Szofja Vasziljevna Kovalevszkaja gyermekkori emlékei Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijról

Szofja ismerkedése az irodalommal

[…] ha nagyon nagy a hideg, vagy nagy szél van, akkor a nevelőnő egyedül megy sétálni, mert az ő fogalmai szerint ezt el nem lehet mulasztani, engem pedig leküld a szalonba labdázni, hogy mégis mozogjak valamit. Labdázni nem nagyon szeretek, már tizenkét éves vagyok és felnőttnek tartom magam. Szinte sértésnek veszem, hogy feltételezi még rólam, hogy ilyen gyerekes játék mulattat, de azért szót fogadok nagy örömmel, hiszen másfélórai szabadság kecsegtet. A felső emeleten csak anya és Anjuta laknak, de most mindketten szobájukban vannak, a szalon üres. Körülfutok egypárszor a szobában, labdázva, de gondolataim másfelé járnak. Mint a legtöbb magányos gyermek, rendkívül gazdag álom és ábrándvilágban élek, amelyről a nagyoknak sejtelmük sincs. Szenvedélyesen szerettem a költészetet. Már magát a formát, a versmértéket is nagyon élveztem, mohón faltam az orosz verstöredékeket, amelyekre szert tehettem, és be kell vallanom, minél fellengzősebb volt a vers, annál jobban tetszett nekem. Jukovszkij balladái voltak hosszú ideig az egyetlen verspéldányok az orosz irodalomból, melyeket ismertem. Nálunk otthon senki sem érdeklődött különösebben eziránt a műfaj iránt. Elég nagy könyvtárunk volt ugyan, de főleg külföldi könyvekből állott, sem Puskin, sem Lermontov, sem Nyekraszov nem volt meg benne. Alig vártam, hogy Filinov Chrestomathiáját kézhez kapjam, amit tanítónk ajánlatára vettek meg. Olyan volt ez nekem, mint a kinyilatkoztatás. Mint egy bolond, úgy jártam le és fel és szavaltam rendületlenül hosszú versszakokat Mzyriból, vagy a Kaukázusi fogolyból, míg a nevelőnőm végre azzal fenyegetett, hogy elveszi a drága könyvet.

Szinte varázslatosan hatott rám a ritmus, annyira, hogy már öt éves koromban kezdtem verseket faragni, de a nevelőnőm nem tűrte, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Egészen egyéni fogalma volt a jól fejlett, normális gyermekről, aki majd példás angol missé fejlődik és a versírás egyáltalán nem volt összhangban ezzel a képpel, ezért üldözte olyan kegyetlenül költői kísérleteimet. Ha véletlenül kezébe akadt valami papírdarab telefirkálva rímeimmel, könyörtelenül vállamra tűzte, és öcsém vagy testvérem előtt elkezdte szavalni, persze kiforgatva, összenyomorítva.

De ez a nagy üldözés nem sokat használt. Tizenkét éves koromban szentül meg voltam győződve arról, hogy költőnő leszek. Nem írtam már le verseimet, mert féltem a nevelőnőtől, csak emlékezetben tartottam, mint a régi bárdok és labdámnak szavaltam. Mikor labdáztam a szalonban, rendesen hangosan mondtam el két versem, amelyre különösen büszke voltam. Hogyan beszél a beduin a lovával⁽¹⁾ és a Búvár érzelmei gyöngyhalászáskor. Még volt egy hosszú vers a fejemben olyan Undiné- és Mzyri-féle, de a 10 első versszak készült csak el, és én 120-ra terveztem.

De a múzsa tudvalevőleg szeszélyes és nem mindig jelentkezett a költői ihlet labdázás közben. Ha nem jelenik meg hívásomra a múzsa, nagyon kényes helyzetbe jövök, mert kísértések környékeznek minden oldalról. A szalon mellett van a könyvtár, tele idegen regényekkel, orosz folyóiratokkal. Szigorúan megtiltották, hogy olvassak, nevelőnőm nagyon kényes az olvasmányaimra. Kevés ifjúsági könyvem van és szinte kívülről tudom már mindeniket, de nevelőnőm nem engedi meg, hogy elolvassak egy könyvet, még ha ifjúsági is, mielőtt ő átnézte, minthogy nagyon lassan olvas és soha sincs ideje, majdnem krónikus könyvéhség tör ki rajtam és előttem most ilyen kincsek! Ki tudna ellenállni a kísértésnek. Egy kicsit küszködök magamban. Odamegyek egy könyvhöz, előbb csak nézegetem, lapozom, elolvasok néhány sort, aztán megint labdázom, mintha semmi sem történt volna. De lassanként elragad az olvasás. Az első kísérlet egész jól sikerült, hamar elfelejtek minden veszélyt és mohón falom egyik oldalt a másik után. Nem feltétlenül szükséges, hogy a regény első kötetése bukkanjak, éppen olyan nagy érdeklődéssel olvasom a közepét és kitalálom az elejét. Időnként labdázom egy kicsit, nagy óvatosan, hogy ha a nevelőnő visszajön, hallja, hogy játszom parancsa szerint.

Rendesen sikerül a csel. Jókor meghallom a nevelőnő lépteit a lépcsőn és sietve rakom el a könyvet, mielőtt még benyit, meg is van aztán győződve róla, hogy egész idő alatt labdáztam, mint ahogy az szófogadó gyermekhez illik. Talán kétszer vagy háromszor megtörtént gyermekkoromban, hogy úgy belemerültem az olvasásba, hogy se láttam, se hallottam, és a nevelőnő egyszer csak előttem termett, mintha a földből nőtt volna ki, persze rajta kapott.

Ilyenkor, mint minden nagyobb bűnözésnél, a legszigorúbb fegyverhez nyúlt. Elküldött apámhoz, mondjam el magam, hogy mit tettem. Ettől féltem legjobban.

47–49. p.

Anjuta első irodalmi kísérlete

– Hallgass ide! – mondta [Anjuta] – ha megígéred, hogy soha, akármi történjék is, ki nem kottyantasz semmit, elmondok neked egy nagy titkot.

Abban a pillanatban elpárologtak könnyeim, haragom elmúlt. Megesküdtem természetesen, hogy hallgatni fogok, mint a hal és türelmetlenül vártam, mit mond?

– Jöjj a szobámba – mondta ünnepélyesen –, mutatok neked valamit, valamit, amire egész biztosan nem gondolsz.

Erre bemegyünk szobájába, odavisz régi íróasztalához, amelyben, tudom, legféltettebb titkait őrzi. Minden sietség nélkül, lassan, hogy kíváncsiságomat még fokozza, kihúz egy fiókot, kivesz egy piros pecsétes, egész hivatalos külsejű borítékot, Epoha⁽²⁾ folyóirat felírással. A címzés Donna Nyikitisna Kuzmin. (Házvezetőnőnk, aki Anjutát imádja, tűzbe-vízbe menne érte.) Ebből a borítékból kihúz egy másik borítékot, ezzel a felírással: „Átadandó Anna Vasziljevna Korvin-Krukovszkijnak”. Végre idead egy nagy férfias betűkkel teleírott levelet. Most ugyan nincsen nálam, de annyiszor olvastam és újra olvastam fiatal koromban, annyira bevésődött emlékezetembe, hogy szinte szóról-szóra tudom most is.

„Nagyra becsült Anna Vasziljevna!

Kedves baráti bizalom hangján írt levele annyira érdekelt, hogy rögtön hozzáfogtam beküldött elbeszélésének olvasásához.

Bevallom, titkos félelemmel vettem kezembe elbeszélését. Mi folyóirat-szerkesztők, olyan gyakran vagyunk abban a kényes helyzetben, hogy fiatal írókat, akik megbírálásra küldik be hozzánk első irodalmi kísérleteiket, kiábrándítsunk, és ez önnel szemben különösen rosszul esett volna. De olvasás közben elmúlt aggodalmam, mindinkább átadtam magam az elbeszélésből kiáradó fiatalos közvetlenség, az őszinte, meleg érzések varázsának. Éppen ezek a sajátosságok annyira megkapóak önnél, hogy attól félek, most is befolyásuk alatt állok, azért nem is merek határozottan, részrehajlás nélkül felelni hozzám intézett kérdésére: »Fejlődhetik-e önből idővel nagy írónő?«

Egyet mondhatok, nagy örömmel közlöm elbeszélését folyóiratom legközelebbi számában, ami azonban kérdését illeti, azt tanácsolom, írjon, dolgozzék, a többit majd megmutatja az idő!

Be kell azonban vallanom, hogy sok kiforratlanság van még elbeszélésében, túlságos naivitás, sőt, bocsásson meg nyíltságomért, még nyelvtani botlások is. De mindez jelentéktelen hiba, melyet, ha fáradságot vesz, legyőzhet. Az összbenyomás nagyon kedvező. Ezért ismétlem: írjon, írjon. Nagyon örülnék, ha módját ejtené, hogy többet mondjon el nekem saját magáról: hány éves, milyen környezetben él? Fontos volna mindezeket tudnom, hogy tehetségét kellőképpen méltányolhassam.

Őszinte híve

Fjodor Dosztojevszkij.”

Elolvastam a levelet és meglepetésemben ugráltak a betűk szemeim előtt. Dosztojevszkij nevét ismertem már, gyakran említették utóbbi időkben asztalnál, vitatkozás közben, apa és testvérem. Tudtam, hogy egyike a legkiválóbb orosz íróknak. De miért ír Anjutának? Mit jelentsen ez? Egy pillanatig azt hittem, hogy testvérem bolonddá tart, ki akar nevetni hiszékenységemért.

Mikor végigolvastam a levelet szótlanul néztem rá, nem tudtam, mit mondjak. Anjuta eszemmel láthatólag élvezte csodálkozásom.

– Érted ezt? Érted? – kiáltotta végre örömtől izgatottan –, írtam egy elbeszélést, és anélkül, hogy szóltam volna bárkinek is, beküldtem Dosztojevszkijnek. És látod, jónak találja! Közölni fogja folyóiratában. Így teljesülnek titkos álmaim! Most orosz írónő vagyok. Szinte kiáltva mondta mindezt, alig tudta fékezni örömét.

97–99. p.

Testvérem a családban senkinek sem akart szólni diadaláról, tudta, hogy mindnyájan elrémülnének, még anya is, és rögtön szólnának apának. Apánk szemében pedig rettenetes bűn lett volna az, hogy engedély nélkül írt Dosztojevszkijnek, és kitette magát esetleges gúnyjának vagy leszólásának.

Szegény apa! Utálta a női írókat, olyan szabad életmóddal gyanúsította őket, ami semmilyen összefüggésben sincs az irodalommal. És őt rákényszerítse a sors, hogy írónőnek legyen az apja.

---

Érthető, hogy testvérem nem sietett apának dicsekedni sikerével. Éppen ez a titokzatosság, amely irodalmi szereplését körülvette, valami különös érdekességet is adott a dolognak.

100. p.

Első sikere nagyon felbátorította Anjutát és azonnal hozzáfogott egy újabb elbeszéléshez. Néhány hét alatt el is készült vele. Most a fiatal Mihail volt a hős, aki klastromban él, családjától távol, barátok felügyelete alatt. Dosztojevszkij sokkal jobban dicsérte ezt a második művet, érettebbnek találta, mint az elsőt. Mihail alakja némileg emlékeztetett Aljosára a Karamazov testvérekből [1880 – A szerk.]. Amikor néhány évvel később ezt a regényt, mindjárt megjelenése után, olvastam, rögtön feltűnt a hasonlatosság, említettem is Dosztojevszkijnek, akivel abban az időben sűrűn érintkeztem.

– Lehetséges – mondta Dosztojevszkij homlokára ütve –, de higgyen nekem, szavamra elfelejtettem Mihailt, mikor Aljosát kigondoltam. De önkéntelenül előttem lebegett volna? Lehetséges – tette hozzá elgondolkozva.

De ennek az elbeszélésnek a közlése nem folyt le olyan szerencsésen, mint az elsőé. Dosztojevszkij levele apa kezébe került és nagy baj lett belőle.

Megint szeptember ötödike volt, nevezetes nap családunk történetében. Mint rendesen, sok vendég gyűlt össze. Ezen a napon várták a postát is, amely rendesen hetenként egyszer jött. A házvezetőnő, aki Anjuta nevében levelezett Fjodor Mihajlovics-csal, szokott a postás elé menni, hogy átvegye a leveleket, mielőtt apa kezéhez jutnának. De most el volt foglalva a vendégekkel. Szerencsétlenségre a levélhordó felöntött kissé a garatra anya névnapjának tiszteletére, azaz tökrészeg volt, úgyhogy egy másik fiatalt kellett helyette küldeni, aki a házirendet nem ismerte. A postazsák apa szobájába került, anélkül, hogy valaki átnézte és a leveleket kiválogatta volna.

Apának rögtön feltűnt a gazdaasszonynak címzett ajánlott levél a Korszak pecsétjével. Hívatta a gazdasszonyt és kényszerítette, hogy a levelet ott mindjárt bontsa fel.

Képzelni lehet, jobban mondva el sem lehet képzelni az erre következő jelenetet. Szerencsétlenségre éppen ebben a levélben küldte el Dosztojevszkij a tiszteletdíjat Anjutának, 300 és egynéhány rubelt. Az, hogy Anjuta ismeretlen embertől titokban pénzt kap, olyan kínos és sértő volt apára nézve, hogy rosszul lett. Szívbajos volt és epekövek bántották. Az orvos véleménye szerint minden izgalom veszedelmes lehet rá nézve, sőt halálos is. Mindnyájan remegtünk ettől a katasztrófától. […]

103–104. p.

Apa megengedte, hogy Anjuta írjon Dosztojevszkijnek, azzal a kikötéssel, hogy a levelet előbb megmutatja, sőt azt is megígérte, hogy ha legközelebb Pétervárra megy, megismerkedhetik vele.

Amint már említettem, anya és Anjuta minden évben Pétervárott töltöttek néhány hetet, egy csomó nagynéni, csupa öreg kisasszony között. A Vaszilij Osztrovon laktak, és átengedtek anyáéknak 2–3 szobát. Apa rendesen otthon maradt, engem a nevelőnőmre bíztak. De ezúttal úgy határozott anya, legnagyobb örömömre, hogy engem is magukkal visznek, mert az angol nő már elment, az új svájciban pedig még nem bízott eléggé.

Januárban utaztunk el, kihasználandó még az utolsó jó szánutat.

108. p.

Megismerkedés Dosztojevszkijjel

Ahogy Pétervárra érkeztünk, azonnal írt Anjuta Dosztojevszkijnek, hogy látogasson meg. Fjodor Mihajlovics el is jött a meghatározott napon. Emlékszem, milyen lázasan vártak, már egy órával érkezése előtt figyeltünk minden csengetésre. De első látogatása nagyon rosszul ütött ki.

Apám nagyon bizalmatlan volt minden iránt, ami az irodalmi világgal függött össze. Ha meg is engedte, hogy testvérem megismerkedjen Dosztojevszkijjel, félve, remegő szívvel tette.

– Jegyezd jól meg, hogy nagy felelősség van rajtad, Liza – magyarázta anyámnak a búcsúzásnál. Dosztojevszkij nem a mi társaságunkból való. Mit tudunk róla? Csak azt, hogy most újságíró és azelőtt gonosztevő volt. Szép ajánlólevél. Az tagadhatatlan. Nagyon óvatos légy vele szemben!

Erre való tekintettel szigorúan meghagyta, hogy anya jelen legyen Anjuta és Fjodor Mihajlovics találkozásánál és egy percre se hagyja őket egyedül.

Én is kértem, hogy ott lehessek a szobában a látogatás alatt. Két német nagynéném is talált ürügyet, hogy bejöhessenek. Kíváncsian bámulták az írót, mint valami ritka állatot, végre letelepedtek a díványra és ott maradtak végig.

Anjuta bosszankodott, hogy az első találkozás, melyről annyit ábrándozott, ilyen kellemetlen körülmények között folyt le, mérges arcot vágott és konokul hallgatott. Fjodor Mihajlovics is kellemetlenül érezte magát a sok öreg nő között, ő is bosszankodott. Öregnek, betegnek látszott, mint mindig, ha rossz kedve volt. Idegesen sodorgatta szőke bajuszát, szakállát, miközben arca grimaszba torzult. Anya minden tőle telhetőt megtett, hogy érdekes beszélgetést kezdjen, szemmel láthatóan, félénken, zavartan próbált valami kellemeset, hízelgőt mondani, gondolkozott, vajon milyen kérdést lehetne feltenni.

Dosztojevszkij szándékos udvariatlansággal szófukar válaszokat adott. Végre kifogyva a beszédtémákból, anya is hallgatott. Félóra múlva Fjodor Mihajlovics vette kalapját és anélkül, hogy valakinek kezet nyújtott volna, ügyetlen meghajlással, sietve távozott.

Anjuta szobájába futott, ágyára vetette magát és elkezdett sírni.

– Mindig, mindig elrontanak mindent!

Szegény anya tulajdonképpen semminek sem volt az oka, mégis bűnösnek érezte magát. Bántotta, hogy haragszanak rá, mikor ő azon igyekszik, hogy mindenkinek eleget tegyen és ő is elkezdett sírni.

– Igen, te mindig ilyen vagy! Sohasem vagy megelégedve semmivel! Apa megtette, amit akartál, megengedte, hogy megismerkedj az ideáloddal, én egy egész órán át hallgattam gorombaságait és te még vádolsz minket! – és a szemrehányások közben zokogott, mint egy gyermek.

Szóval mindenki szomorú volt, a várva-várt látogatás, amelyre úgy készültünk, kellemetlen benyomást hagyott mindnyájunkban.

Öt nap múlva megint meglátogatott Dosztojevszkij, és most olyan jól ütött ki a dolog, hogy jobban nem is lehetett volna: sem anya, sem nagynénik nem voltak otthon, csak mi ketten Anjutával és a jég egyszerre elolvadt. Fjodor Mihajlovics kezén fogta Anjutát, leült a díványra és úgy beszélgettek, mint régi ismerősök. Már nem folyt az az erőltetett társalgás, mint a múltkor, amikor nagy keservesen ráncigálták elő az egyik unalmasabb témát a másik után. Anjuta és Dosztojevszkij is fesztelenül kibeszélték magukat, egymás szavába vágtak, tréfáltak, nevettek. Én is ott ültem szótlanul, egy percig sem vettem le szemem Fjodor Mihajlovicsról és mohón szívtam be minden szavát. Most egész más embernek láttam, egészen fiatalnak, olyan egyszerűnek, kedvesnek, okosnak. Igazán 43 éves volna már? – gondoltam. Három és félszer olyan idős, mint én és több mint kétszer olyan, mint a nővérem. És még nagy író is, akivel úgy lehet beszélni, mint egy pajtással. Éreztem, hogy nagyon megszerettem és egész közel férkőzött hozzám.

– Milyen gyönyörű testvére van – mondta Dosztojevszkij váratlanul; egy perccel előbb még egészen másról beszélt Anjutával, anélkül, hogy látszólag figyelembe vett volna engem.

Elpirultam örömömben és megtelt a szívem hálával Anjuta iránt, mikor Fjodor Mihajlovics megjegyzésére elbeszélte, milyen okos, jó leány vagyok, az egyetlen a családban, aki szeretem őt és mindenben segítem. Egészen felélénkült, mialatt engem dicsért, és kitalált mindenféle érdemeket. Végül még azt is elmondta, hogy verseket írok.

– Igazán nem is rosszak a korához!

Hiába tiltakoztam egy kicsit, befutott és kihozta a rímeimmel telt vastag füzetet, melyek közül Fjodor Mihajlovics mindjárt elolvasott egyet-kettőt, megdicsérte őket. Testvérem ragyogott az örömtől. Istenem, mennyire szerettem ebben a pillanatban. Úgy éreztem, odaadnám az életem ezért a két drága lényért.

Észre sem vettük és eltelt három óra. Egyszer csak megszólalt az előszoba-csengő. Anya hazajött a „Gasztino Dvor”-ból.

Nem tudta, hogy Dosztojevszkij nálunk van, bejött a szobába kalappal a fején, felpakolva a bevásárolt csomagokkal és mentegetőzött, hogy későn jön haza az étkezéshez.

Mikor olyan fesztelenül látta velünk ülni Fjodor Mihajlovicsot, nagyon elcsodálkozott, sőt meg is ijedt. Mit szólna ehhez Vaszilij Vasziljevics? – volt az első gondolata. De mi nyakába borultunk és mert olyan megelégedetten, boldogan látott minket, ő is felolvadt és azzal végződött a dolog, hogy ott marasztotta Fjodor Mihajlovicsot ebédre. Ettől a naptól fogva családtag volt közöttünk. Tekintettel rövid pétervári tartózkodásunkra, nagyon sűrűn jött hozzánk, háromszor-négyszer hetenként.

Különösen kellemesek voltak látogatásai mikor egyedül maradt vendégünk. Olyankor felélénkült és kiválóan kedves, elragadó volt. Általános beszélgetéseket nem szeretett Fjodor Mihajlovics. Monologizált, de csak akkor, ha az összes jelenlevők kellemesek voltak neki és feszült figyelemmel hallgatták. Ilyen feltétel mellett festői szépen, szemléltetően, gyönyörűen beszélt, ahogy soha senkit beszélni nem hallottam.

Néha elmondta regényeinek tartalmát, elmondott jeleneteket, eseményeket saját életéből. Élénken emlékszem például, hogyan írta le azokat a pillanatokat, mikor golyó általi halálra ítélve, bekötött szemmel állott a célzó katonák előtt, várva a „tüzet” jelt, hogyan hangzott fel ehelyett a dob, megérkezett a kegyelmi hír. Még egy elbeszélésére emlékszem. Testvérem és én is tudtuk, hogy Fjodor Mihajlovics epilepsziás, de olyan babonás félelemmel töltött el az a betegség, hogy világért sem mertünk volna csak egy szóval is célozni rá. Csodálkozásunkra maga beszélt róla, elmondta, milyen körülmények között kapta az első rohamot. Később egy egészen más verziót is hallottam; Dosztojevszkij akkor lett volna epilepsziássá, mikor mint fegyencnek testi büntetést kellett elszenvednie. A két elbeszélés nem is hasonlít egymáshoz, hogy melyik igaz, nem tudom, mert több orvostól hallottam, hogy ezzel a betegséggel velejár, hogy a beteg nem emlékszik betegségének keletkezésére, és a legkülönbözőbb meséket találja ki róla.

Akármint álljon is a dolog, Dosztojevszkij a következőket mondta el. Akkor tört ki rajta ez a betegség, mikor már nem kényszermunkában volt, hanem száműzetésben. Nagyon szenvedett magányától, hónapokig nem látott egy embert, akivel pár okos szót válthatott volna. Ekkor hirtelen megérkezik egy öreg barátja (elfelejtettem a nevet, melyet Dosztojevszkij említett.) Éppen húsvét vasárnapra virradó éjjelen történt. De elfelejtették a viszontlátás örömében, hogy milyen éjszaka van, otthon maradtak beszélgetve, nem gondoltak az időre, sem fáradságukra, szinte megrészegedtek saját szavaiktól. Arról beszéltek, ami mindkettőjüknek legdrágább volt, irodalomról, művészetről, filozófiáról, utoljára még vallásról is. Barátja ateista volt, Dosztojevszkij hívő, mindketten át voltak hatva meggyőződéseiktől.

– Van Isten! Van! – kiáltotta Dosztojevszkij magánkívül izgalmában.

Ebben a pillanatban megszólalt a közeli templom harangja, húsvéti hajnali misére híva a hivőket.

A levegő rezgésbe jött és tompán morajlott.

– És én éreztem – beszélte Fjodor Mihajlovics –, hogy az ég a földre jött s elnyelte. Megtaláltam igazán Istent és elteltem vele. Igen! Van Isten! kiáltottam, és a többire már nem emlékszem.

– Ti mind egészségesek vagytok, folytatta, sejtelmetek sincs arról a boldogságról, melyet mi epilepsziások érzünk közvetlenül a roham előtt. Mohamed azt állítja a Koránban, hogy látta a paradicsomot és volt benne. Minden okos bolond meg van arról győződve, hogy egyszerűen hazudik és csal! De nem! Nem hazudik! Igazán a paradicsomban volt epilepsziás rohama közben, melyben ő is szenvedett. Nem tudom, percekig, órákig, vagy hónapokig tart-e ez a boldogság, de higgyék el, szavamra, a világ összes örömeiért nem adnám.

Az utolsó szavakat szokott szenvedélyes suttogásával mondta. Mindnyájan szinte hipnotizálva maradtunk szavainak hatása alatt. Hirtelen ugyanegy gondolatunk támadt: mindjárt rohama lesz! Szája idegesen félrehúzódott, egész arca vonaglott.

Dosztojevszkij bizonyára kiolvasta tekintetünkből a nagy aggodalmat. Hirtelen elhallgatott, végigsimította arcát és gúnyosan mosolygott.

– Ne féljenek – mondta –, tudom mindig előre, mikor jön rám.

Nagyon kellemetlen és kínos volt, hogy eltalálta gondolatunkat, nem tudtuk, mit válaszoljunk. Fjodor Mihajlovics nemsokára ezután elment. Később elbeszélte, hogy tényleg azon éjjel borzasztó rohama volt.

Néha nagyon realisztikusan beszélt, egészen elfelejtette, hogy kisasszonyok is vannak jelen. Anyám kétségbeesett ilyenkor.

Egyszer elbeszélt például egy jelenetet regényéből melyet még fiatal korában tervezett. A hős jól és előkelően nevelt középkorú földbirtokos, beutazta a külföldet, jó könyveket olvasott, képeket és metszeteket vásárolt. Fiatal korában kitombolta magát, később lecsillapodott, volt felesége, gyermeke és köztiszteletnek örvendett. Egy reggel, mikor fölébredt, már besütött a drága nap hálószobájába; minden olyan tiszta, jó, barátságos körülötte. Saját magát is olyan tisztának, tiszteletreméltónak érzi. Megelégedés és nyugalom érzése áramlik keresztül rajta. Mint valami szibarita, nem siet felkelni, még nyújtani szeretné az általános, fokozódó jóléti állapotot.

Félálomban átéli még egyszer utolsó külföldi útjának egynehány szép percét. Újra látja a müncheni képtárban azt a különös fénysávot Szent Cecília meztelen vállain. Eszébe jut néhány okos mondat egy könyvből, melyet nemrég olvasott A világ szépségéről és harmóniájáról.

Egyszer csak, a kellemes ábrándozások és élmények tetőpontján kezdi kényelmetlenül érezni magát, de nem belső fájdalom, sem nyugtalanság, ami erőt vesz rajta. Akiknek régi, lőtt sebéből nem vették ki a golyót, azoknál fordul elő ilyesmi. Előbb még nem fájt semmi és hirtelen elkezd marni a régi seb és mar és mar.

Birtokosunk elkezd gondolkozni, tépelődni, mit jelenthet ez? Fájdalom? nem is fáj semmije! De szívében… éppen mintha macskák karmolnák erősebben, egyre erősebben.

Azt hiszi, talán valami visszaemlékezés! Próbálgatja, megerőlteti emlékezetét… Hirtelen valóban visszaemlékszik valamire, olyan élénken, olyan kézzelfoghatóan, hogy eltelik undorral, mintha nem is húsz év előtte történt volna, pedig húsz év óta egy percig sem nyugtalankodott emiatt.

Visszaemlékezett arra, hogy egyszer, egy átmulatott éjszaka után részeg barátai biztatására, hogyan követett el erőszakot egy tízéves kisleányon. Anyám összecsapta a kezeit.

– Fjodor Mihajlovics, könyörüljön, gyermekek vannak itt – könyörgött kétségbeesetten.

Akkor nem értettem Dosztojevszkij szavait, csak anya felháborodásából következtettük, hogy valami borzasztót mondhatott.

Különben nagyon jó barátok lettek anya és Fjodor Mihajlovics. Anya nagyon megszerette, ámbár tűrnie kellett néha egyet-mást.

Pétervári tartózkodásunk vége felé az az ötlete támadt anyámnak, hogy búcsúestélyt rendez és meghívja az összes ismerőseinket. Természetesen, meghívta Dosztojevszkijt is. Szabadkozott ellene, de szerencsétlenségre sikerült anyának rábeszélni őt.

Nagyon unalmas volt az estély. Szüleim már tíz év óta falun éltek, ezalatt pétervári társaságuk teljesen felbomlott, az élet régen szétszórta már régi ismerőseiket, barátaikat.

Ismerőseink közül egynéhány fényes pályát futott be azóta, sikerült magas állásokat elérniök. Mások elszegényedtek, koldusbotra jutottak, valahol a Vaszilij Osztrovtól távol eső vidékeken nyomorogtak. Ezeknek az embereknek már nem volt semmi közösségük egymással, mégis elfogadták mindannyian anyám meghívását és eljöttek búcsúestélyünkre, mert emlékeztek a „pauvre chère Lise”-re, a szegény kedves Lizára.

Nagy és vegyes társaság gyűlt össze nálunk. Volt a vendégek között egy miniszter neje és leánya, a miniszter is megígérte, hogy a vége felé benéz egy pillanatra, de nem tartotta meg ígéretét. Egy öreg, kopasz, német magas rangú államhivatalnok is eljött; csak arra emlékszem, hogy fogatlan szájával furcsán csámcsogott és anya kezét folyton csókolva ismételgette:

– Nagyon szép volt mama. A lányok közül egyik sem olyan szép!

Ott volt egy „végzett” földbirtokos is, a Keleti-tenger mellékéről jött Pétervárra valami jövedelmező állás után nézni, de hiába. Egész sereg tisztes özvegy, öreg kisasszony, néhány akadémikus, nagyapám ismerősei voltak még jelen. Nagynéném lakása elég nagy volt, de csupa kis szobából állott, tele a legkülönbözőbb ízléstelen bútorral, csecsebecsével, a két öreg kisasszony élethossziglan gyűjtött emlékeivel.

A levegő nyomasztó volt a sok embertől, égő gyertyáktól. Két fekete frakkos, fehér kesztyűs inas teát, édességet és gyümölcsöt szolgált fel.

Anyám már elszokott a nagyvárosi élettől, amelyet azelőtt olyan nagyon szeretett, most izgatott volt, titokban aggódott: Vajon olyan minden, mint ahogy kell? Nem túl régimódi? vidékies? Vajon nem fogják régi ismerősei úgy látni, hogy elmaradt a világtól?

A vendégek nem törődtek egymással. Mindenki unatkozott, de mint jól nevelt emberek, megszokták, hogy az ilyen unalmas esték kiegészítő részei életüknek, beletörődtek sorsukba zúgolódás nélkül és sztoikus nyugalommal viselték sorsukat.

El lehet képzelni Dosztojevszkijt ilyen társaságban. Külseje, alakja egészen más volt, mint a többié. Önmegtagadási rohamában szükségesnek látta frakkot venni. A frakk rossz, kényelmetlen volt és titokban egész éjjel bosszankodott rajta. Abban a pillanatban, amint küszöbünket átlépte, már mérgelődni kezdett. Kínosan érezte magát, mint minden ideges ember, teljesen ismeretlen társaságban, minél ostobábbnak, ellenszenvesebbnek, jelentéktelenebbnek látta a többieket, annál nagyobb zavarba jött. A zavar izgatta, keresett valakit, akibe belekössön.

Anya sietve bemutatta mindenkinél, de köszönés helyett valami érthetetlent mormogott és hátat fordított mindenkinek, legrosszabb a dologban az volt, hogy igényt tartott arra, hogy egész este vele foglalkozzék Anjuta.

A szalon egyik sarkába vezette és úgy tett, mint akinek nincs szándékában többet elengedni. Ez természetesen beleütközött a legelemibb társasági formába⁽³⁾, de Anjutával se volt nagyon szigorúan illedelmes a viselkedése. Beszélgetés közben megfogta a kezét, egész közel hajolt füléhez. Anjuta maga is kényelmetlenül érezte magát. Anya egészen kétségbe volt esve. Eleinte finoman próbálta Dosztojevszkij értésére adni, hogy nem való így viselkedni; véletlenül elment előttük, elhívta Anjutát, hogy valami megbízással elküldje. Anjuta már felállott, de Fjodor Mihajlovics a legnagyobb nyugalommal visszatartotta.

– Várjon csak Anna Vasziljevna, még nem mondtam el végig!

De most már egészen elvesztette anya a türelmét.

– Bocsásson meg, Fjodor Mihajlovics, de mint háziasszonynak, más vendégekkel szemben is van kötelezettsége” – és elvitte testvéremet.

Fjodor Mihajlovics megharagudott, visszavonult egy sarokba, durcásan hallgatott és gúnyosan mért végig mindenkit.

A vendégek között volt egy, aki iránt első perctől kezdve ellenszenvet érzett. Valami távoli rokonunk (Schubert részről) egy fiatal német testőrhadnagy. Nagyon elegánsnak tartották, szép volt, okos, művelt, a legjobb társaságban mozgott, minden meg volt nála, ami a társaságbeli fiatalemberhez illik, és minden mértékkel és nem túlzottan. Karriert is csinált, ahogy éppen illik, nem túl gyorsan, de lassan és biztosan. Tudott szívességeket tenni, ahol kellett, de észrevehető célzatosság és hajlongások nélkül.

Rokoni jogánál fogva udvarolt unokatestvérének, ha a nagynéniknél találkoztak, de ezt is mértékkel, nem feltűnően, amellett sejtetve, hogy szándékai vannak.

Mint az ilyen esetekben rendesen, mindenki tudta, hogy ő a valószínű és kívánatos vőlegény, de úgy tettek, mintha eszük ágába sem jutna erre gondolni. Még anyám is csak félszavakkal, célzásokkal érintette a dolgot, ha négyszemközt maradt a nagynénéinkkel. Dosztojevszkijnek elég volt, hogy ezt az öntelt, szép, magas alakot lássa, azonnal ádázul gyűlölni kezdte.

Az ifjú vértes főhadnagy végig ült egy karosszékben és teljes szépségében érvényesítette új, elegáns nadrágját, amely szorosan simult hosszú, karcsú lábaihoz. Vállrojtjait rázogatta és könnyedén testvérem felé hajolva, valami mulatságosat beszélhetett el. Anjuta még zavarban volt a Dosztojevszkij eset miatt, és szokott merev társadalmi mosolyával: „jámbor angyali mosollyal”, ahogy az angol nevelőnő csípősen mondani szokta, szórakozottan hallgatta.

Mikor Fjodor Mihajlovics meglátta ezt a csoportot, kész regényt szőtt magának. Anjuta ki nem állhatja, megveti ezt a germánt, ezt a képzelgő pimaszt”, de szülei minden áron össze akarják hozni őket, hogy összeházasodjanak.

Csakis azért rendezték a mai estélyt. Dosztojevszkij komolyan hitt is e kitalált mesében és nagyon dühös lett.

Az akkori társaság napi témája ezen a héten egy angol pap könyve körül forgott, amely párhuzamot vont az ortodoxia és a protestantizmus között. Ebben az orosz-német körben általános érdeklődést keltett a meginduló eszmecsere, a társalgás élénkebb lett, mihelyt megpendítették azt a témát. Anya, aki maga is német származású volt, megjegyezte, hogy már annyiban is fölényben van a protestantizmus az ortodoxia fölött, hogy a protestánsok gyakrabban olvassák az evangéliumot.

– De hát szalon-hölgyeknek írták-e az evangéliumot? – pattant fel hirtelen Dosztojevszkij, aki eddig konokul hallgatott. Hiszen ott az áll: „kezdetben teremtette az Isten a férfit és a nőt”, azután: „A férfi elhagyja apját és anyját és követi feleségét”. Így értelmezte Krisztus a házasságot. És mit szólnak ehhez mindazok az anyák, akik csak azon törik a fejüket, hogyan helyezzék el minél előnyösebben leányaikat?

Dosztojevszkij szokatlan pátosszal mondta ezeket. A szó teljes értelmében összeesett, ha izgatott volt és szavai úgy röpködtek szét, mint valami nyilak. Egész különös hatást ért el. A jól nevelt németek rábámultak és elhallgattak és csak percek múlva értették meg mindnyájan a nagy tapintatlanságot, akkor aztán elkezdtek össze-vissza beszélni, hogy eltussolják. Dosztojevszkij haragosan, kihívóan mérte végig őket, visszabújt a sarokba és egész este egy szót sem szólt többet.

Mikor legközelebb megint eljött, próbálta anya hidegen fogadni, kimutatni, hogy meg van sértve, de csodálatosan jó és lágyszívű volt, nem tudott senkire sokáig haragudni, legkevésbé olyan emberre, mint Fjodor Mihajlovics, nemsokára megint helyreállt közöttük a régi jó barátság.

De megváltozott ettől az estétől kezdve teljesen a viszony Anjuta és Fjodor Mihajlovics között, mintha érzelmük egészen más fázisba ment volna át. Most már nem imponált többet Dosztojevszkij Anjutának, sőt ellenkezőleg, szinte jól esett bosszantania, ellentmondania neki; Dosztojevszkij pedig olyan ideges volt, mint még soha, mindig veszekedett. Számon kezdte kérni, hogyan töltötte azokat a napokat, amelyeken nem találkoztak, ellensége lett mindenkinek, aki iránt Anjuta a legkisebb rokonszenvet mutatta is. Nem jött ritkábban hozzánk, sőt inkább sűrűbben és tovább maradt, mint azelőtt, habár egész idő alatt torzsalkodtak.

Ismeretségük elején lemondott Anjuta minden meghívást, amikor Dosztojevszkijt várta, és ha belépett a szobába, senki másra nem nézett. Most minden megváltozott; ha bejött és mások is voltak ott, Anjuta nyugodtan folytatta tovább a beszélgetést.

Ha meg volt híva, mikorra Dosztojevszkijt vártuk, lemondó levelet írt neki és kimentette magát. Másnap eljött Fjodor Mihajlovics, de már haragosan lépett be. Anjuta úgy tett, mintha nem venné észre rosszkedvét, elővette kézimunkáját és varrni kezdett. Erre még jobban haragudott Dosztojevszkij. Leült egy sarokba és komoran hallgatott. Testvérem is hallgatott.

– Hagyja már abba azt a varrást – mondta végre, már nem tudott tovább uralkodni magán és kivette a kézimunkát kezéből. Testvérem keresztbe fonja karjait és tovább hallgat.

– Hol volt tegnap? – kérdi Fjodor Mihajlovics haragosan.

– A bálban! – feleli testvérem egykedvűen.

– Táncolt?

– Természetesen!

– Az unokafivérével?

– Vele és másokkal!

– s ez mulattatja magát? – folytatta Dosztojevszkij a vallatást.

Anjuta vállat vont.

– Ha nincs semmi jobb, akkor ez is jó – feleli és megint kézimunkája után nyúl.

Dosztojevszkij szótlanul nézi néhány pillanatig.

– Üres, balga leány, ennyi az egész! – mondja végre.

Ilyen modorban társalognak most gyakran.

Vitatkozásuk állandó és legégetőbb tárgya a nihilizmus volt. A szócsata e kérdésben olykor jóval éjfélen túl tartott. Mentül többet beszélt mindkettejük, annál jobban nekihevültek és a harc végső tüzében már olyan véleményeket mondottak ki, amelyek sokkal túlzottabbak voltak, mint valóságos álláspontjuk. – Az egész mai fiatalság érzéketlen és fejletlen! – ordított néha Dosztojevszkij. Drágább nekik a fényes cipő, mint Puskin!

– Puskin már túlhaladott álláspont a mai korban – jegyezte meg nyugodtan testvérem. Jól tudta, hogy semmi sem hozza ki hamarabb sodrából Dosztojevszkijt, mint valami tiszteletlen megjegyzés Puskinról.

Dosztojevszkij magánkívül volt dühében. Gyakran fogta a kalapját és ünnepélyesen kijelentette, hogy egy nihilistával nem lehet vitatkozni és soha többet át nem lépi küszöbünket. Másnap természetesen megint eljött, mintha semmi sem történt volna.

Miközben egyre rosszabbodott látszólag a viszony Anjuta és Dosztojevszkij között, a mi barátságunk folytonosan erősbödött. Egyre jobban lelkesedtem érte, teljesen befolyása alatt állottam. Természetesen észrevette azt a nagy rajongást és kellemesen érintette. Mindig mint példaképet állított testvérem elé.

Ha nagyon mély gondolatot, vagy zseniális paradoxont mondott ki Dosztojevszkij az új erkölcsök ellen, hirtelen eszébe jutott Anjutának, hogy úgy tegyen, mintha nem értené… az én szemeim csillogtak az elragadtatástól, de ő készakarva banális, fitymáló, sekélyes választ adott, csakhogy bosszantsa.

– Üres, jelentéktelen kis lelke van – tört ki ilyenkor Fjodor Mihajlovicsból. A testvéréinek való dolog ez! Még gyermek, de mennyire ért már engem! Mert finom a lelke!

Én elpirultam örömömben, ha kellett volna, darabokra vágatom magam, hogy bebizonyítsam, mennyire értem!

Lelkem mélyén nagyon jól esett, hogy Dosztojevszkij már nincs annyira elragadtatva testvéremtől, mint ismeretségünk elején. Nagyon szégyelltem, hogy ilyen érzés lappang bennem, szemrehányást is tettem magamnak miatta, valamint azért is, hogy a testvéremhez most olyan más vagyok. Szinte öntudatlanul megnyugtattam lelkiismeretem azzal, hogy ezentúl gyöngédséggel, szolgálatkészséggel teszem jóvá titkos bűnöm. A lelkiismeret-furdalások dacára is ujjongtam magamban, valahányszor Anjuta és Dosztojevszkij veszekedtek. Fjodor Mihajlovics barátnőjének nevezett – én, naiv lélek, azt hittem, hogy közelebb állok hozzá és jobban megértem, mint a testvérem.

Még külsőmet is kiemelte Anjuta rovására.

– Azt képzeli, hogy maga nagyon szép – mondta testvéremnek. De kis testvére sokkal szebb lesz majd, mint maga! Több kifejezés van az arcában, és cigány szeme! Maga pedig csinos kis német! Ennyi az egész!

Anjuta megvetően mosolygott, én boldogan szívtam magamba az újszerűt, szépségem dicséretét.

És lehet, hogy úgy is van – mondtam magamban szívszorongva. Már azon gondolkoztam, hogyan lehetne úgy berendezni a dolgot, hogy testvéremet ne sértse, hogy Dosztojevszkij ennyire előnybe részesít. Szerettem volna tudni, mit gondol minderről Anjuta, és vajon igazán szép leszek-e, ha megnövök. Különösen ez az utóbbi kérdés izgatott nagyon. Pétervárt egy szobában aludtunk testvéremmel és este, lefekvés közben fejlődtek ki a legbizalmasabb beszélgetések közöttünk.

Anjuta rendesen a tükör előtt áll, hosszú szőke haját fésüli és két fonatba rendezi el éjszakára. Ehhez sok idő kell: haja nagyon sűrű, selymes, szereti sokszor keresztülhúzogatni a fésűt rajta. Én már az ágyon ülök, levetkőzve, térdeimet átkulcsolom, és azon gondolkozom, hogyan kezdjek bele abba, ami legjobban érdekel.

– Milyen furcsa dolgokat mondott ma Fjodor Mihajlovics – kezdem végre, és igyekszem teljesen közömbösnek látszani.

– Mit? – kérdezi testvérem szórakozottan, bizonyára régen elfelejtette már a nekem oly fontos beszélgetést.

– Hát azt, hogy nekem cigány szemem van és szép leszek, – mondom, és érzem, hogy fülig elpirulok.

Anjuta keze lehanyatlik, felém fordítja arcát, miközben nyakát festői módon hajtja le.

– Te azt hiszed, hogy Fjodor Mihajlovics téged szépnek talál, szebbnek, mint engem? – kérdezi és titokzatosan mosolyogva néz rám.

Alattomos mosolyával, gúnyos, zöld szemeivel kibontott szőke hajával tisztára vízi tündér.

Éppen mellette az ágyával szemközt áll a nagy trümo tükör, meglátom benne saját barna kis arcocskámat és összehasonlíthatom magam vele. Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes lett volna nekem ez az összehasonlítás, de testvérem hideg, fölényes hangja bosszant, nem akarom megadni magam.

– Az ízlések különbözők – mondom haragosan.

– Igen, van egész különös ízlés is – jegyzi meg Anjuta nyugodtan és tovább fésüli haját.

Már eloltottuk a gyertyát, és én, arcomat párnámba rejtve, továbbfűzöm magamban az előbbi témát.

Hiszen mégis lehetséges, hogy Fjodor Mihajlovicsnak olyan az ízlése, hogy tetszem neki, gondolom magamban és egész gépiesen, mint ahogy gyermekkoromban szoktam, elkezdek gondolatban imádkozni: Édes Istenem! Legyen az egész világ, mindenki elragadtatva Anjutától, csak azt tedd meg, hogy Fjodor Mihajlovicsnak én legyek a legszebb! De ebből az illúzióból kegyetlenül kiábrándított a legközelebbi jövő.

A zene is ama számos „kellemetes tehetség” közé tartozott, melyeknek gyakorlására erősen buzdított Dosztojevszkij. Eddig úgy tanultam zongorázni, mint a többi magamfajta kis leány, minden különösebb szenvedély vagy ellenszenv nélkül. Közepes hallásom volt, de mert öt éves korom óta naponta másfél órát játszottak velem skálát és gyakorlatokat, 13 éves koromig, könnyű ujjakra, jó billentésre tettem szert és elég nagy gyakorlatra a kottaolvasásban. Egyszer, ismeretségünk legelején játszottam Dosztojevszkijnek valamit, amit már nagyon jól tudtam „Variációk orosz dalmotívumok fölött”. Fjodor Mihajlovics nem értett a zenéhez. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknél a zeneélvezet tisztán szubjektív okokkal függ össze, a hangulattól, melyben az adott pillanatban vannak.

Néha a legnagyszerűbb művészi előadás is csak ásítást vált ki belőlük, máskor az udvaron csipogó verkli is könnyekig meghatja őket.

Mikor játszottam előtte, éppen fogékony, meghatott hangulatban volt, el volt ragadtatva játékomtól és elragadtatta magát szokott módon, a legtúlzottabb dicséretekkel halmozott el: tehetségem van, lelkem, a jó Isten tudja még mim! Attól a naptól kezdve természetesen szenvedéllyel játszottam. Kértem anyát, taníttasson jó tanárnál és pétervári tartózkodásunk alatt minden szabad percemet a zongoránál töltöttem, úgyhogy három hónap alatt igazán sokat haladtam.

Most meglepetést akartam szerezni Dosztojevszkijnek. Egyszer azt mondta, hogy az összes zeneművek közül a Beethoven Pathétique szonátáját szereti legjobban, rég elfelejtett érzések világába viszi mindig vissza ez a zenemű. Sokkal nehezebb volt ugyan az összes eddig tanult daraboknál, mégis elhatároztam, hogy mindenáron megtanulom, és nagy fáradtsággal el is értem, hogy elég tűrhetően játszottam. Most csak a kedvező pillanatra vártam, hogy Dosztojevszkijt megörvendeztessem vele. Nemsokára el is jött a jó alkalom.

Már csak öt-hat nap volt hátra elutazásunkig. Anya és az összes nagynénik ebéden voltak a svéd követnél, családunk régi barátjánál. Anjuta már belefáradt a sok meghívásba és ebédbe, fejfájás ürügye alatt lemondott. Egyedül maradtunk otthon. Ezen az estén eljött Dosztojevszkij. A közeli elutazás, a tudat, hogy senki sincs itthon és hogy ilyen esték nemigen fognak ismétlődni, valami különös hangulatba ringatott minket. Fjodor Mihajlovics is, egész furcsán, ideges volt, de nem olyan ingerlékeny, mint az utóbbi időben, hanem ellenkezőleg, lágy és gyöngéd.

Íme, most a legkedvezőbb pillanat! El fogom játszani neki kedvenc szonátáját. Már előre örültem, hogy milyen nagy élvezetet szerzek majd vele.

Elkezdtem játszani. Annyira igénybe vette teljes figyelmemet a nehéz darab, kénytelen voltam minden hangra figyelni, hogy melléje ne üssek, annyira belemerültem a játékba, hogy nem vettem észre, mi történik körülöttem. Bevégeztem – azzal a jóleső tudattal, hogy jól játszottam. Kellemes fáradtságot éreztem kezemben. Még teljesen a zene hatása alatt, abban a kellemes izgalomban, amelyet a jól végzett munka kelt, vártam a megérdemelt dicséretet. De körülöttem minden csendes volt. Körülnézek, senki sincs a szobában.

Megállott a szívem dobogása. Még nem tudtam, mit gondoljak, de semmi jót sem sejtve, bemegyek a másik szobába. Itt sincs senki! Félrehúzom az ajtófüggönyt és ott látom végre a kis soksarkú szalonban Anjutát és Fjodor Mihajlovicsot.

De Istenem! Mit láttam! Ott ültek egymás mellett a kis díványon. A szobát gyengén világította meg a nagy ernyős lámpa, testvérem arca éppen árnyékban volt, nem láthattam jól, de Dosztojevszkij vonásait tisztán kivehettem, sápadt és izgatott volt. Anjuta kezét kezében tartotta és föléje hajolva, azzal a szenvedélyes, szaggatott suttogással, melyet annyira szerettem, izgatottan beszélt hozzá.

– Galambocskám, Anna Vasziljevna, gondolja meg, hogy szerettem az első pillanattól kezdve, melyben megláttam; igen, még előbb is sejtettem már leveleiből. Nem barátsággal szeretem, hanem szenvedéllyel, egész lényemmel…

Minden elsötétedett szemeim előtt. Keserű elhagyatottság, véres árulás érzése fogott el hirtelen, és minden csepp vérem, amely előbb szívembe gyűlt, most agyamba tódult. Elengedtem a függönyt és kirohantam a szobából. Hallottam mögöttem lezuhanni a széket, amelyet vigyázatlanul fellöktem.

– Te vagy az, Szonja? – kiáltotta utánam ijedten Anjuta. De én nem feleltem és addig meg sem álltam, amíg a hosszú folyosó végén hálószobánkba nem értem. Sietve vetkőzni kezdtem, a gyertyát meg sem gyújtottam, csak úgy téptem le magamról ruhámat, félig öltözötten az ágyba vetettem magam és beástam fejem a paplan alá. Csak attól az egytől féltem, hogy testvérem értem jön és visszahív a szalonba. Egyiket sem tudtam volna most látni.

Eddig még soha nem érzett keserűség, sértődés, szégyen töltötte el lelkem, főleg szégyen és sértődés. A jelen pillanatig sohasem adtam magamnak számot, még legtitkosabb gondolataimban sem arról, hogy én Dosztojevszkijbe szerelmes vagyok. Csak tizenhárom éves voltam ugyan, de nagyon sokat olvastam és hallottam már szerelemről, de azt hittem, hogy csak a könyvekben van az úgy, hogy az emberek szerelmesek lesznek, nem az igazi életben. Dosztojevszkijről azt gondoltam, hogy mindig úgy leszünk vele, mint ezekben a hónapokban.

És egyszerre vége mindennek, mindennek! – állapítottam meg kétségbeesetten, és csak most, mikor teljesen elveszettnek láttam mindent, éreztem milyen boldog voltam ezekben a napokban, tegnap, ma, még néhány pillanat előtt is – és most. Istenem! Most! Most sem mondtam ki nyíltan magamban sem, mi veszett el, minek van vége, csak azt éreztem, hogy számomra minden elvirágzott már, nem érdemes élni.

És miért tartottak engem bolonddá, miért titkolóztak, miért alakoskodtak? – vetettem szemükre haragomban igazságtalanul.

Hát csak szeresse, vegye el feleségül, mi közöm hozzá? – mondtam magamban később. De könnyeim csak úgy patakzottak és szívemben eddig ismeretlen, elviselhetetlen fájdalmat éreztem.

Telt az idő. Most már azt szerettem volna, ha Anjuta értem jön. Haragudtam rá, hogy nem néz felém. Nem törődnek velem, felőlük meg is halhatnék! Istenem, ha igazán meghalnék! Végtelenül sajnáltam magam hirtelen, és könnyeim még jobban megeredtek.

Vajon mit csinálnak most! Milyen jó lehet nekik! – gondoltam magamban, és leküzdhetetlen vágy ébredt bennem erre a gondolatra odarohanni hozzájuk és gorombaságokat mondani nekik. Kiugrottam ágyamból és izgalomtól reszkető kézzel próbáltam gyufát keresni, hogy világot gyújtsak és felöltözködjem. De nem találtam.

Ruháimat szétszórtam a szobában, sötétben nem tudtam felöltözködni, a szobalányt behívni szégyelltem; újra az ágyra vetettem magam és tehetetlen, reménytelen elhagyatottságomban megint csak sírni kezdtem.

Az első könnyektől hamar kifárad az ember, ha szervezete nem szokta meg a szenvedést. A nagy kétségbeesés csúcspontja tompa merevségbe megy át.

A szalonból egyetlen egy hang sem hatolt hozzám, csak a szomszédos konyhából szűrődött át a cselédek beszélgetése, tányérok, evőeszközök csörömpölése, éppen vacsorálni készültek. Mindenki jókedvű, mindenki boldog, csak én vagyok elhagyatott!

Végre, nekem úgy tetszett, egy örökkévalóság telt már el, éles csengetést hallottam. Megérkezett anya és a nénikék az ebédről. Hallottam az inas siető lépteit, ment ajtót nyitni, azután friss, jókedvű, vidám hangok csendültek meg az előszobában, mint mindig, ha látogatóból érkeztek vissza. Dosztojevszkij biztosan itt van még, vajon elmondja Anjuta anyának ma, vagy holnap, hogy mi történt? – gondoltam magamban és már hallottam Dosztojevszkij hangját belevegyülni a többiek beszédjébe. Elbúcsúzik, siet elmenni. Feszült figyelemmel még azt is hallom, hogyan húzza fel sárcipőjét. Megint becsapódik az előszoba ajtó, kis vártatva Anjuta léptei hangzanak a folyosón. Kinyitja az ajtót és egy éles fénysáv éppen arcomra vetődik. Ez a vakító világosság rettenetesen bánt, kisírt szemeim megfájdulnak tőle és valami fizikai ellenségeskedés ébred bennem hirtelen testvérem iránt.

Az utálatos, még örül! – mondtam magamban keserűen. Gyorsan falnak fordultam s úgy tettem, mintha aludnék.

Anjuta nem sietett, a szekrényre tette gyertyáját, aztán ágyamhoz jött és pár percig szótlanul állott mellettem.

Én mozdulatlanul feküdtem, visszatartottam a lélegzetem.

– Látom, hogy nem alszol – mondta végre.

Még mindig hallgattam.

– Hát ha duzzogni akarsz, csak duzzogj, neked rossz, nem tudsz meg semmit! – szólt és vetkőzni kezdett, mintha semmi sem történt volna. Emlékszem, milyen álmom volt azon az éjszakán. Általában különös, hogy valahányszor valami nagy bánatom volt, mindig gyönyörű szépet álmodtam utána. De milyen rettenetes azután az ébredés. Még az álom hatása alatt vagyunk, a tegnapi sírástól még fáradt testünket a pár órai élénk álom utáni kellemes ellankadás tartja fogva, valami fizikai jóérzés tölti el, a visszaállott harmónia érzése. Hirtelen, mint egy kalapács ütése sújt ránk a tegnapi retteneten, jóvátehetetlen esemény emléke, lelkünket elfogja a továbbélés, tovább kínlódás kényszerének tudata.

Sok baj van az életben! Mindenféle szenvedés visszataszító. Nehéz az első, nagy kétségbeesés paroxizmusa, mikor egész lényünk fellázad és nem akar hadakozni, és a veszteség teljes nagyságát nem tudja felmérni. Talán sokkal rosszabb még az egymásután jövő hosszú, hosszú napok sora, mikor az ember elsírta már összes könnyeit, a nagy tombolás lecsillapult, nem megy fejével neki a falnak, csak csendesen észreveszi, hogy a rászakadt nagy fájdalom nyomása alatt milyen rombolás, tönkremenés folyamata indult meg, kívülállóknak észrevehetetlenül, lelkében. Kínos, szomorú mindez, de mégis a szomorú valóságra ébredés első pillanatai, az öntudatlanság rövid időköze után a lehető legkínosabbak.

Az egész következő nap lázas várakozásban leit el. Mi fog történni? Testvéremtől nem kérdeztem semmit. Még mindig bosszankodtam rá, ha már nem is éppen annyira, mint tegnap, de igyekeztem elkerülni.

Mikor látta, hogy olyan szerencsétlen vagyok, közeledni próbált, gyöngéd akart lenni, de én elutasítottam durván, hirtelen nagy düh keletkezett bennem. Most ő is megsértődött és magamra hagyott szomorú gondolataimmal.

Nem tudom miért, az az érzésem volt, hogy Dosztojevszkij eljön hozzánk és akkor valami borzasztó fog történni, de nem jött. Asztalhoz ültünk, és még mindig nem jelent meg.

Este megtudtam, hogy hangversenyre megyünk. Mialatt az idő telt és még mindig nem jött, kezdtem kisé megkönnyebbülni, sőt valami homályos, határozatlan remény is kezdett ébredni bennem.

Hirtelen eszembe jutott: Testvérem bizonyára lemond a hangversenyről, itthon marad, és Fjodor Mihajlovics majd eljön hozzá, ha egyedül lesz.

Féltékeny szívem görcsösen húzódott össze erre a gondolatra.

De Anjuta nem mondott le a hangversenyről, velünk jött és egész este nagyon jókedvű, beszédes volt. Mikor hazajöttünk és már ágyban voltunk, nem állottam ki tovább, amint a gyertyát eloltotta, megkérdeztem, anélkül, hogy ránéztem volna:

– Mikor jön hozzád Fjodor Mihajlovics?

Anjuta mosolygott. – Hiszen te nem akarsz tudni semmit, nem akarsz velem beszélni, neked duzzogni méltóztatik!

Olyan szelíd, lágy hangon mondta ezt, hogy szívem hirtelen meglágyult, megint nagyon megszerettem.

Hogyne szeretné őt, mikor olyan csodálatos, én pedig milyen rossz, gonosz vagyok – gondoltam magamban túláradó szégyenérzettel.

Odamásztam hozzá az ágyba, hozzásimultam, és elkezdtem sírni. Ő simogatta a fejemet.

– Ne sírj már, kis bolondom! De milyen kis buta vagy – ismételgette gyöngéden. Aztán nem tudott tovább uralkodni magán, hirtelen elkezdett nevetni. De ilyet! Beleszeretni! És kibe? Valakibe, aki három és félszer olyan idős, mint te!

Ezek a szavak, ez a nevetés lelkemben hirtelen bolondos valómat betöltő reménységet keltettek.

– Hát igazán nem szereted? – kérdeztem súgva, az izgalomtól visszafojtott lélegzettel.

Anjuta gondolkozóba esett.

– Látod – kezdte, és látszott, mennyire keresi a szavakat. – Én természetesen… én nagyon szeretem és nagyon tisztelem! Olyan okos, jó, zseniális! Egészen felélénkült, de nekem elszorult a szívem.

– De hogyan magyarázzam meg neked? Én nem úgy szeretem, mint ahogy ő…, szóval én nem úgy szeretem, hogy férjhez menjek hozzá! – tört ki belőle hirtelen.

Istenem, milyen világosság lett egyszerre bennem! Ráborultam testvéremre, összecsókoltam arcát, kezét, nyakát. Anjuta még sokáig beszélt.

– Látod, néha én magam is csodálkozom, hogy nem tudom szeretni! Olyan jó ember. Eleinte azt hittem, hogy talán szeretni fogom. De egészen más asszony kell neki, mint én. Az ő felesége egészen, teljesen neki kell hogy szentelje magát, oda kell hogy adja egész életét, és csak rá kell, hogy gondoljon. És én erre nem vagyok képes, én is akarok élni! Azután olyan ideges, nagyigényű. Teljesen magához ragad, mellette eltűnök, nála sohasem vagyok én magam!

Mindezt nekem mondta ugyan Arajuta, de inkább saját maga előtt akarta tisztázni a dolgot. Úgy tettem, mintha érteném az egészet, és vele éreznék, de szívem mélyén azt gondoltam: Istenem, milyen boldogság lehet mindig mellette lenni, teljesen alávetni magát neki. Hogy dobhat el magától ilyen szerencsét valaki!

Akárhogyan is állott a dolog, ezen az éjjelen világért sem aludtam olyan szerencsétlenül el, mint tegnap.

Most már itt volt az elutazás napja.

Fjodor Mihajlovics még egyszer eljött búcsúzni. Csak rövid ideig maradt. Anjutával barátságos volt és természetes, megígérték, hogy írnak egymásnak. Tőlem nagyon gyöngéden búcsúzott. Meg is csókolt, de sejtelme sem volt arról, milyen érzelmekkel viseltetem iránta és menynyit szenvedtem miatta.

Hat hónap múlva levelet kapott testvérem Fjodor Mihajlovicstól, amelyben közölte, hogy egy csodálatos leánnyal találkozott, akit megszeretett és aki hozzá akar menni. Ez a leány Anna Grigorjevna, második felesége volt.

– Ha fél év előtt mondta volna ezt valaki, esküszöm, becsület szavamra, nem hittem volna – jegyezte meg Dosztojevszkij levele végén.

A szív sebe hamar gyógyul.

Azalatt a néhány nap alatt, amíg még Pétervárt voltunk valami különös nyomást éreztem szívemben, szomorúan, csendesen járkáltam. De az utazás kitörülte lelkemből az átélt vihar utolsó nyomait is.

Áprilisban utaztunk el.

109–135. p.