A Habsburgi nagyúr, Magyarország egykori kormányzója és a költőfejedelem íme egymás mellé kerül azon a címen, hogy csigász volt mind a három. Természetesen csak úgy mellékesen, és azt is mondhatom, hogy nagyon különböző fokban. A szakemberi jelleget leginkább József főherceg közelítette meg és ha nem bíborban születik, hanem valami kispolgári család kebelében látja meg a napvilágot, alkalmasint a tudományos pályát választja élethivatásul. Kossuth szintén tudott volna azzá válni, de nem akart, Jókai azonban nyilvánvalóan hiába akart volna, ő csak költő tudott lenni.
Mind a háromnak volt gyűjteménye. Ismerem mindegyiket. Kettő közülük kezem alatt, a Nemzeti Múzeumban van, a harmadik, úgy tudom, ma kint látható, a Petőfi-házban.
A legnagyobb közöttük és szakszempontból is valóban értékes József főherceg gyűjteménye. Neki becsvágya volt, hogy ilyet hozzon össze, s nem sajnálta sem a ráfordított időt, sem a pénzt. A főhercegi család irodalmi hajlandósága, tudomány- és természetszeretete öröklött vonás. Ismeretes, hogy József nádor nagy növényhonosító volt. Ő kezdte paradicsomi díszkertté varázsolni a margitszigeti vadont és ő teremtett gyönyörű kertet az alcsúti pusztán, amelyen, amikor átvette, állítólag mindössze három fa volt. Fiáról, József főherceg-ről szintén tudja mindenki, milyen nagy kertész volt, tudjuk róla, hogy a nyelvtudomány is érdekelte és ő írta meg a cigány nyelv első nyelvtanát. De hogy csigász is volt, arról aligha esett szó a nyilvánosság előtt. Magam is csak halála után tudtam meg, amikor a család hátrahagyott gyűjteményét felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak. Őszintén megvallva, nem nagy bizalommal mentem ki Alcsútra a Nemzeti Múzeum néhai igazgatójával, Szalay Imré-vel és az állattár akkori igazgatójával, Horváth Gézá-val, a gyűjtemény megtekintésére. Volt már valamelyes tapasztalatom a műkedvelő gyűjtemények értékéről. Nem számítottam többre ott sem. És várt a mutatós, szemet gyönyörködtető, de tudományos értéket alig képviselő látványosság helyett egy valóban nagy értékű, szakszerűen kezelt és rendezett tudományos gyűjtemény! Ott volt elhelyezve a kastély földszintjén két, vagy talán három bolthajtásos helyiségben, a „Múzeum”-ban, ahogyan nevezték.
Volt abban a csiga- és kagylógyűjteményen kívül sok egyéb mindenféle állat is, főképen tengeriek, de csak esetlegesen összehordott anyag részben családi vonatkozásokkal, gyakran ilyenféle megjegyzésekkel: „Fogta László, a Sashegyen”. A múzeum anyagának ez a része tudományos szempontból alig volt értékes. De ott volt a csigagyűjtemény, elhelyezve két sor vasvázas üvegszekrényben, valami alcsúti lakatosmester remekjében, méreteiben a főherceg daliás termetéhez szabva. Bennük sorakozott nagy polcokon, dobozok végtelen sorában a gyűjtemény. Ezt a gyűjteményt lehetetlen volt megindulás nélkül nézni. Dobozai kívül pirosak, belül zöldek, bennük fehér cédula, rajta a főherceg nagy betűivel az állat tudományos neve, lelőhelye, gyűjtője. A színek összeválogatásának célzatosságáról nem kell szólnom, csak mint jellemző kis vonást említem meg annak a képnek kiegészítésére, amely a főhercegről és a nádori családról a magyar ember szívében él. A gyűjtemény tüzetesebb átvizsgálása hamarosan meggyőzött arról is, hogy ott valóban nagyon gazdag, tudományos becsű anyaggal van dolgom. Később megismerkedtem a gyűjteménnyel természetesen bővebben is és megismertem azt a négy forrást, amelyből eredt. Az egyik részt maga a főherceg gyűjtötte, főképen Alcsút, Fiume, Velence, a dél franciaországi Cannes és Északi-tengeri fürdőhelyek, nevezetesen Ostende és Norderney környékén. Másik részével a család tagjai kedveskedtek a családfőnek. V a n ennek a gyűjteménynek nagy, bár befejezetlen jegyzéke is. Hatalmas ívrétű kötet 500-nál több lappal, összekötve külön erre a célra készült rovatos, feliratos egyes lapokból. Nyom néhány kilót, véges végig a főherceg keze írása. Ebben a kötetben a „Lelhely” rovatban több helyen olvasható ez az adat: „Józsi, Nápoly, 1896”, vagy a 114. oldalon a Mangelia badia nevű faj után ez: „Józsi vette Münchenben”; ebből, de még gyakrabban az egyes csigák névcéduláinak feljegyzéseiből az tűnik ki, hogy a mai József főherceg egyik szorgalmas gyűjtője volt atyjának. Az anyag harmadik része régebbi magyar tudósoktól, Hazay-tól, Brancsik-tól, az erdélyi szász Kimakomicz-tól származik, akikkel a főherceg, mint látszik, csere-összeköttetésben állt, s végül a legnagyobb, legtekintélyesebb részt úgy vásárolta. A jelek szerint csigái iránti szeretete korával együtt nőtt és csak késői hajlott korában határozta el magát arra, hogy nagy általános gyűjteményt hoz össze. Ezt abból lehet következtetni, hogy egy német kereskedőtől vett, mintegy 10 000 fajt számláló hatalmas anyagát már csak részben csomagolhatta ki és oszthatta be, a másik részét, legalább a felét már én bontottam ki a kereskedő dobozaiból itthon, a Nemzeti Múzeumban. Alcsúton hallottam, hogy csigákért csak ennek a kereskedőnek 30000 koronát fizetett a főhercegi pénztár! A főhercegnek hajlott korára – amit szintén Alcsúton hallottam – a csigákkal való foglalkozás olyan szenvedélyévé lett, hogy a téli hónapokban, amikor az egész család fenn volt Budán, hetekre, sőt hónapokra lement egyedül Alcsútra s reggeltől estig ki nem mozdult múzeumából.
Szakkönyvtára, amelynek alapján határozott és rendezett, nem volt nagy. De rendelkezésére állt egy sokkötetes és sok száz színes táblát tartalmazó hatalmas vezérmű: az angol Reeve nagy „Iconographiá”-ja. Ez a Magyarországon levő egyetlen példány ma is az alcsúti könyvtárban található. A Nemzeti Múzeumnak még a boldog békeidőkben sem telt annyi, hogy a nagyon drága művet megvehette volna. A gyűjtemény e szerint volt rendezve. A rendezés tanúsága szerint a főherceg a csigák és kagylók ismeretében sokévi gyakorlattal nagy jártasságra tett szert, és ha sorsa arra vitte volna, hogy mint szaktudós keresse meg kenyerét, bizonyára éppen olyan kiváló csigász lett volna, mint amilyen jeles katona volt. Így azonban megengedhette magának azt a fényűzést, hogy tudományos életét egészen befelé élve, saját gyönyörűségére és önmagáért szeresse a tudományt s áldozzon rá időt, munkát és egy kis vagyont!
Kossuth másképen volt csigász. Hatalmas szelleme szinte káprázatos tereket ölelt át. Hogy mint államférfinak, nemzet vezérének, nagy tervek alkotójának, messze jövőbe látó és rettentően csalhatatlan prófétának vagy inkább Cassandrának mekkora a súlya és jelentősége, azt fejtegetni nem az én dolgom. Csak azt mondhatom el, hogy belenéztem könyvtárába, amely szintén a Nemzeti Múzeumban van és megnézegettem az abban lévő természettudományi, az akkori vezérmunkákat Darwin-nak a fajok eredetéről szóló művétől Haeckel „Natürliche Schöpfungsgeschichté”-jéig. És olvasgattam a lapok szélére írt megjegyzéseit. Ezek a jegyzetek nem az avatatlan gyermekes kérdései a félig megértett vagy egyáltalában meg nem értett szöveghez, hanem a tudós szakember átgondolt és nagy tudásról tanúskodó bíráló hozzászólásai a könyv vitatható tételeihez. A jegyzetek mindennél jobban elárulják, hogy írójuk mennyire elmerült a természettudományok tanulmányozásában. Részben természetes hajlamból, de részben nyilvánvalóan felejtésképen is. Amikor a bujdosók reményei egyre jobban elhalványultak és a nagy száműzött nagy tervei egyre jobban az álmok világába ködlő árnyékképekké lettek, szörnyű üresség nyílt meg a csalódott ember előtt. Ekkor vigasztalásul – ezt maga írja – azután az évtizedekig túlterhelt idegpályák tehermentesítésére és a kényszerű üres idő kitöltése végett vetette magát a természettudományok tanulmányozására. Elsősorban a növénytan érdekelte és tekintélyes növénygyűjteményt hozott össze. Ezt a gyűjteményt ma a Nemzeti Múzeum növénytára őrzi. És a Múzeum állattárában van csigagyűjteménye is, helyesebben annak roncsa. Kossuth-ot a növénytan mellett elsősorban a földtan érdekelte s csigagyűjteményt is inkább a csiga- és kagylóhéjak földtani fontossága miatt iparkodott összeállítani. Mekkora lehetett a gyűjtemény eredeti állapotában, nem tudhatjuk. A Nemzeti Múzeumba került maradványai négy fiókot töltenek meg, de azt is csak nagyon lazán. Amikor elküldés végett összecsomagolták, ezt a munkát hozzá nem értő kéz felületesen és gondatlanul végezte el. Ezért a héjak össze-vissza keveredtek és a törékenyebbek többé-kevésbé megsérültek vagy egészen összetöredeztek. De két dolgot a kegyeletből eredeti, illetve hozzánk juttatott állapotában megőrzött gyűjtemény mai siralmas állapotából is megállapíthatunk. Az egyik az, hogy érintetlen állapotában sem lehetett különösebb tudományos értéke. A másik pedig az, hogy Kossuth jó csigász is tudott volna lenni, ha akart volna. Megvolt a hozzávaló formaérzéke. Ismerte, illetve helyesen határozta meg a héjakat, miként azok, a saját kezével írt névcédulái bizonyítják, amelyek valamiképpen mégis a valódi helyükön maradtak, együtt a hozzájuk tartozó tárggyal. De nem akart csigász lenni, még annyira sem, mint növénybúvár. Miért nem, hadd magyarázza meg ő maga, aki erre vonatkozóan ezt írja Mednyánszky Sándor-hoz írt egyik levelében:
„Nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, hogy én fitogtatni akarom tudálékosságomat. Ha írok, azért írok, mert tollam alá jő s időmet tölti; nem azért, hogy olvassák. Lássa ön, ha néha tisztába akarok jönni valamely természeti tünemény analysisével, hát íveket összeírok, mert én írva gondolkozom a legkönnyebben, aztán mikor megírtam, elolvasom egy párszor, rámondom, hogy így van biz az – aztán tűzbe vetem. Mennyit dobtam már így oda! … Nekem bizony nagy vigasztalásom a természettudomány, hanem vigasztalóm a magam számára s nem parádélovam a publikum időtöltésére. Betölti az a maga idejét nélkülem is.”
A harmadik a sorban Jókai. Ő más típus volt, mint két nagy társa. Gyönyörködtette a csiga- és kagylóhéjak színének, alakjának szépsége, változatossága, foglalkoztatták képzeletét a gyakran furcsa alakok egyedülvalósága a természet sokféle alkotása között, az állat, amely eltérve a szervezetekre annyira jellemző részarányos felépítéstől, a csigaház torzult formájában teljesedik ki minden mástól elütő művészi alkotássá. Maga írja egyik helyen:
„Gyönyörű állatok! A természet kedvenc gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetetlen álma! Mennyiféle alak, minő csodás sokszerűség, mily színpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyhe arannyal áttörve, vagy rózsapiros háton ezüsttel hímezve, vagy ezüst pajzsa fekete csíkokkal sávolyozva; bodros csipkefőkötő alakú murexfajok, bíborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbó chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésű kékszakállú tritonok számára, … égő kemencéhez hasonló cassis rufus s a pettyes cypraeák annyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a zebracsíkos nautilus pompilius … az óriási strombus gigás, a hajnal minden színével öblében; s azután egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség »szűz« melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, murex virgo, amiken tévedésből sincs más színű folt”
– és így tovább. Kiírtam ezt a hosszú idézetet, mert ebben megnyilvánul Jókai csigászlelkének a hitvallása: a szín és alak szeretete és csodálata, de egyben a maga módja szerint készített tárgymutatója saját gyűjteményének. Mert a felsorolt fajok ott sorakoztak mind annak rendje-módja szerint sokat emlegetett gyűjteményében, nem egy olyan néven, amilyet a tudomány nem ismer, azt már ő eszelte k i és szerezte a többi mintájára. Jókai, mondom, nagyon sokat emlegette csigáit, s ezen a réven el is terjedt a híre, milyen szép, milyen gazdag, milyen értékes gyűjteménye van. Özvegye is így tudta s a költő halála után felkínálta megvételre a Nemzeti Múzeumnak. Ez ajánlat kapcsán láttam kétszer a gyűjteményt, először nemsokára a haláleset után, azután néhány évvel később még egyszer meg kellett néznem, ismét Szalay Imre igazgatóval és Sebestyén Gyula akkori könyvtári igazgatóőrrel. Mert az első alkalommal el kellett hárítanunk az ajánlatot és nem fogadhatta el a Múzeum a későbbi másodikat sem. Jókai gyűjteménye ugyanis jellegzetes példája volt a tudományos érték nélküli, pusztán gyönyörködtetésre szánt műkedvelő gyűjteménynek. Szép szekrényének polcain az avatatlan csodálatát felkeltő szín- és alaktobzódással sorakoztak egymás mellé az ismert legszebb csigaházak, de egyetlen egy sem volt köztük a nem mutatósak fajtájából – mert ilyenek is vannak – az igénytelen apróságokból, amelyek a gyűjtemények legértékesebb darabjai szoktak lenni, hanem bőségesen azokból, amelyek valamennyi nagyobbacska kikötőváros vásári bódéiban drágábban vagy olcsóbban, de inkább olcsóbban kaphatók. Értéke tehát csak annyiban volt a gyűjteménynek, hogy Jókai-é volt és hogy darabjait bevonta dús képzelete aranyfátylával.
De a gyűjtemény mégis bizonyítja, hogy tulajdonosa érdeklődött a csigákról szóló tudomány iránt is s Jókai, gyűjteményének egyoldalúsága ellenére is, még mindig lehetett volna ilyen vagy olyan csigász. De volt-e hát a valóságban? Van neki egy keveset emlegetett és, azt hiszem, kevesek által ismert művecskéje. Címe: „A csigák regénye”. Ez csigászati tudományának foglalata. De miféle mű ez tulajdonképpen? A címe alá maga odaírta: „Regény, – természetrajz, – vagy szatíra”. Mindenesetre sajátságos műfaj. Hogy az esztétikusok minek minősítik, nem tudom. Címe után mindenki állatregénynek vélhetné. De egyáltalában nem hasonlít például Jack London állatregényeihez, nem hasonlít Kipling „Jungle book”-jához vagy Maeterlinck-nek a méhekről és termeszekről írt műveihez sem. Nem annyira regény, mint Jack London művei, nem annyira természetes állatábrázolás, mint Kipling könyve és nem annyira természetrajz, mint Maeterlinck két írása, amelyben a titokzatos regényességet a tények valódi regényessége adja meg – minden regényírói színezés nélkül. Természetrajznak sem természetrajz, jóllehet vázát valóban tudományosan megállapított igazságok alkotják. De csupán csak a vázát. A mű számos helyével s nemcsak a tudományos és többnyire helyes nevek sokaságával, hanem egyéb részletekkel is bizonyítani lehet, hogy Jókai valóban forgatott csigákkal és kagylókkal, valamint egyéb gerinctelen állatokkal foglalkozó tudományos műveket. Ezek az állatok ugyanis neki majdnem mind csigák vagy puhányok, akár teszem a Salpák is, amelyek sajátságos szaporodásának felfedezéséről és a felfedezőről, a költő Chamisso-ról, egészen helyesen van tájékozódva. Mely műveket használt, nehéz volna megállapítani, könyvtárában annak idején nem láttam egyetlen ilyen munkát sem. De ez nem is fontos, hiszen úgysem tartotta magát pontosan azok adataihoz. Azok csak arra voltak jók, hogy megindítsák képzeletét, amely azután forgatta, színezte, bővítette, torzította és sokszor a szakembert elképesztő méretűre nagyította a neki erre alkalmasaknak látszó tényeket, nagyon gyakran apró semmiségeket. Ezért nem lehet természetrajz. Gúnyirat mindenesetre sokkal inkább. Valahogy úgy érzem, hogy az egészen a 70-es, 80-as évek képviselőházi folyosójának hangulata ömlik el, amikor a boldog béke ölén a politika megszűnt egy időre halálosan komoly dolog lenni és ennek minden vonatkozásain, valamint a társadalmi berendezkedés egyes jelenségein könnyű szívvel lehetett kedélyeskedni – még ha a csigák adták is meg rá az alkalmat és ürügyet.
De leginkább azt hiszem, hogy a mű nem egyéb a nagy regényíró mesemondó kedvének játszi termékénél. Mesélni akar – nagy gyermekeknek. Mint ahogyan mesélünk az apróságoknak egy képzelt világ dolgairól, ördögeiről és angyalairól, építve azok képzeletére, azután – tudatlanságára és tapasztalatlanságára. Hasonlóképen mesél Jókai a felnőtteknek, számítva azoknak a természettudományokban való tudatlanságára és gyermekes hiszékenységére. Ezért van, hogy „A csigák regényé”-nek sok valóban helyes, de csak a hozzáértő által ilyennek felismerhető adata mellett ott szerepel sok csodálatos, még az ókorból, sőt talán az emberi művelődés legelső kezdeteinek idejéből származó csodálatos mese a csigákról, ahogyan azoknak egész sorát feljegyezve találjuk a rómaiak mesemondó természetrajzi írójának, Plinius-nak művében. S ha nem is tudjuk megállapítani, hogy Jókai a korunkbeli tudományos irodalom mely alkotásaiból merítette ismereteit, azt biztosan mondhatjuk, hogy egyik forrása Plinius volt, akit egyébként „A csigák regényé”-ben ismételten említ. Képzeletét az ókori tudós meséi sokkal jobban megragadták a tudomány rideg megállapításainál, azért költő maradt csigásznak is.
