Megcsapottak rovat

A jövő század regénye

Jókai Mór
Részlet

Mechanikus horror III.
fizika, csillagászat, csillagvizsgáló, üstökös

Az emberi találékonyság évezredeken át a legkülönfélébb célokra megannyi egyszerű fizikai hatást használt fel. Az elemi mechanika törvényei a munka megkönnyítése mellett a kimódolt gonoszság borzalmas céljait ugyancsak szolgálhatják, amint a legegyszerűbb, hasznos gép is könnyen gyilkos eszközzé alakulhat.

A ’mechanikus horror’ alcímet viselő sorozatunkban négy olyan mechanizmust mutatunk be, amelyek célzottan vagy a véletlen következtében emberi életet oltanak ki.

Egy magyar író másfél századdal ezelőtt írott sci-fi regényében a jövő társadalom kimódolt, nagyüzemi kivégzési technikájáról fest képet.

Laczik Bálint

A himalájai csillagda

E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himalája legmagasabb csúcsának egy fennsíkjára épített csillagda.

Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre, mint régenten, ami nem is volt célszerű, mert egy pár ezer lábnyi magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is szolgál, amik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az ember lakta légkörből.

A himalájai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kísérje azt a legnagyobb világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és holt égitestek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.

A Himalája huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg; a világködök sohasem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott, egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül; éjjel pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangú csillagok, csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók, s a csillagok nem pislognak zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.

E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész Földnek szolgáló csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.

Elmondjuk legelőször is az okát, hogy kisszerűnek, nevetségesnek ne lássék annak eszméje.

A csillagászat oda tökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is elfoglalt, mik a múlt század búvárai előtt még tilalmast képeztek.

Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésű lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint a Föld legnagyobb gyémántja, s azt csak országok pénztára fizetheté meg. (A múlt század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor nagyobbított.)

Az ilyen óriási szem előtt megnyíltak az ég rejtett titkai. E távcsöveken keresztül a Hold oly közelre jött hozzánk, mint földi láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett látni a Nap sötét testébe, s a vörös fénydudorokban, mik teljes napfogyatkozások alkalmával a Nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett ismerni a Napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világűrbe;1 az óriási távcsövek előtt megadták magukat az állócsillagok; átmérőt mutattak, s távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak alkotó napjaikra, s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak, s melynek világot kölcsönöznek: ott a föld áll, s a napok forognak körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül forog; számuk átment az ezerbe (a múlt században csak száztízet jegyeztek, s két század előtt még csak kilencet), és aztán minden üstökös útja fel lett fedezve.

Ezen égi kísértetek száma, amik a bolygórendszerünkön keresztül-kasul vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a Föld lakóira nézve, hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik egyszer össze.

A második millennium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki mese. Van annak csillagászati alapja is.

Az ismeretes üstökösök közül négy legnagyobbnak a visszatérése esik erre az időtájra.

Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század óta figyelik már, s rendes időre megjön. Mégpedig háttal megy előre, s keletről nyugatnak repülve kerüli meg a Napot, ellentétben valamennyi bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a Nap felé fordulva egy lángoló legyező alakját adják neki.

A második az 1811-i márciusi üstökös, mely a Földhöz naptávolnyi közelben járt, s fél évig látható volt az égen, még hatvanmillió mérföldnyi távolságban is. Ennek iszonyú tömegnek kellett lenni. Az ugyanez évben ősszel megjelent második zsacskó alakú üstökös, középütt egy izzó golyóval, nem fogja többé a Földet fenyegetni, annak az útja a világűrben vész el, s nincs számára visszatérés.

A negyedik az 1843-i üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143., 1317. és 1493. évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió mérföldnyire nyúlik: kétszer annyira, mint a Föld és Nap közötti távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte, hosszú egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig ért.

Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a Napot, hogy a földpályát csak az első szeli által, a többi kívül marad rajta.

Veszedelmes találkozás a Földnek csupán az 1680-i üstökössel lehetne, mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett Földünk röptével úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy vagy december 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba csapódjanak.

Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy üstökös közt, e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem bizonyul valamelyik tan valósága.

No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.

A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé közelített, a legcsekélyebb elhajlással ekliptikánkhoz.

Ebben az 1680-i üstököst ismerték föl.

Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás szerint kétezer nyolcszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés, s ezt maguk az üstökösök deríték fel.

Először is kifeledték a számításból, hogy a Napnak magának is van légköre,2 s ez a világéter, ami mentül távolabb van tőle, annál ritkább, éppen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló ellentállást talál teste előtt, amint a Naptól távozik, s ez sokszorozza haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, amiből az üstökös áll, elveszti a világűrben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb térimére szorul, s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.

Így történhetik meg az, hogy az 1680-i fenyegető ellenség már háromszáztizenhat év múlva jelezi visszatértét, még most száz meg száz millió mérföldnyi távolban, de biztosan közeledve.

Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himalájai csillagda.

Voltak, akik nevettek rajta.

Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a Földnek? Az üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.

Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak üstökösök, amiknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-i szeptemberi üstökös.

Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbé lehet félni, ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai biztosítanak. A Föld „szabad tengellyel” bíró test, minő például egy pörgőcsiga. Ha egy pörgőcsigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.

– De köszönjük szépen – mondák erre a félők –, hogy ha éppen az én fejemre talál esni, s onnan ugrik vissza!

Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a Földnek és az üstökösnek összeütközése. Láttuk a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje kétmillió mérföldnyi távolból elszakította egyharmad részét az üstökösnek. A Föld is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az összeütközés a Földre semmi hatással nem lesz, a Földnek a gőzköre is tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s a Föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely csupa hidrogénbül áll, ami sokkal tömörebb légkörünkön keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehúzni egy font víz alá.

Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint Földünk légköre, a találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai erőmozzanat: ha egy mázsa olajat magasról zúdítunk le egy mázsa vízbe, bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre, bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lóderő hatalmával keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no, ez még a legkellemesebb halál neme lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a gyorsabb futású (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a Föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi, s levetkőzteti azt gőz- és légburkolatából; amikor azután a legkínosabb lassú halállal kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny3 után, fuldokolva, vérezve orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fű és fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt4 vitte tova az üstökös. Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínű. Két test összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a Föld légkörébe csapódik, az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyúlékony gáz. S ebben a világfelgyújtó lángban a Föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint mikor a Nap gyűrűjéből kirepült. Nem ítéletnap lesz az, hanem csak ítéletperc.

Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az egész Földet fenyegeti, s gondoskodott annak elhárításáról.

Hogyan? Az üstökösnek a Földdel összetalálkozása elhárításáról?

Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére. Sőt ellenkezőleg, kívánatos lenne, hogy az 1680-i üstökös a Földdel annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kívánságos indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a kettészakított üstököshözi távolát a Föld viszonyaival egybevetve, kiszámítható volt, hogy ha a Föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki nem jönne is. Hanem az azért mégsem fog hozzá közelebb jöhetni, mint harminc-negyvenezer mérföldnyire.

Miért nem? Azért, mert északról jön a Föld északi sarka felé, s ahogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a Föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi pólus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével közelít felé. Ez gyönyörű látvány lesz, amint majd az északfény rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.

Igen, de hátha visszajövet találkoznak össze?! Mi lesz akkor, ha a Föld délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negatív pólus fordul egymásnak szembe, s ismét eltaszítja a Föld az üstököst, ez esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mérföldnyi távolból, mert a délsark negatív deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.

Miért tartották tehát kívánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel jutna ezen üstökös a Földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?

Azért, mert az az üstökös már 1680. decemberben oly közel járt a Naphoz, hogy csak 32 ezer mérföld választotta el tőle.

Az üstökösök útja pedig nem tökéletes, örökké egyforma tojásdad kör, mint a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a Naphoz; végre bele kell esnie. Az 1680-i nagy üstökösnek ez elmélet alapján okvetlen bele kell hullani a Napba a legközelebbi visszatérése alkalmával.

Amióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Venuson, s mely a Napba beleesett. Ez interplanetaris5 üstökösök száma igen sok. E hullások támaszták aztán a napfoltokat, amint a tömegek áttörték a Nap fényburkát.

Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.

Mármost ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a Napba, ki lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az aequator6 alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi erővel még megvédhetjük magunkat.

Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer többi planétáit, amiknek lakói éppen úgy fognak szenvedni a nagy kataklizma miatt, ha a Földünk novemberben találkoznék össze az üstökössel, amikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát7 megszaporítaná egypár százezer mérfölddel, s ismét dolgot adna neki valami tízezer esztendőre, amíg azt helyrecsavarogja.

Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a Föld decemberben talál összejutni az üstökössel, amikor annak a pályakörén belül jár, s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát vonzerejével, s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a Napba.

Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni csupán arra a Föld lakóinak, ami egyenesen reájuk van bízva, amiről segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, aki a világokat forgatja.

Arra kell készen lenni, hogy lesz egy olyan esztendő, amelyben az egész Földön körös-körül nem fog teremni az a növény, ami régi hazájában otthon van; Európában nem lesz semmi magtermő kalász, Amerikában cukornád, burgonya; Kínában elpusztul a rizs; Indiában lefonnyad a kenyérgyümölcs; Afrikában virágzáskor lehull a datolya; a Szigetvilágban elrohad a batatagyökér: egy esztendeig nem ad a Föld az embernek enni!

Egy ilyen esztendő megelőzéséről kell gondoskodni az államok szövetségének.

S ez nehéz feladat lesz.

Mikor még kétévi járóégnyi távolra van a veszélyes kísértetcsillag a Naphoz, amidőn még csak az óriás refraktorok adnak hírt róla, már akkor észrevehető a nagy nyugtalanság a társas életben. Pedig még csak a tudományosan mívelt népek beszélnek róla, amik hírlapokat olvasnak. Hát még majd akkor, amikor minden ember a kerek Földön puszta szemmel fogja azt láthatni, mert az óriási fényüstök küllői még a túlsó, a felé nem fordult félgömb határán is túl fognak nyúlni, a déli félkörön lakóknak úgy fognak azok feltűnni, mintha a földből kiemelkedő tűzbálványok volnának! És ez a rém látható lesz az égen 1999. februártól, és közeledni fog azon év decemberéig, folyvást nagyobb tért foglalva el az égen: fényes nappal is látható rémkép!

Mit fognak csinálni az emberek idelenn?

Legelébb is azt, hogy felét a földnek vetetlen hagyják. Azt mondják: minek vessünk, úgy sem aratunk többé. Pedig még ez évben áldott időjárás lesz, gazdag aratás, bő szüret, jó bor, jó kenyér. De senki sem fog arra gondolni, aki arat és szüretel, hogy valamit megtakarítson. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgyis elveszünk. Mikor a művelt emberek is el fogják veszteni az eszüket, hát a félvadak hol keressék a magukét? Megszűnik az ész fegyelme az ösztön ellenében. Visszavadul állatnak az ember. Az erény, az erkölcs tilalmai széttörnek, féket veszt minden indulat; hiszen egy végzet vár mindenkire, akár jót tett, akár rosszat. Kereskedés, közlekedés megszűnik, felbomlik a belső rend. Aztán jön majd az éhség. Követelni fog ott, ahol talál. Az emberek megölik egymást egy falat kenyérért, s a civilizáció székhelyein megjelennek a kannibálok! Végre betakarja sötét palástjával az egész világot az újra hatalomra került vakhit; visszafoglalja elvesztett trónját a bigottéria, s a közeledő égi kísértettől féltében a világ minden népe menekülni fog az ő papjai, dervisei, lámái, boncai, ulémái palástja alá, mely eltakarja előle az eget és földet.

Ez volt a nagyobbik veszedelem a közelgő kataklizmában.

Háromszáz csillagda működött ez idő szerint a kerek Földön.

Nagy haladás a múlt századhoz képest, amidőn mindössze hetven csillagda állt, s azok közül tíz üresen.

A csillagászróli fogalmat nem körvonalozta többé a tréfás definíció: „egy olyan ember, aki az eget nézi, s a földet nem látja”.

A földi embernek nagyon is szükséges lett tudni, hogy mi történik az égben.

A csillagász működése nagy befolyással van a mi mindennapi kenyerünkre.

Az összes csillagdák az államok szövetsége igazgatóságának rendelkezése alatt álltak.

A csillagdák tudatták a repülőgépek által a keletkező zivatarokat, a tengeren járó hajók, előre értesítve a viharnál gyorsabb járású gépek által a veszélyről, képesek voltak az elől biztos kikötőbe menekülni; a Föld valamennyi tengerein egytizedrésznyire szállt alá a hajótörések esélye a múlt századéhoz képest. S még az előre meg nem óvhatott hajótörésekből is kiszabadíták az embert magát a segélyül siető légjárók; emberáldozatot ritkán kapott már a tenger.

Azután a csillagdák közölték egymással s a központi obszervatóriummal mindannyian légtüneti észleleteiket, azoknak összevetéséből az időjárás változásai az egész Földön előre megjósolhatók voltak; ha a grönlandi csillagda jéghegyek elszakadásáról értesített, ha a dél-amerikai csillagdák az Andes-hegyeken meg jelenő fellegpalástról tudósítottak, ha az asztraháni csillagászok nem láthattak a nappali ködtől, bizton előre tudható volt, hogy első esetben tartós hideg északi szelek, a másodikban huzamos esőzés, a harmadikban hosszú, aszályos, rekkenő meleg következik, s a termelő, a kereskedő, az utazó aszerint intézhette munkáját.

Az obszervatóriumok egyébbel is foglalkoztak. Központjai voltak minden világrész és ország időjárási termelési tudósításainak. Az államszövetség igazgatótanácsa általuk folyton figyelemmel kísérhette, minő a vetések állása, minő az aratás eredménye a kerek Földön; bor, búza, gyapot, kávé, cukornád minő termést adott; s e tapasztalatait nem tartá titokban, nem zsákmányolta ki egy ország, egy kaszt vagy egy világrész javára, hanem sietett minden nemzet nyelvén azonnal közzétenni, hogy minden termelő és kereskedő tudja tájékozni magát, mely árucikknek fog emelkedni, melyiknek szállni az árkelete.

Nem olyan bolondság ez, mint amilyennek előre látszik.

A világnak, mentül jobban szaporodik és civilizálódik az emberiség, legnagyobb panasza marad a munka és az élelmiszer közötti harc.

Majd az panaszkodik, aki termel, majd az, aki fogyaszt.

Egyik esztendőben magasra felmegy az élelmiszerek ára, akkor a termelő vigad; de annál jobban zúgolódik az, aki munkája után megszabott fizetést húz, mert az ő fizetése nem emelkedik együtt a kenyér árával.

Másik esztendőben megint nagyon lemegy a termelt árucikkek váltságdíja, akkor meg az vigad, akinek rendes fizetése van, s a termelő szomorkodik, mert az ő adója, adóssága, szükségei nem zsugorodnak össze az élelmiszerek rovatával együtt. Vagy az egyik ember szerencsétlen, vagy a másik.

S a kettő között még azután van egy harmadik osztály, a kereskedőké, mely ez örök hazárdjátékában a természet szeszélyeinek vagy gazdagodik, vagy bukik, de biztos talapot nem tud maga alatt teremteni.

Az államok szövetsége e nagy baj enyhítését tűzte ki legfőbb feladatául.

Az államok nem hevertettek többé annyi milliárdokat gyümölcsözetlenül aranyban, ezüstben, pinceboltjaik alatt, mint a XIX. században; hanem hevertették kincseiket ahelyett a nagy államraktárakban elrakott élelmicikkekben.

Mikor roppant termés van egy országban, egy világrészben, akkor azt mondják, hogy az zsírjába fullad; pedig dehogy fullad! Úgy felissza maga körül a zsírt, hogy a zsír húzza a rövidebbet. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgyis rajtunk vész. Ez akkor a jelszó. A másik esztendőben aztán szükség van, akkor koplalunk.

Arra, hogy egyes ember, egyes család legyen takarékos, ahhoz nagy nevelés, megszokás, hajlam, apa, anya, gyermek és cselédség egyetértése szükséges. Hogy ez a magántakarékosság általánossá legyen, azt soká fogja az emberiség elérni.

Hanem az államok lehetnek mindenki számára takarékosak. Mikor gazdag termés van, az állam nem engedi, hogy azt elprédálják, hogy az élelmicikkek árát a szégyenletig leverjék, hogy vevő hiányában mindent felzabáljon a telhetetlen nép gyomor, ami megennivaló, hanem közbelép az állam, megnyitja a kincstárait és raktárait, amazokat kiüríti, emezeket megtölti.

Mikor ismét rossz esztendő volt, az állam nem engedi, hogy a kenyér árát a rémletekig fölverjék, hanem megnyitja tölt raktárait, piacra bocsátja az áldott évek fölöslegét, s ismét megtölti a kincstárait.

Hisz ezt már a fáraók idejében is gyakorolták.

E feladat mellett az államvezetők természetesen kényszerítve lesznek sokkal többet forgatni a kezeikben a politikai számtant, statisztikát és egyéb reáltudományokat, mint a közjogot, stratégiát és diplomáciát, s mikor valahol minisztert keresnek, nem azt fogják kérdezni, hogy ki a legjobb „speaker”.

Ily szabályozott raktári rendszer mellett lehetségessé van téve az államszövetség igazgatóságának, hogy egy évben oly tömeg élelmiszert halmozzon össze a Föld minden részén, mely két évre elég.

Nemcsak a szántott föld szolgáltatja ahhoz a maga illetményét. A borassuspálma, a szágópálma, Amerika diótermő fái százmillió ember számára évekig eltehető termést adnak. A szavannákon leölt vadbivalyok húsa, pemmikánnak elkészítve, esztendeig eláll. Az óriás folyamok, a tengerek besózott és szárított halai, teknöncei, tonnákba elrakott puhányai roppant tartalékot képeznek az éhség asztalán. Az emberiségnek, ha az összes államai szent szövetségében egyetért, ha takarékos és mértékletes tud lenni, még az is hatalmába van adva, hogy egy egész esztendőt el bírjon viselni, melyet valamely csillagjárási katasztrófa az egész Földre nézve meddővé tett.

E rendszer idegzetét képezték a Földön mindenütt elhelyezett csillagdák, s azoknak mintegy központi gerincagya volt a himalájai, mely minden ködön felül emelkedve, a többieket tapasztalatairól értesíté.

Hogy építék oda e huszonhétezer lábnyi magasba e csillagdát?

Annak minden alkatrésze vasból és messingből volt öntve.

A darabokat készen vitték oda.

Az épület tervét verseny útján fogadták el, s akkor az államszövetséget alkotó minden országra rábízatott, hogy a rá eső részt készíttesse el hozzá.

Az államok a hajdani emberölő gépek, az ágyúk anyagát használták fel e célra. Megönték ágyúikat csillagdának. És mikor az egyes darabok készen voltak, oly tökélyre volt már emelkedve a technika, hogy a húsz különböző államban készült alkatrészei egy épületnek az összerakáskor tökéletesen egymásba illettek.

Ehhez a csillagdához aztán nemcsak élelmiszert, vizet és meleget, de még levegőt is mesterségesen kellett előállítani, hogy a benne működő csillagászok kényelemben és zavartalanul működhessenek: akiknek aztán volt is annyi fizetésük, mint egy hajdankori püspöknek.

És ez a csillagda volt aztán a megfordított Bábel! A népek egyetértésének tanújele! Élő bizonysága annak, hogy az újra kizöldült földnek, az egymással kibékült nemzeteknek, e találmányokban gazdag, Istenhez közel emelkedett gyönyörű földi világnak semmi világromlás által elmúlnia nem lehet, nem szabad, nem szükség.

Az ember vitázott az Istennel a maga világának fennmaradásaért, s megállt égre emelt arccal, hogy elvitassa – az „ítéletnapot”!

Harc az égitestek között

Az egész Földön csak két olyan nagy távcső létezett, mely tízezerszer nagyít. E roppant hengerek remekül szerkesztett gépekkel voltak összekötve, hogy egyetlen ember tetszés szerint igazíthassa őket minden irányban. Az egyik a himalájai, a másik a vandiemenslandi csillagdában volt felállítva. A természetbúvárok e két helyet jelölték ki századok óta mint legszebb égtájképeket.

Bokhara és Tibet ege alatt hull a legtöbb tűzgolyó, ott húznak keresztül a legérdekesebb meteorok; a szivárvány minden színeiben, zöldek, veresek, sárgák legkivált. Az általuk lerajzolt tűzút néha félóráig ott látható még az égbolton mozdulatlanul. E helyről látni meg azt a foltot az égen, melyen semmi csillag nincsen: a Kígyós jegyében. A múlt században még két ilyen sötét lyuk volt az égen: a második a Skorpióban. Tökéletesen fekete foltjai az égnek. A XX. század vége felé a Skorpió e sötét foltja elveszté azt a nevezetességét, hogy még híresebbé legyen azáltal, hogy fenekén egy csillag-ködfolt jelent meg. Ezt a ködfoltot még a két távcső-leviátán sem bírta alkatrészeire felbontani. Pedig azok már akkor csodadolgokat mutogattak az embernek, miket Herschel, Humboldt csak látnoki sejtelemben érintett. Felfedezték a kettős napok sötét központi testét, melyet azok megvilágítnak, körüle forogva, feltörték a Tejutat, kitanulva a csillagrajok útját, melyek egymással szemben keringenek; a távoli csillagködökben felismerték a világunkon kívül eső világot, a külső tejutat, mely azt a belsőt körülfutja.

A vandiemenslandi refractor8 figyelemmel kíséré a csodás „Magellán-felhőket”, azt a két fénylő ködfoltot, mik a távcső alatt, mint miriádjai a ködcsillagoknak tűnnek elő, egymáson keresztül-kasul bolyongók. Egy világrendszer csupa üstökösökből, melyben nincs sem nap, sem bolygó, se „csillagikra” ahogy elnevezék, századról századra észrevehetőleg tömörül; egyszer bizonyosan összetalálkozik a központban, egy erősebb tömeg a többit magához rántja, s támad a csillagköd helyén egy új nap, egy elsőrendű csillag. E nagy távcsövek felderíték, hogy a Jupiter holdjainak gőzkörük van, s így azokon élet és tenyészet, ami a Föld Holdján nincs.

A Skorpióban ismert sötét folt megzavarása után a Vízöntő égűrét annál nagyobb figyelemmel kísérték a csillagászok. A század vége felé a himalájai csillagda egy huszonketted rangú csillag megjelenését jelezé a Kígyós sötét foltjában a többi csillagdáknak. Bár a távírda elég gyorsan közlé a hírt: a többi csillagdák közül egyik sem volt azt képes észrevenni. Következő éjjel aztán meglátták azt valamennyien; de nem mint huszonketted, hanem mint harmadrendű, puszta szemmel is könnyen látható csillagot. Harmadnapra már elsőrendű csillag ragyogott azon a helyen, mely egyre fényesebb lett; felülmúlta a Siriust, míg végre oly tündöklővé lett, mint Venus teljes fényében. Ez volt a nagy égi űr kitöltője.

Mármost, ha e csillag fényének millió évek kellettek, mióta a Föld megalakult, hogy sugarai, percenkint 40 millió mérföldnyi gyorsaság mellett, idáig jussanak, és még ily emberi felfogást kigúnyoló távolság mellett is legelső csillagul tűnik az fel: akkor az nem lehet más, mint a „központi nap”. A világ középpontjának sugarai érték ezúttal a Földet.

A tudás a legalsó néprétegekbe is el volt már akkor terjedve, s a „központi nap” megjelenéséről minden piacon szerte beszéltek. A nagyszerű égi tünemény, mely naplementekor az európai égen keletről támadt fel, izgalmas hatást idézett elő a népkedélyben. Egy rész azt vitatta, hogy ez záloga annak, hogy most már a Föld is megnyerte fölavattatását az égbe: íme a teremtő Isten székhelyét látjuk színről színre, jobbak leszünk, boldogabbak leszünk ezentúl. Mások az ellenkezőt sejtették: betöltek a Föld napjai; végződik a millennium: a végítélet van hátra.

Voltak osztályok, miknek érdekében állt az utóbbi felfogást táplálni. Akik legtöbbet gondolnak a földi örömökre és saját gyomrukra, azok legjobban szokták a népet ijesztgetni Istennel és a Föld gyomrával.

Most következett még a közelgő üstökös rémjelenete.

Mikor azt még csak a legnagyobb távcsövek észlelheték, annak az alakja nem különbözött a naprendszeren belüli üstökösökétől. Egy nagy ködgomoly, közepe felé mind tömörebb, fényesebb; minden fényfark nélkül.

Abban az évben, melyben megpillanták, közeledése igen lassú volt. Fél év telt bele, míg az Uranus-pályáig eljutott. Itt azonban egyszerre, amint a naprendszer bolygói közé került, az eddig körös-körül burkoló fényködtömeg elkezdett hosszan végignyúlni róla; először mint egy zsacskó, azután fark alakban, mely két végén kétfelé nyílt és kétfelé hajlott.

Ekkor aztán a futása is gyorsabbodott.

Mi okozza a visszamaradását a ködszerű tömegnek a Nap közelében? A Nap deleje. Az üstökös fényfarkának tengelye a napig meghosszabbítva, ennek egyenesen a központján megy keresztül. És így az üstökös maga is delejes. Két ellentétes erő gyúrja őt ott az égen ama fenyegető rémalakká; egyik a Nap vonzereje, mely körülcsóválva visszatérni kényszeríti, másik a Nap delejessége, mely visszataszítja. A gázok, amikből az a nagy ködtömeg áll, delejjel bírnak, mik a Nap egyenlő delejétől futni akarnak.

Hanem az üstökösnek magva is van, mely nem ereszti a gázokat.

Mi az a fényes mag? Folyadék? Sűrű gáz? Vagy por? Vagy felleg?

Eddigelé minden üstökös magván keresztül meg lehetett látni az állócsillagot, mely előtt elment, anélkül, hogy annak fényében sugártörést okozott volna.

Az 1999-i üstökös más alkatú.

Ennek a feje már tökéletes körrajzú gömb, világosabb és sötétebb sávokkal, szélei nincsenek köddé elmosódva: egy tömeg az, gömbje előtt félhold alakban tol maga előtt egy tőle különvált fényburkot, s tűzfarkát három sötét csík szaggatja meg, el-elválasztva azt testétől.

Mikor az az üstökös szférájával egy állócsillag előtt elmegy, annak a fénye keresztüljátszik ugyan rajta: de íme – sugártörést szenved. A csillagászok bámulva észlelik, hogy annak az üstökösnek a magva már folyadék: a víznél könnyebb; körülbelül olyan, mint a sűrített széneny.9

Ez már nem „semmi” többé.

Amint még közelebb jön, két új fénysugárküllő nyomul ki belőle kétfelől, mely a kettős tűzfark elé hajol; úgy tűnik most fel, mintha négy lánguszálya volna, mik közül a két szélső észrevehetőleg hullámzani látszik, mint a kígyózó láng. A csillagászok kétféle fényt vesznek rajta észre, a polarizáltat, a Nap visszavert fényét, és az önsugárzatot.

Most már mindenki láthatja az égen puszta szemmel, aki az északi félgömbön lakik.

Hogy e roppant tömeg, mely a naprendszerbe beavatkozott, minő hatást idézett elő, azt a földi csillagászok legelébb is a többi bolygókon észlelhették.

Legelőször a Neptun pályáját szelte keresztül. Ez a naprendszer legkülső bolygó csillaga, akkor hatszáznegyvenmillió mérföldnyi távolban volt a Földtől. Már akkor a nagy távcsövek jól megismerteték a bolygó alakját, melyet csak a múlt században találtak fel, elébb tudományosan számítva ki létezését az Uranus, Saturnus és Jupiter koronkénti pályazavarásaiból. Ennek is gyűrűi vannak, mint a Saturnusnak s egy holdja, mely öt nap alatt kerüli meg a Földnél huszonnégyszerte nagyobb területű égitestet úgy, hogy ezt a holdat a Neptun lakói repülni látják az égen, mint egy meteort. – A Neptun távolában még nem volt az üstökösnek lángfarka, homályos tömege fénylő középponttal alig észlelhető lassú haladással közelíte felé. Azonban a Neptun haladása még lassúbb, hatszorta csendesebben futja körútját, mint a Föld. Százhatvannégy földi esztendő kell neki, amíg egyszer körülfutja a Napot. Van-e ott ember, aki egy telet és egy nyarat megért? De hát van-e ott nyár? Ne aggódjunk most azon. A Neptunban lakók nem fáznak: annak a lakói még most az olvadt gránit, a folyó bazalt s vajúdó földkebel ércei: az még egy izzó csepp.

A Neptun és az üstökös lomha futásában keresztülszelé egymás pályáját anélkül, hogy találkozót adtak volna egymásnak. Legnagyobb közelségük tízmillió mérföldnyi volt. De mégis annyi változást észrevettek a csillagászok a Neptunon is, hogy a külső gyűrűje a belsőtől messzebb távozott.

Az Uranus közelében már a zsacskó alakú idomot vette föl az üstökös; de ez a bolygó is oly távol esett tőle, hogy egy kis pályazavaráson kívül egyéb hatást nem gyakorolt rá.

Mind a kettő viszont az üstökös pályáját téríté el alig észrevehetőleg; de a csekély eltérés is elég volt arra, hogy az üstökös útját a legközelebb következő Saturnushoz egymillió-hatszázezer mérföldnyire közel vigye.

Már ezt a látványt száz meg százezernyi távcső kísérte figyelemmel e Földön. A földteke túlsó oldaláról siettek fel az északi félgömbre e mennyei tragédiát szemlélni: az emberiség java egész éjjel ébren volt.

Meg is érdemlette e látvány: mert míg a világ fennáll, ezt a tüneményt nem fogja többé látni ember. A csillagászok előre megjósolták, hogy ha a nagy üstökös oly közelben fog elvonulni a Saturnus mellett, akkor a csillagról az azt körülfogó gyűrűknek le kell pattanniok, s a szétszórt gyűrű keringő darabjaiból lesznek a Saturnus körül új holdak. Így támadhatott körüle az eddigi hét hold is.

A Saturnus távolában az üstökösnek már puszta szemmel látható alakja volt. Feje úgy tűnt fel, mint a Venus, ha vékony felhő takarja, és fényfarka már akkor kétfelé volt válva. Még most nem volt ijesztő, csak érdekes látvány. Érdekes különösen a nagy refractorokban.

Március utolsó hét napján volt az üstökös a Saturnushoz legközelebb.

A Saturnuson nem volt semmi delejes kisugárzás észlelhető. Még az is izzó állapotban van.

Annálfogva a két csillag vonzereje egy harmadik ellenerő zavarása nélkül hatott egymásra.

Március huszonnegyedikén minden csillagdából azt jelezték, hogy a Saturnus gyűrűi az üstökös felé megnyúló ellipszist kezdenek fölvenni.

E perctől fogva egy távcső sem maradt őrzetlenül.

A csillagdák nagy teleszkópjai nappal is láthatóvá tevék a két csillagot.

Március huszonötödikén este hét órakor jelezé a himalájai csillagda, hogy a Saturnus gyűrűi az ekliptikára való elhajlástól nevezetes visszatérést mutatnak: a Saturnus tengelye visszanyeri a függélyes állást pályaköréhez.

Ebből kitűnik, hogy a tengelyelhajlást a pályakörhöz függélyes vonalból a bolygóknál a közelükben elhaladó nagy üstökösök okozhatták. Most ez helyrehozta az előbbeninek a vétkét. Tehát az üstökösök nemcsak zavart tudtak előidézni, hanem rendet is helyreállítani. Egy ilyen szolgálattétel a Földnek is sok baját megorvosolná. Időszakaink különbségének oka a földtengely félrehajlása.

De még egy más szolgálatot is tett az üstökös a Saturnusnak.

Ha e csillag gyűrűje, mely csakolyan tömör anyag, mint ő maga, együtt hűlne ki a bolygó felszínével, akkor annak az egyenlítőjén körös-körül volna egy holt zóna: egy földöv, melytől az eget egy átlátszatlan, semmi sugárt át nem bocsátó holt tömeg örökre elzárja; ott nem volna élet és tenyészet soha. – E sötét árnyat lehet látni a Saturnus gömbjén.

Március huszonhatodikán repülte be a hír a villany szárnyain a kerek Földet, hogy a Saturnus fényabroncsa lepattant.

A tüneményt keletkezése pillanataiban csak a Föld Naptól elfordult részein láthatták, ahol már akkor éjszaka volt. Ahol egy óra múlva esteledett be, ott már a távcsövek előtt nem állt a Saturnus hármas gyűrűje, hanem ahelyett tizenkét fényes gömb látszott körüle, melyek közül nyolc észrevehető sebességgel távolodott a bolygó központjától; megannyi újon alakult hold. E holdak legnagyobbika hat napig repült kifelé a megindító lóderőtől hajtva, s nyolcszázezer mérföldnyire távozott el a Saturnustól: akkor aztán megkezdé a többiekkel együtt bolygója körüli pályafutását.

A Saturnus, gyűrűi felbomoltával, a holdakban leggazdagabb bolygója lett a naprendszernek. E nagyszerű szétrobbanásnak bizonyosan megfelelő világrendítő hangja is volt, mely a világéterben képes továbbterjedni, egykor fültompító zúgással fogja meglepni a földlakókat; hanem azt csak a jövő század ivadékai hallják meg. A hangnak a Saturnustól a Földig eljönni kell nyolcvan esztendő. E találkozás azonban magának az üstökösnek pályafolyamára is határozó befolyást gyakorolt; oly perturbatiót10 idézve elő abban, hogy amíg az addigi futása szerint a Földdel való találkozása az üstökös pályakörén kívül esőnek számíttatott fel, a megváltozott irány miatt most már annak okvetlenül az üstökös pályakörén belül kellett megtörténnie.

Május közepén már a Jupiter útját szelte keresztül az üstökös.

Fénykisugárzása már akkor két szélességi fokot ért át az égen.

A földpályán kívüli négy asteroid akkor mind a napközelben volt, s ezúttal nem találkozhatott az üstökössel: hanem annál inkább észlelhető volt annak hatása a naptávolban álló Jupiteren és Marson.

Mindkét bolygónál, amint az üstökös közelített feléjük, szokatlan delejes kitörések voltak észlelhetők. A Jupiter északfényének kisugárzása a legelső holdjáig elhatolt, s a Marsból északfény és délszakfény sugárzott ki egyszerre, rövid időközöket tartva lelohadásában.

Azonban a Jupiter nem jutott közelebbre az üstököshöz tizenhatmillió mérföldnyinél, s a távolból nem zavarta azt meg felvett útja irányában. A Mars pedig gyorsan menekült előle. E kis planétának, mely alig nagyobb, mint a Jupiter legnagyobb holdja, nem volt tanácsos az égi szörnyeteggel elfogadni a tornát!

Az egész Földkereken valami rendkívüliség volt észlelhető az időjárásban. A déli féltekén oly meleg volt a nyár, hogy január elsején a délsark két legszélső tűzhányója, az Erebus és Terror a tetejéig fedve volt friss zölddel. – Utolszor azonban. Ez év decemberében már a délsark vidéke hiába fogja várni a nyarat. Neki az örök tél jut.

És gazdag termésű év ígérkezett. Az első aratást ez évben Tasmaniában kezdték. Február derekán Vandiamensland, Új-Caledonia, Ausztrália déli vidéke annyi tengerit, rizst és batatát termelt, hogy az egész szigetországot el lehetett volna látni két évre.

E szigetország lakóinak sorsát azonban nem csupán az élelmezési gond fogja eldönteni.

Ahogy a Saturnus példája megmutatta, az üstökös közeljutása a bolygó tengelyének visszahajlítását eszközölheti. Ez üstökös nem azon égi vándorok egyike, amiknek tömege legfeljebb a Föld ötezered részét képezi, ez a Földdel egyenrangú tömeg.

Ha közelléte által a Föld tengelye csak annyira is visszahajlik, mint a Saturnusé, ekkor kiszámítható, hogy a Föld északi részén a meleg égöv izotherméinek11 kígyóvonala Európában Odesszától a Kárpátokig, Csehországig, Berlinig fog felvonulni; a brit szigeteknek olyan klímájuk lesz, mint Dél-Ausztráliának; egy hónapig tartó, fagy nélküli téllel. Oroszország területe mérsékelt égalj alá kerül, a Néva azontúl csak ritkaságképpen fagy be, s Szentpétervárott csak annyiszor fognak szánkázhatni, mint most Budapesten. Nálunk a tavasz kezdődni fog februárral: Földünk megismerkedik a tropikus esőszakkal; pálma, kenyérfa, gyapot meghonosul Európa közepén, ismeretlen tünemény lesz a késői fagy; a Jeges-tenger elveszti kiterjedését; a Bering-szoros Ázsia és Amerika közt megnyílik, az északi tengeri út felszabadul, s egy egész nagy terület, melynek csak hatheti nyara van most, melyet csak az iramszarvas és jegesmedve látogat, felszabadul a földmívelés és baromtenyésztés számára: egy akkora terület, mint négyszer egész Európa.

Ámde ugyanakkor a Föld déli féltekéje süllyed bele a hosszú tél szakába.

A huszadik szélességi fokig nyolchónapos lesz a tél, szibériai, gyorsan átfűlt nyárral; s a déli Jeges-tenger előrenyomul jégbérceivel, lakhatlanná téve a közelében eső szigeteket.

A földlakók nagy szerencséjére a Déli-sark környéke csupa tenger. A tenger meleg áramlatai egyrészt enyhítendik a telet, másrészt nem lesz ott minek megfagyni. Alig van ott kárbaveszendő föld, mely addig gabonát termett, s azontúl izlandi mohot csupán.

De nagy átalakulás alá kerül egész Ausztrália; a szigetvilág: Dél-Amerika, Afrikával együtt. A hőt égalj felőlük odább vonul, s kapnak helyette olyanforma mérsékelt égaljat, aminő most minket befed: esős őszt, hideg tavaszt, növényaltató telet. E megváltozott éghajlat alatt az a nép, mely most ott lakik, vagy kénytelen lesz elfogadni a civilizációt, minden követelményeivel együtt, vagy lassankint elfogyni, és helyet adni az életerős fajoknak, melyekkel versenyezni nem bír. Meztelenül őgyelgő embert nem tűr el többé a Föld, s dologtalan embernek nem ád többé enni. Népfajok, melyek az emberiség nagy célját előmozdítani nem tudják, elmúlnak maguktól. Nem irtja őket senki, nem szorítja le a Földről; a természet maga számol le velük, mint tökéletlen alkotásokkal. Vagy pedig támad közöttük egy-egy vezérszellem, ki felkölti fajában a tetterőt, a vágyat az élet után; a tudás szomját, a tökély utáni törekvést, s akkor nekik sem lesz mostohájuk a Föld; betöltik azt, s az eltartja őket.

E csillagászi kiszámítások oly csalhatlanoknak látszottak, hogy ezeknek az alapján nagy tőkékkel rendelkező földvételi társulatok alakultak, melyek roppant területeket vásároltak össze a lappon vidékeken Arszhangelszk kerületében, a tunguz és szamojéd pusztákon az orosz kormánytól s az amerikai „Nagy-Rabszolga-tó” környékén, az Aljaske tartomány fennsíkjain: haszon nélküli, kopár, örök fagy lepte sivatagokat most; kenyértermő, pihent szűztalajt majdan, ha a Nap sugárai átmelegítik. E most kopáran fekvő rideg sivatagoknak értéke hússzorosan felülhaladja a világ minden államainak összes adósságait. Akkor Szibéria lesz a Föld éléstára, s a földmívelés felvirágoztával egyúttal kifogyhatlan kincstára a bányászat minden termékeinek: a hajdani számkivetés elátkozott kínhazája a vállalkozók Eldorádója lesz majdan…

A legszebb tavasz következett Európában és Ázsia, Amerika mérsékelt délövi országaiban, egyidejűleg a gyümölcstermő ősszel a déli féltekén. A Cap-földön a legzamatosabb bort szüretelték abban az april hóban, melyben Európában a kankalin és az orgonafa virágzott, s mikor itt az első cseresnye piroslott a fákon, akkor szedték az utolsó termést a Tűzföld pangifáiról.

A gyors közlekedés mellett az ember átjárhatott az őszből a tavaszba mindennap; átrepülve az örök nyár örökzöld rónáit. Május hóban már csak tizenötmillió mérföldnyire volt az üstökös a Földtől.

Még most sem volt az egyéb, egy szép csodálatra méltó égi tüneménynél; legyező alakúan szétterjesztett sugárfarkaival: egy pávacsillag!

E legyező alak arra a vitára adott alkalmat, hogy ez nem az 1680-i, hanem az 1744-i üstökös, annak volt hatszoros farka. Az üstökös fénykisugárzása azonban a napközelben támad; a Halley-féle üstökös valahányszor visszakerül a Föld közelébe, mindig más alakot hoz magával.

Még most senki sem rettegett tőle. „Jó bor lesz az idén!” ez volt a jelszó közeledtére. Döghalált, éhséget, háborút senki sem jósolt belőle: az északi hemisphaerium lakóinál győzött már a babona felett az ismeret. Megállapodott rendes időjárás mellett a járványok is szüneteltek. A boldog emberek egészségesek is. Pénzzavar, országbukás és kolera együtt járnak. Most távol voltak. Bőség volt minden piacon; termény és pénz élénk forgalomban; dolga volt minden embernek elég, s jutalma érte.

Az országos költségvetések mindenütt többletet mutattak a bevételekben.

A magyar pénzügyminiszter jónak látta az adót egyharmadával leszállítani.

Júniusban már oly közel jött az üstökös, hogy fényes nappal is lehetett látni az égen, gyönyörű látvány volt most is, szokatlan foszforfényű fejével.

E hónap közepe táján azonban a passzátszelek meghozták azt az általános esőzést, melynek értékét csak a mezei gazdák tudják megbecsülni; aratás előtt három-négy napos eső, aztán még nehány napi borongós idő; ettől telik meg a kalász szeme, ez hajtja csőbe a tengerit, növeszti a burgonyát, megindítja a gyümölcstermést; hanem bosszantja a csillagászokat.

Hét napig csupán a himalájai csillagda tudósításaiból értesült a világ az üstökös útjának fázisairól.

Akik értettek hozzá, a naponkint háromszor közzétett adatokon aggályosan csóválták a fejeiket: az üstökös már nem repülni, de szökellni látszik.

Végre június 25-én egy északi szél elfútta a felhőket, s hétnapi bújósdi után ott állt ismét az üstökös az égen.

De mily szörnyű alakja volt már ékkor!

Tán ha napról napra észlelhették volna közeledését, megszokták volna azt; de az egy hét előtti tünemény után ezt az óriást látni az égen mindenkit megdöbbentett.

Most már a sugárküllői tíz ágra szakadva, a fél eget látszottak beborítani; a legkülső fénykévék puszta szemmel is észrevehető lobogó mozgást árulva el.

Ez az üstökös a naptávolban tízlábnyi lassúsággal libben, a naprendszerbe jutva haladása mértani arányban növekszik, míg végre a napközelben percenkint ötvenhárom mérföldet repül. Hét nap alatt ötmillió mérföldnyi utat tett az égen: annyival közelebb jött a Földhöz.

Az üstökös feje a Göncöl csillagképletében állt már, míg két középső lángfarka a keleti láthatár alatt tűnt el.

Gyönyörű látvány volt maga az üstökös feje ily közelből,

Az üstökös egy élő csillag. Nemcsak halad, de mozog is. Fejlődése szemmel látható.

Fénytekéje tízmillió mérföldnyi távolból akkorának látszik, mint a Hold. Csillagászi felmérés szerint átmérője hatszorta nagyobb, mint a Földé. E fényteke után húzódik a lángüstök, mely ahány ágat képez hátul, elöl annyi rétegben burkolja körül a csillag gömbjét. És e rétegek mozognak. A gömbnek Nap felől elfordult részén teljes sötétség van: egy fekete űr látszik, a háta mögött elnyúló lángkisugárzást megszakítva. A Nap felé fordult részét pedig fényudvarok körítik.

De e fényudvarok sokkal tündöklőbbek, mint a hold- és napudvar; öt-hat rétegben következnek egymás mögött, s egyik réteg szüntelen tolja a másikat előre szemlátomást. A legkülső udvar, míg egyre tágul; s szélesebb félkört foglal el, lassankint szivárványossá lesz, külseje veres, mellső íve kék. És egyre tágul. Egyszer aztán szélei megszakadoznak, kifelé sugárzó fénykévékre bomladozik, mik szétsugárzanak, mint az északfény lángoszlopai, s azzal elmúlik. Nyomában jön a másik fényudvar és azután a többi, a végtelenig, szakadatlanul.

Egyik szivárvány a másik után terül szét az égen; míg az állócsillagok, miket az üstökös eltakar, keresztülragyognak a szivárványokon, az üstökön, s magán a csillagfényes holdgömbjén.

És ez a fénytányér maga sem pihen: benne fénylő és sötét egyközpontú körök váltják föl egymást, s a magva intenzív fénnyel, önkisugárzással bír, amit bebizonyít fényes nappal azáltal, hogy míg olyankor a fényfarka és szivárványudvarai eltűnnek, maga mint önfényű csillag ragyog a nappali égen. Az üstökös központjában tehát tömörülési önfénytermelő műveletnek kell végbemenni.

Azon kiszámítás után, hogy az üstökös golyója a Föld hatszoros átmérőjével bír, s hogy az naponkint hét-nyolcszázezer, később egymillió mérföldnyi gyorsasággal közeledik a Föld felé, s e gyorsasága végre négymillió mérföldnyire fog emelkedni naponkint, a legkalandosabb tér nyílt a földteke írástudó népeinek, hogy képzelmük szerint alakítsák maguk előtt azt a jövendőt, mely a legközelebbi napokban várakozik rájuk.

Ha az üstökös feje hatszor akkora átmérőjű, mint a Föld: akkor az a találkozás percében egészen körülfogja a Földet; harminchat percig benne lesz a Föld az üstökös magjában.

A találkozást megelőző napon az északi hemisphaeriumon12 nem fognak látni égboltozatot: azt egészen kitölti az üstökös; az északi szélesség negyvenedik fokáig a láthatáron csak egy boltozat lesz: az üstökös fénytáblája.

Ha a Föld a hozzá közel jött tekét, tán delejerejével, eltaszítja magától, a sokkal sebesebb rohanású roppant tömeg mégis kétféle hatást fog gyakorolni a Földre. Az egyik hatása lesz a Föld saját tengelye körüli forgására.

Ha az európai félgömb felől suhan el az üstökös tekéje a Föld mellett, akkor oly gyors körforgást fog a Földnek ezzel kölcsönözni, hogy négy órából fog állni egy nap; ha pedig az amerikai félgömb felől fut el mellette, akkor megfordítja a Föld körforgását, s azontúl nyugaton fog felkelni a Nap és keleten lemenni. Ily üstökösrohamból magyarázták ki már régen az Uranus holdjainak körforgását, amik az egész naprendszerrel ellentétben hátrafelé keringnek, nyugatról keletnek, míg minden bolygó, a nap körfordulatával, s mindenhold planétája sodrásával egy irányban halad. Sőt meglehet, hogy paralizálja vele a Föld tengely körüli forgását, úgyhogy az, mint a Hold, egyszeri Nap körül jártában csak egyszer fordul meg önmaga körül, s azáltal csak egy oldalán lesz örök nappal éjszaka nélkül, a másikon örök éjszaka nappal nélkül.

A másik hatást pedig fogja a Földre gyakorolni a gyorsan rohanó égitest annak a Nap körüli pályáját illetőleg. Most másodpercenkint 4 és fél mérföldet halad a Föld; ha a mellette elfutó üstökös, melynek tömege nagy kiterjedése mellett a Föld súlyát13 felülmúlja, ehhez még hozzáadja a maga percenkint 40 mérföldnyi gyorsaságát, akár taszítva maga előtt, akár vonva maga után a Földet, akkor ez a lökés után szűkebbre szorult pályakörben tízszerte gyorsabban fog a Nap körül keringeni: harminchat napból fog állni egy esztendő. Így okoskodtak úton-útfélen.

Az államszövetség hírlapjai naponkint háromszor siettek a féltudós fantázia mendemondáit megcáfolni.

Sem az egyik, sem a másik eset nem fog bekövetkezni.

Az üstökös gyorsan közeledik ugyan a Földhöz, s még gyorsabban is fog felé tartani, ha egymás vonzkörébe jutnak; de azért még csak az sem történik meg vele, hogy alakja egyre oly mérvekben nagyobbodjék a földlakók szemei előtt, aminőkben közeledik.

Mikor nyolcmillió mérföldre volt az üstökös a Földtől, akkor hatszorta nagyobb átmérője volt, mint a Földnek. Másnap ez arány már csak öt és fél volt. Az üstökös fogy. Azok az egymás után kisugárzó szivárványudvarok, az üstökös testét elhagyó párázatok, miket a megközelített Nap kicsal belőle, minden szétfoszló „halo”-ja az üstökösnek egy réteget bont le testéből, mely láthatlan pára, éter, „nappor” lesz, elenyészik az űrben, vagy tán odatapad az üstökös lánguszályához, vagy siet feltalálni az ekliptikánkon túlnyúló zodiakál fény napkarikáját, s vele egyesülni. Az óriási tömeg, mire egymillió mérföldnyire közel jut a Földhöz, már akkor az átmérője alig kétszerte nagyobb, mint a Földé.

Hanem azt csak a csillagászok tudják ily bizonyossággal; a piacok népe látja közeledni, nagyobbodni, kiterjedni, uralkodóvá lenni az égen a világűr szörnyetegét!

Harc a földi csillagok között

Amíg az égitestek közötti ütközet előkészületei folytak a firmamentumon, azalatt idelenn, a Földön is döntő harcra készült egymás ellenében az emberiség két vezércsillaga: a „tanoda” és az „egyház”.

A jövő században már az iskola egyenrangú hatalom a templommal. A múlt század szörnyaránya ki van egyenlítve. Ahol van egy nagy templom emelve ezer emberre, ott van egy iskola, mely ugyanannyi hallgatót fogad be, s ha egy városnak van tíz temploma, annak van tíz iskolája is.

A tanoda éppen úgy nyitva van mindenki számára ingyen, mint a templom, s abban tudományos előadások, felolvasások tartatnak kitűnő szónokok által: az előadások sorozata a kapura van kifüggesztve, mindenki azt a napot választhatja, amelynek tárgya leginkább érdekli. A tanoda nem csupán a fiatalság és férfinem számára van többé: megtelik az már minden korú és nemű hallgatókkal.

Különös volt az a XIX. században (az ember a XX.-ban majd el sem hinné), hogy a Biblia, a Talmud, az Alkorán bölcs tanait késő vénségéig magyarázták a szegény embernek; hanem azokat az ismereteket, amik örökké bővülnek, előrehaladnak, amik után élnie, tökéletesülnie kell, vagy éppen nem tanították neki, vagy tanították neki drága pénzért, gyermekésszel húszéves koráig, akkor azt mondták neki: itten állj meg, amit a jövő húsz évben a tudomány foglalni fog, azt tanulja az utánad jövő nemzedék. A vallást a sírig magyarázták az embernek; holott a hit dolgához nem kell egyéb, mint egyszer meghallani és elhinni; a tudományt, az ismeretet pedig, melyet búvárkodás, kétkedés, új alakulás, fölfedezés örökké előbbre visz, csak addig tanították neki, amíg a keserves diplomát kezébe kapta.

A XX. század tanodai rendszere nem ilyen. A tudomány csarnoka mindenki számára nyitva áll díjtalanul, mint a templom. Aki elmulasztá gyermekkorában, hogy olvasni megtanuljon, ha az élőszóval előadott ismereteket egyszer meghallja, siet helyrepótolni, amit elmulasztott, s kopasz fővel hozzákezd a tanuláshoz.

Most a tanodák nem szűk zugok, hanem nagy termek, mikben mindenki kényelmesen ülhet és jegyezhet, fővárosokban több ezer ember befogadására képesek. Az előadások az esteli órákban kezdődnek, mikor minden munka szünetel már. Vasárnap egész nap vannak felolvasások.

S a nép oly buzgón látogatja a tanodát, mint hajdan az egyházat. S a jövő kor Aragói, Humboldtjai, Laplace-ai, Littrowjai, Olmstedei, Newtonai, Besselei, Liebigjei, Franklinjai, Jedlikei, Tarczyjai, Margói, Thánjai14 felolvasásai híre éppen úgy összegyűjti minden rangosztályból a közönséget, mint hajdan egy pater Klinkowström remek prédikációi.

S ez nemcsak Európában és Észak-Amerikában van ekként; a tudomány csarnokai odaférkőztek már a mohamedán mecsetek, a kínai Buddha-templomok, a japáni Mirok-bálvány templomai mellé, s befurakodtak a keletindus brahmanok szentélye közé is.

Szomjazza már az emberiség a tudást, a valót, s megittasul az ismeretek gyönyörétől.

Hanem azért a másik csillag is ragyog: az egyház.

Az ember nemcsak kenyérrel él. Az embernek szíve is van, s mikor arra valami nehezedik, azt a tudomány meg nem gyógyítja.

Ha valaki vagyonát elvesztette, mit használ neki a mathesis, mit a jogtudomány, mit a pénzválságok ismerete? Segélyt keres, mely azzal biztatja, hogy lesz másvilág, ahol az utolsók lesznek az elsők.

Akit megcsaltak, megkeserítettek, mit használ annak a filozófia, mit a história, hogy az mindig úgy volt? Istent keres az, aki az ő szenvedéseiért bosszút álljon, aki azokat róla elfordítsa.

Aki fél a holnaptól, aki távollevő kedveseért remeg, mit gondol az arra, hogy a hang, amíg a legelső csillagig elér, azalatt millió év telik le, s a világéterben akkor is csak oly óriási hang terjedhet tovább, minő egy szétpattanó planétáé: azért ő mégis imádkozik, s jól esik hinnie, hogy az, aki ott a központi napban lakik, az ő sóhajtását meghallja azonnal!

Aki kórágyán kínlódva hever, mit vigasztalja azt meg az anatómia? Csodától várja a javulását.

Akinek a kedvesét eltemették, mit kérdezi az a kémiától, minő alkatrészekre fog ez imádott alak szétbomlani? Nem adja az a másvilágot semmi tudományért oda; ahol újra találkozni remél azzal, akit úgy szeretett.

S akit bűntudat terhe nyom, ó, azt a craneologia15 minden csalhatatlansága sem nyugtatja meg; felvilágosítva róla, hogy nem ő az oka a bűnnek, hanem koponyájának idoma, melyben e bűn organuma túlfejlődött! Embert keres az, kinek elmondja: mit vétett, s akitől megtudja, hogy van egy véghetetlen irgalom, túl a Földön, aki a férgeknek megbocsátja azt, hogy férgek voltak.

Amíg az emberek idegei érezni fognak, addig mindig lesz vallás a Földön. Lesz mindig egyház. Tanoda és egyház soha el nem törölheti egymást: Ki kell egészítenie egymást.

A huszadik század vége felé meg volt hagyva az egyháznak az a hatalom, hogy uralkodjék a szívek fölött; de nem a fejek fölött.

Mindenütt emancipálva volt az állam az egyház alól.

Most, az apokalipszis napjaiban újra eljöttnek látszott az idő, melyben a pap a király fölé emelheti fejét, amidőn a császárok a zárdákba fognak menekülni, s zsákruhát öltenek a végítélettől rettegtükben.

A pápa a villámokhoz nyúlt: nem a Vatikán mennyköveihez ugyan, hanem a távírda villanysodronyaihoz, tizennégy napi böjtöt rendelve az egész katolikus keresztvény világban. Hasonlót tettek a keleti egyház főpapjai; s a Buddha-, Brahma-, láma-, sámánhit egyházkirályai sem maradtak hátra a szent buzgalomban. Járták a processiót, verték a dobokat, meghordozták a szentképeket; a barátok mezítláb jártak, fedetlen fővel a hívek, a dervisek keringeltek, a boncok késekkel hasgatták bőrüket, a japán jamabusi barátok kiszurkálták saját szemeiket, s példájukat ezren meg ezren követték, kik azzal akartak menekülni Isten ostora elől, hogy ne lássák azt; a nők lenyírták hajaikat, a férfiak szakállaikat; s Indiában a Brahma szekere alá, a „tirunál” kerekei alá százával veté magát a fanatizált nép, hogy az istenkocsival gázoltassa el magát, mielőtt amaz égi szörnyeteg összezúzná.

„Térjetek meg, népek, mert itt az ítélet napja!”

Még a jó protestánsok is éjjel-nappal harsogtaták templomaikban a zsoltárokat: „Haragodnak nagy voltában, megindulván, Ne feddj meg, Uram, engem.”

S a zsidó bezárta boltját, és ment a zsinagógába sírni a világ elpusztulása fölött.

De hát lehet-e megítélni az érzékeny idegzetű embert, ha így megrémült kerek e világon: mikor a természet minden élő állatja úgy érzé e rémületet?

Mikor éjszakánkint naplement után ott állt a föld felett amaz óriás csoda, melynek feje, mint egy sok karikába foglalt fényes szem, ragyog a földre alá, s homlokáról egyik tündöklő szivárványívet a másik után bocsátja ki; az égen széttáguló, mozgó szivárványok úgy látszanak közelíteni a földhöz, s midőn szétfoszlanak: mintha lángoló nyilak özöne fordulna erre alá! Hah, akkor, mily égretörő zaj támad a földön! A gulyák állatai megvadulva futnak szét, bömbölésükkel riasztva fel a be nem sötétülő éjt; a fókák kijönnek a tengerből a jégpartra, s üvöltéseikkel hirdetik, hogy a vizek mélyén is rémület uralkodik, s a félelemtől megszelídült kajmánok odamásznak az emberi hajlékok mellé, s felkúsznak a királyi paloták lépcsőin: mintha védelmet könyörögnének az embertől; hát az ember maga hol keresse ilyenkor a védelmet?

Hol? A tanodákban.

Akit meg nem nyugtat a rémnapokban a hit, azt megnyugtatja a tudás. Az éj minden órájában közöltetnek minden város és nagyközség tanodatermeiben a csillagászok tudósításai.

S ezek mind pozitív számításon alapulnak, amik csalhatlanok. A számok megszüntetnek minden kételyt.

Az üstökös és a Föld összetalálkozásánál négyféle tényező működik össze, amiket folytonosan egybevetni a tudomány feladata.

Hogy a Földdel össze nem ütközhetik, az olyan adat, ami felől a tudósok nem is vitatkoznak; két szabadon mozgó delejes test össze nem ütközhetik, hanem kizökkentheti egymást a pályaköréből.

Ez utóbbi esélyt kiszámítani a feladat.

Először is az üstökös futása akként gyorsul, amint a Naphoz közelebb ér. De annak a kiszámításnak a progresszióját megint megrontja az a másik tény, miszerint az üstökös tömör feje mentül közelebb jut a Naphoz, annál többet veszít tömörségéből, farka annál többet nyer kiterjedésében, ami viszont röptét lassítja. Ez hát a második tényező.

A harmadik lesz a Föld vonzereje, mely az üstökös irányára és gyorsaságára ismét növekedő progresszióban hat be. Negyedik erő a delejesség, mely ismét bizonyos ponton elkezdődve, megfordított progresszióban áll ellent az üstökös rohamának.

E négyszeres erő hatványai ismeretesek; a bekövetkezendő tüneményeket megmondják a számok és a vonalak.

Egy nagy baj történhetnék a Földdel. Ez az volna, ha az üstökös az ázsiai oldala felől suhanna el mellette. (Az, hogy a Föld az üstökös farkába belejut, semmi változást nem tesz; a múlt században is ment azon keresztül kétszer.) Hanem az említett esélyben az lenne az igen nagy baj, hogy a Föld tengelyét még jobban elhajlítaná az ekliptika felé; s ekkor nemhogy jobb nyár és jobb tél várakoznék a Földre, sőt inkább a jégvidék egész Európát lefoglalná, az Adriai-tenger befagyna minden évben, a mérsékelt égövek csaknem végképp megszűnnének; míg ellenkezőleg nyáron az éjsark minden jege elolvadna rendesen, s hogy abból azután milyen özönvizek támadnának, azt el sem lehet képzelni.

Azonban hát nem fog az megtörténni:

Az üstökös felvett pályavonala úgy vonul a Föld felé, hogy mikor annak legnagyobb közelében lesz, az Algol és Alamák csillagok között fog állani a fejével, július 6-án a párizsi órák szerint 8 órakor. Itt éri el a Föld delejének legszélső hatáskörét. A Föld delejpólusa nem esik össze a valódi tengellyel; az észak-amerikai Melville-sziget és Calkburn közé esik a 70. fokig eltérve. Az üstökös pálya tehát Amerika felé fog félrehajlani; s a földtengely zökkenése az ekliptikához függélyes irány felé várható.

Amidőn azonban a csillagászok mindezt pontosan kiszámították, akkor jöttek rá, hogy mármost egy ötödik tényező is fog e számításba beleelegyedni: a Hold.

A Föld hű drabantja16 éppen akkor lesz utolsó negyedében, s az üstökösnek a Föld és a Hold között keresztül kell menni. Phranza György bizánci tudós 1454-ben jegyzette fel egy ilyen átvonulását egy üstökösnek a Föld és Hold között.

Ha a Föld deleje eközben az üstökösnek egy erős taszító lökést ad, akkor annak a mi Holdunkkal kell találkoznia, mégpedig szemközt.

S minthogy a Holdnak nincs oly erős delejes kisugárzása, mint a Földnek, ellenben vonzereje annak is van: észlelhető lesz a Földrül „in anima vili”17 az a kísérlet, hogy mi következik két égitest összeütközéséből.

Azokra nézve, akik a tanodákat látogatták, isteni gyönyör volt az üstökös közeledésének minden szakasza. Valami túlvilági borzadály, valami égbe emelő ihlet az, mely ily nagy csillagnak ily közelben szemléletéből támad. Egy új láz neme szállta meg az embereket, hasonló a holdkórsághoz: a sideratio, a csillagbefolyás izgalmából támadt az, mely látnokká, túlérzékennyé tette a fogékonyabb kedélyeket, míg az izgatott tömegekben járvánnyá szaporítá a megőrülés esélyeit.

Július 5-én már oly közel jött az üstökös a Földhöz, hogy az éjjel csaknem oly világos volt, mint a nappal. Az üstökös önfénye s az uszályáról visszavert napsugarak okozták e fényt.

Ezen az éjszakán sem ember, sem állat nem aludt a Földtekén. A légben milliói a madaraknak és denevéreknek röpkednek összekeverült csoportokban.

Az államszövetség igazgatósága ezen a napon jónak látá figyelmeztetni a tanodák hallgatóit, hogy az égi csoda bámulatában az aratási munkát végezni el ne feledjék, mert ha a túlérett gabona kihull, akkor az a baj csakugyan érheti a földlakókat, hogy éhezni fognak.

És valóban voltak bátor emberek, kik a végítélet napján neki merték vetni a kaszát az érett kalásznak, s elkezdtek aratni a jövendő számára. Aratni a böjt nagy napján.

– Istentelenek! – kiálták a vakhit apostolai. – Ti dolgoztok a végítélet napján, mikor a Földre kellene borulnotok, a rátok gázoló angyal lábai alá! Miattatok kell elveszni a Földnek. Timiattatok, kik a tudást állítottátok a hit helyébe; a mindenség eszméjét a Jehova oltára fölé; kik szolgátokká tettétek a villámot, hogy írjatok vele, szolgává a napsugárt, hogy azt emberarcok alkotására kényszerítsétek; kik megmértétek a távolságot a föld és az ég között, s elpereltétek azt a szentektől és idvezültektől; kik föltaláltátok a repülés tiltott mesterségét; ha akart volna szárnyat adni Isten az embernek, teremtette volna őt ekként; ti erőszakkal emeltétek magatokat a föld felé. Sírjatok! Kevélységtekért tűz által vész el a Föld!

És a fanatizált nép kiverte az aratókat a szántóföldekből. A kiszámítás szerint július 6-án kellett legközelebb jutni az üstökösnek a földtekéhez.

A csillag magva legfényesebb délben is látható volt az égen; fényfarka megfosztá az eget kék színétől; valami opálfényben állt az egész égbolt.

Ily közelből a spektroszkópok minden alkatrészét elárulták az üstökösnek, s a polariscop18 kimutatta, mi benne az önfény, mi a visszfény.

E nap estéjén azonban az addig kiszámítottnál nagyobb gyorsasággal közelített az üstökös a nyugoti láthatár felé. Fénygömbjének nagysága ekkor haladta meg a Hold átmérőjét. Estefelé az európai szemlélők látköréből letűnt.

De még azért Európában senki sem énekelt „hozsannát”. A féltudós nép azt suttogá, hogy az üstökös Amerikában fog leesni, s az ránk nézve csakolyan nagy baj lesz.

Az esti órák aztán meghozták a magyarázatát e tüneménynek.

Az alkonyégen pompás aurora borealis19 lobogott fel.

Az északfény embertől még soha nem látott pompában ünneplé a Földcsillag önvédelmének napját.

A sárga és piros sugárküllők, megszaggatva fekete sugaraktól, oly magasra lövelltek föl, s oly gyors lobogással, hogy az északfénynek e kitörését a Föld déli oldalán, Brazíliában is magasan látták a láthatár fölött, s eközben valami sajátszerű zaj hallatszott a légben, mintha selyemkelmét morzsolnának össze, vagy szél fújta papírlap rezegne. Ez az északfény hangja.

És amint a delejes kitörés rózsaszín sugárkévéi nyomultak fel az égnek, íme a vele szemközt álló üstökös uszályának minden alsó ága elkezdett éppen oly gyorsan visszafelé görbülni, a két szélső beleolvadt a középsőbe, mintha a szél fúná.

A Föld tudatja, hogy él!

A Föld elveri magáról megtámadóját. Van neki hatalma hozzá.

A tanodának igaza lett. Az üstökös feje július 6-án az Algol csillagot takarta el.

Már azt Európában nem látták.

Fenn az égen, a ragyogó északfény lobogványa közepett repültek miriádjai a légjáróknak. Azok turistákat szállítottak, kik látni akarták az üstökös további viselt dolgait.

De azt ugyan nem érték utol.

A hold

Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely alatt az üstökös feje eltűnt; egy óra alatt százötvenezer mérföldet átfutó sebességgel, fényuszályát éppen oly gyorsasággal vonta maga után, mely gyorsaság tíz órakor egyszerre félbeszakadt, s a lángfark azontúl csak percenkint tíz mérföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva azt a félrehajlását, melyet a Föld delejes kitérése kényszerített rá.

A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a tudósok, megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban azt mondták neki: „Térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg, circumcisiót20 tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az eget!” A tanodában azt mondták neki: „Gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert azt soha nem látja többé ember, amit most láthatsz”; a piacon aztán azt mondták: „Igyunk, dobzódjunk, hisz úgyis elveszünk”. Ki megfogadta az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.

Tíz órára meghozta a tenger alatti távírdahuzal a New York-i csillagda tudósítását Európába a történtek felől.

Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer mérföldnyi távolban haladt el a Föld mellett, északkelettől délnyugatnak tartva.

A Hold, mely akkor éppen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek tartó, a Föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze az üstökös tekéjével.

A Hold két pólusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott: delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.

Ötven másodperccel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének szivárvány udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s amint küllőkre szakadoztak, ezek a Hold felé látszottak tartani, percenkint növekedő fényburkolatot képezve körülötte.

Húsz másodperccel az, előtt, hogy a két égitest fénytányérjának szélei egymást láttanilag érintették volna, a Hold felszínén nevezetes változás ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a Keplernek közepét alkotó kráter eltűnt, mintha egyszerre be lett volna töltve; a többi körhegyek és gömbölyű üregek szinte e tüneményt mutatták.

A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a másik után veté le magáról; míg a Hold annál nagyobb gőzkörbe lett borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét űr pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgyhogy a találkozás előtti percekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az 1811-i üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét. (Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)

A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi. Az üstökös mögötte vonult el a Holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon percek alatt, amíg az üstökös világíró fénymagvát takarta a Hold, a holdkarimát körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intenzív világa is van. A Holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló világításban, még a megvilágított gerezdje is.

Negyven másodpercig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. Amint az üstökös ismét elhagyta a Hold karimáját, egészen meg volt fosztva „halói”-tól; a Hold mint tömörebb test, magához vonta azokat, s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.

E nyeremény után tehát lesz a Holdnak levegője is, felhője is, vize is és aztán tenyészete – és végre lakói.

És még mást is nyert a Hold e találkozásból: gyorsabb forgást.

Amint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltűnt onnan, s egy ismeretlen, még soha nem látott része a Holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A Hold gyorsabban kezd forogni, s mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földlakóknak.

Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a Holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt, s hátrahagyott uszálya egy gömb nélküli loborként21 mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a Föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.

– Most már vége a világnak! – ordítának az ítéletnapi fanatikusok. – Az üstökös letaszította a Holdat az égről, s most a Hold fog ráesni a Földre! Annak azután mindegy, akárhol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget, s arra azután darabokba hull az egész Föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.

– De vége a holdvilágos költészetnek! – sopánkodtak az érzelgők. – Az üstökös magával vonszolja Holdunkat tán a Napig, és soha többé holdvilágot nem lát a Föld, örökké setét lesz az éjszaka.

S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, amik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.

Földrengések a Föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyú kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, s voltak bizony részletes világelpusztulások, ítéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsüllyedtek rögtön; vulkáni tájakon fekvő városok romokba dűltek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az Északi-sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztülcsapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s észak-amerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutatták, ahol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.

Hanem azért a Föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.

Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A Hold, melynek a kataklizma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.

Hanem azért a Hold sem veszett el a Földtől.

Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.

Július hetedikén, óráról órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy amíg az üstökös haladása a Nap körüli ellipszis vonalán számtani arányban növekszik, a Holdé mértani arányban fogy, s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, amidőn az üstökös már kétmillió mérföldnyire távozott el a Holdtól s arra nézve minden vonzereje megszűnt, tökéletesen kivehetővé teszi a Hold új pályafutását a Föld körül.

Megmarad az a Föld hű kísérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipszisben fogja azt körülfutni, s ezentúl – nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.

Július hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy fél lencse nagyságú homályos égi fény. Az volt a Hold. Ötszázezer mérföldnyi távolban a Földtől.

Olyanforma látvány, mint mikor a Holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük, s abban az a melankolikus távolba süllyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnalcsillagé.

Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.

Először is a Hold már ekkor az egész túlsó oldalával volt a Föld felé fordulva, melyet még sohasem mutatott meg a földlakóknak.

Másodszor kitűnt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyúlt ellipszist fog képezni, melynek „kistűzpontja”22 a Föld.

Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyúlt pályán oly sebességgel halad a Hold, hogy körfutását éppen úgy bevégzi ezután is huszonnyolc nap alatt, miként ezelőtt.

És már ez új tünemény figyelemmel kísérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a Hold által leírt ellipszis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a Föld körül fog futni s ezáltal a Holdat a „kis centrumát” képező Földhöz mintegy ötezer mérföldnyi közelbe hozandja.

A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő Hold, minő azelőtt szokott lenni, s azontúl egyre növekedő alakban tűnt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.

Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tűnt fel a kísérő égitest. Már a holdtöltet megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlasz emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakúnak a Hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta, s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.

Mikor a megnagyobbult égitest ily fenséges pompájában látszott végighömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refraktorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a Hold leesik az égről, rázuhan a Földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a Hold csak közelebb fogja ezentúl útjának egy részét a Föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katasztrófán már keresztülestünk; de a Földre még új megpróbáltatások várhatnak, amiknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!

Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A Hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való súrlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta, s hosszú hegyláncok látszottak előtörni a repedésekből: az olvadt gránit az izzó Hold gyomrából előnyomul, a nagy tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volkani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.

Az astrophotometria23 segélyével a Hold egész felszínét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza: a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ezáltal a Hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol úsznak azokban jégszigetek. A volkánok izzását, a támadó új hegyláncokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.

A Hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése, s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.

A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerű, mert akkor állt legközelebb a Hold a Földhöz. Ámde ezentúl minden holdtölte együtt jár a holdelsötétüléssel. Az árnyékgúla, melyet a Föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a Holdat, ezentúl minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.

S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a Föld visszfényét a Holdon; mely zöld fénybe borítja a Hold tájait, mikor az amerikai őserdő lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homoksivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a Hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját északi és déli fénye rajzol göncölei fölé.

E megváltozott égitesten lesz tanulmányoznivalója az emberiségnek – amíg csak ember lesz a világon. Ötezer mérföldnyi közelből minden fázisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.

Az új bolygó

Az elmúlt nagy veszély, a kiállt félelem, a Hold új alakulása, s aztán a beállt aratási időszak egészen feledésbe süllyeszték már a laikus nép előtt az eltűnt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.

De a csillagászokat az érdekelte éppen, hogy hová lett, ami szem elől eltűnt. S ezt nehéz volt megtudni.

Amíg az üstökös és a Nap között áll a Föld, addig könnyű az üstököst meglátni; de amint a Föld és a Nap közé jut, eltűnik az a napsugarakban.

Amely üveggel a Napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s amellyel az üstökös látható, azt nem lehet a Napnak fordítani. Akadtak ugyan a tudásvágynak mártírjai, kik megkísérték félig homályosított üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a Nap felé tartó üstököst keresni, s e búvárlatban gyógyíthatlan ophthalmiát, fekete hályogot24 szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a Venus-pályán túl megszűnt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a Nap tányérja elé kerül; amidőn azután kétségtelen lesz, hogy a Napba beleesik, a így egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.

Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem hullott bele egyenesen a Napba.

Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; mégpedig éppen oly gyorsasággal, mint aminővel távozott.

A csillagászok számítása azonban ezúttal nem teljesült.

Elmúlt az egész július hónap, s az üstökös nem tért vissza.

Végre augusztus 9-én ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a fénytekéről letépett tűzfark maga; melynek elején valami homályos sarló idomú vezértömeg képződött azóta (aminő az 1819-i üstökös volt); ez is kétmillió mérföldnyire volt a Földhöz a perigeumban.25 A tűzgömb maga nem jött vissza.

Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a Napot megkerülő csigaútban rézsút esett bele a Napba; s akkor ez a napfény burkán mármost nem is egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.

A Nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul öntengelye körül, s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a Nap szélén.

A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-én megjelent a Nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely háromnapi folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a Napot körülvevő fényburkolaton, hogy abba az egész Föld nyolcvanszor elfért volna. E roppant foltot a Napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magától a Nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni, s az astrophotometria segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.

Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az időjárás rögtön zordonra fog változni, aminek volnának elfogadható indokai. Egy a Föld felszínénél nyolcvanszor nagyobb terület a Nap fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a Földnek az éltető meleg kifolyásából.

Ámde nem úgy történt. Ami hiányzik az erőszakosan támasztott rés által a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A Nap más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a „napfáklyák”, még élesebbé rajzolódva a „napragyák” és „naphegedések” homályos pontjai és vonalai közepett.

A Földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.

Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején újra virágzottak, novemberben cseresnye, szamóca másodszor érett, s az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.

Az ősz még decemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a búzát és rozsot, s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.

Mindenki azt hitte, hogy a Föld új égalji viszonyainak átalakulása már végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek esetleg éppen nagyon zord nyaruk volt, amit különben csak a délsarki jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm. Ezentúl évenként kétszer lesz aratás!

A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.

Az már meg volt állapítva, hogy a Földhöz oly közel járt üstökösnek a Napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a Napban?

Már a múlt században ismertek egy kísérletet, melynek neve: „Leidenfrost26 cseppje” (a felfedező után).27

Ha egy 1700 fokig izzóvá tüzesített érccsészébe vizet cseppentenek, az a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbé melegített érclapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércalapnak, elkezd forogni maga körül, lapos sphaeroid28 alakot vesz föl, és hosszasan eltáncol a tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkísértheti, ha egy fehérre tüzesített serpenyőre ecetet önt: az izzó lapon az ecetcsepp golyó alakban táncol végig, s végre lefut róla, vagy szétpattan. A csepp falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén hasonló gömb alakot vesz föl, ha forró kénysavanyba töltik. S nemcsak a víz, hanem az alkohol, az éter is. A folyadék és az izzó test között megszűnik minden tapadás.

Legelső volt Tatrangi Dávid,29 aki azt az eszmét kimondta, hogy a Napba hullott üstökösöknek a Leidenfrost-féle csepp elmélete szerint új bolygókká kell alakulniok; a Nap izzó felszínén azok körforgást kapnak, ugyanazon mechanikai erő által a Napból ismét kilöketnek: némelyik darabokra szakadva, más egy darabban, ahogy ezt a Leidenfrost-féle cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok újan felfedezett asteroid.

Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himalájai csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.

Az 1999. év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év áldástól kísérve tért meg elődei sorába.

Következett a kétezeredik év. A második millennium zárköve. A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész Földre kiterjedt az.

A himalájai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.

De még a Napot sem úgy, mint Napot. Mint saját magának rémképe, mint egy fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, ját az reggeltől estelig az égen; s az egyenlítő alatt éppen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.

A Föld egy vándor világködtestbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat hétig hordozott magával, azt nem taszíthatta el magától, mert a meteorködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a Földet, s nem enged napot sütni rá.

Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha, s éjjel világít, a tudósok „meteorpor”-nak nevezik azt.

Ez meghozta a Föld számára a hideget.

A hévmérő egyszerre alásüllyedt, s január hatodikán azt a hírt hozták a lapok, hogy az Adriai-tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi részén a Földnek.

A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva, azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben, s ha a delejtűhöz folyamodtak, az meg éppen félrevezette őket. A Föld delejsarka ki volt mozdítva eddigi helyéből, s az igazi tengely és a delejes tengely között, olyan különbség támadt, mely egészen új felvevéseket kívánt, hogy a delejtűnek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.

A köd még az aequator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak előtt.

Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.

Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem szállingott, eső nem hullott. Így múlt el az északi féltekére nézve a tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.

Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd szétoszlatását. Eljött a március hó is; a köd nem oszlott el, s a szokott böjti szelek elmaradtak.

A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csírázott ki. Ahol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés; de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott, satnya növényzete lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre kárba veszettnek lehetett tartani.

A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő maradt.

Núbia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor ötmillió ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a csoportokban növő gombák, miket a beduinok „kemmá”-nak neveznek, előjövésük ínséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül, eszi nyersen, s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz az emberrel, mint az elítélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra fogja.

A köd állandóul megmaradt még a június, július hónapokban is. S akik a nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek. Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár, és a ködburok ott is csak állandó maradt.

Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.

Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek minden szeme lepörgött, a burgonya elfonnyadt, a kenyérfa gyümölcse éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája máskor, mostohája lett ugyanennyinek ez évben. Brazília óriásfái, a páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt hullattak, nem volt abban más, mint hamu.

És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan várni nappal a Napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó, villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz köd.

Az egész emberiség sírva kiáltott a többé nem látható égre föl annak urához.

– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj ítéletet ránk, önts ránk özönvizet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket, küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd el rólunk.

Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó néppel, s amit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.

– Íme oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az Isten kezéből, s íme az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk, egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész Föld. Sírjatok, élő halottjai egy halott planétának!

S az emberek sírtak.

És akkor, amidőn a hit maga elveszté a hitét – a tudomány nem veszté el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsönnyert teljes hatalmában.

Akiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.

Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is a tápszerek kiosztásánál.

Ezernégyszázmillió szájnak naponkint táplálékáról gondoskodni olyankor, midőn egy évig az Ízis-emlők mindegyike kiapadt!

Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia északi vidékét lakják, nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A nyershúsevőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el tápszerrel, a dél-amerikai pampasok buccanierjei nemcsak maguknak, de egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fenn marad a civilizált világot alkotó legalább nyolcszázmillió ember, s abból a fehérbőrű faj maga négyszázmillió, s azután kétszázmillió olyan faj, melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy húsevéssel vallási tilalmát megszegje: a növényevő hindu faj.

És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.

Az első millenniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek: amiről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek használták a Kieselgurt,30 és tápszerül használták a kék márga özönvíz előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb tápszerekhez folyamodtak, s az istenfélő Európa közepett mészárszékek voltak felállítva – emberhúsnak!

Nem! A második millennium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Isten képét. Az államok szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyűjtött raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még elég tápszer a Földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy egész évig.

– De mi lesz egy év után! – üvöltött a hamvazott fejű fanatizmus, mely nem akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis lelkeket. – E ködnek vége nem lesz soha!

– Vége lesz! – mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondták, hogyan lesz vége és mikor.

Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó, mely a világelem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a Föld azzal került össze, s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; mégpedig két bizonyos napon. Vagy augusztus 12-e és 13-a között, vagy november 12-én. E napokban találkozik össze a Föld azon meteorrajjal, melyet futócsillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a Földről a meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinc-éji csillaghullás ez évben csekély volt, az nem bírt vele; hanem a november 12-i csillaghullás nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a Földdel, melynek minden 11. évben a legsűrűbb központján megy keresztül a Föld, amióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.

Ilyen 11. évforduló esik a 2000. évre. November tizenharmadikán reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a Nap; azután bekövetkeznek az őszi esők, és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, ahol lehet, az aszálytól; és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!

És úgy történt, ahogy megjósolák.

A november 12-i meteorraj, melynek jöttét epedő kíváncsisággal várta e Földön minden értelmes ember, e nap éjszakáján valódi csillagesővel borítá el az eget, s mikor éjfél után a ragyogó mennyei tűzjáték szünetet tartott: íme ott ragyogott a föld felett a szép csillagos ég.

Ó, te imádatra méltó csillagos ég! Te Istennel tele mennyboltozat! Milyen jó nekünk azt tudnunk, hogy élve is hozzád tartozunk már; hogy ami földön élünk, az is a te csillagod! Ó, milyen nagy kárhozat volna az, ha ez a csillag maga el volna temetve benned, s nem járhatnánk a te fenséges titkaid országában többé!

– Hozsanna!

A fizika nem engedi, hogy oly gyönge hang, minő az emberiség összes kiáltása volna, a ritka világéteren át elterjedjen a közel csillagokig; de ezt az egy hozsanna kiáltást mégis meg kell engednie, hogy elhatoljon szét a Tejút napkoszorújáig, a ködcsillagokig, a középponti napig. Az ember újra visszakapta az eget!

És másnap reggel visszakapta a Napot.

Hogy üdvözölte a tisztán felragyogó sugárt ember, mezők és erdők állata, vad, madár! Ember sírt, örült, madár énekelt, repkedett, a barmok táncoltak, a vizek szörnyei kijöttek a partra ugrándozni, s a víz színén szökdeltek a halak, a kígyó fölébredt téli álmából, s rétessé kunkorodva feküdt el a fűben, a légben zümmögött a felébredt bogárraj.

Egy földfordulásig örülhetett minden élő az élő Napnak. Elismerék, hogy ő is egy része az istenségnek!

Azután beborult mindenütt az ég, sietős dolga volt: megöntözni a földet. Az egy évig várt eső megérkezett.

S e tartós áldó esőszak alatt még egy nagy újdonsága volt az égnek a Föld számára.

Ahogy Tatrangi Dávid előre megjövendölé: a hosszú ködszak alatt nagy esemény ment végbe az égen. A Földnek új testvére lett. A Napnak fia született. A Napba hullott üstökös, Leidenfrost elmélete szerint sphaeroidál alakban löketett vissza az izzó naptábla által, mely meleg-kisugárzásával visszataszít magától minden érintkezést. Az új planéta a Földhöz ötmillió mérföldnyi közelben kezdé meg körfutását a naprendszer bolygói között a földpályán belül.

Az új planéta valódi átmérője pedig 0,780 része a Föld átmérőjének, tehát 1350 mérföld: másfélszerte nagyobb a Marsnál; fénye erősen intenzív vörös; alakja benyomott teke; sűrűsége 0,645 a Földéhez képest; a Nap körüli pályáját, az eddigi gyorsaságából kiszámítva, mintegy 250 nap alatt futja meg; s öntengelye körül 24 óra 17 perc alatt fordul meg; pólusainak belapulása 1/24-ét képezi az egyenlítői fél átmérőnek. Ez új planétának e Földön ezt a nevet adták: „Pax”.

És ezzel végződött a második millennium.

  1. A XIX. század elején több csillagász is úgy vélte, hogy a Nap sötét foltjai „lyukak” az égitest izzó légkörében, míg a lángnyelvszerű protuberanciák hatalmas vulkáni kitörések. Jókait alighanem Alexander Humboldt Kozmosának ilyen tárgyú utalása ihlette meg.
  2. A Nap hatalmas kiterjedésű, nagyon ritka koronáját – amelyet akkor csak teljes fogyatkozásokkor észlelhettek – a hipotetikus éterrel azonosították.
  3. élenyrégies, kémia oxigén
  4. légenyrégies, kémia nitrogén
  5. interplanetáriscsillagászat bolygóközi. Általában minden égitestet és gáz vagy poranyagot „bolygóközi”-nek nevezünk, amely a Naprendszer belső térségében található.
  6. aequatorföldrajz egyelítő
  7. perihéliumcsillagászat a bolygó pályájának a Naphoz legközelebbi pontja
  8. Van Diemen’s Landföldrajz Tasmania régebbi, holland neve, a protestáns térképrajzolók a XIX. század elején is ezt a megnevezést használták. Az ottani „refraktor” a regény írásakor csak Jókai képzeletében létezett, jelentősebb csillagvizsgálót csak a XX. században szereltek fel Tasmaniában.
  9. szénenyrégies, kémia (szén) szén-dioxid (széngáz). A regény írásának éveiben ismerték fel a csillagászok, hogy az üstökösök fénylése szén-molekuláktól származik (ún. Swan-sávok).
  10. perturbatió, perturbációfizika zavar; csillagászat égitestek pályaháborgása egy vagy több vonzó tömeg (más égitest) hatására.
  11. isotherme, izothermagörög elemekből | meteorológia időjárási térképen a Föld egyenlő (közép)hőmérsékletű, helyeit összekötő görbe.
  12. hemisphaerium, hemiszféragörög elemekből félgömb, félteke | a földgömb fele, az égbolt fele
  13. súlyát helyesen tömegét
  14. François Arago (1786–1853), – francia fizikus; Alexander von Humboldt (1769–1859) – német természettudós és utazó, Wilhelm von Humboldt öccse; Pierre Simon Laplace(1749–1827) – francia matematikus, csillagász és fizikus; Karl Ludwig, Edler von Littrow (1811–1877) – osztrák csillagász; Denison Olmsted (1791–1859), – a meteorrajok első kutatója; Isaac Newton (1642–1727) – angol fizikus, matematikus, csillagász, filozófus és alkimista. Friedrich Wilhelm Bessel (1784–1846) – német csillagász, matematikus és geodéta. Justus von Liebig, báró (1803–1873) – német vegyész. Benjamin Franklin (1706–1790) – amerikai író, polgári demokrata politikus, diplomata, természettudós, közgazdász, filozófus. Jedlik Ányos István (1800–1895) – természettudós, feltaláló, bencés szerzetes, kiváló oktató. Tarczy Lajos (1807–1881) – filozófus, természettudós, a Pápai Református Kollégium tanára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Margó Tivadar (1816–1896) – zoológus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Than Károly (1834–1908) – kémikus, a budapesti tudományegyetem egykori kémiatanára, az MTA tagja.
  15. craneologia, kraniológiagörög elemekből, orvoslás az emberi és állati koponyák tanulmányozásával foglalkozó tudományág. Jókai itt a hírhedt Gall-féle koponyatanra gondol, amely az emberi koponyacsontoknak az átlagostól eltérő részleteiből következtetett a jellem alakulására. (A XIX. század végén még a rendőrség is megpróbálta felhasználni!)
  16. drabantcsillagászat kísérő. Régiesen a Föld vagy a bolygók holdjait nevezték így.
  17. in anima vililatin értéktelen lényen, jelentéktelen alanyon
  18. polariscop, polariszkópgörög elemekből, fizika optikai anizotrópia vizsgálatára alkalmas készülék
  19. borealisgörög–latin, földrajz északi, északi-sarki || auróra meteorológia itt: sarki fény (Aurora, a hajnal istennője nevéből)
  20. circumcisiolatin, vallás, orvoslás körülmetélés
  21. lobor – gúla alakú test
  22. kistűzpontcsillagászat az ellipszis fókuszpontja, amelyben a vonzó égitest (a szöveg szerint a Föld) foglal helyet
  23. astrophotometria, asztrofotometriagörög elemekből, csillagászat csillagászati fényességmérés. Jelentőségét éppen a regény írásának éveiben ismerték fel.
  24. ophthalmiaorvoslás szemgyulladás, kötőhártya gyulladás
  25. perigeumcsillagászat földközelpont, a Föld körül keringő égitest pályájának a Föld középpontjához legközelebbi pontja.
  26. Johann Gottlob Leidenfrost (1715–1794) – német orvos és teológus, aki először írta le a később róla elnevezett fizikai jelenséget (Leidenfrost-tünemény).
  27. Leidenfrost-tünemény vagy Leidenfrost-jelenségfizika Egy folyadékcseppet a forráspontjánál jelentősen melegebb környezetben gőzréteg vesz körül, amely hőszigetelőként viselkedve lassítja a folyadékcsepp forráspontra hevülését, és így annak elpárolgását. Ennek következtében a folyadékcsepp viszonylag hosszú ideig megmarad. Például egy forró fémlapra cseppentett vízcsepp, hosszú ideig mozog, „táncol” a fémlap felszínén, mielőtt teljesen elpárolog. Forró kanálba helyezett vízcseppen különféle térbeli állóhullámmodus figyelhető meg a háromszögtől a csillagig. A fémlap hőmérsékletének növelésével a vízcsepp élettartama egy ideig növekszik, majd csökkenni kezd. Azt a hőmérsékletet, ahol a legtöbb ideig marad meg a vízcsepp, Leidenfrost-pontnak nevezik. Desztillált víz esetében a csepp 200–240 °C-os kanálban 60 másodpercig is „élhet”. Igen hasonló, bár fordított helyzet alakul ki, ha egy kb. 200 °C-ra forrósított fémgolyót majdnem forrásban lévő vízbe mártunk. Ekkor a golyó körül kialakuló, kezdetben 2–3 milliméteres gőzpárna csak viszonylag hosszú idő után, igen látványosan omlik össze. A Leidenfrost-tünemény nevét Johann Gottlob Leidenfrost német tudósról kapta, aki 1756-ban először tett említést róla A Tract About Some Qualities of Common Water (Értekezés a közönséges víz néhány tulajdonságáról) című tanulmányában.
  28. sphaeroidál, szferodiálfizika, csillagászat Jókai a háromtengelyű ellipszoidot érthette alatta, amely alakot egy forgó homogén folyadék-tömeg vesz fel, amikor a centrifugális hatás szétszakítja. A XIX. elméleti fizikusai feltételezték ezt az alakot pl. a Föld–Hold rendszer kialakulása kezdetén.
  29. Tatrangi Dávid – Jókai a regényének egyik szereplője
  30. Kieselgurnémet kovaföld (ásványi anyag)

A jegyzeteket Bartha Lajos és Visontay György állította össze.

Jókai Mór: Jövő század regénye. I–III. Budapest: Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet-Révai Testvérek Irodalmi Intézet R.T., 1928. (Jókai Mór művei – Centenáriumi kiadás, 41–43.)