A krák egy állatnak a neve, amelyet nem a Systema naturalisban1 kell keresni, hanem az Ezeregyéjszakában. Nem Linné az auktora, hanem Szindbád, a tengerész. Ő kötött ki rajta valahányadik útján mint szép, zöld szigetén a vizek sivatagjának, s áldotta az egyedül való Allaht, aki ilyen nagyszerű imaszőnyeget terített az igazhitűek lába alá, hogy azon leborulva imádják. Míg imádkozott a hajósnép, addig nem is történt semmi baj se, hanem mikor a vacsoratüzeket meggyújtották, gondolt egyet a sziget, megrendült az emberek lába alatt, és magával rántva a gályákat, embereket, tüzeket, lemerült az óceánba, nem hagyva maga után mást, csak egy nagy buborékot. S csak akkor eszmélt rá Szindbád, a tengerész, akinek Allah kegyelme juttatott egy szál mentődeszkát, hogy amit ők szigetnek néztek, az a rettenetes krák volt; a temérdek testű állat, amely ezer esztendeig is elfekszik egy helyen az óceánban, tűri, hogy a madarak beszemeteljék a vízből kipúposodó hátát fűmaggal, az emberek beépítsék házakkal, de mikor aztán egyszer elunja magát, és átfordul a másik oldalára, akkor erdők, házak, emberek után nem marad más, csak egy nagy buborék.
Annyit én is tudok a természetrajzból, hogy az arab rege rettenetes krákja a teremtett állatoknak abba a családjába tartozik, amelyikbe a leviathán, a muhborjú, az egyszarvú meg a kétfejű sas. S nem én vagyok a hibás benne, hogy nekem ezek a földrengéses idők mégis mindig a krákot juttatják eszembe, ami nincs és nem is volt soha. Ellenben vannak mindenféle tudós elméletei a földindulásnak, amik elől a krák az ürgelyukba bújhat. Plútó, Neptun, explóziós teória,2 kontrakciós teória,3 vizek belső korróziója,4 a lábunk alatt lobogó pokol lánghullámainak apálya és dagálya, számok, statisztikák, grafikonok, csupa tiszteletre méltó dolgok – de azért nem tudnak annyit, mint a krák. A Földnek évek óta láza van, a Földet leli valami, a Föld beteg, és talán azért és azóta beteg az emberek világa is, amelyet ismeretlen törvények köldökzsinórja függeszt a Föld-anyához. Micsoda vajúdás fájdalmaiban reszket mostanában olyan sokat a Föld? Mért tombolnak ezekben az apokaliptikus években ember nemérte viharok az óceánokon? Mi tol ki új hegyláncokat a Föld irdatlan mélységeiből, és mi taszít le azokba mohos kősziklákat és búzatermő mezőket? Hol aludt ez az ismeretlen erő olyan sokáig, és meddig fogja csattogtatni a világ kerekségét átérő ostorát? Lehet-e az, hogy egy láthatatlan kéz megüsse a Föld sarkait, és új dilúviumot5 és új jégárakat borítson szemfedőnek az elaggott emberiségre, és geológiává változtassa a történelmet?
A tudomány minderre azt mondja, hogy ezek laikus kérdések, s a felelet nem őrá tartozik. Akinek nincs jobb dolga, mint ilyeneken törni a fejét, az forduljon Szindbádhoz, a tengerészhez, mert az nagyon szép meséket tud mondani.
Lehet, hogy a tudománynak igaza van, mikor nem ereszti magához a profanum vulgust6 – de akkor az emberiség általában komoly tudósokból áll, mert nem akarja észrevenni, hogy valami szokatlan történik a lábai alatt.
Beteg a Föld? Az a tudósok dolga – mondja a profanum vulgus –, nekünk nincs hozzá közünk. Mikor nemzetek köszörülik egymásra a kést, emberek esnek egymásnak vadállat módjára csattogó foggal, rémségekre születik a csecsemő, és rémségek elől menekül koporsóba a halott, akkor ijesztgettek minket azzal a dajkamesével, hogy beteg a Föld?
Hagyjatok nekünk békét a szamárságokkal, ha azt nem tudjátok megmondani, hogy mikor kezdődik már a hausse.
Valahogy úgy van az emberiség ezzel a dologgal, mint a kocsiúton pitykövező7 gyerek a kocsival – csak akkor veszi észre, mikor már elütötte. Bele vagyunk merülve a magunk kis pityköveibe, a háború vörös, a béke fekete, a politika tarka kavicskáiba, és nem halljuk felénk dübörögni a Föld végzetét. Csak a szeizmográfok hallják, az ércből való Dionűszosz-fülek, amelyek mindig éberen figyelnek a pinceboltok sötét mélyeiben, hogy a maguk remegését továbbadják az embereknek. De az emberek nem akarnak remegni, pedig most már tudják, hogy nemcsak a Taurusz sivatagjaiban vagy az Antarktisz jégmezőin, vagy a labradori plátón történik valami a lelketlen, buta Földdel.
A lelketlen, buta Föld, amely tíz év óta vonaglik és reszket, mint valami élő szervezet, most már meg-megrendül az emberszigetek alatt is, a fölkelő nap országa után a Heszperidák kertjében is – a krák fájósan rázogatja minden tagját.
Mi leli a Földet, ezt az őskrákot, amelynek bőrén-kérgén százezer év óta rakja a maga tüzecskéit az emberi fajzat, a mindenség óceánjának együgyű, tudatlan fecsegő hajósa? Haldoklásában vagy vajúdásában akar-e a másik oldalára fordulni, mint amelyiken mozdulatlan fekszik a mammutok halála óta? A tüzes pokol tetején mászkálunk, mi falánk és ostoba emberhernyók, vagy napok és csillagok ismeretlen hatalma ráncigálja a kis sárgolyót vagy kényükre bízott tehetetlen darabontjukat? Belső görcsök kínozzák-e, vagy kozmikus erők gyötrik? Fizikai törvények dolgoznak-e, vagy lelke van a Földnek, s most azt gyötri az utálat és undor a saját szülöttei miatt, akik embereknek nevezik magukat.
A Föld beteg, a Föld remeg, a Föld vonaglik az eszeveszett emberiség alatt, és akiket úgy hívnak, hogy a Föld hatalmasai, akik élelmesebbek voltak, mint a többi emberázalag, és kiverekedtek maguknak a vízcseppben a legnaposabb pontokat, azok ma is irgalmatlanságokat bömbölnek, és uszítják a többi infuzóriumot,8 hogy tovább is marják, falják, tépjék testvéreiket, akikkel békességre rendeltettek egymás mellé. A „nagyemberek” azt mondják magukról történelmi halhatatlanságukba vetett hittel, hogy ők szilárdak, mint a szikla, és a Föld labdázik hegyekkel és tengerekkel, mint a villamosrúd a bodzabélgolyócskákkal. Ők új sarkcsillagul akarják felszögezni a firmamentumra9 a gonoszságot és ostobaságot, amely fölösleges szenvedésekkel szaporítja az ember veleszületett szomorúságát e világon, és a Föld mordul egyet, és nem lesznek többet se bűnök, se erények, se győzők, se rabszolgák, se bombamerénylők, se internáltak, se államférfiak, se hangyák, se szemétdombok, se piramisok, csak a fekete semmi, a thanatosz.10
És a krák után csak egy gázbuborék marad, amely mikor szétpattan, azt nem hallják meg már a szomszéd bolygón se.