Megcsapottak rovat

Tanköltemény érzékszervekből

Lucretius emlékére
Marsall László
biológia, érzékszervek, Lucretius

Hogy minemű aura burkolna, ki sejti, ki tudja, ha már
ízlelő szervük nincs az angyaloknak – hegedülnek örökkön –
ízlelő szervük sincs, s vajon tudnak-e fogni marokra
fejszenyelet, női melleket, péksüteményt?
Házaló komputereknek képzelem őket, agyamon át – meg át-
csavarogva nukleon-gombokat nyomogatnak – ez a dolguk.
„Ihlet” –, s „angyal”-terminusz-tagadó francia filozófok
– kigöbézettek – kombinatorikának jobb híján nevezik
e műveletet à la siècle des lumières – fő az okosság!
Engem, ha itt-ott vonattal utazom, orron üt a bőrgyár
savanykás csávaszaga, disznóhizlaldák remek aromája,
mint a bőröm, a szám, a tüdőm, a hónaljam, a lábam, ülepem,
a genitális háromságom elemezhető szag-elegye –
kitűnő diktatúrák nyomkövető kutyái messzebbről szimatolják
illatom gömbhéj-burkolatát – egyre hígabb az elegy
tőlem távolodóban… De ezt fokozzák vastag ugatással.

Most jöjjön a kisugározott hőre kiképzett termikus ember.
Szobában a tűzhely mellett ül a régi, jó Philemon,
és Baucis az ablak alatt télen didereg, vetemedett
„nyílás-záró szerkezetek” híján, vörös izzásban a kályha,
jön hőmérővel-füzetecskével az amatőr sógor, s járja
körkörösen körül a kályhás-ablakos helyiséget, és jegyzi
nulla-egész-öttized eltérésnyi hibával a kályha-zúgtól
egyre távolodóban, egymértékű Celziusz-pontú köreit.
Mér sok pontot, és vonallal köti össze őket, közeledvén
a zúzmarás ablakig, izzástól a fagyos lábak iránt,
megvonja a szabálytalan izotherma-görbéket, írja föl
füzetébe az ún. Gauss-féle geodetikus vonalak gradiensét,
számítgatja s vihog – dönti magába a cujka nevű kisüstit,
s jósul Csíkszeredán gutaütést Philemonnak, görvélykórt
Baucisnak, a feleségének… (Palimpszesztek szerkesztője
volna a szerző? vagy látta? s jó napot kívánt a pulikutyának?)
A fölmérő lehet, hogy vak volt, és megtapogatta egy láda
faragásait ujjával, és megtalálta a vésett mintát, az ujja
elindult egy vésett tulipán völgyeiben, és megérkezett
a kimeredő csúcsra – ujjbegyében vajon egy clitoris
kamaszkori simogatásának emléke? fülében hegedű-glisszando?
s a noteszában jegyzett adatok mind hamisak voltak, az izotermák
eltűnnek füzetestűl?

Itt az akusztikumok fülelője: „a hangok!
a hangok!” a „Picsivaci, drágám! csókolom azt ott és mást is!
Kötök a köldöködre, mint szerelem-ittas lovagocska, csokorka
gyöngyvirágot!” – naphosszat csácsog, ordít meg csicsereg –
„Elemérnek nevezett énem reggelig hallja a sötéten búgó
nőstényi alt hangodat, a manipulált fagott hangjára hasonlót!”
és beleszeret a hangba – ki tudja kiébe, de mint Mata Hariba
a vodka-ezüst nyakkendős őrült, ugrik az ágyból menten,
s nemigen érdekli, a hívott sovány-e, kövér-e –, miféle
alak, fizimiska, dudorodó idomú, vagy „ama porbafingó”
ülepű paralellepipedon-szerű nőstény, s rádiója üvölt
„imádlaaak!!!” meg „nagy botokkal a részeg csőcselék
a hegyekbeli városkában a »másféle« bagázst szétverte…”
Nem ismeri a karácsonyfák éjszakai csöndjét ünnepi vacsora
után, hogy elment ágyába aludni a család –, üvölt, és mint
Panurg, ha házasságot kötni tétova, nagyokat ugrik s durrant
a levegőbe, és rikkant – belereped a szomszéd ablaka is.
Chopin ujja ilyenkor lehervadott a billentyűkről, az akkori
fortepiánóról, és a gyertyák lángja meg egy baleári korsó
táncot járt a meszelt falon.

Valaki most a haláláig csámcsog,
hol angolosan tálalt bélszín rizses vadalma körettel a bársony
abroszra kiterített languszta, párolgó, ágylepedőben – una
volta – fölfalok néhány, konstans-hűségre vetett apácát,
sült húsuk olíva olajban, és ez a példázat kitűnő a rágós
húsú mátereknek is, kik a kerengőn meztelen sétifikáltak,
a nagy egyházszakadás idején, és Franzl Császárról merengtek,
a nagy futball-kapitányról ábrándos szemekkel s a Dierk Bouts
madonnái böfögtek a kerengőn, amikor a combjukat sütögettem,
és tudtam: a zabálás középkori meg nomád hajlam, az üstben
Sátán elvtárs forr! hamm! hamm! keserű az epéjétől a mája.
A világ becsinált ragu-leves – empirikus kivégzők táltól-
tálig, dolce vita kivégzői, ti! Farral az Üstbe! Főjj!
Harapom az enciklopédikusuk szakácskönyveit is: magasak,
kétméteresek, közébe lapjaiknak a jó Drakula illesztett
valahány recept lapjai közé a főzési utasításnak megfelelően
elkészített hidegtálat, könyvjelzőnek – recipe-utasítás
szerint… És vala nagy zabálás ad infinitum…

A homo per oculum is kiművelte magát, ókulásan először majd
szubmikroszkópikusan, hogy látott csatárt elektron-labda beadni,
aprócska fejet, kapus-öklöt ütközni-pattanni, hol a labda?
De másfelől ott volt Tycho Brahe is: gubbadni látjuk
a maga szerkesztette, éjszakai égre szegezett agyafúrt távcső
lencséje előtt, párbajban elvesztett orra kevéssé akadályozta,
hogy a legközelebb hajoljon kvadránsa hajszálkeresztes üvegéhez,
és a távoli fénypontot odacsalja nemlétező orra hegyére,
s ekként belepillantva a Sátán temérdek fekete gyomrába,
csillagnak látott sok égő pöttyöt, noha a Sátán
ménkű adag törkölyt, whiskyt ivott aznap – és hajrá!
lenyelt egy Dóri-bundát s egy kézigránátot rá a gyapjára:
robbant (Big-Bang-effektus); a tűzvész múltán parazsak
szétszórt kis-pilácsai gyomrában, ez a csillagos ég:
De Tycho csöve útmutatás vala az ajtóknak, kulcslyukaknak,
meg a kisszerű kukkolóknak-leskelődőknek, hogy játsszák a
véneket meg lássák a feredőző, vagy birbitélő
Zsuzsika-Zsuzsannákat,
lehetőleg befogott füllel, mert anti-akusztikusok is;
ne zavarja őket hang-moraj, trombita-recsegés.
És mindez történik – nihil est in intellectu quod
non fuerat in sensu
(1) –, Budapesten, Bécsben, a Midway
szigeteken akár… Ilyenkor a szerző: Ave atque Vale.

Titus Lucretius Carus (kb. i. e. 98–55) római epikureus költő
(nem hiteles ábrázolás)
  1. nihil est in intellectu quod non fuerat in sensulatin Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.
  1. siècle des lumières francia – az európai XVII. század a „fény százada”, „felvilágosult évszázad”. – à la siècle des lumièresfrancia – a „fény százada” nyomán.
  2. palimpszesztgörög–latin 1. olyan papírusz vagy pergamen, amelyről az eredeti írást (áztatással, vakarással) eltávolították, s helyébe újat írtak 2. az erre írt kézirat.
  3. Ave atque Valelatin Üdvözlet és búcsú. / Éljen és nyugodjon. / Légy üdvözölve és Isten veled! – Catullus használta egy vers befejezéseként a testvére halálakor.

Marsall László: Szélketrec. Megjelent és meg nem jelent versek. Budapest: Orpheusz Kiadói Kft., 2002. 344–345. p. (Digitális Irodalmi Akadémia.)