„Mi magyarok is idézhetjük a tudományos divinatió nem mindennapi példáját: Jókai az Andromeda ködében fölvillanó csillagot írja le s 1887-ben egy magyar nő az egész tudományos világot izgalomban tartó fölfedezésével megtalálta elsőnek Jókai csillagját, mely azóta tetemes megerősödés után végképen kialudt. A jövendölés váratlanul gyorsan teljesült, csak a csillag feltünéséhez kötött remények és várakozások nem akarnak teljesedésbe menni!”1
Így zárja 1897-ben megjelent cikkét Kövesligethy Radó, aki ekkor már rendkívüli tanár a budapesti egyetem kozmográfiai tanszékén. Miért érzi még annyi év elteltével is fontosnak hangsúlyozni „egy magyar nő” felfedezését, és hogyan kerül a történetbe Jókai Mór?
Kövesligethy és az Androméda-köd 1885-ben
A szóban forgó „magyar nő” báró Podmaniczky Gézáné, született gróf Degenfeld Bertha grófnő,2 akinek férje – Konkoly Thege Miklós rábeszélésére – magáncsillagdát akart létrehozni. 1885 augusztusát a báró nyírbaktai birtokán töltötték, ahol a fiatal Kövesligethy a bárónak és feleségének előadásokat tartott csillagászatból, mígnem
„…a grófnő már augusztus 23-dikán észlelte a ködön azt a változást egy 90 milliméter nyílásu üstökös-keresővel, s azt vette észre, hogy a köd közepén fényes sárgás-vörös csillag támadt…”.3
A fővárosi lapok szeptember 5-én (Budapesti Hirlap, Fővárosi Lapok) és 6-án (Pesti Hirlap) bécsi forrásra hivatkozva közölték azt a hírt, hogy az Androméda-köd közepén egy „új csillag” tűnt fel.4 A felfedező Ernst Hartwig dorpati (ma Tartu) csillagász volt, aki augusztus 31-én értesítette az Astronomische Nachrichten szerkesztőségét a ködben látott változásról.5 Mivel ez csak szeptember 5-én jelent meg, a csillagásztársadalom a Dun Echt Circular szeptember 2-i számából már értesült a felfedezés tényéről.
Konkoly Thege Kövesligethy fent idézett beszámolójából tudta, hogy a báróné Hartwig bejelentése előtt látta az objektumot. Úgy gondolhatta, hogy mind a báró újonnan épülő csillagdájának, mind a magyar csillagászatnak jól jöhet egy ekkora publicitást kapó eredmény, ráadásul nyilvánvalóan meg is volt győződve a báróné elsőségéről. Megpróbálta ezt a világgal is elfogadtatni, több nyelven közzétéve a prioritás igényét.6 Azonban a korai megfigyelés tényét általában elismerték, a felfedező mégis Hartwig maradt,7 még Magyarországon is!8
Kövesligethy és az Androméda-köd 1886-ban
Kövesligethy kalandjai az Androméda-köddel még nem értek véget. Egy évvel később már elkészült Podmaniczky Géza kiskartali obszervatóriuma, ahol az észleléseknél Kövesligethy segédkezett. Az észlelőnaplóban9 1886-ból az alábbiakat lehet olvasni:
„Szept. 26. 10h 0m.
Andromeda köd. A köd magva igen éles határokkal bir s ennél fogva élesen válik ki a köd anyagából. A köd csúcsai megröviditvék, ugyhogy a kiterjedés a szokottnak 0.7-ét teszi. A régi sürüsödés délnyugati részében egy apró fénypont látszik, mely azonban még nem csillagalaku. A spektroskopban a köd, a sürüsödés és az uj mag spektruma látszik, s mind három folytonos. Az uj mag spektruma a legintenzivebb.
Szept. 27. 9h 20m.
Andromeda köd. A sürüsödés ma még élesebb határúnak tünik fel, de kisebb területű. Az uj mag inkább csillagalakú, a köd végei még elmosódottabbak. A köd kiterjedése 0.3.
Szept. 29. 10h 5m.
Andromeda köd. Egészben véve változatlan. A sürüsödés tán még valamivel élesebb, szintúgy a csillag. Spektruma szépen válik ki a ködéből. Mind három spektrum minden egyes szinben egymással arányos, a mennyire ezt a szem megbecsülheti. A köd kiterjedése 0.4.
Szept. 30. 9h 20m.
A uj csillag ma különvált, pont alakú s szinre vörhenyes. 294-szeres nagyitás mellett szakadatlanúl látható mint izolált csillag. Spektroskoppal a Nova spektruma jobban látszik a sürüsödésé mellett, mint maga a csillag a sürüsödés mellett. Spektruma vörös vége intenzivebb? A köd kiterjedése 0.8.”
A bejegyzések folytatódnak, de a lényeg már a fentiekből is nyilvánvaló. Szeptember 26-án egy fénypont látszik az Androméda-ködben, amely azonban „még nem csillagalaku”. Szeptember 30-án pedig az észlelőkönyv szerint már „Nová”-ról van szó! A megfigyelések egész októberben folytak, az „új csillag” 27-én még épphogy látszott, de 29-én már eltűnt.
Kövesligethy természetesen tájékoztatta a hazai és külföldi csillagászokat. Az előbbieket levélben, az utóbbiakat a kor szokásainak megfelelően az Astronomische Nachrichten hasábjain keresztül.10 A hazai közvéleményt Bártfay József tudósította, saját felfedezésének tüntetve fel a dolgot.11 Ezt Kövesligethy nem hagyhatta annyiban, mivel két nap múlva az ő egyik levelére hivatkozva Bártfay helyesbített, bár ártatlanságát hangoztatta.12 A nemzetközi reakció még rosszabb volt, gyakorlatilag teljes elutasítás. Kövesligethy megkísérelte igazának megvédését egy újabb cikkben,13 majd feladta. Az észlelőkönyv utolsó bejegyzéseinek közzétételével már nem is próbálkozott.14
Periodikus „új csillagok”
Mi történhetett? Valóban látszott valami az Androméda-ködben, vagy csak képzelődtek a magyar csillagászok? Konkoly Thege és Gothard Jenő is látták az objektumot, sőt ez utóbbi állítólag le is fényképezte (sajnos a fényképnek nyoma veszett). Ugyanannak a csillagnak egy évvel későbbi újra megjelenését kizárhatjuk, ez mind a megfigyelésekkel, mind a csillagfejlődési elméletekkel ellenkezik.15 Elvileg lehetséges volna egy másik, új csillag feltűnése, de – Gothard bizonyító felvételének hiányában – a teljes nemzetközi elutasítás ezt nagyon valószínűtlenné teszi. El kell fogadnunk, hogy jelenlegi ismereteink szerint csak odaképzelték az újabb nóvát. Mivel Konkoly Thege és Gothard ekkor már tapasztalt észlelők voltak, valami igen mélyen beléjük rögzült hiedelem okozhatta a téves észlelést.
Ennek egy lehetséges magyarázatához vissza kell mennünk az időben több, mint 300 évet. 1572. november 11-én Tycho Brahe egy új csillagot fedezett fel a Cassiopeia csillagképben, ami igen fontos szerepet játszott a csillagászat fejlődésében.16 A csillagot sokan látták Európában – többen Tycho előtt is! – és sorozatban jelentek meg róla a beszámolók. Amely minket érdekel, azt Cyprianus Leovitius cseh csillagász (sokszor inkább asztrológus) jelentette meg 1573-ban.17 E művében beszámol – többek között – arról, hogy régi kéziratos krónikákban feljegyzéseket talált további új csillagokról, melyek a Cassiopeia északi részén jelentek meg 945-ben és 1264-ben.18 Ez a rövid pamflet valószínűleg a feledés homályába veszett volna a hasonlók tömegével együtt, ha Tycho Brahe nem nyomtatta volna ki saját könyvében, megmentve így Leovitius „csillagait” az enyészettől.
E csillagok léte lassan beleépült a csillagászati köztudatba. A könyvek emlegetni kezdték azokat, például Riccioli is felsorolja az idők folyamán megjelent új csillagok között, együtt Tycho és Kepler valódi szupernóváival, illetve olyan „igazi” változócsillagokkal, mint például az o Ceti (Mira).19 A kevésbé tudományos igényű könyvekben is felbukkantak, jelezvén, hogy közkinccsé válásuk folyamata befejeződött.20 A következő fontos évszám 1718, amikor John Keill felvetette, hogy a három csillag valójában azonos, azok ugyanannak az egynek a megjelenései.21 Edward Pigott, a 18. század végének egyik legkiemelkedőbb amatőrcsillagásza – aki különösen a változócsillagok vizsgálata terén ért el jelentős eredményeket – felelevenítette Keill elképzelését,22 s így már a periodicitás is bevonult a csillagászati legendák közé. Pigott hatását jól mutatja, hogy míg Lalande Astronomie című könyvének első két kiadása (1764 és 1771) nem utal Leovitius csillagaira, addig az 1792-es harmadik kiadás – mely Pigott említett cikke után jelent meg – már megteszi ezt. A 19. század minden jelentősebb könyve23 és számos folyóirata24 idézte Leovitius csillagait, és azt is közzétették, hogy közeledik az újramegjelenés időpontja! Ez az 1880-as évek végére volt várható, a könyvek és folyóiratok tanúsága szerint sokan tényleg reménykedtek az újbóli felbukkanásban. A csillag természetesen nem jelent meg újra, és így a legenda lassan kikopott a népszerűsítő irodalomból is.
Az újramegjelenésnek volt egy egészen váratlan, a csillagászattól távol álló vonatkozása is. Feltűnt, hogy ha 945-től a körülbelül 300 éves periódussal visszaszámolunk, időszámításunk kezdetéhez érünk vissza.25 Ebből többen azt a következtetést vonták le, hogy a csillag újbóli felbukkanása Krisztus második eljövetelét jelentené! Természetesen ez is minden alapot nélkülöz, mint ahogy ezt többen nem is késlekedtek kimutatni.26
Természetesen felmerül a kérdés, hogy valójában mik is voltak ezek az objektumok, amelyekre Leovitius hivatkozott, és ily sokáig tartották magukat az irodalomban? Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban „új csillagok” lettek volna, a távol-keleti források ezekből az évekből nem említenek „vendégcsillagokat”.27 Lehetséges, hogy üstökösök voltak, mivel mindkét évből van üstökösökre vonatkozó feljegyzés. A 945-ben látottnak azonban a pozíciója ismeretlen, míg az 1264-es nem járt a Cassiopeiában.28 Elképzelhető az is, hogy mivel Leovitius asztrológus is volt, ilyen célból emlegette az üstökösöket új csillagokként. Néhány évvel korábbi asztrológiai könyvében, ahol a fogyatkozások és az üstökösök rettentő földi hatásairól számolt be, mindenesetre nem említette ezeket az éveket az üstökösök megjelenései között.29
De vajon mindez ismert volt-e Magyarországon is? Természetesen igen. Már 1756-ban feltűntek Leovitius csillagai, sőt, lehetséges periodicitásuk is.30 A magyar nyelvű irodalomba is bekerültek, Hollósy Jusztinián Népszerű csillagászata (Pest, 1864) is említi Leovitiust. Az 1885-ös Androméda-ködbeli megfigyelések után pedig a Természettudományi Közlöny két cikkében is szerepel a periodicitás lehetősége.31
Látható tehát, hogy a periodikus új csillag ideája hazánkban is közismert volt. Ráadásul a kiskartali könyvtárban megtalálható volt Humboldt Kosmosa, Konkoly Thegének megvolt Herschel könyve, így minden együtt állt a téves észleléshez: Kövesligethy feltehetőleg rossz lelkiismerete az egy évvel azelőtt elszalasztott lehetőség miatt, a rossz idő és a fényes holdvilág – ez már elég is lehet egy amúgy is várt objektum odaképzeléséhez.
Kövesligethy egyébként nem nyugodott bele, hogy „felfedezése” nem járt a várt eredménnyel, még néhány évvel később is emlegette:
„Igaz, hogy a külföld észleleteinket azon terjedelmében, mint óhajtanók, elfogadni némileg vonakodott; de készségesen ismeri el másrészt, hogy ellenőrzési megfigyeléseinek az időjárás épen nem kedvezett, s hogy fényváltozások kizárva nincsenek.”32
Ezzel szemben a külföld véleményét éppen Hartwig, az 1885-ös felfedező foglalta össze:
„A hírek a nóva 1886-os és 1898-as újra feltűnéséről tévedésen és rossz azonosításon alapulnak.”33
„Jókai csillaga”
Még mindig nem derült viszont fény arra, hogyan kerül a történetbe Jókai Mór. 1885-ben az új csillag megjelenése után Gothard Jenő levelet írt a Nemzetbe, és felhívta a figyelmet Jókai A láthatatlan csillag című elbeszélésére,34 mely – szerinte – megjósolta egy csillag feltűnését az Androméda-ködben.35 A történet Afganisztánban játszódik az 1839-es angol-afgán háború idején, és a kérdéses jelenetben – amire Gothard hivatkozott – egy öreg bennszülött egy, az Androméda-ködben levő állítólagos csillagra mutatva megkérdezte, ki látja. Aki látta, túlélte az elkövetkező csatát, aki nem, az meghalt. Jókai Gothard kérdésére azt válaszolta,36 hogy erről Sükey Károlytól hallott, aki valamilyen angol folyóiratban olvasta. Ha nincs ilyen újság, folytatta Jókai, akkor az egész valószínűleg képzelgés! Két nap múlva a Budapesti Hirlap – melyben szintén megjelent a levélváltás – érdekes cikket közölt, egy olvasó állítólag azonosította az elbeszélés eredetijét: az a New Monthly Magazine 1849-es évfolyamában jelent volna meg The Star of Destiny címmel. A levelező az időpontra azonban rosszul emlékezett, valójában 1843-ban jelent meg, szerzője egy bizonyos „M.”37 Mivel még ugyanebben az évben egy német fordítás is megjelent,38 teljesen elképzelhető, hogy Sükey valamelyik változatot olvasta és elmesélte Jókainak. Az eredetiben azonban nem szerepel az Androméda-köd (a csillag helyzete szándékosan titokban maradt), úgyhogy a magyar változatban ennek felbukkanása már valóban Jókai érdeme. Más hasonlóságok – a „végzetes” csillagon kívül – azonban egyértelművé teszik a két elbeszélés kapcsolatát (például Saul szerepe, az afgánok nyelvének eredete). Jókai még egyszer visszatért az elbeszélés eredetének tisztázásához. Az 1894-es Nemzeti Kiadásban egy utószót írt a történethez, melyben leszögezi, hogy a narrátor és az angol hadászati folyóirat (ahonnan a témát vette) csak a képzeletében létezik, és
„egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt húsz esztendővel? Nem tudtam rá választ adni.”39
A kérdéses igazgató minden bizonnyal Sophus Tromholt volt, aki a Nature-ben megjelent levelében ismertette Jókai elbeszélést (Swifthez hasonlítja, aki a Gulliverben megjósolta a Mars holdjait40), és megjegyezte, hogy meg fogja kérdezni Jókaitól, honnan vette az ötletet.41
Még egy érdekes esemény történt 1885-ben. Mikor már lezáródni látszódott a téma a magyar újságokban, októberben ismét előkerült: egy orosz írónő javasolta ugyanis, hogy a csillagot Jókairól nevezzék el!42
Így válik érthetővé a bevezetőbeli Kövesligethy-idézet, mely a csillagászat magyarországi történetének egyik érdekes szakaszához vezetett el bennünket. Kövesligethy, aki nagyon jól képzett csillagász volt, kifejezetten szerencsétlen helyzetbe került az Androméda-köd miatt. Csillagászként – bár nem az itt leírt események következtében – nem alkotott ugyan maradandót, de geofizikában, illetve szeizmológiában még ma is használatos eredményeket ért el.
