A Daru (Grus) csillagkép nem tartozik a nevezetesebb konstellációk közé, elnevezése sem nagyon régi. A XVI. század végén Peter Dirkszoon Keyser, valamint Cornelis és Frederick de Houtman, a Jávára vitorlázó első németalföldi kereskedelmi hajóút navigátorainak csillagpozíció-mérései alapján ábrázolták. az 1598-ban készült ún. Plancius–Hondius éggömbön. A holland hajósok táblázata alapján a nürnbergi Johannes Bayer (1572–1625) 1603-ban megjelent nevezetes csillagatlaszában, az Uranometriában véglegesen kialakította a Daru csillagképet, amely a Déli Halaktól (Piscis Astrinis) délebbre, foglal helyet az égen. (Az új csillagképhez elvette a Déli Halak néhány csillagát is.) A csillagképet a Nemzetközi Csillagászati Unió 1928-ban véglegesítette.
A Grus csillagkép hazánkból (közepes földrajzi szélességtől északabbra) gyakorlatilag nem látható. Csillagai a –37,3 és –52,7 fokos (déli) deklinációs öv közt helyezkednek el. Két csillaga emelkedik Magyarországon a déli látóhatár fölé: a 3,0m-s γ és a 4,5m-s λ Gruis. Mivel azonban a legkedvezőbb helyzetben, deleléskor is csak 5°, illetve 3° magasságig emelkednek, a légköri fényelnyelés miatt puszta szemmel nem is észlelhetők. Emellett az alacsonyan delelő csillagokat már egy kisebb domb, fák, bokrok eltakarják.
A szakmai körökben elfogadott Daru mellett azonban a magyar népi csillagnevek közt is kellett léteznie egy „Darvak” csillagképnek. Erről nyomtatásban Lugossy József (1812–1884), a debreceni Református Kollégium sokoldalú professzora adott először hírt. Lugossy, akit a Kollégium történetírója „A legcsodásabb hatású professzorok közé tartozóként” jellemez, elsősorban irodalomtörténettel, nyelvészettel foglalkozott – a latin, görög, héber nyelvek mellett már fiatalon elsajátította az angol, arab, perzsa, tibeti nyelveket –, de tanított fizikát és geometriát is. (Ő rejtette el az 1857-ben hullott, híressé vált kabai meteoritot, amelyet a bécsi császári gyűjtemény erőszakkal próbált megszerezni.) Az 1830-as években fordult a figyelme – talán a német Grimm-testvérek munkájának hatására – a szellemi néprajz (mese, monda, eredetmagyarázat) akkor kialakuló tudományága felé.
Érdeklődését különösen a népi csillag- és csillagképnevek keltették fel. 1840-ben Berlinben a kronológia és csillagmitológia akkori híres szakértője, Christian Ludwig Ideler (1766–1846) előadásait hallgatta. A német professzor megígértette vele, hogy összegyűjti a nyugat-európai tudósok előtt addig ismeretlen magyar népi csillagneveket és mondákat. Lugossy József ekkor vált a magyar népi csillagnevek rendszeres kutatásának úttörője.
Nagy szorgalommal látott a népi csillagismeret gyűjtéséhez, de sajnos gazdag anyagából csak töredékeket közölt nyomtatásban. (Ideler könyvének egy fejezetét ismertette, magyar vonatkozású kiegészítésekkel, a Tudománytár 1840. évi kötetében; és egy terjedelmes tanulmányt a Tejút elnevezéseiről az Új Magyar Múzeum 1855. évi számaiban.) Amikor azonban 1854-ben Ipolyi Arnold (1823–1886) kiadta híres Magyar Mythológiáját, Lugossy rendelkezésére bocsátotta névgyűjtését. A 250-nél több csillagnevet felsoroló lista meg is jelent a munka 580–583. oldalán. Tévedései, hibái ellenére máig értékes kiindulópontja a népi csillagismeret kutatásának.
Itt találjuk meg a „magyar Darvak” említését, két formában is. A „Darvak vezére” bizonyára a konstelláció legfényesebb csillagát jelöli, míg a „Darvak hugya” az egész csillagképre vonatkozik. Ismeretes, hogy a „hugy” az ómagyar nyelvben csillagot jelentett. A XVI–XVII. században már kiszorult a beszélt nyelvből, és csak csillagképeknél maradt fenn: Szekér-hugy, Kasza-hugy (Orion) stb. A „Darvak hugya” névhasználat ezért nem csak hitelesíti a megnevezés népi eredetét, hanem annak régiségét is igazolja! Lugossy azonban egyik klasszikus csillagképpel sem tudta azonosítani.
A daru egész Eurázsiában már az ókortól megbecsült madár volt. Nálunk a szép darutoll még a XX. században is a legények, pásztorok süvegét ékesítette. Egykor drágán árulták a darutollat. Falusi portákon díszmadárként tartották a darvakat. Költőink gyakran említették verseikben, többnyire a vonuló darucsapat V-alakját. Arany János azt is tudta, hogy „Egy daru ék, csúcsán a darvak vezére” száll. (Buda halála)
Valaha fontosabb, kultikus szerepe is lehetett a madárnak. Kálmány Lajos (1852–1919), a kitűnő naprajzi adatgyűjtő, az 1880-as években még feljegyzett olyan gyermekmondókát, amelyben arra kérik a darvat, hogy menjen fel az égbe, hozza el a Napot, a meleget. Bukovinai magyar (csángó) gyermekek csoportos játéka volt a „darvazás”, a madárcsapat jelképes helyhez kötése. Úgy látszik, hogy egykor a darumadár közvetítő volt a földi és égi világ közt. A sámán, táltos is darutollal ékesítette magát. Kálmány szerint nyelvrokonaink között pl. a finneknél a daru a tűzisten madara. A nyelvész–etnográfus Erdődi József (1908–1980) még hallott arról, hogy a XIX. század végén Vágújhelyen a madarak útjának tudták a Tejutat. „Ezen az úton nem csak darvak repülnek, hanem a tavaszt hozó összes madarak”. Kutatásai szerint az uráli népek – nyelvrokonaink is –, pl. a permjákok ismertek egy „égi darut”. (Erdődi J.: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk. 1970, 140–141. o.) De ez nem maga a darumadár, hanem az útja. Magam a Darvak csillagait a téli esték egén sejtettem, mert ekkor indokolt fohászkodni, hogy darvak hozzák el a Napot, a meleget. De ez csak feltevés volt.
Kevésbé volt aggályos az 1900-as évek elején, a csillagos égen és a néprajz terén egyaránt járatlan Toroczkai Wigand Ede (1869–1945), aki az Ipolyi–Lugossy névjegyzékben talált az azonosítatlan darvakra. Kiböngészte, hogy létezik egy „hivatalos” Daru (Grus) csillagkép. Minden néprajzi alap nélkül azonosnak tekintette a Bayer-féle Grust a magyar Darvakkal: a fényesebb γ Gruist a Darvak vezérével, a halványabb λ-t a Daruval azonosította. Fel sem merült benne a gondolat, hogy honnan ismerhették volna a magyar földművesek, pásztorok a holland hajósok alkotta csillagképet, vagy Bayer atlaszát. Ő maga soha sem látta, senki meg nem mutathatta neki a szakcsillagászok Daruját, mert akkor tudhatta volna, hogy ezek a csillagok nálunk nem láthatók! (Toroczkai Wigand E.: A magyar csillagos ég. A MNM Néprajzi oszt. Értesítője, 1914. 15. évf. 283, 285. o.) Az általa jelölt Darut tehát – mint több más kiagyalt valótlanságot – nem létezőnek tekinthetjük.
Toroczkai Wigand kontárkodása azonban durva tévedések forrásává vált. A komoly szaklapban megjelent cikkének „megállapításait” az égboltot ismerő csillagászok is ellenőrzés nélkül átvették, és így került pl. Kulin György nagy olvasottságú könyvébe, A távcső világába, és Bödők Zsigmond Harmatlegelőjébe. Ennek alapján pedig nyelvészek és néprajzkutatók (pl. Zsigmond Győző) is elfogadták a durva tévedést.
Tanulság egy 400 éves iskolai feladatban
A „magyar Darvak” égi hollétére azonban mégis fény derült, egy négy évszázados diák jegyzet alapján! Ezt az iskolai latin fordítási leckét Lugossy fejtette ki egy 1641-ben nyomtatott könyv bőrkötésű fedőlapjából. (Ma az MTA Könyvtárban, K73 jelzet.) A nagyon rongált, helyenként hiányos, nehezen olvasható kézírás Publius Vergilius Maro (i. e. 70–15.) Georgica című tankölteményének prózai magyar fordítását tartalmazza, amelyet felsőbb osztályos diákok készíthettek. A címet Paraszti munkáknak fordíthatjuk, a négy eclogára felosztott költemény voltaképpen egy parasztnaptár. Felsorolja, hogy az év egyes időszakaiban a földművesnek, állattartónak milyen teendői vannak, miféle munkákra kell felkészülnie.
Ennek a nagy múltú műfajnak első ismert emléke Hésziodosztól maradt ránk, kb. az i. e. VIII. századból. A szerzők – Vergilius is – a gazdaság körüli teendőket nem hónapok, napok szerint sorolják fel, hanem az égbolt mindenkori helyzete alapján írják le az egyes időszakokban. Ahhoz igazítják a tennivalókat, hogy milyen fényesebb csillagok, jelentősebb csillagképek bukkannak fel hajnalban, illetve melyek tűnnek el alkonyat után a nyugati látóhatáron. Ezért Vergilius művében is számos, a maiakkal jól azonosítható csillag, ill. csillagkép neve fordul elő.
A prózai fordítást először a jeles oktatástörténész, Mészáros István ismertette, 1977-ben. A füzet bal oldali lapjaira (verso) a latin szöveget másolták le, a jobb oldalon (recto) a magyar fordítás olvasható. Úgy vélte, hogy a kéziratot legalább négy személy készíthette. A fordítás szövegeibe betoldások, kiegészítések, helyesbítések találhatók, néhol az egyes szavak fölé újabb javítást írtak. A füzet tartalmát Kecskeméti Gábor dolgozta fel és látta el magyarázattal. (Megjelent önálló kötetként: Kecskeméti Gábor és Borzsák István Régi magyar iskolai Georgica-fordítás, Budapest, 1993.) Megállapították, hogy a fordításhoz Szenczi Molnár Albert (1571–1634) 1604-ben kiadott híres szótárát használták. Mészáros úgy sejtette, hogy talán debreceni diákok munkája, Kecskeméti a nyelvjárás alapján erdélyi iskolára gyanakszik. Feltehető, hogy 1604 és 1641 között készült, mindenképpen a XVII. század első felére keltezhető.
Számunkra az a legérdekesebb, hogy a fordítók a magyar szövegben gyakran nem a latin–görög csillag-, vagy csillagképnevek szótári megfelelőjét írták, hanem a magyar népi megnevezést használták fel. Néhol a klasszikus elnevezés és a magyar népi csillagnév együtt szerepel. Például a Nagy Medvét szinte mindenütt Göncöl szekerének, a Plejádokat „fias tik”-nak fordították. Ez a magyarosított fordítás lehetővé teszi, hogy a mai „hivatalos” csillagképekkel azoníthassunk olyan népi eredetű magyar csillagneveket, amelyeknek helye az égen eddig ismeretlen volt. (A következőkben a teljes latin szöveg idézését, terjedelmi okból mellőzöm. Megtartottam azonban a XVII. századi magyar helyesírást.)
Az I. ecloga 138. sorának magyar fordításában bukkanunk először a Darvakra: Vergilius itt a következő csillagokat sorolja fel:
„Pleiadas, Hyadas, claramque Lycaonis Arcton”
Ezt az egyik diák ekként ültette át magyar nyelvre:
„…a’ Fiastyuknak, Esözöknek az darvak hugya, es a’ vilagos medvejenek, U. m. Gönczöl szekerenek csillagat.”
(A „világos Medve” itt fényes csillagokból álló Nagy Medvét jelent.)
A Hyadok a Bika (Taurus) fényes α-ja, az Aldebaran körüli, puszta szemmel is jól látható csillaghalmaz. A római császárkorban kialakult legenda szerint a Hyadok nimfák, akik bátyjuk halálát siratják: nevük értelemszerűen „Esőhozók”-at jelent. Az őszi esős évszak kezdetén tűnnek fel az esti égen. (Lásd pl. Bartha L.: A csillagképek története, 293–294. o., 2010.) Diákunk azonban a görög–latin mitológiai elnevezés után odaírta a magyar népi nevet is: Darvak hugya.
Azonosításunkat alátámasztja a 217–218. sor:
„candidus auratis aperit cum cornibus annum
Taurus et averso cedens Canis occidit astro”.
Az egyik diák magyar fordítása:
„…a’ fenyes Bika, darvak hugya czillagh megh nittya az esztendőt aranyas szarvajval, es elenben az eb nevű czillagh neki engedven el megyen.”
(Az „eb nevű csillag” a Siriusnak értelem szerinti fordítása, nem magyar népi elnevezés!)
Itt a „fényes Bika” az α Tauri, (Aldebaran) amely után a fordító megint beírta a magyar népi „Darvak hugya” nevet.
A „magyar Darvak” csillagképe tehát a Bika (Taurus) fejét jelző α Tauri (Aldebaran), amelytől valóban V alakot mutatva halványabb csillagok mintegy 4° kiterjedésű sora nyúlik nyugat felé: γ, a δ, a Flamsteed 68, az ε, valamint a θ1–2 Tauri csillagok. A csoport felidézheti a V alakban szálló darucsapat képét, élén a fényes Aldebarannal, a Darvak vezérével. A „magyar Darvak” képzetének kialakításához hozzá járulhatott, hogy a költöző madarak akkor érkeznek, amikor az égi Darvak az esti szürkületben nyugaton eltűnnek, és az őszi időszakban, a Hyadok esti felbukkanásakor vonulnak délre.
Az Egykezű csillag és az Óriás
A Vergilius-fordítás a Darvakon kívül más, eddig azonosítatlan magyar csillagnevet is tartalmaz. Az I. ecloga 204–205. sorában latinul ezt olvassuk:
„Praeterea tam sunt Arcturi sidera nobis
Haedorumque dies servandi et lucidus Anquis”
Az egyik fordító így ültette át magyar nyelvre:
„Annak felette nekünkis ugi kel rá vigyaznúnk az egykezű czillagra, es az szilkes czillagr idejeire, es az Orias szemoldokere…”
Ezekben a sorokban három népi csillagnévre bukkanunk, amelyeknek a görög–latin megfelelője Vergilius költeményéből olvasható ki:
– Az Arcturus (α Bootis) az Ökörpásztor legfényesebb csillaga az „Egykezű csillag” talán a környezetében levő közepes fényű csillagokkal együtt. Ezt támasztja elá a 229. sor fordításához fűzött kiegészítő beírás „A fényes Bootes” (föléje írva:) „Egj kezü czillag”.
– A „Hoedi” vagyis Kecskegidák (Gödölyék) a Kocsihajtó (vagy Szekeres) ζ-ja és η-ja, közel a csillagkép legfényesebb csillagához, a Capellához (α Aurigae), amelynek latin neve anyakecskét jelent. (A Gödölyék és a Kecske nem magyar népi név, már Aratosznál is előfordul az i. e. III. században.) Feltehetően a Capellát és a mellette levő két „Gödölyét” nevezte el a magyar népi képzelet „Szilkés csillagnak”. Nem azonos a „Szilkehordóval”, a Sirius egyik magyar nevével
Az „Óriás szemöldöke” a szöveg alapján nem azonosítható pontosan, de az „Anguis”, azaz Kígyó ezen a helyen a Sárkány (Draco) csillagképre vonatkozik. Vélhetőleg ennek egyik részét látta a magyar nép „Óriás szemöldökének”.
Az Óriás holléte felől némileg útba igazít a 245–246. sor fordításának más kézzel írt kiegészítése. A latin szövegben a Nagy és Kis Göncöl közt S alakban húzódó Sárkány (Vergiliusnál „Kígyó”) csillagait így ültették át magyarra:
„…az Oriás szemöldöke itt ki tekeredik kebeles hajlasaval: … Az Gönczöl szekere az öcczivel…”
A Kígyó „kebeles hajlása” a Draco csillagkép S-alakjára utal, mivel a latin „sinous” görbültet, kanyarodót jelent. (Még a XIX. század elején a szakkifejezések magyarítói a sinusgörbét „kebel”-nek, a cosinust „pót-kebel”-nek nevezték!) Kétségtelen, hogy az Óriás valahol a Draco csillagai közt kereshető.
Szinte családias hangulatú a két Medve együttesének magyar megnevezése: „Göncöl szekere az öccsivel”. Ez a megnevezés alighanem a fordító diák leleménye.
Néhány sorral előbb még egy csillagnévre találunk a fordításban: a „stella Coronae” – mai nevén Északi Korona (Corona Borealis) magyar fordításban (222. sor):
„a’ ragyogo Koronanak Gnosia czillaga, Orias verme.”
Ennek alapján a magyar „Óriás verme” az Északi Koronával azonos. (A „Gnosia-csillag” a Korona egyik görög–latin név változata, szó szerint Krétai nő csillagát jelenti. A görög monda szerint Minosz kréta király leányának, Ariadne koronája volt.) Talán a félkört alkotó csillagok sora keltheti a „verem” (gödör) képzetét.
Az 1600-as évek diák-feladata alapján végeredményben a következő magyar népi csillagneveket azonosíthatjuk:
Darvak = Hyadok a Bikában.
Darvak vezére = Aldebaran, α Tauri a Hyadok „élén”.
Egy kezű csillag = Arcturus, α Bootis és környezete az Ökörpásztorban.
Óriás szemöldöke = A Sárkány egy része (talán az egész csillagkép).
Óriás verme = Északi korona (Corona Borealis, α-ja, a Gemma, vagy Gmosia-csillag.)
Szilkés csillag = a Szekeresben (Kocsihajtóban) a Capella, α Aurigae, és környéke (ζ, η, és talán az ε Aurigae).
Néhány névjegyzékben a magyar Óriás csillagképet (Toroczkai Wigand alaptalan találgatása nyomán) az Orionnal azonosították. Ez azonban, mint a fentiekből kitűnt, tévedés. Ugyancsak ókori görög–latin elnevezés a Hyadok „Esőzők”, és a ζ és η Aurigae Gödölyék elnevezése, amelyet a magyar nép ilyen néven nem ismert. Görög–római név – és nem magyar népi eredetű – a Bootes-Arcturus „Pásztor” megnevezése, mivel a csillagkép értelemszerűen „Ökörpásztor”-nak fordítható. Valószínűleg a fordítást készítő diákok egyikének ötlete volt, hogy a Plejádok (Fiastyúk) görög eredetű, Maia nevű csillagát a „fias dísze”-ként fordította. Más néprajzi adatgyűjtés ezt az elnevezést nem találta.
Figyelemre méltó, hogy a fordítást készítő diákok szinte minden csillag(kép)nevet igyekeztek a magyar népi névhasználatával is jelölni! Gyakran a klasszikus név magyar megfelelője mellett odaírták a népi csillagnevet. Ezek a tanulók a magyar irodalmi nyelv kialakulásának korában éltek. Közel Balassi Bálint és Rimay János korához, kortársai voltak Pázmány Péternek, Szenczi Molnár Albertnek – akinek szótárát is használták –, a magyar bibliafordításoknak és hazai nyelvű prédikáció gyűjteményeknek. Nem hamisították meg a római költő sorait azzal, hogy csak a magyar nép névhasználatát alkalmazták. A fordításban ott találjuk a többnyire latin csillagnevek „hivatalos” magyar megfelelőjét. De mintegy szótárszerűen azt is beírták, hogy nálunk hogyan nevezi a nép ugyan ezeket a konstellációkat. Ily módon tájékoztatták a latin nyelvet nem ismerő, és a tudományban sem járatos (elképzelt) olvasót, hogy melyik csillagképről van szó. Törekvésük négy évszázad távolságából is megbecsülést érdemel.
A másik tanulság, hogy Lugossy József átböngészte a nehezen kibetűzhető kéziratot, mielőtt 1854-ben az Akadémiának ajándékozta. A diák-fordítás magyar csillagnevei megtalálhatók az Ipolyi Arnoldnak átadott névsorban. Ő maga azonban nem azonosította ezeket a megnevezéseket, vagy legalább is nem közölte. Erre csak másfél évszázad múlva került sor.
