Itt járt Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes. Nagyon kedvesek voltak. […]
Nagyon érdekes volt, amit egy Rényi Alfréd-cikkről mondottak. Hogyha nem foglalkozott volna információelmélettel, írja Rényi, soha rá nem jön, hogy egy verssor vagy versszakasz rengetegszer több közlendőt tartalmaz, mint egy ugyanolyan terjedelmű távirat. Hát én meg azt mondtam, hogy ez nagyon is természetes, mert a verssor, az zenél, és amellett olyan, mint egy zenekar. És mindenkinek van benne szólama. Van szólama – sőt szólamcsoportja – az értelemnek, az asszociációk rengeteg szólamáról nem is beszélve. Ezek a lehetséges szólamok az olvasóban részben azonosan, más részben meg variálva jelentkeznek. Számuk szinte végtelen. Sőt, elvben végtelen.
Na most. Van, mondjuk így, egy zenész, aki a képeket fújja. Van egy muki, aki a verszenét, időmértéket vagy az ütemet és így tovább. Még azt is hozzátehetem, van egy szórend-muki, ugye nem mindegy, hogy mennyi mindent tud közölni a versen belül egy-egy inverzió. Hogyha ezt a partitúrát, ami időben csak olyan terjedelmű, mint a távirat – amelyik hiába akar nagyon tömör lenni, mégiscsak egyetlen dallam –, az azonos hosszúságú távirat mellé fektetjük kibontva, vagyis a szólamokat egymás után külön-külön írjuk le, hát akkor az valóban elvezet az országúton, ahogy Jókai mondta egyszer a saját regényeiről: Komáromtól Budapestig.
Azt is mondta Ágnes, hogy az információelméletet a versre is kiterjesztő tudósok szerint a költői hasonlat nem egyszerűen csak valamiféle hasonlat, hanem hasonlatteremtés, ami annyit jelent, hogy két dolog, aminek eddig semmi köze nem volt egymáshoz, egyszerre csak egymáshoz pattan az agyban. Ezt mi költők régóta tudjuk. De hogy ezt ki is lehet mutatni gépi eszközökkel, objektíven, ez volt a legcsodálatosabb Ágnes számára a Rényi megállapításában.
Én közbeszóltam, mondván, hogy mennyire érdekesen írt erről még az első világháború előtt, tehát még jóval az információelmélet születése előtt, azt hiszem, 1911-ben az Írások írókról című könyvében Karinthy Frigyes, aki azt írta a rímről; két fél találkozik fülemben, és kiderül, hogy értelmemben már ismerték egymást.
Ami meg engem illet, azt mondhatom, hogy mielőtt az információ, tehát a közlés elmélete egyáltalán elterjedt volna, én a mérték, a versforma közlő szerepéről írtam nem egy olyan tanulmányt, amely már a címében is ezt viselte. A költők tehát az ilyesmit megérzik. Ami pedig a forma közlőszerepét illeti, egyszer Hegedűs Gézával együtt meghívtak bennünket valamilyen vidám délelőttre a Belvárosi Kávéházba, tréfás rádióelőadásra, ahol én azzal próbáltam bizonyítani a közönség előtt, hogy a formának milyen fontos szerepe van, és mennyire nem választhatja a költő a formát önkényesen, hogy átírtam a Talpra magyart a Szeptember végén mértékére valahogy így:
Hát talpra magyar mert hív az idő
És elmondtam, ha Petőfi a Múzeum-kertben, a lépcsőn ezt a költeményt szavalja el, ha a költemény – lehetőleg minden hozzátevés és bármi elvevés nélkül – anapesztikus versmértékben, ilyen szépen és zengve hangzik el, akkor az emberek egyszerre csak elérzékenyültek volna, talán elálmosodnak, vagy szeretni kezdik az ellenségeiket, és az nem tesz jót a forradalomnak. És a forradalom akkor sem tört volna ki, ha Petőfi azután a hibát javítandó azt mondogatta volna ott, hogy: „Kerti virág! Bérci tető!”
Eszembe jut, amit először mondtak az információelméletről. Rényi Buba szerint az idegen nyelvű vers csak akkor ítélhető meg, ha az olvasó az azon a nyelven írott összes költeményeket ismeri, mert csak így tudja a költemény asszociáció-tartalmát is megítélni. Hosszabban mondta, de röviden így lehet összefoglalni.
Csakhogy ezt az elvileg nagyon helyes megállapítást gyakorlatilag nemigen lehet másképp valóra váltani, mint ezredrészben vagy tízezred- vagy százezredrészben. Élvezni viszont az idegen nyelvű költeményt rögtön és első hallásra – ha az ember a nyelvet birtokolja általában akkor is lehet, hogyha nagyon keveset ismer az előző költeményekből. Csak lehetséges, hogy az ember olyankor olyasmit élvez, amit tulajdonképpen nem élvezne, ha bővebben volna tudósítva az előzményekről és megfordítva.
[…] amikor Debrecenbe mentem a Stúdiószínház Elektra-előadását bevezetni, Rényi Buba kikísért a pályaudvarra, és akkor adta át a Párbeszédek a matematikáról című könyvét, amelynek egyes darabjait már korábban is ismertem. A színházban tízperces bevezetőre lett volna szükség, de minthogy valami világítási izé nem érkezett meg, arra kért a rendező, beszéljek addig, amíg ők nem szólnak, hogy most már abbahagyhatom, és kezdődhet az előadás. Így aztán alkalom került annak elmondására, hogy a Buba tanulmányának olvastakor rájöttem; az ő matematikai fejtegetései tulajdonképpen a görög drámáról is szólnak, ugyanúgy – miként most hallom Nemes Nagy Ágnestől –, ahogy az információs elmélettel igazolja a nagyon erős és nagyon gazdag költői tartalmat. Itt ezt most nem fejtem ki bővebben […]
