára. Künn még nem esett.

Fák meredtek föl a tintafekete égbe. Egyik olyan magasra nyúlt, hogy a tanterem ablakából kézzel lehetett elérni, s a diákok rég letépték leveleit.

A gimnázium tisztes épületét lombok fojtogatták. Kúszónövények kapaszkodtak bádogcsatornáira, s egy-egy szemtelen virág bekandikált a tanterembe is.

Nagy kamaszok tehenkedtek el az unt, kinőtt padokban, melyeket kisebb testekhez szabtak. A padokat bicskáikkal már összevissza faricsgálták, úgyhogy azok valósággal megsoványodtak, készen arra, hogy összeroskadjanak, s széttörő kalitkákként engedjék el rab madaraikat, melyeket annyi ideje zártak el a szabadságtól. Ezen a kora délutánon alig lehetett látni. A homályban sápadt diákarcok rémlettek, mint halálraítéltek ábrázatjai, kik a siralomházban szomorkodnak.

Csak egy arc rózsállott az önelégültség színében, paposan és kövérkésen, Ebeczky Dezső arca. Az első pad közepén ült az első eminens, idősb Ebeczky Dezső köz- és váltóügyvéd szépreményű fia, ki otthon tejben-vajban fürdik, s itt túlbuzgóságával tünteti ki magát. Karját összefonta, a levegőbe nézett, láthatólag unatkozott, mint az, aki tisztában van mindennel, s nem érdekli, ami következik. Tibor, a második pad szélén, az ablaknál, a tegnapi izgalomtól még fehérebben, az algebrát olvasta, anélkül hogy ajka mozogna.

Huszár Bandi Vili vékonyába bökött, mert nyílt az ajtó, s megjelent Novák.

Sietve jött, becsapta maga mögött az ajtót: a tanterem dübörgött.

Az osztály fölkelt, némán.

– Rossz napja van – suttogtak.

Novák máris a katedrán állt.

– Leülhetnek – intett.

Nem is volt rossz napja. Miután beírta az osztálykönyvbe a tananyagot, még tréfázott is.

Szokása szerint érdeklődött:

– No, mi volt fölvéve?

Ebeczky Dezső, ez a minden lében kanál, bizonyos baljós fenyegetéssel, mely azonban rá nem vonatkozhat, ezt jelentette ki:

– Minden.

Ebben ő nagy volt. Bizalmas tanácsadóként szerepelt leckeföladásnál, s mikor Novák fukarul mérte a tananyagból való adagot, indítványozta, hogy még, még, ez meg se kottyan, nem leszünk vele készen, tanár úr.

– Minden – ismételte Novák, egy mozdulattal mutatva az egész világot, a földet és eget. – Ez már beszéd. És mi a teendő?

– Felelünk – szólt Ebeczky Dezső éles, pimasz hangon.

Nem voltak rossz fiúk a nyolcadikosok. Ebben a pillanatban azonban mindnyájan megegyeztek abban, hogy ezt az alakot jó volna lehajítani az első emeletről. Hiszen természetes, hogy felelnek. Azt nem lehet elkerülni. De ezt talán lehetett volna kissé szomorúbban, a helyzet komolyságához illőbb hangon mondani.

– Helyes – szólt Novák –, felelnek. Eddig én beszéltem, egész évben, most pedig önök beszélnek – és tréfásan rábökött az osztályra.

Megnézte a fiúkat.

Ő is másképp látta a diákokat, mint ők önmagukat, akárcsak a diákok a tanárjukat. Kék, barna szemek világítottak feléje, pár szemüveg, szöszke, fekete hajak, melyet fölfelé fésültek, borbélyosan lepomádéztak vagy ficsurasan kinyaltak, grádicsosan nyírt fejek, kócosak vagy vizes kefével gyorsan összeborzoltak, mint ázott csirketollak, és arcok, bájosak, még leányosak, halványak a félsztől, gonoszak a rettegéstől, mint a gyilkosokéi, aztán a padok alatt combok, meggyötörve, elgörbülve a rémülettől, lábak, melyeket fekete, sárga vagy fénymáztalan nyersbőr cipők födtek, és egymást taposták. Kisfiúk ültek itt, kik nagyon nagyoknak képzelték magukat, és féltek. Megesett rajtuk a szíve.

De teljesítenie kellett kötelességét.

Barátságosan megkérdezte:

– Tehát ki akar felelni?

Sokan jelentkeztek.

Azok, akik rendesen, azok, kiknek semmi szükségük a felelésre, hiszen már egész tanévben beigazolták szorgalmukat, tájékozottságukat.

De azok, kiknek annyira kellene a felelés, mint egy falat kenyér, a hanyagok és gyönge előmenetelűek, kiknek meg kellene ragadniok e csábító alkalmat, hogy az osztályvizsga előtt kijavítsák rossz érdemjegyeiket, azok nem jelentkeztek.

Azok társaik háta mögött lapítottak.

Novák látta, hogy nem engednek a gyöngéd erőszaknak, lapozgatott könyvecskéjében, s hosszú, kínos csönd után ezt mondta:

– Liszner Vilmos.

Enyhe derültség suhogott át az osztályon, melyet Novák nem értett.

Nem Liszner Vilmos volt az, hanem Liszner Vili, a Vili. Ki nevezi azt Liszner Vilmosnak?

Vili jobbra-balra fordulva előbb mondott valamit testőreinek, izgatottan, mint aki végrendelkezik. Nyilván utolsó kívánságát közölte velük. Azt, hogy súgjanak. De a két sportférfiú nem nagyon biztathatta, a tárgyalás hosszúra nyúlt. Jámbor, ki előtte ült, a hatodik padban, kénytelen volt hátraszólni s megjegyezni, fölösleges jótanácsul:

– Állj föl.

Vili végre fölállt, nem serényen, csak megadással. Nem lehetett tovább elodázni.

– Van kedve felelni, fiam? – kérdezte Novák szelíden, megvakarintva fejét csontvégű irónjával.

Mit mondjon erre? Azt nem mondhatja, hogy egyáltalán nincsen semmi kedve felelni. Úgyis felelnie kell. Lefelé tekintett hát a padon heverő könyveire, a számtanra, meg a fizikára, melyek lapjait babrálgatta, hogy utoljára még erőt kapjon tőlük, mint Anteus a földtől. Fejét kissé oldalt hajtotta. Alig láthatóan vállat vont. Majd így szólt:

– Van.

A tanár örült ennek. Felelni végre kitüntetés. De megkérte őt, hogy érthetően jelentse ki ebbeli készségét:

– Kissé hangosabban.

Vili ismételte:

– Van.

Már készülődött is kifelé, a táblához. Novák azonban leintette:

– Csak maradjon a helyén. Mi így is elbeszélgethetünk.

Ez lehangolta Vilit. Ő szeretett legalább kimenni, kezébe venni a krétát, magasra ugrálva, fölkapaszkodva gyorsan törölni a táblát, kisubickolva legutolsó száraz foltocskáját is, érezni, hogy ott legalább hasznos izommunkát végez, aminek van némi láttatja. Ettől, sajnos, elesett.

– Most ez kibabrál velem – suttogta Vili a fogai között, de ezt nem egészen így mondta.

Novák becsukta könyvecskéjét. Rátekintett.

– Micsoda? – kérdezte szórakozottan. – Önnek bizony javítania kell. Egész évben nem nagyon iparkodott. Most majd jóváteszünk mindent. Ugye, Liszner?

Vili többnyire „kegyelem-elégségessel” csúszott át osztályról osztályra Biró Gyurka jóvoltából, ki az osztályozó konferenciákon kardoskodott mellette. Novák is átengedte mindig, egy megvető kézlegyintéssel.

De nem kedvelte őt. Nem mintha bármely diákja iránt ellenszenvet vagy rokonszenvet érzett volna: mindegyik csak „tanuló” volt, nevelési objektum. Izgatta azonban az, hogy annyi fáradtsága kárba vész, s Vili mégsem érti, amit magyaráz. Nürnbergi tölcsérrel öntötte volna belé a tudást, kitette volna lelkét, hogy közelebb hozza egy problémához. Vili akkor megmukkant, s elárulta, hogy minden éppoly homályos előtte, mint azelőtt. Nováknak nem fért fejébe, hogy más ne lássa világosan azt, ami pedig oly világos. Gyűlölte a sötétséget, sokkal jobban, mint a hanyagságot vagy a vásottságot.

Vili is furán volt vele. Különösen hatodikos kora óta szentül meg volt győződve, hogy Novák őt gyűlöli. A gimnáziumban meg otthon pajtásai előtt többször mondogatta, hogy az a Kobak üldözi, az a Butykos esküdt ellensége.

Novák bátorította:

– Kedves fiam, csöppet se féljen. Nem harapom le az orrát. Én még egyetlen diákomat sem ettem meg elevenen. Nem tudhatunk mindent. Tudásunk véges. Én se tudok mindent. Hát jó. Beszéljen arról, amiről akar. Akármiről.

Vili komoran állt.

Novák kifelé bámult a viharos délutánra.

– Nincs itt kissé sötét? – szólt. – Jó volna talán meggyújtani a lámpát.

Tízen is kiugrottak a padból, hogy a szolgálatkészség örvén minél nagyobb rendetlenséget okozzanak. A tanár mást gondolt. Leintette őket. Hiszen ma úgyse rajzolnak. Csak kicsit eldiskurálnak.

Minthogy Vili a „gazdagság zavarában” semmit se tudott választani a dús tananyagból, Novák a variatióról, permutatióról, combinatióról, erről a bájos elmejátékról csevegett. Vili nem zavarta őt. Végül Novák átadta neki a szót, hogy folytassa.

Vili kis tétovázás után ezt mondta:

– Húzunk egy egyenest – bizonyára a táblára célozva, az egészséges mozgásra, a kis, üdítő sétára a katedráig.

– Nem bánom – szólt Novák csodálkozva. – Húzza meg azt az egyenest. De ne itt. Csak ott. Gondolatban.

– Legyen az AB.

– Vagy CD – tódította bosszúsan Novák, ki nem szerette a szajkózást.

Vilivel lehetett alkudni: elkapta a szót, mint megváltó ötletet.

– Legyen az CD – ismételte.

– Vagy XY – okvetetlenkedett Novák.

Vili megint engedett.

– Vagy XY.

– Mit akar, kérem, most azzal az egyenessel? – tört ki Novák. – Minek kell önnek az az egyenes a variatiónál? Nem értem önt, nem értem.

Novák nem értette Vilit. Vili sem értette Novákot.

Érdekes találkozás.

Zöldy, a csillagász, röhögött.

Vili ezt hebegte:

– Belezavarodtam.

– Mibe zavarodott bele, fiam? Hisz eddig még ki se nyitotta a száját.

A tanár másik kérdést ráncigált elő: egy ferde síkról szónokolt meg egy reá húzandó merőleges egyenesről. Vili az utolsó szavait buzgón visszhangozta, de mikor szabadjára engedte, elnémult, tanácstalanul.

Novák, kétségbeesve ennyi értetlenségen, föltette magában, hogy mégiscsak megérteti vele:

– Nézze, fiam – mondta –, de most jól idefigyeljen, itt van egy ferde sík, idenézzen, ez az a ferde sík – és fehér kezével végigszántotta a levegőt, aztán fölfelé mutatott –, erre ön innen, felülről egy merőlegest húz.

Vili nézte őt s azt gondolta: könnyű neki.

De agyában nem a ferde sík és merőleges képe jelent meg, melytől egész lényében idegenkedett, csak a hadonászó tanárt látta, mint paprikajancsit, az ujjait, arany jegygyűrűjét, meg a másikat, melyben karneolkő piroslott. Kevés érzéke volt az elvontságok iránt. Mindig csak a valóságot fogta föl, mely közvetlenül szeme előtt mozgott.

Őszintén szólva nem szerette az öreget. Főképp akkor nem, mikor ily közvetlen volt, s meg akarta világítani azt, amit úgyse lehet megvilágítani. Például a labdát emlegette, a diákok eme kedvenc játékszerét, a hajítás törvényeinek szemléltetésére, vagy a mosolygó, piros almát idézte lelki szemei elé, a szabadesés tárgyalásánál. Ezzel az ellenkezőt érte el. Vili nem a parabolát kedvelte meg, hanem megutálta a labdát is, s nem tanulta meg a szabadesést, inkább lemondott teljes életére az alma élvezéséről. Most is az motoszkált fejében, mennyivel jobb volna gyűrűhintán bukfencet vetni, nyújtón, lengőgerendán lógni, bordásfalon fészket csinálni, tizenkét saslengést kivágni.

– Szóval érti? – vallatta Novák, ki közben meggörnyedt, fölegyenesedett, többször mutatva a ferdesíkot, a merőlegest, s hogy ne legyen oly egyedül, kereste azokat a szemeket, amelyekben, akár az övében, az értelem és megismerés villan föl, ennek az isteni tudománynak a lángja.

Azok pár szóval megfeleltek. Novák így szólt Vilihez:

– Az egész olyan egyszerű.

Vili mérgesen dünnyögte, félhangosan:

– Neked minden olyan egyszerű.

Novák buzdította, hogy kedvet támasszon benne:

– És nemcsak egyszerű. Érdekes is.

Vili dörmögött:

– Neked minden érdekes.

Novák tovább próbálta kalauzolni a tudomány ösvényein:

– Hát hagyjuk ezt. Vegyünk egy másik, szintén érdekes esetet. A derékszögű paralelepipedont. Remélem tudja, hogy mi az. Hogyne tudná – szólt, önmagát biztatva, mert nem merte föltételezni, hogy akadjon oly elvetemült ember, ki ezt se tudja. – Tehát a derékszögű paralelepipedon élei úgy aránylanak, mint egy aránylik a kettőhöz, a háromhoz. Most már az a kérdés, hogy aránylanak a köréje írható egyenes henger palástfelületei? Csak úgy nagyjában mondja el, hogy oldaná meg a föladatot. Pár szóval.

Vili erre dühbe jött. Tőle ugyan beszélhettek. Fejét széles mellére sunyta, mint akit mélységesen megsértettek, s bárhogy faggatták, nem szólt.

Novák lejött a dobogóról, a hetedik pad mellé állt, Liszner Vili mellé, hogy baráti jelenlétével erősítse. Néhányszor makogott is valamit Vili, de jobb lett volna, ha hallgat, mert minden alkalommal újabb titkok kerültek napfényre: kiderült többek közt, hogy logaritmust se tudott keresni, hallatlan, logaritmust sem, és azt se tudta, hogy mi fán terem a köbgyök. Még a régi tananyagot is elfelejtette.

A számtan és fizika tanárja ide-oda sétált, kényelmesen, mint akinek nem sietős a dolga. Vastag cipőtalpa csikorgott a padló gyalulatlan lécein.

Szemügyre vette ezt a fiút. Kurta kabátszárából kibütykösödött a csuklója. Szögletes volt, szánandó. Csuklóján, mind a kettőn, olyan gumiszalag feszült, mellyel irodai aktákat szokás összeszorítani. Bal kezefejére háromszög volt odatetoválva, mint a sziú indiánoknak. Gomblyuka körül, kabátja hajtókáján színes bádogzászlócskák, rézgombok, körök díszelegtek, a sportegyletek jelvényei, az ő diadalmas zsákmányai.

Novák megkérdezte:

– Mit eszik?

– Nem eszem semmit.

Vili nem is evett semmit, csak úgy motyogott mérgében.

– Nyissa ki a száját.

Vili föltárta a száját, mint a cápa. Nem volt abban semmi sem. Csak harminckét egészséges, fehér, fiatal fog.

– Jól van – szólt Novák –, most csukja be.

Vili becsukta.

Erre Novák csontnyelű irónját zsebkönyvéhez ütögette, mély lélegzetet vett, jelezve, hogy most következik a tanári prédikáció, melyet a diákok már vártak.

– Liszner, Liszner – kezdte lassan, mély, nem kellemetlen hangján. – Mondja csak, micsoda a maga édesapja?

Oláh Gyuszi meg volt elégedve. Ő azon a délutánon jobban utánozta Novák hangját, mint most Novák a sajátját. Mindenkinek eszébe jutott ez. Zöldy megint röhögött.

Vili a kérdésre nem válaszolt, mintha nem tudná, hogy mi az édesapja, akárcsak a paralelepipedont.

Aztán szólt kelletlenül:

– Kereskedő.

– Milyen kereskedő?

Hosszú csönd után, igen halkan:

– Fűszerkereskedő.

Novák ezt természetesen tudta, hiszen náluk vásárolt már évek óta. De a feddés ritmusa megkövetelte a rávezető szókratészi módszert.

– Látja, látja – szólt, mert ilyenkor mindent kétszer mondott –, ott a maguk szép, nagy boltjában sok inasra van szükség. Mért nem megy inasnak? Nem szégyen az. Aki az eszével nem tudja vagy nem akarja megkeresni a kenyerét, az keresse meg a két keze becsületes munkájával, az arca verejtékével.

Vili csak pislogott vöröslő, sírni készülő szemével, hogy őt, a bajnokot, inasnak küldi. Torkát a harag görcse szorongatta.

Novák folytatta:

– Most tavasz van, s künn a mezőn, a szántóföldeken, a szőlőkben kezdődnek a munkák, a szántás, kapálás, kötözés. Ehhez sincs kedve? Pedig inkább a földet művelné, mint hogy így szomorítsa azt az áldott jó édesatyját. Mondja kérem, mivel lopja maga az Istennek azt a drága napját?

A formás kis beszéd végéhez közeledett, s az utolsó tanulsággal zárult:

– Aki nem dolgozik, az ne is egyék. Aki nem tanul, az…

– Tanultam.

– Tanultam, tanultam – szólt Novák –, könnyű azt mondani. Ne tanuljon soha, hanem tudjon. Jaj, jaj, Liszner, Liszner.

A „jaj” rosszat jelentett. Novák csak akkor használta, mikor fogyni érezte türelmét, s tanári fájdalma jajgatásba csapott. Oláh Gyuszi két vonalat húzott könyve szélére, jegyezni kezdte, hányszor mondja majd: „jaj”. Egy alkalommal ilyen prédikáció alatt huszonhétszer mondta.

Novák áttért a fizikára.

Ezen a téren sem remélhetett sokat Vili. A fizikaórák rendesen délutánra estek, s ő szundikált az elsötétített szertárban. Nem látott egyetlen kísérletet sem: nem ismerte az influenciagépet, nem szívta mellére a villamos szikrák üde ózonszagát, csak akkor riadt föl, mikor Novák egyszer a hangtani kísérletezések során tótfurulyán furulyázott, vagy az oxigén és hidrogén keveréke hatalmas durranással robbant, vagy mikor már az óra végén kitárták a zárt ablaktáblákat, és sárga, sértő fény ömölt káprázó szemére. Novák fölemelte Vili padjáról a fizikakönyvét, hogy egy könnyű kérdést keressen. Micsoda agyonfirkált, szamárfüles könyv volt ez. Egy régi naptárlap hullott ki belőle, meg egy szilvamag. Meyer Robertnek, a szemüveges heilbronni orvosnak csupasz szájú arcképére huszárbajuszt rajzolt tussal, fejére sisakot, Faradaynek pedig, kit, úgy látszik, különösen utált, gombostűvel kiszúrta mind a két szemét. A tanár csüggedten lapozgatta, majd az ingát adta föl. Vili belekezdett, megindult, mint az inga, és megállt, mint az inga. Novák, hogy mégis kihúzza őt, másik kérdéssel kedveskedett:

– Talán a Toricelli-féle űr.

Vili makacsul hallgatott, lelógatva fejét. Körötte sisteregtek a többiek. Glück Laci kezével-lábával mutogatta tanítványának, hogy mi az. Hangosan súgtak. Novák már ezt se bánta.

Egyszerre fojtott kuncogás hangzott föl a hetedik pad körül.

Huszár Bandi a természettan-könyvét Vili felé tartotta, mint a ministráns a papnak az evangéliumot, hogy olvassa belőle a leckét, de a könyv lapján egy arckép volt. Novák Hilda fotográfiája. Az a csinos, bájos arcképe, mely kirakatokban is látható, s a helyi fényképész szívessége folytán nem egy diák birtokába jutott.

Novák a hetedik pad felé hajolva várta a feleletet, de fél szemmel meglátta a fotográfiát, mielőtt még eldughatta volna a diák.

Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Odaszólt indulatosan:

– Ne ízetlenkedjenek. Mit vihognak?

Azzal járni kezdett, izgatottan, le-föl, a padok között. Megkerülte a dobogót, újra visszament Liszner elé, a hetedik padhoz.

Női nevek voltak ide bevésve, nyíllal átlőtt szívek, geometriai idomok, trágár ábrák. Gyűlölettel nézte végig a szamárpadot. Utálta ezeket a kormos, fekete kamaszokat, ezeket a kanokat, kik nem iskolába valók, csak a levegőt rontják. Egész testében reszketett.

És talán tettlegességre is vetemedik, ha meg nem pillantja a feléje nyúló kezek sokadalmát, melyek nagyujjuk és mutatóujjuk szakadatlan mozgatásával kaparászták a levegőt, s szinte orra előtt babirkáltak: a diákok törzsüket lehetőleg kinyújtva, jobb karjukat támadóan előrefeszítve kérezkedtek, hogy ők tudják a Toricelli-féle űrt. Ekkor jutott eszébe, hogy mégis mérsékelnie kell magát, hiszen ezek csak gyerekek.

– Tudja – noszogatta Vilit – vagy nem tudja?

Vili alig hallhatóan nyögte:

– A Toricelli-féle űr.

De beérte a címmel, mást nem mondott, megint lecsuklott a feje.

Novák most rátámadt.

– Igen, az a maga fejében van.

Hatalmas kacagás harsant föl.

– Csönd legyen – mondta Novák.

Ezt a sikerült élcet több ízben alkalmazta, sok diákjára, egy előkelő növendékére is, ki évekkel ezelőtt járt ide, s azóta államtitkárságig vitte föl, és kezében az ünnepi serleggel beszédeket szokott mondani egy igen előkelő kaszinóban. Senki se vette rossz néven. Vili azonban, ki eddig csak görnyedezett, fejét dacosan fölszegte, s magából kikelve kiáltotta feléje:

– Na.

– Mit morog?

– Azt, hogy ne tessék engem nevetségessé tenni, tanár úr. Nem bírom. Nem bírom.

És látszott rajta, hogy nem bírja.

Novák ordított:

– Szemtelen.

– Nem vagyok szemtelen.

– Bikfic.

– Nem vagyok bikfic.

– Melák.

– Nem vagyok melák.

Mindenkiben megfagyott a vér. Zöldy se mert már röhögni.

Ilyen jelenetek azelőtt sohase fordultak elő Nováknál, legfölebb Fórisnál. A tanár homlokához kapott. Így még nem vesztette el egyensúlyát. A szívek viharosan dobogtak. Ebeczky Dezső rosszallóan csóválta fejét, Vilire tekintve, mint örök tanárpárti.

Vili most kiegyenesedett. Novák eléje állt. Fél fejjel magasabb volt a tanítványa.

– Óriás – csúfolta Novák és végignézte –, Achilles. Csak a tudása is ekkora volna. Hústorony.

– Ezt ne mondja nekem a tanár úr.

– Micsoda alak. Micsoda nagy alak. Szégyellje magát.

Vili fátyolos hangon kiabált:

– Ne tessék engem bosszantani – és fenyegetően eléje feszült.

– Tessék? Azt hiszi, talán félek magától? Nem félek. Ön akar érett lenni? Éretlen. Leülhet. Végeztünk.

Vili úgy ült le, hogy a pad belenyekkent.

Csajkás Tibor pedig fölállt.

Némán zsebkendőjére mutatott. Csupa vér volt. Lucskos lett tőle a keze is. A tikkasztó hőségben eleredt az orra vére. Pár csöpp a lécpadlóra hullott.

Kiment a mosdóhoz, hogy letisztogassa magát. Bámulta a falakat, melyeken tanárok nevei szerepeltek, főként Fórisé, bohó, teljesíthetetlen kívánságok kíséretében. Az ammóniáktól szúrós levegőben majdnem elájult. Ki kellett nyitnia az ablakot.

Az iskolaudvaron végignyargalt a tavaszi förgeteg, fákat cibálva, ajtókat csapkodva. Dörgött, villámlott. Nagy csöppekben potyogott a zápor.

Nemsokára fölzendült a csengő édes, megváltó szava. Oláh Gyuszi az utolsó vonalat húzta statisztikai táblázatán, s kiderült, hogy tanárja ezúttal a Vilivel való vitában harmincegyszer használta a „jaj”-szót, tehát rekordot javított.

Novák alig hagyta el a tantermet, Vili mint egy faun fölugrott padja tetejére. Szinte a mennyezetig ért. Öklét magasra emelte, a tanár után rázta:

– No megállj, ezért még szorulsz. Csak letegyem az érettségit.

Ezt a sötét, zajos tanteremben kevesen hallották. Huszár Bandinak és Petőfinek azonban még egyebet is mondott, amin azok úgy nevettek, hogy a hasukat fogták. Később leszállt a padról, megragadta számtan- és fizikakönyvét, s teljes erejéből a földhöz vágta. A padló porzott.

Így végződött a nyolcadik osztály utolsó számtan–fizika órája.