Tudomány és technika bűvöletében I.

De Ulrich épp csak átnyergelt, amikor a lovasság helyett a technikát választotta; az új paripának acéllábai voltak, és tízszer olyan gyorsan száguldott.

Goethe korában a szövőszékek zakatolása még fülsértő zaj volt, Ulrich világa kezdte felfedezni már a géptermek, gőzkalapácsok és gyárszirénák dalát. Nem szabad azt hinnünk persze, hogy azonnal rájöttek, mennyivel nagyobb a felhőkarcoló, mint a lovas ember; ellenkezőleg, ha valami nagyot akarunk mondani magunkról, még ma sem a felhőkarcolóra ülünk fel, csak a magas lóra, gyorsak vagyunk, mint a szélvész, és szemünk nem olyan éles, mint a csillagászati távcső, hanem egyszerűen – sasszem. Érzésvilágunk nem tudja még, hogyan használhatná értelmünket a legalkalmasabban, és a kettő között csaknem akkora a fejlődésbeli különbség, mint a vakbél meg az agykéreg között. Vagyis korántsem csekély szerencse, ha valaki rájön, mint Ulrich már kamaszévei után, hogy az ember épp a számára magasrendű dolgokban sokkal ómódibban viselkedik, mint amilyenek a gépei.

Ulrich belépett a mechanika szentélyeibe; és az első pillanattól lázas elragadtatást érzett. Mert csakugyan mire való a Belvederei Apolló, ha egy turbódinamó új formáit láthatjuk vagy egy gőzgép dugattyújátékát! Kit nyűgözne le az ezeréves fecsegés: hogy mi jó és mi rossz, ha kiderült, hogy nincsenek „állandók”, csak „helyi értékek”; vagyis az, hogy egy mű jó-e, a történelmi körülményektől függ, és hogy egy ember jó-e, attól, hogy milyen pszichotechnikai készség aknázza ki tulajdonságait! A technika álláspontjáról nézve a világ egyszerűen nevetséges; az emberek egymás közötti viszonyai a lehető leggyakorlatiatlanabbak, módszereik nem gazdaságosak, nem egzaktak; és aki hozzászokott, hogy ügyeit-dolgait logarléccel intézze, egyszerűen nem tudja komolyan venni az emberi kijelentéseknek legalább a felét. A logarléc! számok és vonalkák két hallatlan éleselméjűséggel egymásba dolgozott rendszere; két fehérre lakkozott, lapos trapéz-keresztmetszetű, egymásba csusszanó rudacska, melyek segítségével a legbonyolultabb feladatokat is szemvillanás alatt megoldhatjuk, és egyetlen gondolatot sem tékozlunk el közben; kis szimbólum a logarléc, ott hordjuk a kabátunk belső zsebében, és mintha kemény, fehér vonás szelné keresztül a szívünket: ha van logarlécünk, és valaki nagy dolgokat állít, vagy roppant érzelmekről szónokol, annyit mondunk csupán: Bocsánat, egy pillanatra, előbb számítsuk ki mindezeknek a hibahatárát és legvalószínűbb értékét!

Kétségtelen: szép, erőteljes elképzelése volt ez a mérnökhivatásnak. Vonzó jövendőbeli önarcképet készült keretezni máris: határozott arcvonású férfit, shag-pipával a fogai között, a fején sportsapkával, lábán pompás lovaglócsizmával, ahogy Fokváros és Kanada között utazgat, hogy cége hatalmas terveit megvalósítsa. Eközben arra is marad ideje, hogy néha-néha a technikai gondolkodás kincsestárából merített tanáccsal hozzászóljon a világ berendezésének és irányításának kérdéséhez, vagy találó mondásokat formáljon, mint például az alábbi, Emersoné, amelyet minden műhelyben ki kellene akasztani: „Az emberek úgy járnak-kelnek a földön, mint a jövendölések, és tetteik mind csak kísérletek és próbák, mert bármely tettet felülmúlhat a rákövetkező!” – Hogy pontosak legyünk, ezt a mondást már Ulrich állította össze, méghozzá Emerson több kijelentéséből.

Csak azt ki tudná megmondani mármost: miért nem egészen olyanok a mérnökök, ahogy az ennek a szellemnek megfelelne? Miért hordanak gyakran olyan óraláncot, amely mellényzsebükből egyszárú, meredek ívben vezet egy magasabban levő gombhoz, vagy esetleg két hullámvölgyet s egy hegyet képez hasuk felett, akárha költeményeinkben? Miért tűznek nagy gyönyörűséggel szarvasfogas melltűt vagy kis patkót a nyakravalójukba? Öltönyeik fazonja miért emlékeztet az első automobilokra? Végül: miért beszélnek oly ritkán egyébről, mint szakmájukról? és ha mégis, miért beszélnek olyan különösen, mereven, szenvtelenül, külsőségesen, mintha mondanivalójuk nem jönne a gégefedőjüknél mélyebbről? Az elmondottak korántsem érvényesek mindegyikükre, de érvényesek sokukra, és akiket Ulrich megismert, amikor először lépett munkaviszonyba egy gyár irodáján, ilyenek voltak, és akiket második alkalommal megismert, azok is ilyenek voltak. Elválaszthatatlanul a rajztáblájukhoz szegeződtek, szerették és csodálatra méltó megbízhatósággal gyakorolták hivatásukat; ha azonban valaki azt javasolta volna nekik, hogy gondolataik merészségével ne csak a gépekhez, de önmagukhoz is közelítsenek, úgy néztek volna rá, mintha olyasmire próbálná rávenni őket, hogy gyilkos szerszámként használjanak holmi békés kalapácsot.

Így ért gyors véget Ulrich második, érettebb kísérlete, hogy ezúttal a technika útján váljék rendkívüli emberré.

Első könyv I. rész. 10. Második kísérlet. A tulajdonságok nélküli ember moráljának kezdetei. 46–49. p.

Az eddig eltelt időn elgondolkozva Ulrich úgy csóválta volna a fejét, akárha lelke vándorlásáról mesélnének neki, a harmadik kísérleten azonban már nem csóválta volna. Érthető dolog, hogy a mérnök egyszerűen feloldódik hivatása sajátos közegében, ahelyett, hogy a gondolatvilág szabad végtelenjébe érkezne; hiába szállítják gépeit a világ valamennyi végébe. Hiszen éppúgy nem szükséges, hogy technikája lelkének merészségét és újdonságát magánlelkére vigye át, amiképpen a gép sem tudja az alapját képező differenciál- és integrálszámításokat önmagára alkalmazni. Más a helyzet a matematikával; ez maga a gondolkodás új tana, a szellem maga, benne lelhetők az idő forrásai, benne egy roppant méretű átalakulás eredete.

Ha ősi álmok megvalósulása, hogy repülni tudunk, és halak között utazhatunk, hegyóriások gyomrán fúrhatjuk át magunkat, isteni sebességgel küldhetünk üzeneteket, láthatjuk, szólni hallhatjuk a láthatatlant és a messzeséget, szólni a halottakat, csodatevő, gyógyító álomba merülhetünk, és eleven szemmel láthatjuk, milyenek leszünk majd húsz évvel a halálunk után, remegő fényű éjszakákon ezernyi e világ feletti és alatti dologról tudhatunk, melyekről hajdan senki sem tudott, ha a fény, a hő, az erő, a gyönyör, a kényelem emberiségünk ősálma mind – nos, akkor a mai kutatás nem csupán tudomány, de varázslat is, a szív és az agy legmagasabb rendű képességeinek ceremóniája, amelynek láttán Isten köpenye egyik redőjét a másik után libbenti-tárja; vallás is, amelynek dogmatikáját a matematika kemény, bátor, fürge, kés-hűvösségű és -élességű gondolkodástana világítja át és hordozza.

Bárhogy legyen is, nem tagadható, hogy ezek az ősálmok a nem matematikus elmék véleménye szerint egyszerre egész más módon valósultak meg, mint ahogy eredetileg képzelte volna bárki. Münchhausen postakürtje szebb volt, mint a gyári hangkonzerv, a hétmérföldes csizma szebb, mint a gépkocsi, Laurin birodalma szebb, mint egy vasúti alagút, a varázsgyökér szebb, mint egy képtávirat, s ha valaki anyja szívéről ehetett, s érthette utána a madarak hangját, szebb, mint egy állatpszichológiai értekezés a madárhangok kifejezésrezgéseiről. Miénk lett a valóság; elveszítettük álmainkat. Nem heverünk immár a fa alatt, nem nézzük a lábunk nagy- meg a második ujja között az eget, hanem alkotunk; de a gyomrunk se koroghat, elménk nem álmodozhat, ha derekas munkát várunk magunktól, ezért tehát jöjjön ki-ki bifszteke és még sok más ösztöke. Így van ez, bizony: mintha a régi jó, henye emberiség elaludt volna egy hangyabolyon, és amikor felébredt az új, belemásztak már a vérébe a hangyák, s azóta izeghet-mozoghat megszakadásig, akkor sem tudja kirázni magából ezt a bizsergető, állatias szorgosság-kényszert. Nem kell ide sok szó, manapság az emberek java része tudja, hogy a matematika démona belebújt életünk minden megnyilatkozási formájába. S talán az említettek nem hisznek mind az ördög históriájában, akinek eladhatjuk a lelkünk; mindazok azonban, akiknek konyítaniok kell valamelyest a lélekhez, mert jó lelkész-, történész- és művész-jövedelmet húznak-vonnak belőle, tanúsíthatják, mit tett a matematika: tönkretette őket, és hogy a matematika igen gonosz értelem forrása, amely az embert bár a föld urává, de a gép rabszolgájává változtatja. És e tudósítások szerint mind a belső kiszikkadás, az egyénben föllelhető metsző él és az összességben tapasztalható tompa közöny iszonyú kavarodása, az ember rettenetes elhagyatottsága a részletek cserépsivatagában, szívűnk elképesztő nyugtalansága, rosszindulata, közömbössége, pénzsóvárságunk, hidegségünk és erőszaktevő hajlamaink, korunk e tömérdek szörny-ismérve kizárólag annak a pusztításnak az eredménye, amit lelkünkben a logikailag éles gondolkodás okozott. És így már akkor is, amikor Ulrich matematikus lett, akadtak olyanok, akik az európai kultúra összeomlását jövendölték, mondván: kihalt az emberből a hit, a szeretet, az egyszerűség, a jóság; ha – milyen különös! – iskolás ifjúkorukban mind rosszak voltak matematikából. Bizonyítéka lett ez később számukra annak, hogy a matematika, az egzakt természettudomány anyja és a technika nagyanyja, annak a szellemnek is ősöreganyja, amelyből végül mérges gázok és harci repülők röppentek fel az égbe.

S ha akadt egyáltalán valaki, aki nem e veszedelmek tudatában élt, hát maguk a matematikusok és tanítványaik, a természettudósok voltak azok, mert ők mindebből annyit éreztek csupán, mint a gépjárműversenyzők, akik vadul beletaposnak a gázba-pedálba, és egyebet se látnak a világból, csak az előttük haladó konkurencia hátsó kerekét. Ulrichról viszont éppen azt az egyet mondhatjuk el biztonsággal, hogy a matematikát azok miatt szerette, akik – ki nem állhatták. Nem annyira tudományosan, inkább emberileg szeretett bele a tudományba. Látta, hogy a tudomány mindazokban a kérdésekben, ahol illetékesnek tartja magát, másképp gondolkodik, mint az átlagemberek. És ha a tudomnyos nézeteket életfelfogásnak, a hipotéziseket kísrletnek, az igazságot tettnek neveznénk, nem akadna olyan tekintélyes természettudós vagy matematikus, akinek életműve bátorságban és forradalmasító erőben messze túl ne szárnyalná a legjelesebb történelmi tetteket. Nem született még meg az az ember, aki hivőinek azt mondhatta volna: Lopjatok, öljetek, fajtalankodjatok – tanításunk oly erős, hogy bűneitek trágyalevéből kristálytiszta hegyiforrás-vizet bugyogtat majd: a tudományban viszont egy-két éves közökkel megtörténik rendre, hogy valami, ami addig hibának számított, hirtelen a nézetek összességét megfordítja, vagy épp egy jelentéktelen és lenézett gondolat gondolatok egész új birodalmának jogos uralkodója lesz, és az ilyen események ott nem jelentenek puszta pál- és felfordulást, hanem égi lajtorjaként vezetnek a magasba. A tudományokban olyan erőteljes, töretlen és pompás vonalúak a történések, akár a mesében. És Ulrich érezte: az embereknek épp csak fogalmuk sincs minderről; nem sejtik, mily módokon lehet manapság gondolkodni már; mert ha megtanulnának újszerűen gondolkodni, az életükön is változtatnának.

Felmerül persze a kérdés: hát a világon olyan nagyon fordítva megy-e minden, hogy szüntelenül ide-oda változtatgatni kell az irányát? De erre a világ rég megfelelt maga is, méghozzá kétféleképpen. Mert amióta létezik, az emberek többsége ifjúkorában a megváltoztatására esküdött. Nevetségesnek találták, hogy az öregek ragaszkodnak a meglévőkhöz, és a szívükkel gondolkoznak: e húsdarabkával, agyuk helyett. Ezek az ifjú emberek újra meg újra megállapították, hogy az idősebbek morális ostobasága ugyanúgy az új kapcsolódáslehetőségek hiányából fakad, mint a megszokott intellektuális tompaság, és nekik maguknak a teljesítmény, a heroizmus és a változtatás erkölcsisége a természetes. De lám: mire a megvalósítás éveihez értek, mit sem tudtak már az egészről, sőt, hallani sem akartak róla. Ez az oka, hogy sokan, akiknek a matematika vagy a természettudomány hivatást jelent, visszaélésnek tekintik, ha valaki Ulrichéhoz hasonló okból dönt egy tudomány mellett.

Ulrich azonban ennek ellenére, alig néhány évvel azután, hogy e harmadik pályára lépett, szakmai körök véleménye szerint nem csekély eredményekkel büszkélkedhetett.

Első könyv I. rész. 11. A legfontosabb kísérlet. 49–53. p. Tandori Dezső fordítása