A szerző ebbe a művébe beleszövi a fizika fejlődésével kapcsolatos ismereteit. Darabját a kritika értetlenül fogadta, melynek oka természetesen nem a fizikáról szóló rész volt. Bár az író egyik legnépszerűtlenebb művének tartják, ez semmit sem von le a részlet érdekességéből.
„Az idős úr: Igen, uram: Isaac Newton világegyeteme, amely háromszáz éven át volt a modern civilizáció bevehetetlen fellegvára, úgy dőlt romba Einstein kritikájától, mint Jerikó falai. Newton világegyeteme a racionális determinizmus erődje volt: a pályájukon keringő csillagok örökre megszabott törvényeknek engedelmeskedtek; s amikor mérhetetlen nagyságuk szemlélése után az atomok végtelen parányiságát kezdtük tanulmányozni, ott is ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedtek a pályájukon keringő elektronok. Az idő minden pillanata előírta és meghatározta a következő pillanatot, mint ahogy őt magát is előírta és meghatározta az előző pillanat. Mindent ki lehetett számítani: minden azért történt, mert meg kellett történnie; a törvénytáblákról letörölték a tízparancsolatot, és helyébe lépett a kozmikus algebra: a matematikusok egyenletrendszere. Ebben hittem én: ebben találtam meg a csalhatatlan dogmát: én, aki egyaránt kinevettem a felelős Szabad Akarat hiú álmában ringatózó katolikust és az egyéni döntés lehetőségét hirdető protestánst. És most – most – mi maradt belőle? Az elektron nem engedelmeskedik semmiféle törvénynek: tetszése szerint kiválaszt egy pályát, és elveti a másikat: éppoly szeszélyes, mint a Merkur bolygó, amely letér az útjáról, hogy a nap melegénél dörzsölgesse a kezét. Minden csupa szeszély: a kiszámítható világ kiszámíthatatlanná vált: a Cél és a Terv, amelynek ürügyén a leghitványabb babonák kaptak lábra, feltámadt halottaiból, hogy megdöntse a hatalmasokat, és nagyképű bolondok fejébe nyomjon papírkoronát.”