[…] A tulajdonságok nélküli ember Kakánia,
az Osztrák–Magyar Monarchia szatirikus képében az általános polgári válság
modelljét nyújtja. Jelképes cselekménye akörül forog, hogy egy eszme kerestetik,
melynek fényében az osztrák császár uralkodásának 70. – 1918-ban esedékes –
évfordulóját méltóan meg lehetne ünnepelni. Ennek során szinte enciklopédikus
és rendkívül szellemes kultúrkritikát alkot, többek között olyan kulcsfigurák
révén, mint Feuermaul (Werfel), Meingast
(L. Klages), Lindner
(F. W. Foerster) és Arnheim (W. Rathenau). Végül is kiderül,
hogy az a kultúrközeg, mely a lelki, szellemi és üzleti szférákat hol egymástól
független elemekként autonomizálja, hol pedig tisztázatlan kotyvalékká egybemossa,
értelmes cselekvésre ugyan képtelen, mégis cselekvésben keresi kiútját,
ami csakis háborúba torkollhat és abba is torkollik. A „rend” káosz jellege
nyilvánvalóvá válik: mind egyéni sorsok, mind az egész társadalom vonatkozásában
megismétlődő motívum, hogy az ostoba; mert értelmetlenné ürült lét tébolyban,
őrült pusztításban és önpusztításban keresi önigazolását. Ezzel a nihilen
alapuló, de bravúros haláltáncát járó társadalmi valósággal szembesíti Musil
főhősét, Ulrichot, egy előbb katonai, majd matematikusi pályától megcsömörlött
embert, aki tudományosan pallérozott gondolkodási szintjének, egyszersmind
a kor emberének megfelelő életmódot keres. Olyan egyéni életformát, melyben
az ember tulajdonságai és nézetei valóban énjéből fakadnak, nem pedig a
véletlenül adott körülmények függvényei; olyan életformát, melyet önmaga
alakítana ki, melynek valóban ura, nem pedig foglya. Ulrich szerint a valóság
nem egyéb, mint számtalan lehetőség közül az egyik, sőt: valamely véletlenszerű
és semmiképp sem az optimális lehetőség realizálása. Erről tanúskodik a
valóság kaotikus állapota és vészes perspektívája, valamint az emberek felemássága
és tájékozódni nem tudó csapongása. Ez a csapongás egyben a racionális gondolkodási
szint és az irracionális élménybeli szint közötti szakadék szimptómája.
Ulrich e két szféra harmonikus együttesére vágyik és ennek érdekében keres
beteljesülést egy társadalmon kívüli állapotban: a szellemi és lelki azonosulást
ígérő testvérszerelemben. De a társadalmon kívüliség tarthatatlannak bizonyul.
Ulrich ezért „az egzakt élet utópiájának” kidolgozásán fáradozik, melyben
a misztikum és a kristálytiszta logika egységgé ötvöződne. Musil aszerint
a valóság ábrázolása eszköz „érzelmi felismerések” és „gondolkodásbeli megrázkódtatások”
felfedezésére. Ami Musilt főhőse fölé emeli, az a következetesség, mellyel
Ulrichhal végigviteti, végigviszi kísérleteit; az a következetesség, amellyel
figurája relativizáló szellemét is relativizálja. Így a mű kibontakozása
során tisztázódik, hogy az ábrázolásban megragadott hegeli képzet a valóság
felfüggesztéséről, illetve a minden érték átértékelését hirdető nietzschei
szándék egyaránt légüres térben lebeg, a pozitivista ténymegállapítás nyújtotta
támpontok pedig semmiképpen sem megbízhatóak. Musil irodalmi munkásságával
a világ szellemi birtokbavételéhez kívánt hozzájárulni. Szerinte a stílus
„egy gondolat egzakt kimunkálása”. Sajátos kimunkálás ez: ábrázolási módszerét
gyakran összefüggésbe hozzák a
Heisenberg-féle
„koegzisztáló lehetőségek” tézisével, a relativitáselmélettel és a kvantumfizikával,
mert nem valamilyen mereven értelmezett igazság, hanem a valószínűség feltárására
törekszik. Ennek érdekében rögzített fogalmak helyett sokoldalúan megvilágított
folyamatokkal, azonosságok helyett analógiákkal operál. Minden egyes képe
és a regény struktúrájának egésze egyaránt a nyitottságot, a le-nem-zártságot
sugallja. És nem utolsósorban szolgálja ezt a célt az ún. esszéizmusa, amin
egyrészt az a gondolati tartás értendő, mely a valóságot a lehetőségek egyik
variánsaként értelmezi, másrészt az az írói-alkotói eljárás, mely minden
ábrázolt jelenség valamennyi mozzanatát több szemszögből kiinduló elemzés
során bontja ki. Ezen az úton, „a legközelebbi lépés erkölcsének” útján
Musil új valóságviszonyulást akar feltárni, de végülis ráébred arra, hogy
ez erejét-idejét meghaladó társadalomtudományos megalapozást igényel. Grandiózus
szatirikus korképet rajzolt meg, mely egyben önmaga szellemes-ironikus kritikája
is. […] (Világirodalmi Lexikon. Részlet Széll Zsuzsa Musil-szócikkéből)