Bármennyire is heterogén alkotásnak tetszik Mórának e sorozatban együtt megjelenő két kötete, mert műfajilag – persze csak általánosságban – a Fele sem tudomány darabjai inkább az esszé-szerű értekezéshez, az Utazás a földalatti Magyarországon darabjai pedig inkább a zsánerkép-szerű rajzhoz közelednek, mégis abban megegyeznek, hogy témájukat a tudományok tárházából merítik, s így azokkal a Móra-kötetekkel tartanak rokonságot, amelyekben az író a tudományokkal való foglalkozás közben szerzett intellektuális élményeit dolgozta fel. (Sokféle – Egy cár, akit várnak; Elkallódott riportok – Napok, holdak, elmúlt csillagok). Egy széles és mély kultúrájú egyéniség arcának vonásai bontakoznak elénk e kötetekből.
A fele sem tudomány mind a darabok tárgyát, mind pedig azok megírási módját tekintve, gazdag változatosságot mutat. Találkozunk itt a história, kultúrhistória, szociológia, etnográfia, pedagógia, literatúra, lingvisztika, botanika és fizika körébe vágó írásokkal, mik a legtöbbször esszé jellegűek, de akad közöttük szakszerűbben fogalmazott értekezésféle is (Népies növények a Kiskunság flórájában), karcolatformájú kidolgozás is (Középiskola), sőt prózába ömlesztett lírai megnyilatkozás is (A krák).
Az az univerzális és intenzív kíváncsiság, mely arra ösztönzi Mórát, hogy az egymástól oly távol eső tudományok birodalmába is felfedező útra induljon – a polihisztor kielégíthetetlen tudásszomjából fakad. Jellemző, hogy ifjúkorában kedves olvasmánya volt a valóság minden területéről tájékoztató lexikon, s az is jellemző, hogy korán felébredt irodalmi érdeklődése ellenére földrajz–természetrajz szakos tanárnak iratkozott be a pesti egyetemre. Egyaránt szilárdan akarta megvetni lábát a humaniórák és reáliák talaján. Ez a szerteágazó érdeklődés férfikorában sem fogyatkozott meg benne, s élete alkonyán rezignáltan panaszolja, hogy mindenbe belekapott, de semminek sem járt a végére, mert az egészet vágyott átfogni tekintetével, és sohasem volt képes azt egyszer s mindenkorra annak egy bizonyos részére irányítani.
„Egyforma lelkesedéssel hallgattam Beőthy Zsolttól esztétikát, Gyulai Páltól magyar irodalmat, Lóczy Lajostól földrajzot, Mágócsy Dietz Sándortól botanikát, Ballagi Aladártól történelmet, Hampel Józseftől görög művészetet, Czobor Bélától keresztény régészetet és Kövesligethy Radótól csillagászatot… Egy huszonhárom éves ifjúból, aki így eltékozolta az életét… nem lehetett más, csak író vagy múzeumigazgató. És belőlem lett mind a kettő, de egyik minőségemben sem komolyodtam meg. Az egész életem abban telt el, hogy magános kis sajkámon, melyet soha nem kötöttem senki nagy hajójához, hol ide, hol oda csapongtam a két part, a tudomány és a szépirodalom közt. Ki is szálltam, hol az egyiken, hol a másikon, de végleges megtelepedésre kikötni nem tudtam egyiken se. Mert ha valameddig elidőztem is az egyiken, annál mohóbb vágy kergetett vissza a másikhoz, és így lettem egész életemre félbenmaradt egzisztencia írónak is, tudósnak is. Talán szabad magam azzal áltatnom, hogy ha le tudom magam horgonyozni egy hivatáshoz, akár az egyik oldalon, akár a másikon, hagyok magam után valami aere perennius monumentumot.”
A panasz szubjektíve indokolt. Az író, kinek idegzetét mindjobban felőrölte a harc, a munka, a betegség, joggal érezhette azt, hogy torzónak maradt, mert erőit az egy célra való összpontosítás helyett sokfelé szórta szét, s így nagyigényű művészi álmait nem válthatta valóra. Objektíve nézve persze másként fest a dolog. Igaz hogy végigfuttatva szemünket az oeuvre-jén, nekünk is fáj, miért a kisplasztika remekei teszik annak zömét, s miért nem gazdagabb az monumentális koncepciókban, de mégis az a benyomásunk, hogy a különböző vállalkozásokba fektetett tőke kamatos kamataival megtérült. A humaniórákban és a reáliákban egyaránt járatos tudósnak köszönhette a művész azt a tágas, látóhatárt, melyből kitekintve, a szürke, mindennapos, aprólékos jelenségek is színessé, különlegessé és fontossá lesznek, mert bizonyos távlatot kapnak.
Polihisztor volt Móra, de azt a hatalmas ismeretanyag, mit innen-onnan gyűjtött, a régészetet kivéve, nem a tudományos kutatásban, hanem a művészi alkotásban gyümölcsöztette. Az az áhítatos tisztelete a tényeknek, mi a tudóst jellemzi, hatja át e kötet minden darabját, úgyhogy az a benyomásunk, mintha az író valamiféle tényfelderítő szolgálatra adta volna fejét. Vagy maga fedezi fel a feledés fátylába burkolt tényeket, vagy mások nyomán köti csokorba azokat, mik csak a szakemberek szűk körében voltak ismeretesek. Impozáns ismeretanyag zsúfolódik bele ebbe a kötetbe, de ez a „csak tudomány” nem elégítette ki írónkat. Ha beérte volna ennyivel, helyet foglalhatott volna a céhbeli tudósok asztalánál, s több szakmának is érdemes művelője lehetett volna, mint néhai Brassai Sámuel. De mert ízig-vérig művész volt, csak raktárholminak tekintette a verejtékkel, fáradsággal összehordott ténykupacot, mibe ha beletúrt néhanapján, a keze ügyébe akadt tény – magában semmiség! – a „tudományok összveségé”-ben való járatosságából adódó perspektívában nyomban ragyogott, világított. Innen és túl a szuggeráló nyelvi formán, épp ez a perspektíva adja meg e kötet darabjainak a legfőbb művészi értékét.
A Szeretném megnyugasztani azt a szegény Spenglert című írás varázsa abban áll, hogy kideríti, mennyire egy húron pendül ez a szellemóriás a ma már nevesincs J. C. Lüniggel; friss modernsége ellenére is annak az avult konzervativizmusnak a szószólója, melyet az hirdetett; két század távolából nyújtanak kezet egymásnak, és összetestvériesülnek a tekintélytisztelet alapján a demokrácia ellen vívott harcban. A Jubileumnak az ad érdeket, hogy a méterharc ürügyén fényt vet arra a drámai kavargásra, mit mindenkor kivált a bevett hagyományokat veszélyeztető, merész újítás. A Nyelvtanóra azért oly izgalmas olvasmány, mert az aprócseprő nyelvi tények némi fényt vetnek a nyelv fejlődésének szélesen hömpölygő folyamára, melynek hullámaiban magának az életnek az alakulása tükröződik.
Jellemző, hogy írónk a tudósak közül azokért lelkesedik, kik valamiképpen elárulták a művükben, hogy a maguk szűk területét a mindenségre tágult szemmel pásztázzák végig. Ezért érzi rokonának Raoul Francét. Ezért mutatja be oly ismerettel Rapaics Raymundot, aki könyvet írt a magyarság virágairól, de ez „nem növénytan, hanem művelődéstörténet, amiből megszereted a növénytant is”. Ezért mond oly hálás köszönetet Greguss Pálnak A növények csodálatos élete című kötetéért, melyben párhuzamot vont a növényvilág és az embervilág technikai találmányai között, s ezzel adott valamit, amibe bárki megkapaszkodhat,
„azt a nagy gondolatot, hogy az Ezerarcú élet csak egy, mert egy az erő, amely kigyújtja a nap protuberánciáit és a szerelmes szemét, pirosra festi a rózsa színét és a gyermek száját, gyárakat építtet a moszattal, és az emberi elmét képessé teszi arra, hogy a kozmosz minden karajában felismerje ugyanazt az erőt.”
A részt az egésszel való összefüggésben mutatni meg – ez az igény hajtja írónkat azok felé a szaktudósok felé, akik a maguk területét filozofikus nézőpontból veszik szemügyre. Ezt az igényét elégítette ki Greguss könyve is, mely szerinte minden ízében az előbb idézett s neki olyannyira kedves gondolatot igazolja – erről különben említést tett már abban az előszóban is, mit a szerző felkérésére írt műve elé. Móra mint a mélyebben gondolkodó fők valamennyien, egyetemes világmagyarázó elvet keresett, s így jutott el a monizmusig. Abból azonban, hogy ezt a különbözőképpen módosuló, egyazon erőben vélte felfedezni, idealista álláspontjára következtethetünk. Ugyanis az az energetizmusnak, néha megtévesztően energetikus materializmusnak nevezett felfogás, melyet ő is vallott, voltaképpen egy bizonyos fajta természettudományi idealizmus álláspontja volt a XIX. század végén és a XX. század elején, mely az anyag fogalmát kiküszöbölte, s helyébe a tőle függetlenített erő fogalmát állította. Az már más lapra tartozik, hogy a vallási idealizmus szószólói anatémával sújtották e tan hirdetőit, mert ateista eltévelyedésnek minősítették ezt az elméletet.
Móra a filozofikus hajlandóságú szaktudósokban azt becsülte a legtöbbre, hogy a maga formájú „értelmes tudatlanoknak” írnak, akiknek nem az a vágyuk, hogy a részt a legapróbb parányáig megismerjék, hanem az, hogy kitekinthessenek belőle az egészre – s e beállítottságuk folytán a tudományok legelhivatottabb népszerűsítőik lettek. S mert ez a beállítottság rá magára is jellemző volt tudós művész létére az alapos tényismeret átfogó perspektívával párosult nála –, ezekben az írásaiban ő is az „értelmes tudatlanokhoz” fordult, vállalva a tudománynépszerűsítés fontos, de nálunk felettébb elhanyagolt feladatát. Így A fele sem tudománynak valóban a fele se tudomány. Ha a legmagasabb szinten – a filozofikus síkon való – népszerűsítést annak tartjuk, akkor az, ha pedig másként vélekedünk erről, akkor nem az.
A fele sem tudomány című kötet írásai 1923–1934-ig jelentek meg, legnagyobb számmal 1931 és 1934 közt, főként a Magyar Hírlapban, de szórványosan a Pesti Hírlapban, Világban és Délmagyarországban is. Ezeknek mintegy a felével két vagy több változatban is találkozunk a napilapok hasábjain, s közülük két darabnak a csírája már Móra kezdő újságíró korából való cikkeiben is föllelhető (1902–1905). Az Utazás a földalatti Magyarországon című kötet cikkei 1925–1932-ig jelentek meg, legnagyobbrészt a Magyar Hírlapban, de elvétve a Világban és Délmagyarországban is, zömmel 1925-ben és 1932-ben. A cikkek mintegy harmadának két vagy több változata is van, de a húszas éveknél egyik változat sem korábbi keletű.
Mindkét kötet Móra halála után jelent meg. Az Utazás a földalatti Magyarországon év nélkül, A fele sem tudomány 1948-ban. Rónai Mária tudósítása szerint (Utolsó interjú Móra Ferenccel. = Literatúra 1934. február 15.), azonban anyagukat még maga a költő rendezte kötetbe.
