Mintegy félszáz Jókai-regényből – a roppant
életműnek körülbelül egyharmadából – válogatott idézeteket kap itt
az olvasó, bizonyos rendszer szerint csokorba kötve; olyan szövegrészeket,
amelyek a legnépszerűbb magyar klasszikus elbeszélő természettudományos
műveltségébe, de még inkább ilyen irányú érdeklődésébe engednek bepillantást.
Itt mindjárt szükségesnek tartom a „műveltség” és az „érdeklődés”
fogalmak elhatárolását egymástól s egyszersmind összekapcsolását egymással;
ennek a továbbiakban meglesz a jelentősége. Hadd induljak ki egy konkrét
esetből. Mikor a Fekete gyémántok első fejezetében freskószerűen
elénk tárul egy letűnt földtörténeti korszak, többek között Jókai
őslénytani műveltségébe nyerünk elég mély bepillantást (látjuk, hogy
több tucatnyi ősállatot, ősnövényt ismert),
másfelől bepillantást nyerünk abba a jelenségbe, hogy ő maga kevesli
műveltségét, amely nem elég érdeklődésének kielégítésére; teremtő
képzelettel formálja tovább a korabeli paleontológia által rendelkezésére
bocsátott adatokat, mozgalmas jeleneteket fest mamutokkal, sárkánygyíkokkal,
és közben le-letér a szakszerű tudományosság ösvényéről (például olyan
ősállatokat hoz össze egyazon korba, amelyek regnálása között millió
esztendő a távolság). Ebben az esetben a műveltség hamarabb támadt
az érdeklődésnél, amelyet éppen maga keltett fel, máskor az érdeklődés
eleve megvolt, s nyomában támadt a műveltség; a kettő kézen fogva
jár együtt Jókai műveiben, az érdeklődés azonban uralkodóbb – s ennek
megfelelően az idézetek között alkalmasint több lesz az olyan, amely
nem tudománytörténeti, hanem írónkra vonatkozó emberi dokumentum.
Mindezzel összefügg az, hogy az idézeteket nem a teljes Jókai-életműből
válogattam, sőt nem is annak tudománytörténeti dokumentum gyanánt
értékesebb részéből, hanem a regényekből s a még – enyhe pontatlansággal
– regénynek nevezhető kisregényekből, mint például a Sárga rózsa
(amelyek voltaképpen hosszabb elbeszélések). Ezt az eljárást a jelen
kötet célja követelte meg. Ha elsősorban arra vonatkozóan akartam
volna adatokat gyűjteni s az olvasó számára csokorba szedni, mit tudott
Jókai kora tudományából, esetleg mi olyasmit őrzött meg belőle, ami
az ő klasszikus volta s mindannak, amit leírt, ebből következő fennmaradása
nélkül homályba süllyedt volna – nos, akkor elsősorban cikkeit, beszédeit,
amatőr tudományos „műfajtalanságait”, kertészgazdászati jegyzeteit
stb. kellett volna tanulmányoznom; az érdeklődés nyilvánvalóan azokban
is jelen van, de uralkodóbb a tárgyszerű műveltség. Egy ilyen vizsgálatnak
azonban, akárcsak egy ilyen szövegekből összeállított Jókai-breviáriumnak,
nem lett volna túl sok értelme. Belőle talán megképzett volna előttünk
egy amatőr tudós a természettudományok két-háromféle ágában, egy lelkes
parlamenti szónok, aki számtalanszor szállt síkra a mezőgazdaság korszerűsítése,
az ipar fejlesztése, a tudományos munka felkarolása mellett; megképzett
volna mindaz, ami jeles volt a halandó Jókai Mórban (de amiben
nem egy kortársa túlszárnyalta), s nem képzett
volna meg az, ami jeles – igen, ma is kimagaslóan jeles – a halhatatlan
Jókai Mórban, az íróban. Jókai tudományossága, a műveiben feltalálható
tudományos vonatkozások összessége ugyanis csak mint egy nagy író
tudományossága jelenthet különleges értéket; ezért hagytam kifejtetlenül
hagyatéka gazdagabb, kézügybe esőbb homokbányához, de mégiscsak homokbányához
hasonlítható részét, hogy viszont regényei aranybányáját a kötet terjedelme
megszabta pászmán annál jobban kiaknázhassam.
Boldog leszek, ha akad majd olvasó, aki szemrehányással illet,
hogy ebből-amabból a regényből ezt amazt az érdekes adatot kifelejtettem
(egyébként az esetek egy részében nem arról lesz szó, hogy tényleg
kifelejtettem, hanem arról, hogy nem fért be a kötetbe); minél több
ilyen szemrehányással illetnek majd, annál jobban megerősödöm abbeli
meggyőződésemben, hogy amit – éppen művei tudományos vonatkozásaiból
kiindulva – írónkról gondolok, az igazság. E kijelentés után, amely
meglehetősen szerénytelenül hangzik, illő lesz megmondanom, hogy mit
is gondolok hát írónkról.
Természetesen sok mindent gondolok, s ebből sok minden nem eredeti
– de amit annak hiszek, azt is külön kell egyszer majd elmondanom,
mert még az is elég sok minden. Itt csak arra térek ki, ami a jelen
kötetbe foglalt idézetekkel kapcsolatos, s amit ezek szükséges mértékben
igazolhatnak. Ez is a kötet célja tulajdonképpen.
Először gondolom tehát azt, hogy Jókai az „egyetemes ember”, a
reneszánsz „uomo universale” olyan szép példánya volt, amilyen többnyire
csak egyetlenegy jön a világra, mindig csak egyetlenegy – kivéve,
amikor ikrek születnek. Gondolom azt, hogy elképesztő sokoldalúságában
(ami tudományos érdeklődésén belül is megnyilvánul, ennek tágas világ-átfogásában)
a mindenki számára adott lehetőségek rendkívüli megvalósulását kell
látnunk. „Nem messiás-e minden újszülött?” – kérdi Madách, írónk nemzedéktársa;
s nincs-e ennek egy olyan általánosabb értelme is a Tragédia
megfelelő szövegösszefüggésén túl, hogy mindenki százszázalékos lehetőségek
birtokában lép az életbe, hogy gyermekkorában még mindenki „egyetemes
ember”, s hogy csak a körülmények nem hagynak a lehetőségeinkből kilencvenkilenc
százalékot kibontakozni? Jókai a sors kedvence volt, ő ebből a szempontból
örökre megmaradt gyermeknek; nem mondott le – mint gyermekjátékairól
a felnőtt – semmiről, amibe egyszer gyönyörűséggel belekóstolt, lett
légyen az képzőművészet, irodalom, tudomány, politika. Mindenben,
amit tett s amit alkotott, kétségtelenül volt egy árnyalatnyi naivság
(sokan, akik fel-felfigyelnek személyisége gyermeki vonására, azt
csak ennek a gyermeki naivságnak tulajdonítják),
ám ez a műveiben napjainkig fennmaradt, örökéletet nyert naivság nem
más, mint a világ megismerhetőségébe, uralhatóságába, emberi tulajdonba
vehetőségébe vetett hit, a mi hitünk is; naivság a Jókai részéről
benne csak annyi, hogy mindezt kissé túl egyszerűnek, túl biztos kimenetelűnek
képzelte, mint például a Fekete gyémántok tárnatűz-eloltását.
Lehetséges azonban, hogy ez a naivság nem volt a Jókai részéről
egészen öntudatlan – illetve legalábbis az a gesztus nem volt az,
hogy műveiben érvényesülni hagyta. Mi késztette volna effajta „tudatos
naivságra”? Nem állítom, hogy a naivság tudatosan belopott elem a
műveiben, de ha mégis az volna, akkor azzal kell összefüggésben állnia,
amit továbbmenőleg gondolok Jókairól.
Másodszor gondolom azt ugyanis, hogy ebben a. tekintetben minden
naivság nélkül – Jókai világosan látta társadalma lemaradását más,
szerencsésebb égaljak társadalmainak haladásától (a felfedezést persze
nem maga tette, ennek a jegyében állt anélkül, hogy lényegesebben
mozdult is volna, az egész reformkor); társadalma meglehetősen régi
múltból öröklött feudális-egyházi művelődési modelljében világosan
felismerte a lemaradás döntő szellemi tényezőjét, ami nemcsak következménye,
hanem a „feed back” mechanizmus hatásaképpen később már oka is volt
a magyar polgárság gyengeségének (valószínűnek tartom, hogy Jókai
az utóbbi hatásra figyelt fel elsősorban, tehát a lemaradás szellemi
tényezőjét vélte döntőnek; ez megint naivság volt, de irodalmi munkájára
nézve igen áldásos); s meghányva-vetve, avagy csak ösztönösen érezve
mindezt, egy életen át küzdött a maga leghatékonyabb fegyverével,
a tollal, egy új művelődési modell uralomra juttatásáért,
amelynek központjában a természettudomány s a gyakorlat állnak. Egy
szóra visszatérve az esetleges „tudatos naivság” problémájához, erről
csak annyit akarok mondani még, hogy ha van ilyen Jókai műveinek tudományos
vonatkozásaiban, akkor tehát világos, mi okból van; világos, hogy
ha az említett cél szolgálatában például egy tudós geológus bányamérnököt
választott az író eszményhordozó hősül („tizenkilencedik századi Prométheusz”
– jellemzi összefoglalóan ezt a hőst Dávid Gyula, a Fekete gyémántok
újabb hazai kiadása bevezető tanulmányában),
akkor célszerűbb, ha tudományos munkáját inkább érdekfeszítőnek, izgalmasnak
mutatja, mint fáradságosnak, tárnatűz-eloltását inkább kalandnak,
titáni viaskodásnak a fellázadt őselemmel, mint bonyolult műszaki
manővernek – sőt még az is célszerűbb, ha a hős maga kitűnő kardforgató,
aki párbajban keményen megszabdal egy katonatisztet. Az irodalomtörténet
ugyan Jókai Mór romantikusan emberfeletti alakjairól fog beszélni,
de az olvasó marad azzal a benyomással, hogy a tudósnak nem nélkülözhetetlen
tulajdonsága a fizikai gyámoltalanság.
Ebbe az összefüggésrendszerbe illeszkednek – és itt látnak el fontos
funkciót – Jókai tudományos műveltségének és érdeklődésének megnyilvánulásai
az egyes regényekben (kisebb-nagyobb mértékben mindegyikben, a huszonegy
esztendősen, még 1848 előtt írt Hétköznapok határozott
alaphangleütésétől a megért „jövő század” elején írtak méltó fináléjáig),
s az ebben az összefüggésrendszerben szemlélt adatokról derül ki a
legfényesebben, hogy azok érnek többet, amelyek az őszinte érdeklődés
kivetülései egy-egy szövegrészletben; az érdeklődés ugyanis érdeklődést
szül, s a Jókai-regények fiatal olvasója hamarabb kedvet kap az őslénytanhoz
például, ha mamutokkal, sárkánygyíkokkal népes eleven kép tárul elébe,
mint ha egy vaskos paleontológiai szakkönyvet lapozgatna.
De emellett még van egy sajátos jelentőség-többlete Jókai tudományos
érdeklődsének tudományos műveltségével szemben. Mint mondtam, írónk
egy leten át küzdött az új, korszerű művelődési modell uralomra juttatásáért,
s tette ezt minden rendelkezésére álló eszközzel, de – regényíró lévén
legelsősorban – tette ezt leginkább és leghatékonyabban regényírói
tollal; tette oly módon, hogy az ő idejében sem számbelileg, sem társadalmi
helyzetét illetően nem jelentős rétegből, a műszaki értelmiségből
emelt eszményhordozó hősöket az irodalomba, a magyar irodalomba alkalmasint
ő legelőször (gondoljunk az itt már szóba került Berend Iván mellett
a hidrológus mérnök Garanvölgyire, a feltaláló-technikus Tatrangira
stb.); tette oly módon, hogy más hőseit, akik nem hivatásos tudósok-technikusok,
vagy felruházta amatőr kutatószenvedéllyel és műszaki készséggel,
mint Timár Mihályt, Negrotin Kázmért, vagy ellátta egy-egy tudós baráttal,
rokonnal, ismerőssel, egy-egy eszményhordozó hőssel maga a hős számára,
mint Szilárdy Leandert, Tanussy Emmánuelt, vagy ha egyik dolgot sem
cselekedte, akkor nincsen regényhős, akkor a regényalak egy sajnálatunkra
és megvetésünkre méltó „lézengő ritter”, amilyen például a De
kár megvénülni főszereplője; s tette végül oly módon, hogy
regényeiben – mindegyikben, kivétel nélkül – leírás és párbeszéd,
szerzői kommentár és lapalji jegyzet, sőt nemegyszer egy-egy egész
beleszőtt értekezés formáját használva, számtalan tudományos kérdést
vetett fel (nemcsak adatot közölt tehát, mint valamely „szakműfaj”
keretei között tehette volna; egy okkal több arra, hogy regényeiben
lássam tudományossága aranybányáját); – s ha mindezt csupán felismert
és vállalt kötelességből tette volna, a gyermek szomjas kíváncsisága
és kíváncsiság-kielégítésének gyönyörűsége nélkül, hát akkor nem ő
volna a magyar irodalom mai napig legolvasottabb prózaírója.
„Hatalmas olvasóközönséget nevelt fel a tizenkilencedik század
második felében, sőt századunkban is” – állapítja meg Nagy Miklós,
a Jókai-filológia nagymestere. Gondolom tehát harmadszor – s ebben
a tárgykörben befejezésül – azt, hogy akit kereken százharminc éve,
a Hétköznapok 1846-os megjelenése óta annyira tömegesen olvasnak
elsősorban éppen mint regényírót (érdekes, hogy novellista minőségében
ma már sokkal kevésbé ismert; úgy látszik, a műfaj fő élettere a sajtó),
s aki éppen mint regényíró bőségesen hintette a lelkekbe a tudomány
szeretetének, tudósok-technikusok jövendő társadalmi szerepükhöz méltó
becsülésének magvát, az hallatlanul sokat tett a haladásért; többet,
mint bárki élő személy abban a korban s abban a közösségben, amely
őt ajándékul kapta a sorstól.
Egy regényíró természettudományos műveltségéről és érdeklődéséről
lévén szó, úgy érzem, nem kerülhetem meg az irodalom és a tudomány
interferenciájának egyes sajátos kérdéseit – ahogy a Jókai-életmű
felveti őket. Nem vállalkozom elméleti általánosításra, kizárólag
csak Jókairól fogok beszélni, fájdalmas tudatában annak, hogy még
őt illetően sem térhetek ki minden részletre.
Szükségesnek találok néhány pontosan megválaszolható kérdést előrebocsátani,
hogy általuk mederben tartsam a problémakör irodalom és tudomány kölcsönhatása
– sokfelé ágazását. S mivel ha az első kérdés az, hogy „mi volt Jókai
Mór”, amire az az evidens válasz, hogy „Jókai Mór író volt”, a problémakört
máris kettőbe osztom, s csak egyik felét veszem szemügyre; a teljes
kölcsönhatás helyett azt, hogy a Jókai-életműben hogyan hat a
tudomány az irodalomra. Jelesül azt, hogy mit használt az írónak
a természettudományos műveltség, és esetleg mit ártott, gazdagította-e
eszköztárát, hatott-e témaválasztására (hogy hősei választására mi
hatott, azt már láttuk; a tudományos műveltség e regényalakok megformálására
hathatott elsősorban), színezte-e a szépirodalomban
addig szokatlan szavakkal, kifejezésekkel művei nyelvét, s ha igen,
akkor ez a tény hozzájárult-e ahhoz, hogy különféle új tudományos
műszavak polgárjogot nyerjenek a magyar nyelvben; befolyásolta-e valamiképpen
elsősorban személyes élményekből s csak másodsorban a romantika sugallta
általános fogékonyságból táplálkozó természetszeretetét, alakította-e
világlátását; s végül – amire a legmeglepőbb választ kapjuk majd –
beleszólt-e valamiképpen abba, hogy írónk inkább a romantika avagy
ellenkezőleg, inkább a realizmus folyam-hömpölygésébe igyekezzen beletorkollni
a maga műveivel.
Több kérdésre az itt felsoroltakból nem nehéz megkeresni a választ.
Hogy gazdagította-e Jókai eszköztárát a tudományos műveltség, arra
néhány, szerencsés kézzel kiragadott idézet mihamar igenlőleg felel
(például:
„…vannak olyan nagy iskolai térképek, amiken a, földgömbnek
mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének
nagyobb része tenger, a két félgömbön a kék szín uralkodik. Ezt a
kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között
újra meg újra megjelenni”
– mondja a De kár megvénülni
sebesült hőse az őt ápoló lány szemeiről). Hogy hatott-e témaválasztására,
arra megint csak készen van az igenlő válasz; a Fekete gyémántok,
A jövő század regénye és más nagyobb művek ismert példája
helyett hadd hivatkozzam itt az Egész az északi pólusigra,
amely az ún. osztrák–magyar északsarki expedíció elképzelt folytatása,
és amely 1875-ben jelent meg – tehát szinte nyomban azután, hogy az
expedíció résztvevői hazaérkeztek. (Bár az esztétikai kérdések érintésétől
tartózkodom, itt nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, miszerint
e kisregény csodálatos szabadság-allegóriája mellett száz éve megy
el vakon kritika és irodalomtörténet.) Hogy színezte-e művei nyelvét
a tudományos és technikai ismeretanyag, s hogy ez hozzájárult-e új
műszavak polgárjog-nyeréséhez, arra vonatkozóan – hála a mindig szorgalmas
nyelvészeknek – talán a legtöbb igenlő választ kapjuk; nemrégen mutatta
ki Fábián Pál például, egy sereg egyéb figyelemreméltó tény mellett,
hogy a repülő gépet képzeletben megalkotó Jókai egyben a „repülőgép”
szó alkotója és forgalomba hozója. (Egyik saját észrevételem ebben
a vonatkozásban a „lóerő” szóval kapcsolatos, amelyet Jókai már 1851-ben
átvitt értelemben használt; az Erdély aranykora egyik,
szűk csizmát húzó hőse „hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem
nekik való térbe beleszorítsa”.)
Hogy befolyásolta-e természetszeretetét, alakította-e világlátását
a tudomány iránti érdeklődés, valamint az ennek köszönhetően szerzett
tudományos műveltség, az nyilvánvaló – kimutatni azonban nagyon nehéz.
Számunkra adott dolog a Jókai-életmű, s nemigen tudjuk másnak képzelni,
mint amilyen; hogyan becsülhetnők meg, milyenre formálta volna anélkül,
hogy otthon lett volna a természettudomány legtöbb ágában? Egyetlen,
alkalmasint nem épp a legjellemzőbb, viszont minden széppróza-szövegében
feltalálható jelenségről mégis szólnom kell, mint olyanról, amely
legalább példázhatja a választ. Jókai diákkora iskolai tudományosságában
az anyagi világ három „ország”-ra (regnum) oszlott, az élő objektumok
állat- és növényország, az élettelenek ásványország „honpolgárai”
voltak; e három „ország” alkotta a kézzelfoghatóan létező mindenséget
– s ez az egyszerű rendszer nagyon jól megrögződött Móric diák fejében.
Mikor később regényíró lett, úgy gondolom, nem tudatosan határozta
el, hogy műveiben tükrözni fogja az anyagi világ „hármasegységét”,
s hogy ezáltal újrateremti bennük a természet totalitását, de – mivel
a rendszer alapvetően meghatározta szemléletét mégis ezt tette; egyetlen
regénye sincs, amelyben valamilyen formában (fizikai mivolta szerint
felléptetve és jelző, metafora, hasonlat stílusalakzatába rejtve)
ne szerepelne körülbelül százféle állat, s csak valamivel kevesebb
növény és ásvány, ami az egész életműben eléri az ezres nagyságrendet
(a botanikus Moesz Gusztáv hatszáz növényfajt mutatott ki művei jelentősebb
részéből, ásvány ennél valószínűleg kevesebb van, állat viszont sokkal
több). Érdemes megfigyelni táj- és enteriőr-leírásait, amelyekben
mindig együtt van jelen a három „ország”, legyen szó borókabozót fedte
bazaltszirtekről, melyek fölött sasok röpködnek, vagy egy cserép virágról
egy oroszlánlábakon álló márványasztalkán. Érdemes megfigyelni a
Szabadság a hó alatt egyetlen lapját, amelyen – a költői
igazságszolgáltatás jegyében – Jókai egy ki örömmel ajándékozza meg
minden oroszok cárját, mielőtt porba sújtja, s három jelentést küldet
neki három tartományából, miszerint egyikben egy új platinalelőhelyre
bukkantak, egyikben egy kárminfestéket adó rovarfajt fedeztek fel,
s egyikben meghozta első termését a betelepített szőlő; érdemes megfigyelni
a Gazdag szegények egyetlen mondatát, melyben egy férfi,
mielőtt öngyilkos lesz, észreveszi, hogy az ablakban nyíló gardénia
körül egy aranyzöld legyecske röpköd (ezt egyébként nemcsak amiatt
érdemes megfigyelni, hogy lássuk, mint csillan fel utolszor együtt,
a három „ország” az élettől búcsúzó szemében, a kis jelenet egyszersmind
finom lélektani momentum); s érdemes az általam hirtelen előszedetteknél
szebb, beszédesebb példákat keresni az életmű nagy kincstárában, ha
Jókai természetszeretetét, világlátását, ennek sajátos totalitás-igényét
s e totalitás-igény sajátos tudományban-gyökerezését akarjuk szemléltetni
– nem általában, csak ebben az egy vonatkozásban, amelyre itt kitértem.
Oktalan dolog volna belemerülnöm a Jókai körül minduntalan fel-felhullámzó
„romantika vagy realizmus” problémakörbe (bocsássanak meg az irodalomtudósok,
de oktalan maga az egész problémakör; Jókaitól tanult gyakorlatiassággal
kérdem, mi hasznunk belőle, ha eldöntjük, hogy írónk a romantika késői
avagy a realizmus korai képviselője volt-e?). Mivel azonban fentebb
már elkövettem azt az oktalanságot, hogy szóba hoztam a kérdést, nem
hátrálhatok meg az arra vonatkozó válasz felvillantása – felvillantása,
nem bővebb kifejtése elől, hogy melyik áramlathoz sodorta inkább Jókait
a tudományosság, pontosabban, hogy ennek hatása műveire milyen benyomást
kelt bennünk a kérdést illetően.
Nyilvánvalónak látszik, hogy ha írónk csakugyan egy új művelődési
modell uralomra jutását, tehát a társadalom haladását szolgálta a
maga tudományosságával, akkor ennek a realizmushoz kellett közelebb
vinnie őt, hiszen – már ha az irodalomban is fejlődést próbálunk felfedezni
– a realizmus is egyfajta haladás volt. Csakhogy ez nem igaz sem elméletileg,
sem gyakorlatilag. Elméletileg nem az, mivel az irodalomban nincs
fejlődés (pontosabban csak egyes szakaszakon belül van; kétségtelenül
beszélhetünk például a magyar regény fejlődéséről a tizennyolcadik
század végétől napjainkig, nem beszélhetünk viszont az irodalom fejlődéséről
Cervantestől egy mai magyar, sőt akár egy mai spanyol regényíróig),
s ezért a realizmus nem a fejlődés magasabb lépcsőfoka, nem „haladás”
az irodalomban. Gyakorlatilag pedig nem igaz, amit az első pillanatban
nyilvánvalónak hittünk, mivel épp az ellenkezője, áll fenn – az tudniillik,
hogy Jókai tudományosságának majdnem minden belejátszása műveibe
a romantika sajátos jegyeit erősítette bennük, azokat fokozta
fel, s azoknak kölcsönöz a mai olvasó előtt is bizonyos többlet-hangsúlyt.
Jellegzetesen a romantika jegye például az, ahogyan a bányamérnökfőhősből
– éppen mert kutató tudós is egyszersmind – valóságos dicsfénnyel
övezett arkangyal lesz; a romantika jegye az a mélységes pátosz, ami
Jókait éppen a tudomány s a technika diadalai láttán fogja el leggyakrabban
(jussanak csak eszünkbe azok a bekezdések, amelyekben a tárnatüzet
eloltó Berend Iván, a repülőgépével magasba emelkedő Tatrangi Dávid
apoteotikusan megdicsőülnek); a romantika jegye az a szomjas mindenség-vágy
is, ami Jókai műveiben kétféleképpen is kifejeződik egyfelől úgy,
ahogy a három „ország” sűrű együtt-szerepeltetésével kapcsolatban
fentebb elmondtam, másfelől úgy, ahogy a jelen kötet idézeteiből láthatjuk
a csillaghalmazoktól a tengerfenék virágállat-faunájáig mindenre kiterjedő
természettudományos érdeklődését.
Illő volna röviden jellemeznem Jókai tudományos műveltségének
minőségi vetületeit (az adott korhoz viszonyított korszerűségét,
bölcseleti tartalmát stb.) – tartok tőle azonban, hogy ehhez nem elég
a felkészültségem. Műkedvelő tudománytörténeti böngészgetések s a
kritikai kiadás egyes köteteinek jegyzetei alapján – nem hallgathatom
el, hogy e jegyzetek éppen az itt érintett témakört illetően igen
fogyatékosak – úgy találom, hogy írónk nagyjából ismerte a korabeli
természettudomány főbb ágaiban elért eredményeket, követte és számon
tartotta őket, jelezte műveiben (alig terjed el szakmai körökben például
Robert Koch híre, a Lélekidomár epizódszereplői között
feltűnik „egy a bacilusok felfedezéséről hírhedetté lett orvos”; alig
kezdik el testet átvilágító készülékekben alkalmazni Röntgen felfedezését,
egy Jókai-hősnő megállapítja, hogy „nincs olyan röntgensugár”, ahogy
egy aulikus arisztokrata keresztül tud nézni egy köznemesen; a kedves
itt az, hogy a cselekmény időpontja valamivel korábbra esik, mint
Röntgen fellépése); mindez azonban nemigen hatott általános szemléletére,
amely megmaradt körülbelül olyannak, amilyennek az iskola padjaiból
kihozta. Charles Lyell földtani eszméit még asszimilálta, Darwin viszont
zavarba hozta, állításait sem elfogadni nem tudta, sem elvetni, eszméit
megértette, de a gondolkodása nem változott meg tőlük; ha valaminek
abban a korban csakugyan kellett volna hatnia az irodalomra a természettudomány
részéről, akkor az a fejlődéselmélet volt, ám ezt nála csak halvány
nyomokban tapasztaljuk, például A jövő század regénye
első részében, az „Örök harc”-ban, amiből egyébként az látszik, hogy
Darwin eszméiből őt leginkább a „struggle for life”
ragadta meg (itt, úgy érzem, kötelességem az irodalommal szemben
utalni arra, hogy a biológiai fejlődéselmélet egyik legelső úttörője
és megfogalmazója Goethe volt, a költők fejedelme); – egyszóval
tudományos műveltségének két szintje közül az adat-szint, a tájékozottság,
nyugodtan mondható a legkorszerűbbnek, amit a szemlélet-szint azonban
már nem ér el; ezt az utóbbi szintet – amelyről a korhoz viszonyítottan
az mondható, hogy még nem korszerűtlen – Linné, a nagy természet-leltározó,
a három „ország” rendszerbe foglalója uralt.
Mindez nem elmarasztalás, csak általam tényeknek látott benyomások
jelzése, amihez még néhány további észrevételt kell fűznöm. Először
is azt, hogy noha Jókai tudományosságát el lehetne képzelni modernebbnek,
nem szabad elfeledkezni sem arról, hogy egész százada – a legfényesebb
elmék kivételével – lényegében ezen a szinten állt, sem pedig arról,
hogy a magyar irodalomban még ez is, ez a szemléletében nem éppen
legmodernebb, de nem is korszerűtlen tudományosság is rendkívül ritka,
majdnem páratlan – sőt ebben a formában csakugyan páratlan is. Másodszor
azt kell megjegyeznem, hogy írónk tudományos műveltségének jellegzetes
„magakorabeliessége” (tehát az, hogy átlag-korszinten maradt, klasszikus
iskolai keretben, s nem hatolt be egészen azokba a szférákba, ahol
a „jövő század” tudományos-műszaki forradalma készült nemződni) nem
gátolta őt abban, hogy olykor meghökkentően modern meglátásai ne támadjanak,
hogy a jövő erővonalaiból egypárat kitapintson – például hogy rájöjjön
arra, miszerint a haditechnika rohamos fejlődése egy mindent rombadöntő-megsemmisítő
bomba feltalálásába fog majd torkollni, amivel szemben nincs más védelem,
csak a béke. Harmadszor pedig azt az észrevételt kell fűznöm a mindeddig
elmondottakhoz, hogy Jókai nem volt teoretikus alkat. Nagy
Miklós szerint „matematikához, filozófiához a legcsekélyebb hajlamot
sem mutatta” (talán összefügg ezzel, hogy a muzsikához sem; a
Fekete vér hegedűvirtuóza kivételével alig van olyan
hőse, s ha van, az csak mellékszereplő, aki bensőségesebb kapcsolatba
kerül a muzsikával, ellenben annál több a festői tehetséget csillogtató
regényalakja); világa anyagszerű, tárgyias, amelytől idegen minden
elvontság – s ezért van, hogy tudományosságából is hiányzik a fizika,
a kémia, a biológia mint olyan, ahol pedig mégiscsak jelentkeznie
kell, ott mindjárt alkalmazott formában – mint technika – jelentkezik,
mindig a valóságnak valamely konkrét, tárgyias részletéhez kötötten.
Ennek megfelelően a tudomány feltárta törvények, igazságok bölcseleti
következéseivel sem sokat törődött (ezért hozta zavarba Darwin, mert
az ő eszméinek bölcseleti következéseivel nem lehet nem törődni).
Nem néztem utána, hogy valahol nyilatkozott-e egyenesen a szóban forgó
kérdésről, de a regényeiből világosan kivehetően az volt a véleménye,
hogy a tudomány célja nem érvek és ellenérvek gyűjtése egymással vitatkozó
teoretikusok számára, hanem az emberiség felemelkedésének, anyagi
és szellemi igényei kielégítésének szolgálata. Pozitivista-pragmatista
viszonyulás ez a tudományhoz és a világhoz, s ezek a jelzők a mi elkényesült
fülünkben nem hangzanak túl dicsérőleg – ne feledjük azonban, hogy
nem egy kortársunkról beszélünk és nem egy teoretikusról, hanem egy
múlt századi regényíróról, akinek a részéről mindez még mindig elég
szép volt, és bőségesen elég volt ahhoz, hogy a maga vállalta társadalmi-politikai
feladatot, a polgári fejlődés előmozdítását szellemi téren, nagy olvasottságának
köszönhetően, sikerrel teljesítse.
Ha már a Jókai-féle tudományosság kritikájánál tartok, ami – még
egyszer hangsúlyozom – nem írónk elmarasztalása, hanem csak jellemzése
(szükséges jellemzése, hogy legyünk vele tisztában, mit várhatunk
tőle e kötet idézeteiben és mit nem), hadd
térjek vissza a tudományos műveltség hatására még egyetlen vonatkozásban.
Fentebb céloztam arra, hogy Jókainak esetleg nemcsak használt nagy
jártassága kora tudományában; nem elképzelhetetlen az sem, hogy ennek
– mint regényíró – egyben-másban kárát vallotta. Hogy ez tényleg bekövetkezett,
itt hirtelen az arc- és koponyaisme, a múlt század e két áltudománya
kimondottan rossz hatásával tudom példázni; azzal, hogy írónk szentül
hitt mindkettőben, megállapításaikat beépítette emberábrázoló eljárás-
és eszköztárába, úgyhogy ebből ezáltal félig-meddig technika lett
(„alkalmazott tudomány” értelemben), ahelyett,
hogy megmaradt volna egészen művészetnek; – ám mikor a tudomány „rossz
hatását” a fentiekkel példázom, egyúttal felhívom a figyelmet arra,
hogy egyáltalán nem biztos, miszerint írónk a Lavater-féle fiziognómia
és a Gall-féle frenológia nélkül (az egyik az arcvonásokból próbált
a jellemre következtetni, a másik a koponya alakjából a szellemi képességekre)
jobb és nagyobb emberábrázoló lett volna. Jókai műfaja voltaképpen
a mese, ebből bontakoztat ki a maga számára – nem kis fejtörést
okozva az irodalomtudósoknak – egy egészen sajátos regénytípust,
s voltaképpen a mese műfaji törvényeit követi, amikor hőseit inkább
csak megjelöli, első színre lépésük alkalmával lefesti, mint folyamatosan,
elevenen meg- és mindig újraalkotja. Nos, ezt valószínűleg nem tette
volna anélkül sem másképpen, hogy hősei külső megjelenítésében alkalmazni
próbálta volna a Lavater-féle arcisme utóbb tévesnek bizonyult szempontjait;
a tudományos, pontosabban itt tudományosnak hitt műveltség tehát nem
alapvető módon „rontotta el” az emberábrázoló Jókait, hanem csak valamennyi
többletet toldott egy eleve megvolt jellegzetességéhez (amely jellegzetesség
egyébként csak egy írónál általában, nem a maga műfaja törvényei szerint
alkotó Jókainál nevezhető tényleg hibának).
Talán művei minden más adatszerű tudományos vonatkozására is érvényes
a fenti jellemzés, függetlenül attól, hogy a műveltség avagy az érdeklődés-e
az adat forrása; regényei ezek nélkül is regények maradnának (eltekintve
néhány olyantól, mint például a Fekete gyémántok, amelyek
ezek nélkül meg sem születtek volna), csak
éppen az a többlet hiányozna belőlük, amiről fentebb szóltam, s ami
nélkül nem lehetnének a naiv örök-gyermek, sem pedig a tudatos társadalomtervező
Jókai regényei.
S itt végül pár szót – gyakorlati útmutatóul – a jelen kötetbe
foglalt idézetekről, amelyeknek az a rendelhetésük, hogy sűrítetten
és egyben minden érdekes témakörre kiterjedően illusztrálják az eddig
mondottakat.
Mint az olvasó bizonyára már látta (hiszen mindenki a tartalomjegyzék
átböngészésén kezdi az ismerkedést valamely könyvvel),
a regényekből kiragadott szövegrészeket tárgyuk szerint öt fejezetbe
soroltam – annak alapján, hogy az a valóságterület, amellyel foglalkoznak,
a csillagvilág-e vagy a föld, a földi élet-e vagy az ember, avagy
a technika-e, az ember teremtett világa. Természetesen a határok e
területek között éppoly nyitottak, akár a valóságban („mert vannak
kövek, melyek úgy nőnek, mint a virágok, ezt bizonyítja Plinius; és
vannak virágok, amelyek elevent szülnek, és élő állatok, melyek gyökeret
vernek a sziklába, s virágkehely alakban párosulnak” – mondja a
Három márványfej egyik hőse); a felosztás tehát csak
a tagoltság, a tágabb áttekinthetőség igényét fejezi ki részemről.
Ilyen szempontok szerint kiragadott idézeteket lehetetlen úgy összerakni,
hogy folyamatosan olvasható szöveget képezzenek, ezért kénytelen voltam
egy – igyekezetem szerint vékony – kötőszöveg-rétegbe ágyazni a Jókai-szövegeket;
ez az én kommentárom, a kötet szerves része azonban az, amit
ez a kommentár egybefoglal. Itt ugyanakkor megpróbálom az idézett
szövegrészekhez olykor szükséges magyarázatokat megadni, de ahol ez
hosszabbra nyúlna és a gördülékenység akadálya lehetne, ott ettől
eltekintek. Jegyzeteket nem adok a kötethez, hiszen az effajta részlet-magyarázatok
adatait én sem szedhettem volna máshonnan, mint általános lexikonokból
és természettudományi, tudománytörténeti kézikönyvekből, amelyekben
ezeket az egyes részletkérdések iránt érdeklődő olvasó ugyancsak megtalálja.
Minden szövegrészt a kritikai kiadásból idézek, néhány regény kivételével
(a regénycím-rövidítések táblázatában ezeket külön jelzem),
s minden szövegrészt szó szerint, de nem betű szerint
idézek, az írásjeleket is a betűkhöz számítva; teszem ezt a kötet
egysége érdekében, amit a különböző kötetek különböző szerkesztőktől
– amúgy sem Jókaitól – származó helyesírásának betartásánál fontosabbnak
találok. Ha olykor egy-egy közbevetés szükséges, hogy a szövegösszefüggésből
kiragadott idézet mégis a talpán álljon, a közbevetést szögletes zárójelben
teszem meg, ha pedig kihagyok valamit, ami az eleven regényszövegben
nyilván nem fölösleges, de a kiműtött tudományos adatban az, akkor
ezt három ponttal jelzem; a három pontot viszont nem teszem – mint
szokásos – szögletes zárójelbe. S végül minden szövegrész után jelzem
a regény címét, amelyből a szövegrészt vettem, együtt a megfelelő
lapszámmal; a szó szoros értelmében csak jelzem, ugyanis – hogy elkerüljem
a sok cím sokszori ismétlését – egy hárombetűs rövidítés-rendszert
használok, amelynek feloldását a már említett regénycím-táblázatban
adom meg. A regénycím-rövidítéseket az összekötő szövegben is alkalmazom.
Befejezésül arra kérem az olvasót, hogy ne feledje el, mennyit
csökken minden szöveg értéke, ha kiszakítjuk eredeti környezetéből.
Jókai szövegei többnyire hangsúlyosan polivalensek. Mikor például
azt mondja a medvéről:
„…míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordulni
kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólya, nem is megy rabolni
az erdőre, mint a farkas, nem megy szolgálni, mint a kutya, hanem
behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik,
s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarabb a passzív
ellenállást, ő-e vagy a tél”
– én lehet, hogy ezt természetrajzi adatnak fogom majd
értelmezni, az olvasó azonban vegye elő a regényt (Az új
földesúr), keresse ki belőle az
idézett passzust, figyelje meg a szövegkörnyezet utalásait a
szabadságharc utáni korra, értelmezze most már eszerint – azazhogy
eszerint is – az állattani adat finom kis részleteit, s fedezze fel,
hogy nemcsak a természet jó ismerője, de milyen nagy költő is
egyszersmind az „öreg romantikus”.
Csillagászat
…egy polgárlány; egy másik kedves regényalakja pedig, ugyancsak
fiatal lány, már azt a modern kíváncsiságot fejezi ki, amit maga Jókai
érzett:
„…gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent,
mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl?
A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl?
A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa?”
Ezt a modern kíváncsiságot elégíti ki az új csillagtudomány, az
asztronómia. Jókai volt annyira óvatos, hogy hivatásos csillagászokat
ne léptessen fel a regényeiben, ellenben annál több amatőr érdeklődőt
hagyott jóllakni az asztronómia terített asztaláról.
„…a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta
tölteni, vizsgálván a csillagokat, mert amióta Erdélyben a múlt
télen a legelső északfény feltűnt, melyet még akkor a legnevezetesebb
természettudósok sem ismertek … minden egyéb tudományos dolgaival
felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, mégpedig annak
tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásnak akkoriban
divatozó babonáit”
olvassuk a tizenhetedik század egyik ilyen műkedvelő
csillagászáról, akinek joviális alakja mindjárt meg is jelenik előttünk
a szóban forgó foglalatosság közben:
„Apafi pedig egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú
teleszkópiummal célozván az eget, nagy figyelemmel kíséri a planéták
futását, hogy szinte belefájul az egyik szájszeglete az örökös
félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg
kezdenek hatni figyelmére. – Mit jelenthet ez? – kérdi elébb magától,
majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a késdezett édesded horkolással
felelget szavára, bosszúsan megrántja palástját: – Hát ne aludjék
kegyelmed ilyenkor.”
Mintegy másfél századdal későbbi korból újra egy lányt állít elénk
Jókai, egy – a francia császárság ideje alatt a Fertő-tó környékén
rejtőzködő – Bourbon-hercegnőt, akit önfeláldozó lovagja, Lajos gróf,
teleszkópos égvizsgálással szórakoztat.
„Marie-t a csoda fogta el, mikor legelőször meglátta a távcsövön
át a teleholdat, amelyet ő a kalendáriumi arcképe szerint egy
becsületes, pufók, orral, szemmel, szájjal ellátott égi ábrázatnak
képzelt, s aztán egyszerre meglátott maga előtt egy kietlen fényes
jégtányért, teleszórva mértani ábrákkal, mintha valami demiurgus
azon tanulmányozta volna a kör négyszögesítését. Lajos megmagyarázta
neki, hogy azok a nagy fényes karikák kiégett tűzokádók, azok
a sötét foltok pedig tengerek. Még akkor ott volt a tudományos
világ, hogy tengereket képzelt a holdban. Marie-t természetesen
az érdekelte volna leginkább, hogy vannak-e a holdban emberek.
Lajos aztán megígérte neki, hogy meg fogja szerezni számára azokat
a fantasztikus útleírásokat, miket a múlt századbeli természettudósok
a holdplanétán tettek; ez legalább érdekes és ártatlan olvasmány.”
Itt ugyan a cselekmény szerint a tizenkilencedik század elején
volnánk, de a gróf célzása Cyrano de Bergerac testőrtisztre mint „múlt
századbeli” szerzőre azt mutatja, hogy a kis hercegnő és lovagja még
a tizennyolcadik század műkedvelő főúri csillagászait képviselik.
Milyen másképpen nyilvánul meg ugyanaz a szenvedély az „arany ember”-ben,
a tizenkilencedik századi feltörekvő polgárban:
„Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának s éjfeleken
túl elnézegette az ég csodáit: a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket
hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél,
miket vörös fénybe borít a nyár, és azután azt a nagy égi talányt,
a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab
tűnik elő, szétsugárzó hegygerinceivel, mély körszikláival és
sötét árnyaival.”
s milyen más az is, amit lényegesen több tudásával, jobb
felszerelésével megfigyel a csillagvilágban:
„Ez égvizsgálás alatt abban a rendkívüli szerencsében részesült,
hogy tanúja lehetett egy égi jelenetnek, ami a csillagászok évkönyveiben
mint egyedülálló van feljegyezve. Egyike a rendes idököztikben
visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen … [amellyel] egy irányban
haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; útjaiknak át kellett
szelni egymást … [Néhány nap múlva] kétfelé volt szakítva az üstökös,
két külön fényfarkkal és világító fővel; s a két csillagrém éles
szöget képező két külön parabolában kezdette el céltalan futását
a végtelenben.”
Igen, ez már Jókai korának csillagászata, a leírást nyilvánvalóan
a Biela-üstökös 1846-ban bekövetkezett kétfelé válása ihlette; a regényíró
él a regényíróknak meghagyott szabadsággal, s „átlopja” az eseményt
a század elejére, hogy a hőst megajándékozza láthatásával. Ilyen örömmel
gyakran ajándékozza meg más hőseit is.
„Szép derült estéken az volt a mulatságuk, hogy kivitték a nagy
teleszkópot a teraszra, s az ég csodáit vizsgálták vele … S annak
az évnek a nyarán az égi teátrumnak különösen érdekes repertoárja
volt. Tíz órakor este egyszerre lehetett látni az égen … a Jupitert
négy holdjával s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrinc-napnak
az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben
vendégszereplő hullócsillagok tüneménye; egy negyedóra alatt százat
számláltak meg”
olvassuk például a „lélekidomár” királyi biztosról és
feleségéről, akik az 1880-as évek végén keletkezett regényben – Timárhoz
hasonlóan – még mindig csak négy Jupiter-holdról tudnak; érthető,
hiszen a következőt (a ma ismert tizennégy közül) 1892-ben fedezi
majd fel Barnard. Máshol műszereikről halljuk beszélni a regényhősöket,
ami technikatörténeti érdekességet ad az asztronómiai adatnak:
„Mutat-e ez a Dolland-féle teleszkóp csillagokat a tejútban?
– Igen, az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét; minden
egyes csillag egy nap. – Hát az »éjszaki vadászkutya« fejében
levő ködöt felderíti-e? – Bizony az köd marad előtte. Gömbölyű
köd, körülötte egy gyűrű ködből. – Talán a Gregory-féle távcső,
amit most küldtek Bécsből, jobban nagyít. – Igaz. Hozd elő.”
Földtudományok
S hogy a légmozgásokat illetően – melyek ismeretének célja az időjárás-előrejelzés
mindenféle emberi tevékenység szolgálatában – Jókai egészen modern
tudományosság-igényét is lássuk, szegődjünk egy pillanatra Tatrangi
Dávid, a „jövő század” sokoldalú feltalálója-felfedezője mellé, aki
a légkört már a légkörbe emelkedve tanulmányozza:
„»Ember nem tudja, honnan jő a szél és hová megy« – így zeng
a királyi zsoltárénekes. Ez az ember meg akarta azt tudni. Honnan
jön a monszun, és hol támadnak a passzátok szelei; meddig mennek,
hol pihennek el? Hol a számum izzó bölcsője? Honnan szabadul ki
az adriai bóra? Mint támad a misztrál? Mi költi fel tavasszal
a jégmezőket felolvasztó havasi főnt, miért zúdul fel a nyári
havas fergeteget hordó székely nemere? – Ez az ember sokszor odaveté
magát légjáró gépével a kínai tájfunok szélörvényeibe, kísérte
vakmerően a mexikói tornádót, mely városokat dönt halomra, a kelet-indiai
ciklonokat, miknek forgatagai egyúttal körben futnak, mintha planétái
volnának egy láthatatlan központi erőnek; átadta magéit néha a
villanyos hurrikánnak, melynek szélrohama úgy világít, mintha
folytonos villám lobogna az égen, s együtt táncolta az őrjöngő
menyasszonytáncot a buránával, az oroszországi hóvihartölcsérrel.”
Tatrangi többek között a felhőképződést is tanulmányozza, ami ugyancsak
„légtünemény”, s ami – gondolatmenetünkbe épülve – előbb a légköri
elektromosság, majd a következő nagy tárgykör, a hidroszférára vonatkozó
adatok felé nyújt átmenetet.
„Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron
túl levő sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik
a felhők közül azt, melyet egy füstölgő vulkán támasztott; a Jóremény-fok
sziklafennsíkján megjelenő »felhőabrosz« hirdeti a keleti musszon
közeledtét, s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését;
a felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett,
egy sziklasivatag tömkelegében ember mívelte, embert tápláló föld.”
Látjuk mindjárt a tudományosság vértezetében Jókai ismereteit a
felhőkről (pontosabban azoknak egy kis töredékét),
mikor Tatangi repülőgépről végzett geognóziai kutatómunkájáról esik
szó – s ez meghökkentő hasonlóságot mutat azzal a megfigyelő és felderítő
tevékenységgel, amelyet napjainkban a mesterséges holdak végeznek.
S végül a szóba került tudományos-fantasztikus kisregény varázslata
még a hegyalkotó kőzetek születésébe is bepillantanunk enged, a regényhős
ugyanis egy beledobott kővel felidézi egy „folyékony bazalt” barlangi
tó hirtelen kristállyá-szilárdulását, s a következő látványnak lesz
tanúja:
„…szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek
én voltam a keresztapjuk; két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok,
orgonasípokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint
Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé … s az
óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál,
keresztültörték azok a dolerit hegyboltozatot emberi észtől át
nem mérhető erővel; az e percben született bazaltoszlop, mely
a múlt percben még híg folyadék vagy talán csak rezgő kocsonya
volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon.”
Persze ez a sarkvidéki sziget barlangjában lezajló „geológiai nagyjelenet”,
írónk mohó képzeletének alkotása, nem állja ki a tudomány – különösen
a mai – kritikáját, mint az eddig idézett leírások döntő többsége.
Élettudományok
… búcsúzzunk is el Jókai ősállataitól annak a megállapításával,
hogy a rájuk vonatkozó adatok nagyobb része írónk egyik kedvenc tudósa,
Georges Cuvier szellemét sugározza. Tőle tanulta Jókai a rekonstrukcióhoz
szükséges merészséget, hiszen ő jelentette ki: „egy csontból is fel
tudom építeni az egész állatot” (az ún. korreláció-elmélet alapján),
s az ő félreértése szolgáltatott magyarázatot az olyan gazdag ősállat-lelőhelyek
elvileg lehetséges létezéséhez, aminőt a „Tegethoff” matróza látott
(az ún. kataklizmaelmélet alapján; effajta kataklizma a Jókainál sokszor
előforduló „özönvíz” is). Mindehhez még csak annyit kell megjegyezni,
hogy a francia tudóst nem Jókai értette félre, hanem az egész múlt
századi tudományosság. Természetes, hogy a megjelenítésben, az elevenen-ábrázolásban
látványosabb, dinamikusabb ősállatok gyakrabban szerepelnek írónk
regényeiben az ősnövényeknél. Az eddig idézett szövegrészek is csak
egyetlen paleobotanikai utalást tartalmaznak. De minthogy a teljes
Jókai-színképből ez a sáv sem hiányzik, képviselje itt – átmenetül
a jelen növényországához – a következő rövid jellemzés arról a vegetációról,
amelyből napjainkra a „fekete gyémánt” lesz:
„A páfrányok, a zsurlók, miket most mint törpe harasztokat ismerünk,
akkor óriási szálfák … a fenyők pedig toronymagasságú kolosszok;
s ahol a fenyő él, ott díszlik a pálma, keverve egymással. A növényrendszer
még zavarban van önmagával; vannak nádak, mik hasonlítanak a pálmához,
rejtélyes növények, mik közvetítőt képeznek a pálma és a fenyő
s a fenyő és a zsurlók között … [Hanem a korszak] növényóriásai
közül még hiányzottak a virágok; a rétek tarka színű ékessége,
az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol.”
„A sár, amelyben jártam a völgybe leérve, melegített. Még aludt,
még üres volt az egész völgy: se állat, se növény benne. Vajon
az állat születik-e meg elébb vagy a növény?”
kérdi a „Tegethoff” már sokszor emlegetett matróza, akit
Jókai azzal a nagy élménnyel ajándékoz meg, hogy az égő petróleumforrástól
felmelegített Ferenc József-földön (pontosabban az arról lerobbantott
úszó szigeten) tanúja lehet az élet keletkezésének.
„…lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle: a víz cinóberveres
volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát, ázalagok tömege
volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső előtt
egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harcol, egymást
falja … Tehát az állat született elébb, mint a növény.”
Ez a megállapítás, amelyet a matróz tesz, elsősorban azért feltűnő,
mert – a regény egyéb részleteivel együtt – arra mutat, hogy Jókai
az élet keletkezését az ún. ősnemzés alapján képzelte el. Ezen nem
kell megbotránkoznunk. Mikor a szóban forgó regény íródott, Pasteur
még alig tisztázta újra (éppen az ázalagok felfedezésével újra megerősödött
ősnemzés-hittel szemben), hogy élő csak
élőből jöhet létre; s az élet keletkezéséről többé-kevésbé elfogadható
elméletet majd csak a huszadik században állítanak fel. Jókai tehát
megengedhette magának, hogy – az élővilág kialakulásának csodáját
színre hozandó – ősnemzéssel keletkeztessen életet az úszó szigeten,
egyúttal a gyorsított film megjelenítés-technikáját is feltalálva,
hogy aztán megközelítően helyes evolúciós sorrendben ábrázolhassa
az egyre újabb fajok megszületését.
„…úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbé veres, az ázalagok
megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú kanál
alakú férgecske úszik: egy naida … A naida alakulása jelszó a
mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek
gömb és kígyó alakban, nyúlós testtel, evickélők és lomhák, fejnélküli,
szemnélküli csodák, mik láb nélkül úsznak, kerékmódra forognak,
megfoghatatlanok, mint a rezge, megszámlálhatatlanok, mint a porszem,
lepik el a tó iszapját, felszínét … [majd] újabb huszonnégy óra
múltával a nádgyökereken megjelenik minden habarcok és vízben
járó férgek ura, a polip.”
észleli tovább a regényhős, párhuzamosan az egyre újabb
növények keletkezésével (ennek a bemutatására itt nincs lehetőségünk).
S ez az evolúciós-rendszertani szintje az állatvilágnak már nemcsak
ebben a szándékosan élettudományi érdekességeket kereső regényben
jelenik meg, de szinte mindegyikben, amely erre alkalmat kínál.
Technika
S ezzel, minthogy amúgy is az energiahordozók bányászatához értünk,
tucatjával mellőzve a regények más nyersanyagok bányászatáról szóló
érdekes adatait, lépjünk vissza a technikai tárgykörbe.
„…a munkásokat hat órai munkatartam helyett három óránként
felváltani parancsolja; beleül a bivalybőr tömlőbe, s az aknakútba
leereszteti magát megvizsgálni, hogy az újabb nyitások nem veszélyesek-e;
vasdoronggal átkémli a széntörmeléket, nem fülledt-e át, nem fejlődött-e
ki benne kénsav, mely önlobot okoz. Mikor a ventillátor idelenn
és a légszivattyúgép odafenn a föld felszínén működni kezdenek,
ő maga áll az anemométer elé, ami egy finom kis gép, olyanforma,
mint a gyermekek szélpörgettyűi, szárnyai vékony aranyfüstlapok,
tengelyei rubinban forognak, s korongja egy százfogú kereket mozgat.
E kerék mozgása tudatja, milyen erős a légváltozás a tárnában.”
látjuk az előbb említett s a kötetben már sokszor szóba
került bányamérnököt a bondavölgyi kőszéntárnában „viheder” (sújtólég)
járásakor, és látjuk egyúttal egy jól szervezett, jól berendezett
Jókai korabeli szénbánya néhány műszaki jellemzőjét – az anemométert
és a bivalybőr tömlőt. Szénfejtő gépek természetesen még nincsenek:
„…szfik, szabályszerű sikátorok voltak a kőszénrétegbe vágva,
miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött férfiak kopácsoltak
hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve … Némely folyosónak
oly sekély a szénrétege, mely két palaréteg közé szorult, hogy
a mívelő munkások csak hanyatt fekve vághatják … s a szekérkét,
melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk előtt.”
Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy a műszaki tudományok széles
spektrumából melyik pászma vonzotta leginkább írónk érdeklődését,
akkor – azt tapasztalva, hogy itt is megnyilvánul totalitás-igénye,
s fenntartva, hogy minden vonzotta – természettudományi értelmezésben
a mechanika, műszaki értelmezésben a géptan „színképtartománya” az,
amelyre nyugodtan szavazhatunk. Ennek az oka egyfelől az, amit az
ásványtan tárgyalásakor már jeleztem: hogy a valóság kézzelfogható,
szabad szemmel látható aspektusa élénkebben foglalkoztatta, mint a
közvetlen érzékelés számára rejtettebbek (például a vegyfolyamatok)
– másfelől az, hogy az első ipari forradalom ezen a területen aratta
a legnagyobb sikereket, ami nyilván nem maradt hatástalanul a kortársakra
s köztük írónkra. Már első regényében feltűnik egy tudós férfi, aki
annyira lelkesen beszél a nyugat-európai technikai újdonságokról,
hogy hallgatója tréfásan közbeveti:
„…én többet mondok; egy angol gépész oly erőművet talált fel,
melybe egyik felől beletöltenek egy mérő kendermagot, s másik
felől a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a
gép a kendert kikelti, felnyűvi, megtilolja, meggerebenezi, megszövi,
rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt ami legszebb,
még verset is készít bele, mégpedig jambusokat különféle témákról.”
Csábító ötlet, hogy a fenti szövegből kiindulva a komputerek megjósolóját
fedezzük, fel írónkban: alátámasztást nyernénk ehhez máshonnan is,
például Pálma grófnő csupa automata szerkezettel berendezett házának,
géplepkékkel s gépmadarakkal benépesített kertjének leírásából (Akik
kétszer halnak meg), a józanság azonban
arra int, hogy figyeljük meg, miszerint itt is csak a mechanika egy
furfangos alkotásának elképzelésével van dolgunk.
Humor
A botanikusok és a híres formozai szilva
Legértékesebb része az adattárnak a Jókai korában termesztett szőlőfajtákra,
a bakatorra, gohérra, musztaferre, juhfarkúra és társaikra (Egetvívó
asszonyszív), az alföldi homoki telepítésekre
(A tengerszemű hölgy), a szőlőművelés
egykori gazdasági kérdéseire (Rab Ráby) és egyéb hasonlókra
vonatkozó közlésekből áll – hogy ne is szóljunk a gyökértetű elleni
harcról, amire Jókai nem annyira regényírói tollával mozgósított,
mint inkább személyes szervezőmunkájával, és így az erre vonatkozó
közlések főleg a cikkeiben találhatók meg.
„Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine-claude
fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis gunyhót
eltakarták; távolabb egy almafa vérpiros gyümölcsökkel, meg egy
másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik paszomántos almákkal”
olvassuk A tengerszemű hölgy önéletrajzi
ihletésű történetében a gyermek Jókai öregségére sem feledett élményéről
(a regény 1890-ben jelent meg); s mivel a leírás szülei kertjéről szól,
amely a komáromi Duna-szigeten feküdt, nemcsak azt értjük meg egy jeles
Jókai-kutatóval együtt, honnan jön regényköltőnk sziget-obszessziója,
hanem azt is, hol kezdett feltámadni pomológiai érdeklődése. S hogy ez
után lássuk, hova fejlődött, olvassuk el a következő szövegrészt:
„Ez a híres formozai szilva, melyből a legelső példányt gróf
Benyovszky Móric hozta el XIV. Lajos király számára Formozából;
a versailles-i üvegházból, még ójtószemet sem volt szabad senkinek
adni belőle. Ezt a példányt nagy grácia útján kapta ajándékba
az uram Thiers-től… [mondja egy inas. Erre egy hölgy szakít a
gyümölcsből, amely] nem hosszúkás, mint a rendes fajok, nem is
gömbölyű, mint a reine-claude-ok, hanem lapos, mint az alma, s
a színe csokoládébarna … Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte
meg annak a rendkívüli tulajdonságait: valami különös édes íz,
zamat és illat, mintha minden kedvenc gyümölcsnek az előnyei egyesítve
volnának benne.”
1925-ben a fent leírt gyümölcsről – amelytől a hölgy súlyosan megbetegszik
– több botanikus cikkezett egy tudományos folyóiratban; egyik ennek,
másik amannak mondta, végre a harmadik kiderítette, hogy ilyen gyümölcs
nincs. Jókai már eleve összekacsint az olvasóval, mikor az inast magyaráztatni
kezdi róla, hiszen Benyovszky még meg sem született, amikor az említett
francia király meghalt; teremt egy nemlétező gyümölcsöt, amelynek
különleges tulajdonságaira szüksége van a cselekménybonyolításban,
de az értelmes olvasónak jelzi, hogy ez fikció. Három botaníkus közül
kettő mégis „beugrott” neki, mert csak a szöveg szakmai részleteire
figyeltek, abban a biztos tudatban, hogy Jókai a pomológia területén
otthon van; ez a legnagyobb elismerés, ami – akaratlanul – gyümölcsszakértői
minőségében érte. S joggal érte, hiszen nemcsak a különféle fajtákat
ismerte jól, de származásuk történetét is…
A három orvostudor
Inkubátornak használt sertés, ellenméregnek használt gyémánt- és
zafírpor: ezek csupán a mi szemünkben ritka kuriózumok a tizenhatodik
és tizenhetedik századi orvoslásból. Jókai persze – már többször láttuk
különös-kedvelését – örömmel vett be a regényeibe effajta kuriózumokat,
de orvostörténeti tudása korántsem csak ennyiből állt. Hogy mindjárt
a legfontosabbat mondjam, ismerte a régi korokban uralkodott orvosi
szemléleteket, amelyekről kitűnő jellemzést ad a „…” históriájában,
ahol három, más-más színű parókát hordó s más-más felfogást valló
doktort hoz össze a német-római császár betegágyánál:
„A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyít, flastrommal
és hólyaghúzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenítő balzsamokkal
és prüszköltető szerekkel; legújabb panaceája egy elevenen megnyúzott
fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni,
attól a köszvény csalhatatlanul elmúlik. – A szürke parókás kitanult
therapeuta. Minden bajnak a diagnózisát az urina színeiből, felhőiből,
üledékeiből ítéli meg csalhatatlanul, s ahhoz alkalmazza a recipéit,
amik az állat, növény és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve,
a mitológiai sárkányok és bazliszkok alkatrészeit is igénybe veszik.
– A veres parókás végre racionalista doktor; ő már rájött arra
a tézisre, hogy a gyógyhatású füveknek és állati részeknek signaculumaik
vannak. Annálfogva, akinek kőbaja van, azt a kőtörő (saxifraga)
és kőmag (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani,
továbbá a pézsmacica zacskójában talált követ porrá törve itatni
vele, s a fizéter-cethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni;
ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.”
Mint az idézett szövegrész tanúsítja, Jókai ebből a témakörből
is a tizennyolcadik századra vonatkozóan közli a legbőségesebb adatokat.
A kötetben előforduló regénycímek
A cím után feltüntetett évszám az illető regény könyv alakban való
első megjelenésének az éve (a legtöbb regény először folytatásos folyóiratközlésben
jelent meg, olykor ugyanabban az évben, olykor egy évvel előbb).
A barátfalvi lévita · 1898
A cigánybáró · 1885
A Damokosok
· 1883
A fekete vér · 1892
A gazdag szegények · 1890
A janicsárok végnapjai · 1854
A jövő század regénye · 1872
A két Trenk · Trenk Frigyes · 1893, 1895
A kétszarvú ember
· 1852
A kiskirályok · 1885
A kőszívű ember fiai · 1869
A lélekidomár · 1888·89
A lőcsei fehér asszony · 1885
A
mi lengyelünk · 1903
A tengerszemű hölgy · 1890
Ahol a pénz
nem Isten · 1904
Aki a szívét a homlokán hordja · 1890
Akik
kétszer halnak meg · 1881
Asszonyt kísér · Istent kísért ·
1881
Az arany ember · 1873
Az elátkozott család · 1858
Az új földesúr · 1863
Bálványosvár · 1883
De kár megvénülni
· 1896
Egész az északi pólusig · 1876
Egetvívó asszonyszív
· 1902
Egy az Isten · 1877
Egy játékos, aki nyer · 1882
Egy magyar nábob · 1853
Enyim, tied, övé · 1875
Eppur si
muove! És mégis mozog a föld · 1872
Erdély aranykora · 1852
Fekete gyémántok · 1870
Fráter György · 1893
Görögtűz (két
kisregény) · 1878
Három márványfej · 1887
Hétköznapok ·
1846
Kárpáthy Zoltán · 1854
Minden poklokon keresztül ·
1883
Mire megvénülünk · 1865
Névtelen vár · 1877
Páter
Péter · 1881
Rab Ráby · 1879
Rákóczy fia · 1892
Sárga
rózsa · 1893
Szabadság a hó alatt vagy a „zöld könyv” · 1879
Szegény gazdagok · 1860
Szép Mikhál · 1877
Szerelem bolondjai
· 1868
Szeretve mind a vérpadig · 1882
Szomorú napok · 1856
Török világ Magyarországon · 1853