Kossuth Lajosról a híres államférfi jut eszébe mindenkinek, azonban volt egy „szenvedélye”, amelyről kevesen tudnak: a természettudományok iránt érzett vonzalom. Élete során a tudományban rangot és elismerést nem szerzett, viszont kutatásai és azok publikálása során tudósokat megszégyenítő módon járt el. A tudományban való elmélyülése a szabadságharc bukását, de különösen a kiegyezést követő emigrációban bontakozott ki. A következő sorokat fogalmazta meg 1884-ben Helfy Ignácnak írt levelében:
„Midőn az 1867-i jogelalkuvás bevágta előttem azon politikai tevékenység útját, melynek életem akkor a száműzetésben is szentelve volt; a természettudományokban kerestem, nem vigasztalást, mert ezt a hazafi szomorúságának más, mint a szomorúság okának elhárítása nem nyújthat, hanem kerestem szórakozást. »A természetet megtaláljuk és csakis azt találjuk meg a balsors napjaiban« — írta Chateubriandt és igazat írt.”
Ugyanezt fejtegeti Herman Ottónak, majd Szontagh Miklósnak küldött írásaiban is:
„Hát én ráadtam öreg és elfáradt fejemet, hogy megtaláljam a vigasztalót. És beszóltam hozzá a csillagvilágok végtelenségébe, beszóltam hozzá a sziklarétegek, jegecek, kövületek műhelyébe.”
Levelezéseit és feljegyzéseit olvasva fény derül sokoldalúságára, széleskörű olvasottságára a csillagászatban, az élettanban, a vegytanban, a fizikában, a földtanban és az őslénytan tudományában. A torinói emigrációban folyamatosan járatta a külföldi ismeretterjesztő folyóiratokat és szaklapokat. Emellett szenvedélyes növénygyűjtő is volt, hetvenéves korában megmászta a havas Mont Blanc-t egy különleges növényfajért. Saját kezűleg gyűjtött ősmaradványait és botanikai anyagát az Országos Természettudományi Múzeumban őrzik.
Olaszországi évei alatt 1883-ban írta meg Báró Nyáry Jenő az aggteleki barlangról írt monográfiájának kritikáját tartalmazó tudományos esszéjét. Nemcsak észrevételeket fogalmazott meg Nyáry Jenő1 tanulmányához, hanem saját megfogalmazású – borúlátó – megjegyzéseket is fűzött hozzá a Föld éghajlati jövőjét illetően. Tekintsük át, hogy a 19. században milyen klimatikus háttér nyújtotta az ihletet a szerzőnek.
Klimatikus háttér
Az utolsó jégkorszak megközelítőleg 10 000 éve ért véget. Emberi léptékben mérve hosszú ideig tartott. A glaciális kor lezárultával az utolsó tízezer évben gyakran előfordultak viszonylag rövid ideig tartó klímakilengések. Ezeket az észak-atlanti jégfúrások és tengerfenéki gleccser-hordalékok vizsgálata nyomán Heinrich-, Dansgaard–Oeschger- és Bond-eseménynek nevezik.
Hartmut Heinrich tengergeológus írta le először (1988) azt a jelenséget, amikor a jégkorszak melegebb periódusaiban a jégtáblák szétesése miatt nagymennyiségű hideg édesvíz került az óceánba, felborítva ezzel a tengeráramlatokat, ami azután éghajlati változást idézett elő. A róla Heinrich-eseménynek elnevezett jelenség nemcsak az átlaghőmérsékletet csökkentette, hanem egy rendkívül száraz periódust is kiváltott. Ebből következően hirtelen, de rövid időre csökkent a Föld északi féltekének hőmérséklete, mint például 12 000 évvel ezelőtt:
| „Heinrich-esemény” | Ideje BP ezer évben |
|---|---|
| H0 | 12 |
| H1 | 16–15 |
| H2 | 24–22 |
| H3 | 31–29 |
| H4 | 38–35 |
| H5 | 45 |
| H6 | 60 |
Willi Dansgaard és kutatócsoportja két, egyenként 3 km-es grönlandi mélyfúrás eredményét hozta nyilvánosságra. Jég- és üledékmintáik kb. 110 000 évre visszamenő éghajlati információt szolgáltattak, melyek az eddigieknél sokkal pontosabb képet adtak a múltbéli klímaváltozásokról. Most már nagyon pontosan lehet tudni, hogy a legutóbbi 10 000 évben a Föld éghajlata nemcsak enyhe, hanem bámulatosan stabil és változatlan volt. A korábbi százezer évben viszont az éghajlat vadul váltakozott egy nagyon hideg és egy maihoz hasonló között, és kb. 20 nagy globális változás (Dansgaard–Oeschger-esemény) történt. A hőmérséklet növekedés Grönlandon 50–100 év alatt megközelítőleg 10 °C gyors növekedéssel járt, amit egy lassú, ám folyamatos lehűlés követett (Rousseau–Sima 2014). Egy ilyen ciklusnak volt köszönhető, hogy a vikingek felfedezték Grönlandot, Észak-Amerikát – még Kolumbusz előtt – és benépesítették Izlandot.
Gerard C. Bond-nak a moréna üledékeiben végzett vizsgálatai nyolc olyan klímaszintet állapítottak meg, amelyek 1470 évenként ciklikusan ismétlődnek. Ezeket nevezik Bond-eseménynek (Bond et al. 1999). E szabályos időközönként ismétlődő jelenségek lehűlési klímaciklust mutatnak. Az utóbbi 10 000 évben számos olyan esemény történt, amely befolyásolta a történelem alakulását:
| „Bond esemény” | ideje BP ezer évben |
megnevezés |
|---|---|---|
| 0 | 0,5 | kis jégkorszak (Little Ice Age) |
| 1 | 1,4 | vándorlások kora |
| 2 | 2,8 | Kr. e. korai első évezred, a késő bronzkori kultúrák összeomlása |
| 3 | 4,2 | az egyiptomi Óbirodalom |
| 4 | 5,9 | neolitikum, atlantikum lecsengése |
| 5 | 8,2 | „bibliai özönvizek” |
| 6 | 9,4 | Gleccseraktivitás növekedése Norvégiában; lehűlés Kínában |
| 7 | 10,3 | ? |
| 8 | 11,1 | átmeneti szakasz a fiatalabb dryasból a boreális szakaszba |
A jelenség oka még tisztázatlan, azonban Vivien Gornitz és munkatársai (2009) felvetik, hogy a Föld orbitális Milanković–Bacsák-ciklusainak egyik összetevőjeként alakulhatott ki, amire a Nap sugárzási energiájának periodikus váltakozása is hatással lehetett.
Tehát az 1400-as évektől kezdődő „kis jégkorszakot” a 19. században egy felmelegedés szakította meg, amelyben megfigyelhetőek voltak a hűvös átmenetek is.
A 18. század elején megindult felmelegedést rövidebb, viszonylag hűvös időszakok szakították meg. Ebben a korban élt és alkotott Kossuth Lajos, amelyről ilyen éghajlati feljegyzések maradtak az utókorra:
1848 január: a Nemzeti Újság beszámolt arról, hogy a Duna január 13.-án „beállott” és a jég kitartott a hónap végéig (Réthly A. 1998).
1846. február: Ecsedy Gábor gyulai református lelkész a következőket jegyezte fel naplójába:
„Februárius 1ső a hó ugyan szakadt délig, délután esső egész nap és éjjel. 2ik a nap kisütött, tisztás. […] 3ikba reggelre esső, azutánn is borúlt, nyári forma jellegek. […] 16. 17. olvadó. 18. sok esső. 19Re felfagyott. 20. 21. 22. reggelenként fagy, azutánn nappal szép tavaszi meleg idő. 23. 24. reggel sem fagyott szép meleg nap. 25. kis fagy reggel, azutánn gyönyörű meleg nap. 26. már borult. 27. esső. 28. nagy köd és büdös, délutánn szép idő.”
1850. március (ugyancsak a gyulai református lelkész feljegyzései):
„Martzius 1.2. is reggelenként kemény fagy, azután napfény, meleg tsendes idő. […] 9. tiszta, hideg északi erőss szél. 10. is 11. még keményebb északi fagylaló szél. 12. 13. fagy, északi szél. 14.Re viradónn hó, de elolvadt nappal. 15Re is fagy, hó, elolvadt, de hideg idő. 16. kemény fagy, kemény hideg, északi széllel. 17. keményebb fagy, soványabb idő, a hó szállingott, valamint tegnap, egész nap nem engedett. 18. hó esett. 19. kemény sovány hideg. 20. engedelmesebb, de fagyos, hó szállingott. 21. fagy hó szállingott, és ugyan esett, de elovadt. 22. fagyos hideg, ugyan tsak havazott, estve sok hó esett. 23. hideg, nagy fagy. […] 29. reggeli 6 órától 9ig sok hó, egész nap havazott szüntetve (megszakításokkal) 29. nagy fagy, dér. 30. 31. dér, fagy”
Éghajlati következtetés
A kritikai hangvételű tanulmány V. fejezetében – az éghajlati következtetésben – Kossuth Lajos igazat ad Nyáry Jenő eredményeinek a paleolit kor éghajlatát illetően. Kossuth kitér a klíma botanikai adatokon nyugvó összehasonlítására, de hiányolja Nyáry Jenőtől a faszéndarabok faji eredetének meghatározását, ami bővíthette volna a Kárpát-medencéről alkotott biogeográfiai ismereteket. A kritika írója a fákat biztosabb éghajlati jelzőnek tekinti a fűfélékhez képest, amit helyesen meg is indokol. Példaként hozza fel Osvald Heer svájci paleontológusnak a zürichi és St. Gallen-i lignitben előforduló famaradványokra alapozott paleoklimatológiai elemzését.
A jelzett hiányosságok ellenére is Kossuth Lajos helyesnek ítéli Nyáry Jenő azon megállapítását, hogy a növénymagokból mérsékelt éghajlatra következtetett, de hiányosságot itt is feltételezett, miszerint a mérsékelt éghajlat nagyon tág keretek között mozog, és csupán csak kozmopolita virágleletekből a hőmérsékletet megállapítani nem lehet. Példaként hozza fel a szőlő vegetációs ideje és a tenyészidőszak közötti hőmérsékleti különbségeket eltérő földrajzi környezetben. Így Magyarországon a szőlő 10 °C-on „téli álmát” alussza, míg Madeirán ez 17 °C-on következik be. Míg Magyarországon a mag éréséhez 10,6 °C többletre van szükség, Madeirán ehhez 1 °C emelkedés is elegendő. Ennek megfelelően a szőlő mindkét helyen megél, vagyis alkalmazkodik a földrajzi környezethez.
Kossuth Lajos e részben megjegyzi, hogy az időjárás az utolsó jégkorszak óta nem sokat változott, és egyes élőlények – köztük az őstulok (Bos primigenius primigenius) – sem a klíma szeszélye miatt haltak ki, hanem az ember kulturális térfoglalása következtében. Ez viszont nem zárja ki Kossuth Lajos azon megállapítását, hogy az újkori középhőmérséklet az őskorihoz képest csökkenőben volt. Példákkal támasztotta alá véleményét, amely szerint a Kárpátokban a fenyőfák határa az utóbbi háromszáz évben száz méterrel lejjebb szállt. E nézetét igazolandó népmondákat is felidézett. A mondák szerint a sárgadinnye-szezonnak Lőrincz napján (augusztus 10.) vége van, míg a 19. században jóformán csak akkor kezdődött.
Walter Frisch (E-mail) · 2006
Kossuth Lajos a hőmérséklet csökkenését csillagászati adatokkal is igyekszik alátámasztani. A napközelséget (perihelion) január elsejére teszi, míg korábban – a 18. században – december 21-e felelt meg e napnak. E tekintetben is bátran alkalmazta a csillagászati tényezőket éghajlat-módosító hatásokként, holott az 1880-as években még nem volt tisztázva, hogy a Föld pálya-elemeinek ingadozásai elegendőek-e a hőmérséklet megváltoztatásához. Ezt csupán a 20. század elején tudta a horvát származású Milutin Milanković, majd Magyarországon Bacsák György tudományosan bizonyítani. Összességében így elmondhatjuk, hogy a Milanković-elméletet Kossuth Lajos korát megelőzve helyesen alkalmazta már 1883-ban.
Kossuth Lajos az éghajlati jelenképet tények felvázolásával ismertette, majd a fejezet zárószavaként egy rövid összefoglalót írt a jövő éghajlatáról:
„A mi földgömbünk most ezen hosszú és nagyon hideg tél felé halad; sok idő kell hozzá, hogy a maximumot elérje, mely alkalmasint egy újabb jégár-korszakkal lesz kapcsolatos; mert igaz ugyan, hogy mikor a tél nagyon hideg és hosszú, a nyár viszont rövidebb, de nagyon meleg lesz;hanem a hosszú hideg télen annyi jég és hó gyűl össze, hogy nyáron át a nap hősugarai legnagyobb részben a jég- és hó-tömegek olvasztására vesztegetődvén, nem fogják a földet annyira felmelegíteni…”
Tehát Kossuth szerint leszűrhetjük azt, hogy a középhőmérséklet nem emberi léptékben mérve ugyan, de csökkenőben van és egy új jégkorszak eljövetelét jósolja. Hogy igazát alátámassza, példaként hozza fel Grönlandot, amely szerinte még akkor – 1883-ban – is a jégár-korszakban volt, mert a jég magas albedója (visszaverő képessége) miatt a felszín nem tudott felmelegedni, az erős napsugárzás ellenére sem.
Rüdiger Glaser környezettörténész kutatásai alapján (GLASER, R. 2010)
Konklúzió
A klimatikus diagramon visszanézve elvileg jogos volt a Kossuth Lajos által felvázolt jövőkép, ugyanis a „kis jégkorszak” megváltoztatta Földünk, és így Magyarország éghajlatát is (1–2. ábra). Annak ellenére, hogy az általa jelzett klimatikus jövőkép nem vált valóra, egy dolgot bízvást neki tulajdoníthatunk: azt, hogy a 20. században tudományosan bizonyított Milanković-elméletet helyesen alkalmazta jövendölésében.
E vészjósló jövőkép előrevetítése a 20. században sem maradt el. Két évtizedig tartó klimatikus kilengés sújtotta a Földet az 1970-es években, amelyről a Newsweek hetilap hasábjain Peter Gwynne (1974) Kossuth-hoz hasonlóan egy újabb jégkorszak lehetőségét vázolta fel, amely a jelenből visszanézve ugyancsak elmaradt (3. ábra). Mindez egyúttal arra is utal, hogy nem lehet az évtizedes skálán tapasztalt, gyakran eseti hőmérsékletingadozásokból hosszú távra szóló következtetéseket levonni.
Az adatok forrása: National Center for Atmospheric Research (GWYNNE, P. 1975)
Napjainkban is találkozunk a globális klímaváltozás kérdésével, csak e folyamat nem egy újabb jégkorszakot fest elénk, hanem a globális felmelegedést.
