Megcsapottak rovat

Egy Jacquard-szövőgép gyógyító ereje

Regényrészlet
orvoslás, autizmus, technika, Jacquard-szövőgép, informatika, lyukszalagvezérlés

Az alábbi regényrészlet szereplője egy autista kisfiú. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző milyen mesterségbeli tudással kerüli meg a betegség szokványos ábrázolásait: az érzelmekre közvetlenül hatni próbáló megoldásokat (lásd pl. Dustin Hoffman kitűnő alakítását a Rain Man [Esőember, 1988] című filmben), illetve már-már a pozitivizmust felidéző tünetismertetéseket (lásd némely orvosi szak- és ismeretterjesztő könyveket). Az objektivitásra törekvő távolságtartás ellenére, a szerző a különleges helyzet bemutatása és a filozofikus tárgyalásmód segítségével megrázóan ábrázolja a beteg ember teljes kiszolgáltatottságát. Itt szeretném megköszönni a fordítónak, Saly Noéminek, hogy a kéziratot a játék rendelkezésére bocsátotta. – A szerk.

Ismétlem: a Zengő Kövek különös, rendhagyó, de életerejénél fogva csakugyan szerves egészt alkotott. E szervezet szíve a szövőgyár volt; gépies vibrálása és az emberi duruzsolás, a szövőnők jövés-menésével, a reggeli munkakezdéssel, a déli szünettel és az esti leállással dolgos, komoly, felnőtt ritmust diktált, míg a Kunyhó és a Szent Brigitta, melyek a gyárat kétfelől határolták, egy-egy gyerekközösség ködös, szabálytalan és zajos világát élte. Egyébiránt a Zengő Kövek aprónépét valamiféle lazaság egyesítette, és a Szent Brigitta egyes lakói otthon voltak a gyárban és a Surin-nemzetségnél.

Ez volt a helyzet Franz-cal, egy, az ikrekkel egyidős kisfiúval, aki a korabeli sajtóban is hírnevet szerzett, „gyermek-naptár” gúnynév alatt.

Franz első ránézésre hatalmas, ragyogó, tágra nyílt szemével döbbentette meg az embert: pillantása szilárd volt, vad és dühödt. A kisfiút valami belső tűz emésztette: csontváz-soványságú volt, és ha valaki a vállára tette a kezét, könnyed, szapora remegést érzett, amely szüntelenül rázta a testét. De a leginkább vonzó, meghökkentő, irritáló az volt benne, ahogy ékes példáját adta zsenialitás és gyengeelméjűség keverékének. Az idiotizmust megközelítő szellemi színvonalon állt – habár nehéz lenne meghatározni, hogy a tesztek eredménye, amelyeket elvégeztettek vele, mennyi rosszindulatot tükrözött –, ám egyszersmind egészen megdöbbentő virtuozitásról tett tanúbizonyságot a dátumokkal, a naptári napokkal és hónapokkal való zsonglőrködésben, Krisztus előtt ezertől kezdve időszámításunk szerint negyvenezer évig, tehát messze túl minden időn, amit bármely ismert naptár magába foglal. Rendszeresen láttunk felbukkanni különféle nemzetiségű tanárokat vagy újságírókat, Franz pedig előzékenyen állt rendelkezésre a meghallgatásokon, amelyek a Zengő Kövek kis társadalmában már rég nem keltettek semmiféle érdeklődést.

– Milyen nap lesz 2002. február 15-én?

– Péntek.

– Milyen nap volt 1591. augusztus 28?

– Szerda.

– Hányadika lesz 1993 februárjának negyedik hétfőjén?

– Huszonkettedike

– És 1936 májusának harmadik hétfőjén?

– Tizennyolcadika.

– A hét melyik napjára esett 1918. november 11-ike?

– Hétfőre.

– Tudod, mi történt akkor?

– Nem.

– Akarod tudni?

– Nem.

– És milyen nap lesz 42 930. július 4-ike?

– Hétfő.

– Mely esztendőkben esik április 21-ike vasárnapra?

– 1946, 1957, 1963, 1968…

A válaszok azonnaliak, rögtöniek voltak, és ez szemlátomást nem volt semmiféle számítgatás eredménye, sőt az emlékezet bármiféle megerőltetéséé sem. A faggatózó beleveszve jegyzeteibe, amelyeket Franz válaszait ellenőrzendő előre elkészített, hasztalan kalandozott kopár képzeletében:

– Ha George Washington 1732. február 22-én született, hány éves lenne 2020-ban?

A habozás nélkül rávágott válasz – 288 éves – teljesen érthetetlen volt, hiszen Franz a legelemibb kivonási művelet elvégzésére is képtelennek mutatkozott.

Első játéka – egy forgatható lapú naptár, hatéves korában – láthatólag megpecsételte a sorsát. Minden átutazó megfigyelő feljegyezte ezt a sajátosságot, amit máris kellőképpen revelatívnak találtak. Mások, akik nem kapkodták el a dolgot ennyire, megfigyelték, hogy valami mégis rést ütött azon az intellektuális börtönön, ahová Franz bezárkózott, és ahová egyébként szembetűnőleg semmit nem engedett be a külvilágból – egyazon megvetéssel utasított vissza minden iskolai tananyagot vagy bármiféle információt, amit megkíséreltek átadni neki –: hihetetlen érzékenységet tanúsított az időjárási jelenségek iránt. Ha értelmét a naptári idő tartotta fogva, érzelmei a barométer idejének rabszolgái voltak. A magas nyomású – 770 milliméter fölötti – időszakokban zabolátlan, lázas vidámság töltötte el, ami az újonnan jövőket megrémisztette, a közelállókat pedig fárasztotta. Ezzel szemben ha a légköri nyomás lecsökkent, Franz gyászosan levertté vált, 740 milliméter alatt pedig egy beteg farkas vonításában tört ki.

Úgy látszott, mintha az ikrek legyőzték volna ösztönös vadságát, és olykor együtt lehetett látni mindhármójukat, titokzatosan zsinatolva. Lehet, hogy Franz, szörnyű képességének köszönhetően meg tudta fejteni a szél beszédének, az aeolinak a titkát, melyet az ikrek egymás között beszéltek? A Szent Brigitta személyzetének néhány tagja, aki odafülelt beszélgetéseik érthetetlen, de végtelenül gyöngéd frazeálására, legalábbis ezt állította. A vizsgálat, melyet Franz szökésével és a tengeren történt eltűnésével kapcsolatban lefolytattak, nem derített fényt később végérvényesen lezártnak nyilvánított ügyére. Egyedül Jean-Paulnak volt a birtokában Franz labirintusának kulcsa.

Paul


Az biztos, hogy ez a labirintus több, egymás hegyire-hátára rakott titkos zárral volt bezárva, de az az érzésem, hogy egy kicsit több türelemmel és megértéssel el lehetett volna kerülni azt a szűklátókörű értetlenkedést, amellyel egyszer s mindenkorra elvették a belépés lehetőségét. Hasznot lehetett volna például húzni egy veszedelmes, de leleplező kísérletből. Világos volt, hogy Franz minden idegszálával a Zengő Kövekhez kötődött, ahol évek óta nevelkedett. Nem épp a túlalkalmazkodás jelenségéről van-e szó – tették föl a kérdést –, és nem lenne-e jobb áthelyezni, hogy rákényszerítsék önnön blokádjainak áttörésére, hogy megszerezze az élethez való alkalmazkodás rugalmasságát? Erre történt kísérlet, amikor elküldték Matignonba, egy speciális ipariskolába. A gyökeres elszakításból Franz személyiségének villámgyors, megalázó leépülése következett, ami sietős hazatérést parancsolt, menekülést, vissza a Zengő Kövekbe, ahol azután a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. Az orvosok és nevelők sokat okulhattak volna, ha ez a balul elsült kísérlet rávezeti őket, hogyan lehetne feltárni a Franzot a Zengő Kövekhez fűző kötelékek természetét és mibenlétét. Ennek a léleknek valójában elég egyszerű szerkezete volt. Való igaz, hogy a szétszedéséhez – bizalmas barátságunk emlékein túl – én rendelkezem megfelelő eszközzel, ami pedig a maga nemében egyedülálló felfogás és megértés: az iker-intuíció, amely senkinek nincs birtokában, akinek nincs hasonmása. Óvakodj az igazságtalan szigortól az ilyenekkel szemben.

Túlzott alkalmazkodás a Zengő Kövekhez, képtelenség a máshol akklimatizálódásra, fixálódás, mozdulatlanság… Igen, Franz azt utálta a világon a legjobban, ha új helyzetekhez, új személyekhez volt kénytelen alkalmazkodni. Nagyon hamar rájött, hogy a férfiak és nők mind javíthatatlan sajtkukacok, szüntelenül nyüzsögnek, mindent felforgatnak, rohangásznak, minden pillanatban új meg új válaszokat várnak el egymástól. Ekkor visszahúzódott. Felebarátai társadalma elől önmagába menekült, az elutasítás és a makacs némaság bástyái mögé sáncolódva, reszketve kucorgott ürege mélyén, mint egy kis nyúl a vackán.

Ott volt viszont az idő. A világegyetem zavarodottságáért nem csak az emberek voltak hibásak. Az idő volt a rémálma, az idő, a szó mindkét értelmében: a percek, órák, napok múlása, de az eső és a szép idő váltakozásai is. Esténként Franzot gyakran hatalmába kerítette valami néma szorongás: amint megérezte, hogy fogyatkozik körülötte a világosság, szemét konokul a földre szegezte, előre iszonyodva attól amit látni fog, ha tekintetét az égre emeli: a habos és burjánzó fellegeket, melyek szédítő magasságokban úsznak, lassan sorra összeomolva, mint a földrengés-rázta hegyek.

Védőbástyákat épített, hogy ezek a változások, ezek a kiszámíthatatlan jelenségek ne hatolhassanak be lakatlan szigetére. Az első ilyen erődöt, a leggyermekibbet a vén Méline mellett találta meg, akinek érkezése első percétől fogva oly elválaszthatatlan társa lett, mint egy fogadott unoka. Méline egészen különleges figyelemmel kísérte az évszakok változásait és az időjárási jelenségek rendszerességét, almanachokkal, kalendáriumokkal, közmondások és mondókák egész kincsestárával felfegyverkezve. Franz, aki kosszarvakkal védekezett mindenfajta nevelői erőfeszítés ellen, ha bármire, akár csak írás-olvasásra próbálták tanítani, megdöbbentő könnyedséggel sajátította el a tartalmát mindennek, ami a keze ügyébe került, ha alkalmasnak látszott az idő rabul ejtésére, az időére, amely oly gépies menetrend szerint halad, hogy még a véletlen és a jövő is mintha végérvényesen rögzülne benne. Beszélni kezdett, s időnként hallottuk, amint valamelyik elmúlt vagy következő hónap napjait sorolta, összes szentjeivel és ünnepeivel együtt, bölcs mondásokkal ékesítve, amelyek mindig közöltek valamit az ég színéről, kikényszerítve valamiféle visszatérést vagy periodikus ismétlődést. „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja.” „Esős április, szeles május, esztendőd lesz bőtermő, dús.” „Piros naplemente, fehér napfelkelte, ettől örvendezik a zarándok lelke.” „Február a legkurtább, mind között a legkurvább.” „Karácsony a tornácon, húsvét a kályhánál.” „Kis eső nagy szelet nyugoszt.” „Áprilisi eső, májusi harmat.” „Föstött asszony, bárányfelhő, egyik se marad örökké.” Egész litánia volt ez, amellyel Méline elringatta, és eloszlatta szorongását. Ám Franz továbbra is a szélsőséges légköri jelenségek prédája volt, és a Szent Brigittában tudták, hogy amikor vihar fenyeget, különösképpen kell rá vigyázni, mert bármilyen őrültségre képes.

A közmondásokból összerakosgatott, kronologikus építményt, amelyben fogadott gyermeke őrülete menedékre talált, maga Méline rombolta le pár hétköznapi, gépiesen odavetett szóval. Egy januári napon, amikor gyönyörűen tűzött le a nap a kék ég megdöbbentő magasából, az öregasszony kiejtette a száján azt a mondatot, amit nyilván egy nő talált ki, és azóta hajtogatja minden nő a világ minden szögletében: „Nincsenek má’ évszakok”. A megjegyzés banális. Mivel az évszakok változásai emlékezetünk keretéül szolgálnak, az esztendő hónapjainak hagyományos színei, úgy tűnik, erősebben hatják át a múltunkat, mint a jelent, éspedig annál erősebben, minél régebbre gondolunk vissza. Franz rendszerét súlyos megpróbáltatásnak tette ki ez a hűtlenség. Méline félmondata villámcsapásként érte a gyereket. Görcsökben vonaglott a földön. El kellett vinni, nyugtató injekciót adni neki.

Ettől kezdve olyan változás ment benne végbe, amit serdülésének, gyötrött és különc természetének megfelelő serdülésnek tekinthetnénk. Eltávolodott Méline-től, sőt mintha egyenest kerülte volna. Elhagyta az időjósló mondókákat, közmondásokat és bölcsességeket, mintha már nem akarta volna megszelídíteni az eget, melynek szeszélyeit kétségkívül dühöngve tűrte. Mintegy törés következett be számára az idő kétértelmű kifejezésében, ami olyan, szemlátomást távol eső dolgokat fed egyszerre, mint a napok, órák, esztendők rendszere meg a felhőzet és a kék ég szeszélyes változékonysága, a kronológia és a meteorológia, vagyis az előre látható, illetve az orvosolhatatlanul váratlan dolgok. Ennek a kétértelműségnek nyilván megvan a maga varázsa, hiszen kézzelfogható és pezsgő élettel tölti meg azt az üres és elvont idő-keretet, amelynek foglyai vagyunk. De Franz számára ez maga volt a pokol. Attól fogva, hogy Méline kiejtette a varázsigét, kiszabadítva a légköri zavarokat a kalendárium igájából, Franzot a szúró nyugtalanság az óriási naptár kidolgozására ösztökélte, ahol évezredek nappalai és éjszakái egyszer s mindenkorra rögzülnek, mint a kaptár sejtjei. Ám naptára rácsos hálózatán át beszüremlettek a meteorológia foszlányai, eső és napsütés, a változhatatlan táblázatok közé becsempészve a megmagyarázhatatlant, a valószínűtlent. Kronológiai zsenije, amely minden egyéb képessége rovására ijesztően burjánzott, csupaszon és védtelenül hagyta őt a légköri rendellenességek előtt. Ennek a rémületesen törékeny, roppant ideges gyereknek arra volt szüksége a túléléshez, hogy szabályos struktúrákkal töltse ki idő-terét, nem hagyva rajta semmiféle rést, hóbortos, holt időt. Az időjárási rendellenességek megzavarták a naptár folyamatos körforgását, értelmetlen elemeket, hibbant históriákat iktatva közbe.


Megértem, és azt hiszem, ezeréves naptára titkát éppúgy megfejtettem, mint halálos szökéséét. Franz szelleme maga volt a sivatag, amint azok az intelligencia-tesztek is bizonyították, amelyeket elvégeztettek vele. Minthogy viszont ez az űr érzelmileg elviselhetetlen volt a számára, betöltésére sikerült találnia két külső, mechanikus agyat – egy nappalit és egy éjszakait. Nappal mindig odafészkelte magát valahogy a gyár vén Jacquard-szövőgépéhez. Éjszaka az Arguenon-i öböl fényeinél ringatózott…

Annál inkább megértem a nagy jacquard Franzra gyakorolt elbűvölő hatását, mivel engem is mindig nagyon megragadott. Az ódon és grandiózus gépezet a hajdani templomhajó kórusának közepén foglalt helyet, így szinte megkoronázta a kupola. Ezt az elhelyezést a szövőgép kivételes magassága magyarázhatta. Míg a jelenlegieket amennyire csak lehet, vízszintesre építik, az öreg jacquard-nak baldachin- vagy harangtorony-szerű, vaskos felépítménye volt, ebben volt az a négyzetes hasáb, amelyen a perforált kartonok himbálóztak, meg a hozzájuk kapcsolódó vízszintes tűk, és persze ott voltak az egészet működtető tengelyek és fogaskerekek is. De a vén jacquard mégse volt olyan különlegesen magas, hogy ne fért volna el bárhol máshol is a hajdani templomhajóban. Ez a kiváltságos hely a kórus kupolája alatt pontosan azt a tiszteletet és csodálatot fejezte ki, amellyel a szövés mesterségének nemességét a maga teljességében jelképező, bölcs és tiszteletreméltó jószágra tekintettünk a Zengő Kövekben.

Ám Franz nem ezért volt képes egész napokat a jacquard mellett tölteni, hanem a muzsikája miatt. A jacquard dala egészen más volt, mint a modern szövőgépek fémes és összevissza zakatolása. A fa alkatrészek túlsúlya, a mozgás viszonylagos lassúsága, az összetett, de végül is kis számú, és a gyakorlott fül számára többé-kevésbé megfejthető kötésmódok – mindez előkelőséget kölcsönzött a vén szövőszék csattogásának, amely olyan volt, mint egy nyelv. Bizony, a jacquard beszélt, Franz pedig értette a nyelvét. A kartonok vég nélküli körben keringtek a hasáb körül, a rajtuk lévő lyukakkal szabályozták a nyüstök táncát és a szövet mintáját, mintha egy elbeszélést diktáltak volna. Nos, ez a lényeg: az elbeszélés, bármilyen hosszú és összetett legyen is, vég nélkül ismétlődik, mivel az egymás mellé illesztett kartonok száma véges. Franz azt találta meg a vén jacquard dalában, ami égető, parancsoló létszükséglete volt: az észszerűségnek alárendelt, következésképp zárt körben forgó mozgást. Beteg agya úgy edződött és erősödött ebben a szapora, de szigorúan szabályozott kattogásban, mint katona a tökéletesen fegyelmezett zászlóaljban. Én még egy elméletet is fölállítottam, melyet nem ellenőriztem ugyan, de roppant valószínűnek találom. Azt hiszem, hogy a jacquard elbeszélése lett valamiképpen az a minta, melynek alapján Franz megalkotta gigantikus naptárát. A hét 7 napja, a hónapok 28, 29, 30 és 31 napja, az év 12 hónapja, egy évszázad 100 esztendeje: ez a rendszer látszólag semmilyen kapcsolatban sem áll a sávolykötéssel – 4 vagy 6 szálas szerzs –, a tours-i-val – ami egy, a láncfonal irányában fölszedett szállal növeli a vászonkötés kötéspontjait –, vagy a nápolyival – a fölszedett szál vetülékirányú – stb., de mindenképpen azonos rendszer szerinti összetettséget mutat, és az egymáshoz hasonlítható periódusok rendszeresen térnek vissza. Franz zűrzavaros gondolkodása, melyet az időjárás változások teljesen szétziláltak, a nagy jacquardban segítőre lelt: jótékony rendszerességével mintegy elméje meghosszabbításaként szolgált. A jacquard pótolta Franz agyát. Általa és érte gondolkozott, habár ez a gondolkodás kétségkívül rémisztően monoton és összetett volt, és egyetlen szüleménye lett, az ezeréves naptár.

Ezt az elméletet az is alátámasztja, hogy amikor a műhelyek zümmögése elhallgatott, Franzot tüstént végkimerülés fogta el. Amint megfosztották gép-agyától, a műhelyek leállása mintegy lobotomiát végzett rajta, a gyerek nem volt már egyéb, mint egy űzött kis állat, aki iszonyodva lesi a szél fúvását vagy az eső sustorgását.

Hátravoltak még az éjszakák.

A zöld fénypánt, melyet az alkony a tengerre csatolt, már két órával ezelőtt eltűnt a nappal együtt. A Szent Brigitta ablakaiban sorra kihunynak a fények. Franz, immár két órája nélkülözve a nagy jacquard dalát, lidércektől hemzsegő magányban borong. A mongol-idióta kislányok hálótermének szomszédságában lévő pirinyó szobácska a legcsöndesebb zug, amit e folyvást idegrohamoktól fenyegetett kisgyerek számára az intézetben találni lehetett. Hiába nyílik ablaka foszforeszkáló négyszöge elbűvölő tengeri látóhatárra, onnét nem lehet erőt meríteni. Várni kell, feszülten és elhagyatottan várni a segítséget, mely akkor jön majd el, ha a könyörületes éjszaka végre leszáll.

Franz mereven fekszik a vaságyon, szemét cellája fehérre festett mennyezetére szögezi. A megmentő tünemény, amelyre les, parányi fényecskék formájában jelentkezik. Eleinte zavaros lüktetés csupán, de szerkezete percről percre felismerhetőbbé válik. Vannak piros villanások, fehér villámok, egy zöld felület. Aztán semmi. Apránként rendeződik a látvány, és Franz érzi, hogy a félelem satujának alkonyat óta gyötrő szorítása lazulni kezd.

A sorozat most fehér villanásokkal kezdődik. Három beköszöntő villámlás, aztán egy pillanatnyi sötétség, majd egy hosszú zöld sáv, ami szemlátomást csak nehezen tud kihunyni. Újabb fehér sortűz. Végül vörös csíkozás, mely most az iménti fehér fénykitörésre vetül.

Franz rezzenéstelen, tágra nyílt tekintete, melyből sohasem tűnik el a vad düh, a lüktető vetítővászonra szegeződik, ahol a színek árnyai vonulnak. Egy csontos, reszkető kéz olykor kinyúl a takaró alól, és suta mozdulattal félresimítja a homlokba hulló kócos bohócparókát.

A fények tánca most új szabályok szerint rendeződik. A fehér villanások a zöld fénysávon jelennek meg, háromszor is átszelik, mire hagyják végre békésen elhalni. Azután a vörös csíkozás veszi át az uralmat a mennyezeten, apránként a legkisebb szögletig behálózza. Franz érzi, amint elönti, majd teljesen beburkolja a nyugodt boldogság. Az történik, hogy az öbölben lévő három világítótorony különböző sebességgel forgó fénypászmái időközönként egymásra vetülnek, és a szoba már csupán azért bukkan ki a félhomályból, hogy kurta pillanatokra zűrzavaros küzdelem színterévé váljék. Franz számára a holt idő érkezése maga a borzalom. A boldogság: az egymást sötétség nélkül követő villanások összetett játékának egyenletes eloszlása – vagy legalábbis az lenne –, állandó szabályok szerint. Ezt a tökéletességet csak megközelíti, de soha nem éri el az ember, mivel a három felvillanás között mindig marad egy hosszabb-rövidebb homályos űr.

Minden baj forrása az arguenon-i és a frénaye-i öblöt elválasztó Saint-Cast csúcsa, mivel eltakarja az Étendrée nagy világítótornyát. […]

Saly Noémi fordítása

A képen Joseph-Marie Jacquard egyik szövőgépe látható
Michel Tournier
Joseph-Marie Jacquard

Ki írta a regényt?

[Bár a szerző több könyve megjelent magyarul, fenti művének magyar kiadása még várat magára. Ennek ellenére a feladat némi ügyességgel megoldható. Segítségül elmondom, hogy a regény eredeti (francia) címe Arisztotelész Meteorologika (Légköri jelenségek) című munkája nyomán Les Météores.]

Michel Tournier: Les Météores (Égiségek).

Elektronikus kézirat.