Milyen szürke, egyhangú lenne az életünk a nagy klasszikus regények nélkül! Kiemelnek hétköznapjainkból. Leibniz óta tudjuk, hogy „a lehetséges világok” száma végtelen. Egy-egy nagy regény ezek közül tár az olvasó elé egy egyetlen, ismételhetetlen fantáziavilágot.
Mindannyian jól tudjuk, hogy a legnagyobb regények sem hibátlanok. Vannak bennük hibák! Több vagy kevesebb? Súlyosak? Vagy jelentéktelenek? Ezen lehet vitázni. Ami engem illet, úgy vélem, meg nem engedhetően sok bennük a hiba. Ezt tapasztaltam sok évtizedes regényolvasásom során.
Erről a jelenségről szeretnék néhány gondolatot megemlíteni. Kizárólag eredeti művekkel foglalkozom, fordításaikkal nem. – Jól ismert (és unt) közhellyel kezdem: mindenkinek joga van olykor tévedni. (Errare humanum est.) A legnagyobb írónak is. Aki egy remekműben véletlenül ontológiai hibát talál (ez logikailag lehetetlen! ez nem így van a fizikában! ez nem egyezik a történelemmel) és ezután kevesebbre becsüli a kérdéses művet, mint korábban, – az súlyosan téved. A remekmű remekmű marad akkor is, ha (bizonyos határok között) számos ontológiai hibát lehet találni a szövegében és így az abban elénk tárt fantáziavilágban. Kritikai kiadások, pl. Mark Twain: A Huckleberry Finn kalandjaiban1 vagy Dumas: A három testőrben2 több tucat szöveghibára mutatnak rá. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a mű: remekmű. – Megvallom, magam – számos kritikussal egyezően – meglehetősen berzenkedtem az írói szöveghibák ellen. De ez már a múlté. Hosszú töprengés után 180 fokos fordulatot tettem. A legkisebb mértékben sem rovom föl a regényírónak, ha művében ontológiai hibát vétett. Egy-egy ilyen hiba szükségszerű. Ráadásul az írói szöveghibát senkinek sincs joga kijavítani (így pl. szerkesztőnek, fordítónak, kiadónak sem). Egy ilyen hiba „örök” abban az értelemben, hogy szabad ugyan észrevenni, de tilos korrigálni a szöveget.
Szívesen lapozok bele időnként általam korábban már sokszor átolvasott remekművekbe, így a napokban Tolsztoj: Anna Kareninájába (Németh László kitűnő fordításában).3 Az I. kötet véletlenül ott nyílt ki, ahol Levin és barátai éppen egy esti szalonkavadászatra indulnak. A Tolsztoj-féle természetleírás gyönyörű, és mégis valami meglepő hiba van benne: a Vénusz (másként az Esthajnalcsillag) naplementekor nem lenyugszik, követve nyugaton a Napot, hanem este nyugaton kel föl. Íme:
„A húzás nagyszerű volt, Sztyepan Arkagyics még két darabot lőtt, Levin is kettőt; […] Sötétedni kezdett. A ragyogó, ezüstös Venus, mélyen lenn nyugaton, már a nyírfák mögül csillogott ki gyöngéd világával; magasan keleten pedig a komor Arkturusz öntötte vörös fényét. Levin a feje fölött elfogta s megint elvesztette a Göncöl csillagait. Szalonkák sem szálltak, de Levin úgy döntött, megvárja, amíg a Venus, amelyet a nyírfaág alatt látott, fölébe kerül s a Göncöl csillagai egészen fölragyognak. A Venus az ág fölé került már […]”.
Íme az „Errare humanum est!” – Még Tolsztojnak is joga van ahhoz, hogy hibát vétsen egy 800 oldalas remekműben. – Megnéztem az eredeti orosz szöveget4 (137. p.), amely egyértelmű: a Vénusz fölkel nyugaton naplemente után. Nincs tehát szó fordítási hibáról a magyar változatban. (Németh Lászlóról ilyet föl sem tételeztem.) Ugyanezt találtam az egyik német fordításban is:5
„Als der Stern (ti. die Venus) über den Zweig gerückt war…“
Lábjegyzet nincs, amely a hibára figyelmeztetne. Vajon hányan veszik észre és hányan nem a hibát? Egy 16 éves, aki először olvassa, esetleg való ténynek tekinti?
Megnéztem az Anna Karenina angol változatát.6 És mit találtam benne? A hibás szöveg pontos fordítását.
“Venus had risen above the branch…”
De ott áll a lap alján a következő lábjegyzet:
“Tolstoy seems to have make a slip. Being in the west Venus would be setting,
not rising.”
[„Tolsztoj, úgy látszik, tévedett, minthogy a Vénusz nyugaton van, nem kel, hanem nyugszik.”]
Bizonyára ez a helyes megoldás: az eredeti hibás szöveg érintetlen marad, de az ontológiai hibáról az olvasó kellő tájékoztatást kap egy jegyzetben. Ilyen „javító” jegyzetet nemcsak a fordításokban, hanem az eredeti mű későbbi kiadásaiban is mindig el kellene helyezni. Így az írói hiba örök ugyan a szövegben, de nem lesz örök az olvasó tudatában.
Nagyon óvatosnak kell lenni a hasonló jegyzetekkel. Alkalmazása előtt meg kell gondolni, vajon a hibagyanús szöveg valóban hibás-e? Nem szándékozom az Olvasót példák tömegével terhelni. Csak néhányat említek a „nem-hibára”. – Például Virginia Woolf híres Orlandója más szférákban játszik, mint a szokványos regények. Benne még azt is tényként kell elfogadni, hogy a főhős a mű első felében férfi, a másodikban nő. – Rendkívüli fiktív tényt is valóságosnak (ti. az adott műben valóságosnak) és nem hibának kell tekinteni, ha a mű logikája és fizikája ezt kívánja. Aktuális világunkban „vigyort” önmagában még senki sem látott, de Lewis Carollnál a vigyor macska nélkül („a grin without a cat”) – létező valami. A vigyorgó „Cheshire cat” már eltűnt a faágról, de a vigyorgása még egy ideig ott marad. Alice’s Adventures in Wonderland.
Kétségtelenül hibátlanok az olyan regényszövegek is, amelyek kapcsán az író eleve védekezik (mégpedig sikerrel) a hiba vádja ellen. Például Kurt Vonnegut A mesterlövész című könyvének7 „Előhang”-jában figyelmezteti az olvasót, hogy a valóságban a connecticuti Frederic Courtland Penfield volt az Egyesült Államok akkori nagykövete az Osztrák–Magyar Monarchiában és nem (mint könyvében olvasható) az ohiói Henry Clowes. Mindehhez még hozzáteszi:
„Ez a könyv regény, nem történelem, úgyhogy kézikönyvnek nem használható.”
Vagy pl. Salman Rushdie is A szégyen című regényének8 fiktivitását hangsúlyozza a valóság bizonyos tényeivel szemben. 34–35. p.
Persze bőven vannak kétes esetek is. Vajon hiba vagy nem hiba (hanem a tények jogszerű költői átalakítása) az, hogy Stendhal A pármai kolostor című regényében9 Fabrizio del Dongo hálából gyertyákat gyújt a bolognai San Petronio-templomban „Cimabue híres Madonnája előtt”, holott a valóságban nincs Cimabue-Madonna az említett templomban?(1)
Jegyzetben csak ott szabad (és ott kell) hibára figyelmeztetni az olvasót, ahol a hiba kétségtelen. Sok ilyen van. Csak néhány példát említek. – Huck Finn két darab arany 20 dollárost kap ajándékba, holott a „twenty dollar gold piece” nem volt forgalomban 1850 előtt, Huck Finn és Jim viszont 1835 és 1845 között menekül dél felé a Mississippin.10 – Vagy pl. A három testőr angol nyelvű kritikai kiadása egyik jegyzetében figyelmezteti az olvasót arra, hogy Dumas két különböző helyen egymásnak ellentmondó módon írja le D’Artagnan egyik gyűrűjének történetét.11
Nagy regényekben viszonylag nagy számban találhatók hibák. Erre nemcsak a kritikai kiadások figyelmeztetnek. Ezt olvasás közben magunk is tapasztalhatjuk. Hadd utaljak egy közismert példára. Ahogy ezt Julien Barnes kifejtette:12 William Golding: A legyek ura című regényében megsérti az optika törvényeit, amikor a lakatlan szigeten a gyerekek egy társuk rövidlátónak való szemüvegével gyújtanak tüzet. Ez lehetetlen. – Kevésbé közismert hiba lapult évtizedeken keresztül Hemingway: Tiszta, világos kávéház című novellájában. Két pincér beszélget az öregről, aki sokat iszik, és aki az előző héten öngyilkosságot kísérelt meg, fölakasztotta magát, de a húga levágta. Róna Ilonának az eredetihez hű fordításában13 ez áll: (A fiatalabb pincér): „– A húga viseli gondját.” (Az idősebb pincér): „– Tudom, mondta, hogy az vágta le.” A baj csak az, hogy nem a fiatalabb, hanem az idősebb pincér mondta korábban, hogy az öreget a húga vágta le.14 Hosszú idő múltán észrevették és kijavították a hibát az angol szövegben. Ezért utóbb Róna Ilona is így módosította az 1987. évi magyar kiadásban a fordítását: (A fiatalabb pincér): „– A húga viseli gondját. Mondta, hogy az vágta le.” (Az idősebb pincér): „– Tudom”.
Szöveghibák tehát vannak bőven a regényekben. Ezekkel szemben hatásos védekezés a helyesbítő jegyzet. Ilyenről egyedül a kiadó gondoskodhat. Az ő föladata, hogy a nagy klasszikus regények újabb és újabb kiadásai, gondos revízió után, mindig el legyenek látva kritikai jegyzetekkel. Reméljük, hogy az Anna Karenina 20, 50 vagy akár 100 év múlva is újabb és újabb kiadásokat fog megélni. Sajnálatosnak tartanám, ha a magyar Anna Karenina valamelyik újabb kiadása pl. még évek múltán sem figyelmeztetné jegyzetben az olvasót arra, hogy esténként nyugaton a Vénusz nem felkél, hanem lenyugszik, Tolsztoj szövege tehát hibás. A kiadó egyik fontos kötelessége gondoskodni ilyen jegyzetről.15
