Sokszor tartok előadásokat tudományos kérdésekről, és igyekszem mindenki számára érthetően beszélni. Újabban gyakran előfordul, hogy az előadások utáni szokásos beszélgetésekben a nagy, végső kérdéseket teszik fel: van-e lelkünk, miért és hogyan halunk meg, s mi lesz utána. Igyekszem válaszolni a magam egyszerű módján, pedig sem pap, sem filozófus nem vagyok, de mindig érzem, hogy többet szeretnének hallani. Ezért elmondom most a Halottember két meséjét. Úgy, ahogyan azt tőle hallottam.
Első mese, a lélekről
Amíg az ember él, azt képzeli, hogy lelke van.
Csuda hiedelem ez a lélek.
A testet, amelyben a hiedelem szerint a lélek lakozik, már elég jól ismeri a tudomány. A kezek, a lábak, az izmok mozgását, a belső szervek: a szív, a tüdő, a gyomor, a belek, a máj, a vesék tevékenységét, az érzékelés eszközeinek: a szemnek, fülnek, orrnak, tapintásnak és ízlelésnek működését és e működések bonyolult szabályozását tanítják az iskolában.
Azt, hogy miként harapunk, rágunk, nyelünk, emésztünk, mi történik sikamlós beleinkben, mit és hogyan ürítünk.
Azt, hogy hogyan áramlik át a hasznos energia szervezetünkön, hogyan égetjük el a tápanyagokat parányi molekuláris generátorokban, rafinált vegyi reakciók jól megszervezett sorozatán keresztül.
Azt, hogy miként lesz ebből az energiából járás, futás, ölelés, ökölcsapás, könnyű álom, teremtő gondolat.
Azt, hogy miként látunk, azt, hogy hogyan lesz a fotonok vibráló, kaotikus játékából kép, látvány és soha el nem felejthető emlék, hogy hogyan kopognak a dobhártyánkon a hanghullámok, hogyan szippantunk fel illatot vagy bűzt, s ezek hogyan idéznek fel bennünk boldog emléket, anya főztjét vagy menekülésre késztető veszélyt.
Azt, hogy agyunk szüntelenül parányi elektromos szikrákat villantó, feszült izgalomban lévő sejthalmaza hogyan csillapítja vagy ingerli önnönmagát, hogyan lesz az aktiválásból és a gátlásból érzet, akció, cselekvés.
Azt, hogy mitől lesz jókedvünk, bánatunk, hogy mitől borulhat el elménk az agysejtek apró, kémiai változásai miatt.
Azt, hogy miként szeretkezünk és szaporodunk.
Azt, hogy a genetikai kód elemeinek sorozataiban hogyan sejlik fel az egészség jó szerencséje vagy súlyos betegségek sötét árnya.
Az iskolákban még nem tanítják mindazt, amit erről tudni lehet.
Azt azonban már tanítják, hogy a testben csak az anyagot és csak az anyag szerveződését találták meg.
Hol van akkor a lélek?
Ősidők óta hisznek az emberek abban, hogy a test mulandó, de a testet kormányozó, irányító lélek maradandó, talán örökkévaló.
Talán az anyag szerveződését vélik léleknek?
A szerveződés kétségtelenül létező valami. Uralkodik és irányít, bizakodik és hisz. Tevékenységének sok, egymással együttműködő szintje van. Szemünkben apró pálcikák finom molekuláris rétegei fogják fel a fényt, megváltoznak a pillanat törtrésze alatt, a változás elektromosságot indít el a látóidegben, amelynek mintázatát az agyban lévő idegsejtek elemzik és látványt, testeket, teret formáznak belőlük. Mi pedig azt hisszük, hogy látunk. Különleges neuronok sora szolgál arra, hogy felismerjük az emberi arcot. Az emberi arc nem esetleges mintázat, ezt már előre elképzeljük még az anyánk méhében, és egész életünkben várjuk, hogy bármely pillanatban megjelenjen édesanya, szerető, barát vagy éppen kerülendő ellenség képében. Az emberi arc különleges rajzolat, olyan mintázat, amelyre molekuláris szerkezetek szerveződései reagálnak a testben. Azt mondják, hogy az arc a lélek tükre. Vagyis a szerveződés tükre.
Ha az ember tükörbe néz, a szerveződés néz rá vissza. Tükör néz a tükörbe.
A szerveződés persze nem maradandó.
Elmúlik, szétesik, mihelyt megáll az energiafolyam a testben. Vajon elszáll a lélek? Kimegy a testből a pára? Távozik a végső szusszanattal, az utolsó sóhajjal? Vagy csak felbomlik a szerveződés, a folyamatok szabályozása, és a test magára marad, visszahanyatlik korábbi, szervezetlen állapotába?
Sokan úgy érzik, kell, hogy legyen valami maradandó. Mert ha nincs, akkor mire való az egész?
Amíg az ember él szabadnak hiszi magát, és bizonyos mértékig az is. Ítél, dönt, választ és szeret, gyűlöl, vagy éppen nem csinál semmit, ha kedve úgy kívánja. A történetét építi, alakítja. Minden nap, minden órában, minden percben hozzátesz valamit az addigiakhoz, vagy éppen csak megél, elszenved valamit, jó szerencsét, balszerencsét, a napok hordalékát. Megtanulhat valamit, felejthet és emlékezhet. Tehet. Várhat.
Amikor idősebb korában elgondolkozik azon, hogy tulajdonképpen ki is ő, honnan jött s hová tart, akkor már csak a saját története igazíthatja el. Mi az, amit megcsinált, mi az, amit kihagyott, mire hogyan válaszolt.
Menekült? Támadott?
A történet maradandó, a történet örökkévaló.
Talán az ember saját története a halhatatlan lélek.
A történet a lélek. Valóban.
Az élettelen anyag is mozog, de a kő, a hegy, a folyó csupán elszenvedi változásait. A formák nem határolódnak el pontosan, nem különülnek el a változások, nem alakulnak ki történetek. Csak az élőlényeknek: a növénynek, állatnak, embernek lehet igazi története. Ez a különlegességük abból áll, hogy más-más mértékben, de képesek alakítani a történetüket.
A növény nem tud a saját történetéről, de amikor egy fa halványzöld leveleit, ezeket az energiagyűjtő kis szárnyacskákat bontogatja tavasszal, akkor mégiscsak tesz valamit azért, hogy története egyedi legyen, hogy megint tovább lépjen egyet, ebben az évben is.
Az állatok amint létrejönnek, azonnal válaszolnak az őket körülvevő világnak, nemcsak cselekszenek, igyekeznek formálni sorsukat. A jónak elébe mennek, a rossztól menekülnek; hosszú, jó történeteket, sok ivadékot szeretnének.
Az ember az egyetlen, aki képes felismerni a történetét. Felismeri a történet alakítóját, egyszersmind eredményét: saját magát. Képes arra, hogy történetének eseményeit elgondolja, képes arra, hogy egységes egésznek lássa azt, ami vele történt. Sokan nem gondolnak erre, pedig néznek filmeket, amelyeken ott van egy-egy egész történet. Ott a pillanat, amikor a gyilkos felemeli a kést, és ha nem lapozunk, vagy a szalagot nem hajtjuk tovább, azt képzelhetjük, hogy majd időtlen időkig felemelve tartja, és persze már ott van az a pillanat is, amikor lecsap az áldozatra. A létező történet nem a múló pillanatok füzére, hanem a létrejött egyetlen egész, elejétől a végéig. Bár annak sincsen sok értelme, hogy eleje meg vége, ezt csak a néző képzeli bele ama gyarlósága miatt, hogy nem képes a történetet a maga teljességében és időtlenségében szemrevételezni. A néző időbeli folyamatnak lát valamit, ami, ha már egyszer létrejött, kívül van az időn. Egyszerűen csak van. Olyan, amilyen. A néző izgulhat a történet „alakulásán”, ahogyan nevezi a maga gyarló kötődését az időbeli sorrendekhez, pedig csupán arról van szó, hogy a valós történet egy kicsi darabjáról azt képzeli, hogy az már megtörtént, a többi része pedig még nem. Hiába tudja, hogy a vetítőgép dobozában ott van az egész, mégis azt szereti hinni, hogy folyamatot lát.
A megtörtént történeteket persze ritkán őrzi meg valamiféle emlékezet, ha van is ilyen, az gyarló, sohasem rögzít pontosan és gyorsan felejt. Nagyon múlandó. A történet fontosságát tehát nem az adja, hogy valaki vagy valami emlékszik rá, hanem az, hogy megtörtént.
A világon felfoghatatlanul sokféle emberi történet képzelhető el, mégis csak néhány az, amely valóban megtörténik. Azt is tudjuk, hogy a megtörtént történetek valamiképpen befolyásolják az utánuk következőket. Az anyag állandóan változik, hogy újabb és újabb történeteknek adhasson testet, a megtörtént történetek viszont öröklétűek. A történet az egyetlen dolog ezen a világon, ami változtathatatlan, ami örök, ami tényleg maradandó. A történetek akkor is megtörténtek maradnak, ha már a világ sem létezik majd.
Minden befejezett ember azonos a megtörtént történetével. Ami az emberből tényleg létezik, és nem is múlik el belőle, az a története. Ez a létezés egy különleges, anyagtalan, örökkévaló formája. Egy emberi történetet nem lehet meg nem történtté tenni, visszacsinálni. Meg lehet bánni, el lehet felejteni, lehet másképpen elmesélni, ki lehet színezni, de ez a megtörtént történeten már semmit sem változtat.
A világ tele van változatos történetekkel, a benne való élet izgalmát éppen az adja, hogy agyunk, ez a jól felszerelt történetvetítő-szerkezet csak egymás után következő apró minutumokban engedi látni az eseményeket, köztük a saját történetünket is. Sohasem tudhatjuk, hogy a következő héten, a következő napon, a következő órában, a következő percben mi fog velünk történni. Azt sem tudhatjuk, hogy mennyi van még hátra a történetünkből.
Amikor a vetítő kikapcsol, és csend lesz, tudhatjuk, hogy már láttuk az egészet, és az igazán olyan gyönyörű vagy olyan borzalmas, amilyennek láttuk. Nem lehet még egyszer vetíteni, nem lehet a benne lévő jeleneteket újraírni más, szerencsésebb szereposztásban. Az emberek sokat elmélkednek azon, hogy hogy vajon tényleg meg van írva „előre” az egész történet, vagy éppen most íródik általuk percről-percre, és van-e szabadságuk a történet menetét igazgatni. Pedig belátható, hogy az egész történet ismerete nélkül a szabadságnak sok értelme nincsen. A perceket, órákat, napokat elfedő apró ajtókat az ember maga nyitogathatja, és minden pillanatban sokféle, de elfedett, ismeretlen jövő között válogathat szabad tetszése szerint, mégsincs hatalma a történet felett, mert nem ismerheti a kiválasztott percek, órák, esetleg napok későbbi következményeit. Szabadsága mindig csak az éppen esedékes választásra korlátozódik. A korlátlan szabadság illúziója helyett jobb a megélt történetre figyelni, addig, amíg a vetítő le nem áll.
Azon is sokat elmélkednek, amiben éppen ebben igyekszem némi eligazítást adni, hogy vajon mi jön a történet után. Tényleg becsukják a vetítőt és vége, vagy csak átváltanak egy másik vászonra, ahol egy sokkal érdekesebb, kellemesebb és végtelen vetítés folyik? Az ilyen gondolatok csak arra jók, hogy az ember figyelmét elvonják a történetéről, és azzal a hiú reménnyel kecsegtessék, hogy majd legközelebb, majd odaát másképpen lesz. Mintha nem lenne teljesen mindegy. Ha új történet kezdődne, történet lenne az is; és mindaz, amit a történetekről elképzelhetünk, arra is érvényes lenne. Nem nyernénk tehát semmit. Ha csupán egyszer vetítenek, legalább megnyugodhatunk, ez a mi történetünk volt.
A történetek néha szétválaszthatatlanul összefolynak, máskor meg elkülönülnek. A vidáman elrágcsált almának is megvolt a maga története a molekuláris kezdetektől a növekedés és a gyümölcsérlelődés folyamatain keresztül egészen addig, amíg az elrágott alma apró darabkái az emésztőrendszerünkben szét nem folytak, elválaszthatatlanul össze nem keveredtek más anyagokkal, amelyek egy része most testünket építi, más részét itt-ott elhagytuk. Hol van most az alma? Parányi lelke, tudatlan története persze megvan, de testének anyaga szétáradt a világban, és új, egészen más történetek hordozója lett.
Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.
Milyen hát a viszonyunk a testünkhöz, ehhez a folyton mozgó, lüktető, változó anyaghoz, amely történetünket hordozza?
Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.
Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.
Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.
Ez az életünk értelme.
Második mese, a testről
Mi lesz a halál után? Nem is tudom, hogyan meséljem el. Összefoglalva? A látványos részeket kiemelve? Úgy általában, vagy csak a magam személyes, egyszeri történetét? Sok mindenre nem is emlékszem pontosan. Nem tudom már, hogy velem esett-e meg vagy mindenkivel megtörténik, hogy valóság volt-e vagy csak lehetőség. Elnézésüket kérem ezért, egyszer úgyis mindent megtudnak pontosan.
Én például kórházban haltam meg. Tudják: ágyban, párnák között. Szépen, nyugodtan, egyre mélyebbeket lélegeztem, aztán végre az utolsót. Ha jól emlékszem nem is voltam ébren. És akkor a történetem, a megélt történetem befejeződött, magába záródott. A vége, a vége az nagyon szép és emlékezetes. Az alagút, meg a fény a végén: az igaz, az úgy van, csak azt nem tudom, hogy ez vajon az oxigénhiányos agy utolsó akciója-e, vagy talán valamiért a megszületés emléke elevenedik fel ilyenkor. Ki tudja? Nekem tetszett.