A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a Fővárosi Lapok tárcarovatában a XIX. század második felében

„…a tudomány maga
a perspektívák szövedékében történik meg.”¹

A XIX. században, különösképpen a második felében az orvostudomány, az orvosi szemlélet, a betegségről, a betegről, a beteg, illetve a betegség gyógyításáról való gondolkodás is gyökeres változásokon ment keresztül. Az orvosokat azonban ez idő tájt nem csak az új eredményeknek a lakosság körében való elterjesztése ösztönözte. Tanúi lehetünk a tudás át- és felértékelődésének, de ennek a munkának filozófiai megalapozása is volt, hiszen ebben a korban a tudomány szinte minden területén hatottak a pozitivizmus ama eszméi, hogy a tudomány a nemzet felemelkedésének leghatásosabb eszköze, s a mindennapi élet területén is változásokat kell hoznia. Miként azt Eötvös József (1813–1871) egyik beszédében az Akadémia feladatait felsorolva megfogalmazta, az Akadémiának hivatása, hogy

„a közös munkában részt vegyen, mellyel az emberiség az ismeret útján a boldogság felé törekszik…, s hogy e fényes ábrándot, amely a világot jövőben paradicsomnak látja, azáltal közelíthetjük meg leginkább, ha a darab földet, amely nekünk jutott, munkánkkal kertté alakítjuk át.”²

A tudományos és az orvosi felvilágosító munka nyomán hatalmas mennyiségű és a legváltozatosabb formában megjelenő mű látott napvilágot, de ezt a mennyiségi és minőségi expanziót egy új médium elterjedése és felvirágzása is elősegítette. A nyomtatott tömegsajtó olyan médium volt, amelyen keresztül a társadalom legkülönbözőbb csoportjai elérhetők voltak. Az újságok, a napi-, az irodalmi és a közművelődési lapok is közöltek különböző formában megírt természettudományos ismeretterjesztéseket. Valószínű, hogy az újságokban megjelenő írások közül a legnépszerűbbek a tárcaformában közölt munkák voltak.

A legnagyobb szalon

„A modern tárca egy nagy szalon,
melyben minden nap más kap szót…”³

A tárca fiatal, modern műfaj. Tágabb értelemben a lapok irodalmi, vonal alatti részében megjelenő, éppen ezért terjedelem szempontjából igencsak kötött írást nevezik tárcának. A műfaj tematikája igen változatos volt. A jó tárca fontos követelménye az aktualitás és a könnyed, csevegő stílus. Mint Lovrich Gizella írja, a tárca

„tárgya: irodalmi, színi, zenei, képzőművészeti kritika, utazási kép, életrajzi részlet, rajz, heti esemény, sőt, novella és regény is folytatásos alakban.”⁴

A tárca tehát az írott alakban megjelenő társalgás szabad formája, amelyben éppen ezért az író egyénisége mély nyomokat hagy, mondandójában és ítéleteiben szubjektív. A jól megírt tárca, rövidsége miatt, világos megfogalmazást, gyors bonyolítást és csavaros, csattanós befejezést igényel, s akkor sem lehet unalmas, ha filozófiai vagy tudományos eszmefuttatás a tárgya. Talán nem öncél, ha külön is megemlítjük, hogy a XIX. század elején, az újságírás és a tárcairodalom igazi hőskorában a műfaj egyik kiemelkedő és értő művelője Kovács Pál (1818–1886) győri orvos volt.

A teret és közönséget hódító tárca könnyed, apróságokat, társasági történéseket közlő tartalma az évek folyamán komolyabbá, irodalmibbá, művészibbé, sőt, tudományosabbá vált. Így mind a csevegő, mind az irodalmi tárcáknak számos altípusa alakult ki, amelyek az élet szinte minden területéről igyekeztek témát találni. Mindeközben a tárcákkal szembeni kritériumokat illetően továbbra is kötelező volt a könnyed, frappáns fogalmazásmód, s még a tudományos témák feldolgozói is eme alapszabályt szem előtt tartva igyekeztek a közérthetőség szabályainak megfelelni.

A népszerű tudományos ismeretterjesztés, mint a hírlapok vonal alatti részében megjelenő, így a tárcákhoz sorolt írás, Lovrich Gizella szerint francia hatásra jelent meg magyar nyelvterületen, meglehetősen hamar, még a XIX. század első felében. Ezek elsősorban irodalmi és művészeti mozgalmakkal foglalkozó tárcák voltak, s mind Frankenburg Adolf, mind Nagy Ignác és Kovács Pál munkássága számottevő részét tették ki. Az ismeretterjesztő tárcák fejlődésének következő állomása Lovrich szerint az 1860-as években vette kezdetét. Ez az az időszak, amikor az ismeretterjesztő tárca szórakoztató jellege háttérbe szorult, s az ismeretközlés vált benne uralkodóvá. Lovrich Beöthy Zsolt ismeretterjesztő tárcáival kapcsolatban írja a következőket:

„A tárcát egyéni irányban akadémiai tárcáival fejleszti tovább. Itt nem pusztán ismeretterjesztés a célja, s mivel ezen a téren elődökre nem támaszkodik, a fejlődésben éppen ezek a tárcái játszanak fontos szerepet.”⁵

Az Akadémia üléseiről számoltak be ezek a tárcák, amelyek természetesen az ismertetés mellett szórakoztatók is voltak, az objektív leírás mögül elő-elővillant az író tehetsége és egyénisége, s ugyanez volt érvényes az irodalmi, esztétikai témákkal foglalkozó tárcáira is. Az ugyanebben a témakörben Ábrányi tollából született tárcákról is hasonló módon gondolkodik a már idézett szerző, s Rákosi Jenő Munkácsyról írott tárcáival kapcsolatban sem vélekedik másként. Úgy látja, egyfajta „kimélyülés, megkomolyodás” ment végbe, amelyet mind az írók, mind a közönség kezdeményezett és el is fogadott.

„A közönség és íróvilág egyaránt, mintha megcsömörlött volna a túl könnyű műfajtól, valami komolyabbat kíván”

– írja Lovrich.

Látnunk kell azonban, hogy e komolyodás magyarázata nem csak a csömör. Szót kell ejteni a csaknem két évtizedes passzív rezisztencia utáni felszabadult tenni akarásról, amely alapvetően abból a fentiekben már kifejtett elvből indult ki, hogy a nemzet felemelkedésének a tudományon és a tudáson kell alapulnia. Abban is egyetértés volt, hogy a tudomány haladása és eredményei az emberek mindennapi életében hoznak igazi változásokat, s ezek mindenki számára érezhetők lesznek. Éppen ezért a század második felében a természettudományok valóban mind nagyobb teret követeltek maguknak a tudományos és a mindennapi életben egyaránt. És természetes, hogy az irodalom sem maradt érintetlenül a természettudományos haladás eredményeitől.

Az ismeretterjesztő tárcák jelentősége

„…az a valóság, mellyel a természettudományokban szembenézünk, nem kizárólag általunk alkotott. […] Mindazonáltal a nyelvi jelentés, a nyelvi kifejezések által hordozott asszociációk, melyek a kommunikáció eszközeivé teszik őket, ember-alkotta dolgok.”⁶

Az ismeretterjesztő tárcák között tehát megjelentek a természettudományos felfedezéseket, eredményeket népszerűsítő írások, amelyeknek figyelembe kellett venniük a tudomány legújabb állását, a tudomány nyelvét, a tárcaforma elsősorban terjedelmi korlátait és a stílus könnyed, csevegő hangnemét. Ezek minden bizonnyal nehezen egyeztethető követelmények, s mint ilyenek időnként bravúros megoldásokat csalogattak ki a szerzők tollából.

Mégis mi teszi különlegessé ezeket a tárcákat? Részben következtethetünk belőlük a tudomány korabeli eredményeire vonatkozó ismeretek elterjedtségére, mértékére. Lehetőséget adnak azonban arra is, hogy az olvasóközönség érdeklődését, a természettudományok iránti fogadókészségét, állapotát is tovább finomítsuk az adott időszakra vonatkozóan. Részben pedig ezek az írások módot adnak arra, hogy a tudomány történetiségét, történeti voltát és a kultúrában betöltött szerepét megragadjuk. Hiszen vannak, akik úgy érvelnek, hogy minden tudománynak, így a természettudományoknak is van történetük, ha a történeti mozzanatot kikapcsolják a vizsgálódásból, mindig csak a jelen eredményei, a jelen állapot látható, de sem a tendenciák, sem az irányok, sem a fejlődés menete nem vizsgálható.

„Egészen más a helyzet azonban, ha a természettudomány egészét – vagy annak egy-egy konkrét elméletét – az emberi gondolkodás alkotásaként, a kultúra integráns részeként, az ember világához való viszonyának – világban való létének – sajátos mozzanataként szeretnénk megérteni”⁷

– írja Székely László.

A hermeneutikának tehát megvan a helye és megvannak a lehetőségei a természettudományok kutatásában. Nyilvánvaló, hogy az ismeretterjesztés és ezen belül egy változata, az ismeretterjesztő tárcák, csak egy különleges – a tudomány egészét tekintve –, marginális részét alkotják a tudománytörténetnek.

Németh László az Orvostörténet és szellemtudomány című, 1934-ben írt munkájában arról értekezik, hogy a tudománynak szellem- és természettudományi részre való felosztása a megismerés eltérő módjából adódik. A természeti jelenségek rajtunk kívül vannak, így is érthetjük meg őket; a társadalmi jelenségek szellemét viszont a saját szellemünkből érthetjük meg. A megismerés két különböző útja azonban Németh László szerint sem jelenti azt, hogy a tudomány két megismerési módjának ne lennének közös érintkezési pontjai.

„A természettudomány, ha a természetre vonatkozik is, az időben keletkezett: amit néz, állandó, de aki nézi, az idővel imbolyog. Természeti törvényeinkben a természet jellegén kívül ott van a természet-megismerés hosszú útja, a megközelítés módja, a kifejezés nyelve és rendszere”⁸

– írja.

Valószínűleg lennének természettudósok, akik manapság vitába szállnának Németh Lászlónak a természeti jelenségek állandóságára vonatkozó kijelentésével, de a tudománynak az emberi kultúra részeként, időben végbemenő, nyelvben megfogalmazódó, a hagyomány elemeként érthető jelenségként való felfogásával minden bizonnyal egyre többen értenének egyet. Értelmezni lehet magát a tudományos munkát mint emberi tevékenységet, értelmezni lehet a tudományos elméleteket, a kutatásokat és eredményeiket, s értelmezni lehet a tudományos szövegeket is. Sőt – érzésem szerint Németh László felfogását kibővítve –, vannak olyan elképzelések, amelyek a természeti jelenséget is jelentésként fogják fel, a természet jelentéstől való átjártságát hangoztatják.

Úgy is mondhatnánk, hogy amikor egy tudós megért a természetből valamit, amikor a természeti jelenségről, megfigyeléséről, tapasztalatairól mond valamit, interpretál is egyben. Így interpretáció a szó legteljesebb értelmében egy olyan tárca is, amely valamilyen természettudományos jelenséget, eredményt, kísérletet vagy megfigyelést dolgoz fel. A valóságot jeleníti meg, az elbeszélhető valóság, az elbeszélhető tudomány mutatkozik meg benne.

Tárcák a tudományról

„A jelenségek természete és végső oka
túl fekszik ama határon, meddig
az emberi szellem előre hatolni képes.”⁹

A Fővárosi Lapok hasábjain megjelenő ismeretterjesztő tárcák közül azokat mutatom be, amelyek Almási Balogh Tihamér (1838–1907) és ifj. Apáthy István (1863–1922) tollából származnak. A Fővárosi Lapok a korszak egyik legtekintélyesebb irodalmi napilapja volt; 1864-ben indult, 1867-ben Vadnay Károly (1832–1902) vette át a lap szerkesztését. Vadnay, a korszak irodalmi szervezője, tekintélyt szerzett lapjának, irányítása alatt a Fővárosi Lapok akadémikus szellemű sajtóorgánummá vált, amelyben írást közöltetni a szerzők számára presztízst, az irodalmi életbe szóló belépőt jelentett. Milkó Izidor a Nyugatban így jellemezte a lapot:

„Nem hajhászta – sőt, száz mérföldről kerülte – a szenzációkat, s mai felfogás szerint nem is volt jó újság, de hozott mindent, ami a kultúrembert s a szebb dolgokat megértő olvasót érdekelte.”¹⁰

A lapban orvostörténeti szempontból figyelmet érdemelnek a belföldi és külföldi fürdői levelek, tárcák, amelyek a társasági élet egy szeletét tükrözték. Ismeretterjesztő, természettudományi és történeti tanulmányok is helyet kaptak a lapban. Csak néhány érdekesebb és talán meghökkentő téma: Rodiczky Jenőnek A legdivatosabb kórok (1867/176) című írása jelent meg, tanulmány született az Ó-kori fürdőéletről (1868/105) Devecsery L. L. tollából. 1869-ben A szemüveg történetéről (1869/234) értekezett Sz. F., dr. Kátay Gábor A fertőtlenítés értékéről (1874/248–249) címmel közölt tanulmányt. 1881-ben dr. Árkövy József A fogtömés című művét mutatta be a lap (1881/2) a következő felvezetéssel: „Mutatvány a szerzőnek sajtó alatt lévő, közhasználatra írt ily című művéből: »A fogak gondozása gyermekek és felnőtteknél«”. Karacs Teréz pedig életrajzot közölt Cseh-Szombathy Józsefről (1881/197). És még hosszasan sorolhatnánk.

Balogh Tihamér esetében problémát vet fel a szerzőség kérdése. Közvetett jelekből arra lehet következtetni, hogy a Fővárosi Lapok hasábjain az Almási Benő néven közölt tárcákat Balogh Tihamér írhatta. Balogh a szépirodalmi alkotásait Almási Tihamér, ritkábban Albin álnéven jelentette meg. Az Albin elképzelhető, hogy rokonságot mutat az Almási Benővel. Mi minden szól amellett, hogy a tárcákat Balogh Tihamér írta? Az, hogy ebben az időben saját nevén más orvosi tanulmányai is megjelentek a lapban, s hogy aki ezeket a tárcákat írta – a szövegekből következtetve –, magyar egyetemen végezte tanulmányait, mély kötődés olvasható ki belőlük 1848 eszméi iránt. És talán megerősíti ezt az elképzelést, hogy a fellelhető források, lexikonok és szótárak senkit sem említenek, aki ilyen néven publikált volna. Ezeket a vélekedéseket azonban, sajnos, semmilyen adat, egyetlen dokumentum sem támasztja alá közvetlenül. Ennek ellenére az írások értékéből – bárki írta is e tárcákat – a bizonytalan szerzőség ténye nem von le semmit.

Az elemzett munkák, népszerűsítő tárcák három csoportra oszthatók. Az első és leggazdagabb a valódi tudomány-népszerűsítéssel foglalkozó tárcák csoportja, amelyek arra hivatottak, hogy a laikus közönséget szólítsák meg és tegyék érdeklődővé a tudományok, jelesül az orvosi és természettudományok eredményei iránt. A másik nagy csoportot azok a tárcák alkotják, amelyek inkább irodalmi intencióval íródtak, s a gyönyörködtetni akarás részeként, a narratívum keretében bukkan elő a tanítani vágyás szándéka is. A harmadik csoportba viszont azok a tárcák kerülnek, amelyek tudományos igényűek, előzőleg már megjelentek valamilyen tudományos szaklapban vagy elhangzottak valamilyen tudományos konferencián.

„Könyvhöz magyar / Hí a haza!” mottóval kezdte Almási azt a tárcáját, amely A tudományok népszerűsítése¹¹ címen jelent meg a Fővárosi Lapok hasábjain. A szerző ebben a tárcában nagyon világosan foglalja össze a kiegyezés utáni lehetőségeket, amelyek az ország műveltségi állapotának emelésére vezethetnek. Mindeközben áttekinti a hatalom, a hatalom birtokosainak történelmi változásait is, s arra a következtetésre jut – mára be is következett ez az előrelátás –, hogy a jövőben a hatalom azoknak a kezében fog összpontosulni, akik a tudás birtokában lesznek. Egyedül abban tévedett a szerző – s ez a kor uralkodó eszméinek hatását mutatja –, hogy a tudást, a műveltséget a demokratizálódás céljaként és egyben eszközeként képzelte el. Ha a

„tudomány arisztokráciája általános érvényre fog jutni – írja –, amely már is szép utat tört magának, be fog állhatni a közösség is.”

Almási ebben az eszmefuttatásban tudatosan használja az arisztokrata kifejezést. Nagyon érzékletesen tud így rámutatni arra, hogy a tudomány művelői, a tudás birtokosai valóban a tömegek fölé emelkedtek, de megvan a lehetőségük és a felelősségük is, hogy szerzett privilégiumaikat megosszák a társadalom egészével. A tudás terjesztése és a tudományok népszerűsítése által magában hordja a demokratizálódás lehetőségét, azaz közösségivé tud válni. Hogy ebben a kérdésben mennyire hasonló módon gondolkodtak a kor meghatározó egyéniségei, Eötvös József már idézett, az Akadémián 1861-ben elmondott beszéde is bizonyítja:

„A tudomány… demokratizálódott. …a tudomány közös lesz, s a létező ellentéteket ki fogja egyenlíteni.”¹²

A tudományok népszerűsítése című tárcának külön jelentőséget tulajdonít, hogy a kiegyezés évében íródott, jóval február 17-e után, amikor az uralkodó kinevezte gróf Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké. Almási a tudományok népszerűsítése kapcsán egy igen fontos kérdéskörre irányítja a figyelmet, nevezetesen az oktatás állapotára és az oktatási irányelvekre, amelyek a nemzet emelkedésének biztosítékai lehetnek. Nem véletlenül írja a szerző, hogy a múltban idegen kezekben vergődő oktatásügy igen megromlott, s a

„Bach-rendszer által a magyar közműveltségen ejtett sebeket még soká kellend a törekvés és haladás írja által gyógyítani, míg tökéletesen be nem fognak hegedni.”

A Bach-rendszer oktatáspolitikájának említése felszínre hozza az anyanyelv, illetve az anyanyelvi oktatás kiemelt helyét a nemzeti kultúra, műveltség és tudomány ápolásában. Almási egyenesen az elbutítás eszméjének nevezte Haas Mihály¹³ hírhedt kijelentését:

“So lange werde ich nicht ruhen, bis auf den Puszten bei Debrezin und Szegedin der letzte Schäferjunge mit Vater und Mutter nich deutsch sprechen wird.”

Szerencsére Haas törekvései nem váltak valóra, s a magyar nyelv – folyamatos harcban a némettel – mind a kultúra, mind a tudomány területén uralkodóvá vált. A nemzeti nyelv azonban folyamatos felkészítés és művelés tárgya volt, annak érdekében, hogy érthető módon és a modern követelményeknek megfelelve tudja közvetíteni a tudományos eredményeket a tudomány képviselőinek és a közönségnek egyaránt. A magyar tudományos műnyelv ápolásának egyik korabeli szószólója Szily Kálmán volt, aki sokat tett annak érdekében, hogy

„kialakult egy magyaros, de nem feleslegesen magyarító, hajlékony nyelv.”¹⁴

Az írás sokkal inkább a múlt hibáinak elemzéséből építkező, a jövő lehetőségeit felmérő és taglaló programtervezet benyomását kelti, mint tárcáét. Ugyanez a programszerű felhívás tükröződik vissza a tárca lezárásában is, amely az értelmiség jövőbeni feladatait a következőkben határozza meg:

„Hazánk tan- és nevelésügye most jó kezekben van. Reméljük tehát, hogy iskoláink nem sokára új lendületnek fognak örvendhetni, és a tudományok minden ágára ki fog terjedni a közoktatási minisztérium figyelme. Addig tegyük meg kötelességünket és – a mint lehet – népszerűsítsük a tudományt.”

A szerző további írásai már sokkal inkább magukon viselik a tárca ismérveit, bár a témák sajátságaiból eredőn folyton feszítik annak kereteit. A Mi az ember?, Mi az élet? és Mi a halál? című tárcák egymásra épülő sorozatban jelentek meg. Már a címben megfogalmazott kérdések is utalnak arra, hogy a szerző szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor a tárca határai közt próbálta kifejteni nézeteit a felvetett témákban. Mégis, mi sem természetesebb, minthogy a népszerű tárcarovatban jelenjenek meg e komoly témában írt eszmefuttatások. Vajon más rovatban e címeket látva nekirugaszkodott volna-e az átlagos olvasó az olvasásnak? Almási bravúrosan oldotta meg a feladatot; könnyeden ír, elbűvölően cseveg, miközben a legújabb tudományos eredményeket ismerteti olvasóival.

A Mi az ember?¹⁵ című tárca a sorozat első darabja. Ha azt gondoljuk, hogy a szerző valóban konkrét, adekvát választ akart adni erre a megválaszolhatatlan és összetett kérdésre, nagyon tévedünk. Almási valószínűleg tisztában volt lehetőségeinek határaival, nem véletlenül fogalmaz úgy, hogy

„»nagy fába vágom fejszémet«, de bízom művelt olvasóim kitartásába és szives elnézésébe, bátran fogok föladatomhoz.”

A szerző együtt gondolkodásra hívta a korabeli olvasókat, s lépésről lépésre vezette őket egy nagyon világosan megfogható gondolatfonal mentén, mindeközben a csillagászat, a fizika és a biológia legújabb eredményeit ismertette, azokra hivatkozott. Tette mindezt úgy, hogy a tárca íve egyszer sem tört meg, a korabeli olvasó vélhetően egyszer sem érezhette terhesnek, túlzott mennyiségűnek az adathalmazt, amellyel szembesült. Almási igen érdekesen, egészen távolról, a végtelenből indulva, a világűr elképzelhetetlen tereit, időit és számait figyelve vonta a maga és az olvasó tekintetét azokra a parányokra, amelyeket a Föld nevű bolygó és rajta az ember jelent a világűrhöz viszonyítva. Nyilván ebből a perspektívaváltásból érhető el leghatásosabban az eredmény, azaz így szembesíthető leginkább a magát a világ urának képzelő ember a saját esendő voltával. Almási szerint az ember, bármennyire uralja is környezetét, kiszolgáltatott, nincs

„szabadsága, függetlensége; mindennemű földi hatalomnak és anyagi befolyásnak lévén alávetve.”

Itt azonban nem állt meg a szerző, tovább szűkítette a látóhatárt az olyan parányi lényekig, amelyek csak nagyítóval láthatók, hogy aztán újra visszatérjen az emberhez, mint az elképzelhetetlen nagyságú világűr és elképzelhetetlen parányi mikrokozmoszok megfigyelőjéhez.

Almási eszmefuttatásában a XIX. századi gondolkodás alapvonulatai tükröződnek, hiszen a gondolkodás legmagasztosabb formájának az Istenről való gondolkodást tartotta, amelynek eredményeként

„nemcsak az Úr szavát halljuk bensőnkben lelkiismeretünk által tolmácsolva, hanem (a mennyire korlátolt földi álláspontunktól kitelik) ama törvények ismeretéhez is jutunk, amelyek szerint a csillagokat pályájukon vezényli.”

Miként a legtöbben ebben a korszakban – és a fenti idézetből ez ki is tűnik – Almási is tökéletesen összeegyeztethetőnek, sőt, egymásból következőnek tartotta a vallást és a tudományos kutatásokat, az új természettudományos eredményeket. Az ilyen típusú megközelítésnek természetesen megvoltak az előzményei, s találunk erre vonatkozó kísérleteket az egyházon belül is.

„Szt. Tamás az érzéki világ teleologikus rendjéről tanít, eszerint a teremtő alkotta ésszerű rend felismerése, elemzése a természettudományok feladata.”

Ebből a gondolatsorból továbblépve:

„Egyes gondolkodók szerint a keresztény hithez való töretlen hűségnek nem feltétele a tomizmus álláspontjának elfogadása, más megközelítések az új tudományos eredményeknek a keresztény világképbe integrálását jobban megkönnyítik. A protestáns kereszténység az érzéki világban, a nemzetért való munkálkodásnak meghatározó, a földi tekintélynek pedig csekély szerepet tulajdonít, ezért is fogadta be könnyebben a természettudományos állítások és a hittételek összhangjának tanait… Jellemző álláspont, hogy a Szentírásnak a természeti világról szóló igéit korszakonként jogosult értelmezni, mert bár a Biblia isteni kinyilatkoztatás, de az emberi értelem közvetíti jelentését. Az értelmezés ezért az emberi rendeltetést illető kérdésekben nem, de a természeti leírások tekintetében változhat.”¹⁶

Demeter Katalin idézett gondolataival szinte összecseng Almási megállapítása, miszerint az emberi szellem legnagyobb teljesítménye, hogy

„a természet törvényeinek okait, amelyek mint isteni eszmék nyilvánúlnak földünkön a legkülönfélébb módon, ki tudja nyomozni és a természeti erőket alá birja vetni akaratának.”

Ennek bizonyítékául sorolta fel a szerző azokat a tudományos előrelépéseket, amelyek szerinte az előző évtizedek legnagyobb teljesítményei voltak.

Ami talán a legfontosabb ebben a tárcában, az az, hogy a szerző – itt talán már Darwin elméletének hatására – a földi élőlényekkel azonos biológiai jelenségnek tartotta az embert is, akit „földi lénytársai” fölé gondolkodása, tudományos és művészeti teljesítménye emeli. Az embert és az emberi lényeget természeti környezetéhez viszonyítva határozza meg.

A tárcát a tematikához mérten valóban könnyed stílusa mellett végig a megszerkesztettség és az átgondoltság uralja, amelyben megcsillan a szerző humán és reálterületekre egyaránt kiterjedő műveltsége.

A sorozat következő darabja, a Mi az élet?¹⁷ című, egyértelműen a darwinizmus jegyében íródott, s az élet jelenségének miértjeire és mikéntjeire kereste a választ. Almási saját bevallása szerint a „realisztikus tudósok” nyomdokain haladva vezette eszmefuttatását, az élet vegyi és biológiai megközelítésének alapjait elemezte, s végül mégis arra a következtetésre jutott, hogy az

„élet anyagi készményeit mindenesetre szét lehet vegyileg bontani”,

de az élet

„első okait fölfedezni még egy vegyésznek sem sikerült. […] Ha az élet első okainak tudomásához talán soha nem is fogunk juthatni, mégis föladatunk gyanánt kell tekintenünk az élet mibenlétének kutatását, a mennyire lehet.”

Újra egy tárcaformában szinte feldolgozhatatlan kérdés a téma, amelynek megválaszolására Almási most az időben való mozgást választja. Míg az előző tárca a térben való változásokhoz kötötte az író és az olvasó tekintetét, addig ez a darab a Földön felbukkanó élet időbeli történetét dolgozza fel. Az áttekintést Darwin elméletét követve fogalmazza meg, s az egyszerű, egysejtű élőlények megjelenésétől halad a magasabb rendű élőlények és az ember kifejlődése felé. A kezdetek, az élet megjelenésének mikéntje a múlt homályába vész, a

„természet első oka örökké feloldhatatlan talány fog maradni előttünk”

– írja. A jelen állapot bekövetkeztét a darwini, evolucionista szempontból írja le, egyszerűen érthetően, tömören:

„Csak anyit tudunk bolygónk kifejlődésének kövesült történettáraiból, hogy valamenyi szerves teremtmény nem egyszerre – mintegy varázsszó következtében – emelkedett ki a földből, vagy pottyant le az égből, hanem hogy különböző teremtési időközökben, amelyek évezredek hosszú sora által voltak egymástól elválasztva, lassan-lassan, egyszerű kezdeményekből mindinkább tökélyesbűlő teremtmények népesiték be a földet.”

Érdemes figyelni a terminológiára. A szerző a teremtés, teremtésidő szót használja, mintegy a kontinuitást, az érthetőséget fenntartandó, nem akarva teljesen és egyszerre elszakadni az addig elterjedt nézet terminológiájától. De az is elképzelhető, hogy a szó a lét, a valamivé válás, a kifejlődés értelmet is magában hordozza. A további megfogalmazásból az derül ki, hogy a szerző elfogadja ugyan az állatok fajaival a közeli rokonságot, a fejlődés közös útja azonban szerinte nem volt lehetséges. A darwini elmélet egyik lehetséges recepciója áll előttünk, azt, persze, már nehéz lenne megállapítani, hogy a szerző valóban így értette-e az evolúció elméletét, vagy így tartotta megfelelőnek arra, hogy a nagyközönséget megismertesse a kor egyik legnagyobb hatású elméletével. A szerző érezhetően, kimondatlanul is hiányolja a darwini materializmusból az anyag és a szellem kapcsolatára vonatkozó kitételeket.

A Mi a halál?¹⁸ című tárca a sorozat harmadik és egyben utolsó darabja, amelyben a szerző hivatkozik is két előbbi eszmefuttatására, s jelzi: mintegy kiegészítésként írja ezt a következő tárcát. Az élet formáit, a szerves élet növény-, állat- és „embervilág”-át áttekintő rövid, de igen tartalmas eszmefuttatás, amely az emberi lét anyagi, testi vonatkozásain túli emberi mivoltunk kérdéskörét is feszegeti. A szerző ezen az úton jut el az egyedül az emberre jellemző szellemi élet, annak szerinte fizikai székhelyét alkotó agy és szerepének boncolgatásához. Megfogalmazásából kiderül, hogy – miként napjainkban is, akkor is – többfajta elmélet és felfogás élt egymás mellett. Almási egyértelművé tette az álláspontját, de módot talált arra is – a legfontosabb kérdésben mindenképp –, hogy a más véleményen levők elképzeléseit is ismertesse.

„Az agyvelő, mint már említém, a szellem anyagi alapja, és a szellemi élet kiinduló pontja, vagy ha kissé frivol akarok lenni (a frivolitást szereti korunk), az agyvelő a szellemi erők műhelye. A materialisták még tovább mennek: az ő szellemüket az agyvelő és az idegrendszer gyártja”

– írja. Persze, nehéz lenne nem észrevenni a megfogalmazásban húzódó élcet, amellyel a szerző az általa elfogadhatatlan elméletet képviselőket illette.

Az emberi szellemmel kapcsolatos felfogások, elképzelések elméleti jellegűek voltak és maradtak. Ami azonban az idegi működések kutatását illeti, a XIX. század második felében hatalmas lépéseket tett a tudomány a megismerésükben. Az egzakt neurológia megalapításában nagy szerepet játszott Ernst H. Weber (1795–1878), aki az érzékelésekkel foglalkozott, vagy Pierre P. Broca (1824–1880), aki már 1861-ben bebizonyította az agyközpontok létezését.

Almási kitér írásában az ingerület terjedésének kérdéseire is. Frappáns a megfogalmazása:

„Mint a távirdában a villanysodronyok, úgy egyesülnek az emberi agyban az egész testben szétágazó idegszálak, és ezek által az ész… nemcsak arról kap – mintegy sürgönyözve – tudomást, mi emberének testében történik, hanem – s ezt különösen – mint hat a bennünket környező mindenség testünkre erőműbeli és vegyészeti tekintetben, hang- és fényhullámok által, s csakis ezáltal szerezhetünk tiszta fölfogást a külvilágról, amelylyel összeköttetésben élünk.”

A korszakban kiemelkedően előrehaladó másik tudományterület az élettan volt, amely az élőlények sajátosságaival foglalkozik, s az élet mibenlétét, az élő szervezetekben lejátszódó folyamatokat, valamint okaikat és törvényszerűségeiket vizsgálja. E tudományág vívmányait, eredményeit próbálja megismertetni a nagyközönséggel Almási Életerő című tárcája. A szerző mindjárt a tárca elején magyarázkodásra szorul, hiszen a címét kénytelen közelebbről elmagyarázni olvasóinak. A cím a lapban idézőjelek közé került, hiszen az életerő kifejezés a vitalizmus és a különböző természetfilozófiák részeként, kifejezéseként élt még a XIX. században is. A természetfilozófiák között – mint Birtalan Győző írja –

„Schelling elmélete volt a legátfogóbb és a medicinára legnagyobb hatású.”¹⁹

Az életerő kifejezés a latin vis vitalis szóból, az elképzelés pedig Arisztotelésztől származik, s azon alapul, hogy szükség van egy erőre, az életerőre, amely az élettelen anyagba költözve azt élővé teszi. A vitalitáselméletet éppen a XIX. századi kutatások kérdőjelezték és buktatták meg. A század kiemelkedő orvosai között Rudolf Virchow (1821–1902) a kutatásaira támaszkodva élesen utasította el az életerő vitalista felvetését. Szerinte az élet kizárólag fizikai és kémiai aktivitás, valamint a sejttevékenység kifejeződése. Az életerő tehát igencsak vitatott kifejezés volt ebben a korszakban, nem csoda, hogy szükség volt némi magyarázatra, ha már a szerző ezt a címet adta tárcájának.

„Az életerő szóban – mint nemrég irám²⁰ – ne keressen az olvasó valami tudományos becscsel biró műszót, mert a természettudomány ily általános fogalommal biró szókkal nem mehetne sokra; s addig míg róla értekezem, csak anyit kérek e szó alatt érteni, menyit e két szó értelme, amelyekből össze van téve, magában rejt.”

A fiziológia új útjainak, elért eredményeinek a bemutatása, úgy látszik, ebben a tárcában inkább a nyelvi megfogalmazás szintjén okoz gondot a szerzőnek. Keresi a szavakat, az új kifejezéseket, vagy éppen régieket akar új tartalommal felruházni, mint az életerő kifejezés esetében.

Almási az érzékvilág testjeinek tulajdonságaiból indul ki, így határozza meg tárcája témáját, amely ezúttal az élet mibenlétével, jelenségével, a fiziológiával foglalkozik. A szerves és a szervetlen testek összehasonlítása mondatja vele a következőt:

„Kell, hogy a szerves testekben legyen olyasmi, mit a szervetlen testek nélkülöznek.”

A szerves testek tulajdonságainak áttekintése után jut a szerző arra a következtetésre, hogy a

„szerves erő jellemző ismertető jegye anyagváltozásnak (Stoffwechsel) neveztetik.”

Almási az életerő kifejezésen anyagváltozást ért. A Stoffwechsel szó magyar megfelelője napjainkban az anyagcsere. Az anyagváltozás a szó szerinti fordítás eredménye lehetett. Megjegyzendő, hogy az 1844-es kiadású, Bugát Pál által összeállított Természettudományos szóhalmazban sem az anyagcsere, sem az anyagváltozás szó nem szerepel. A német Stoffwechsel kifejezés magyar megfelelőjének kialakulása folyamatban lehetett, hiszen az Almási által elképzelt életerő mellett találkozunk nála az anyagváltozás kifejezéssel is. Hasonlóan anyagcsere értelemben használták az anyagforgás kifejezést is. Az a próbálkozás, hogy az életerő kifejezést átmentsék és anyagcsere tartalommal ruházzák fel, nem sikerült. Az életerő kifejezés azonban megmaradt nyelvünkben, orvosi szótárakban vitalitás jelentéssel szerepel, de ennek semmi köze nincs a vitalizmushoz.

Az Életerő című tárca jó példája annak, hogyan követik a nyelvi megnyilatkozások a tudomány változásait; de jól példázza azt is, milyen előkészített volt már a magyar természettudományos szaknyelv a XIX. század második felében. Ennek kiegyensúlyozott alakulásához nagyban hozzájárult az Akadémia és Eötvös Loránd munkássága is, aki többek között, Szily Kálmánnal egyetemben, sokat tett az egységes, modern természettudományos szaknyelv meghonosodásáért. A kiegyensúlyozottságon pedig azt értették, hogy törekedtek ugyan a magyar szaknyelv pallérozására, alakítására, új szavak meghonosítására, de ugyanakkor óvtak attól, hogy az újítók túlzásokba essenek. E kérdésről Szily a Természettudományi Közlöny hasábjain is értekezett. Véleménye szerint mindaddig, míg egy tudományos tárgyra vagy kifejezésre nem születik határozott értelmű, világos magyar név,

„tartsuk meg, ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzőknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmasabb legyen, a nélkül mindazonáltal, hogy azt nevetségesen megcsonkítanák.”²¹

Az Életerő című tárca azonban elsősorban csevegés az élő anyag tulajdonságairól, nem pedig tudományos eszmefuttatás. A könnyedség, a képi, plasztikus kifejezésre való törekvés megvalósulása, a metaforikus megfogalmazás, a hasonlatokkal dúsított ábrázolás a szerző tollát dicséri:

„A régibb élettan tudatlanságának szüksége volt a titokteljes életerő tisztességes fátyolára; de az ujabb tudomány már kissé megszellőztette a redőzetet, amely az istennő arcát födi, és a melyen oly sok kéz tépelődik, hogy vonásaiban csak új meg új ráncokat ejtsenek”

– írta.

Almási Melegség és mozgás²² című, a Fővárosi Lapokban megjelent tárcája szintén az élettan új vívmányaival próbálta megismertetni olvasóit. Az említett tárca a testek, az élőlények hőmérsékletével foglalkozik, külön kiemelve az emberre jellemző összefüggéseket. Talán a téma megközelítése, sokszínűsége miatt is a szerző igen egyszerű szerkezeti megoldást választott. Az általánostól indul ki, mint egyedit emeli ki az embert, majd az állatvilág jellemzőit konkrét példákon áttekintve újra az emberhez ér. A didaktikus intenciót nehezen tudja elfedni ebben a tárcájában a szerző.

Kórtani csevegés alcímmel illette Almási A meleg hideglelésről című tárcáját, amelyet 1867-ben jelentettek meg a Fővárosi Lapok hasábjain. Az alcím minden bizonnyal kellően meghökkentő, de maradéktalanul tükröződik benne a szerzői szándék, hogy a köz számára is érthetőn, ha lehet, izgalmasan és könnyedén beszéljen egy komoly témáról. Mielőtt azonban – elrettenve a címtől és az alcím ígéretes csevegését figyelmen kívül hagyva – a feltételezett olvasó továbblapozna vagy félretenné az újságot, a szerző marasztalja olvasóját a tárcánál:

„Nevetséges! Ez a tárcaíró talán azt hiszi, hogy nekünk, jámbor olvasó közönségnek, már ilyen badarságból is tálalhat. Körülbelül így hallom olvasóimat cikkem cimének olvasása után nyilatkozni. De ne méltóztassék azért e lapot félrevetni. Csak egy parányi türelmet kérek – talán sikerülni fog nekem cikkem cimének igazolása.”

Almási ebben a tárcában is a fokozatosság, a világos fogalmazás és a logikus felépítés elvét követi. Kitér ismert vagy kevéssé ismert, de nem túl bonyolult tényekre, amelyek oldják a téma komolyságát, s megóvják attól, hogy túlságosan tudományos legyen a szöveg.

A szerző ebben a tárcájában a testhőmérséklet és a lázak különböző fajtáiról értekezik. Írását közérdeklődésre számot tartó információkkal is kibővíti. Ilyen külön kis betétként jelenik meg a láz méréséről és a lázmérőről szóló rész, amelyben felsorolja a lázmérők fajtáit és fokbeosztásukat, közben azért reméli, hogy a

„hévmérőnek e rövid ismertetéséért nem fog a becses olvasó neheztelni.”

Ehhez hozzá kell tennem, hogy ebben a korban a láz mérése és a lázmérő használata korántsem volt a mindennapokban olyan elterjedt, mint gondolnánk. A testhőmérséklet első objektív megállapítása egy olasz orvos, Santorio Santorio (1561–1636) nevéhez fűződik. Anton de Haen (1704–1776), a Bécsi Egyetem gyakorlati orvostanprofesszora nagy lépéseket tett a diagnosztika területén, amikor szorgalmazta a lázmérő rendszeres diagnosztikai alkalmazását. A diagnosztikai célból végzett lázmérés a XIX. században vált mindennapos klinikai gyakorlattá; mint írják a korszakról, az orvostudomány is reális tudománnyá vált, s a beteg szubjektív élményei helyett mérések segítségével igyekeztek felállítani a diagnózist. A láz jelenségét tehát mint tünetet fogalmazták újra, s

„a régi értelemben nem jelenthetett többé önálló betegséget. Ugyanakkor a láz, mint kóros anyagcsere és energetikai állapot, ezen időszak²³ egyik központi kérdése volt.”²⁴

A tárca a testhőmérséklet, illetve a láz jelentőségének köztudatban való tudatosítását szolgálja úgy, hogy gyakorlati útmutatót is ad a mérés módját és technikai kivitelezését illetően. Teszi mindezt a mértéktartás és a közérthetőség szabályait szigorúan betartva, de témájának komolysága ellenére igyekszik megfelelni a tárca követelményeinek is.

Az Almási Benő-sorozat utolsó elemzendő darabja A bonctan haszna²⁵ című tárca, annak ellenére, hogy ez a darab nyitja meg a sorozatot 1867 elején. A bonctan haszna mintegy bevezeti az utána következő tárcákat, felkészíti az olvasót, mit várhat a szerzőtől, s milyen haszna lesz annak az időnek, amelyet tárcáinak olvasására szán. A tárca azonban nemcsak a bonctan lehetséges hasznát ecseteli, hanem kiváló korképet, korrajzot ad. A szerző ismeri a modern tendenciákat, lelkesedéssel beszél róluk, ugyanakkor jól látja a hiányosságokat is, pontosan felismeri a javításra, jobbításra, kiegészítésre szoruló területeket.

Milyennek látja a maga korát Almási?

„Olyan korszakban élünk, amelyben… már nem igen szeretünk megelégedni a mindennapiassal, a közönségessel. … Kedveljük a fölületességet, túltesszük magunkat a szőrszálhasogatáson, s mégis vannak remekeink. … Megvetjük a szobatudákosság sápadt pedantériáját, könnyelmű kacagással haladunk előre, mégis alig létezik szakma, amelyről beszélni ne mernénk s itélni ne szeretnénk. A tudomány, a művészet, az iparűzlet, de leginkább a társasélet ujabb időben ily szinezetet öltött”

– írja. Tömör és lényegre törő, kellő önismerettel és némi nagyképűséggel, csekély iróniával fűszerezett korelemzés, amelyben a korszak ambíciói és gyengeségei egyaránt megfogalmazódtak.

A társadalomban, a mindennapi élet keretein belül új helyét kereső tudomány közönséget megszólító lehetőségeit is elemzi a szerző, hiszen – mint írja – a korszak „most érintett iránya leginkább a társaséletre van befolyással”. Milyen szerepe van a nyilvánosság, a társas élet berkein belül a tudománynak? Hogyan szólítsa meg a közönséget, mi az, ami a közönséget érdekelheti? Almási szerint minden, így a tudományos eredmények is a modern társalgás, a modern társasági élet beszédtémáit kell alkossák.

„A modern korban – írja – a tudomány nem zárkózik többé négy fal közé, hanem ott, hol csak szerét teheti, a nyilvánosság elé lép, és érthető szavakban adja elő embertársainak a tudós azt, mit szorgalommal gyűjtött a tantermekben: tehát megkivánja a jobb társaság, hogy ne csak francia és angol regényekről, »a szűz imájáról«, »a zárda csöngetyűjéről«, a »spanyol inquisitioról« sat., hanem egyáltalában mindenről képesek legyünk beszélni.”

A fenti idézetnek három nagyon fontos megállapítása van. Az első, hogy a tudománynak kötelessége figyelni a laikus közönségre is, hiszen mindenkinek meg kell ismernie a legújabb tudományos vívmányokat, illetve a gyakorlati hasznukat, mindenki haszonélvezője kell legyen az eredményeknek. A második fontos megállapítás az elsőből egyenesen következik; arra figyelmeztet, hogy a közönség megszólításának nyelve érthető és világos legyen. Nem elég tehát a tudománynak a nyilvánosság elé lépnie, meg is kell tudnia értetnie magát a laikus közönséggel. Ennek a nyelvnek kellően plasztikusnak kell lennie, hiszen esetenként a közönség előtt addig teljesen ismeretlen, bonyolult dolgokat kell közölnie. Ez a probléma előkerült már a szerző néhány eddig ismertetett tárcájában is, de inkább csak a szakszavak alkalmazásának területén. Írásaiban vélhetően nemcsak stilisztikai célt szolgálnak, hanem a könnyebb és jobb érthetőséget is lehetővé teszik a gyakori hasonlatok és a metaforikus megfogalmazás. Talán levonható az a következtetés is, hogy a laikus nyilvánosság előtt való bárminemű szereplés a magyar tudományos nyelv további pallérozásának egyik lehetőségét, árnyalását, gördülékenyebbé tételét jelentette. A harmadik fontos megállapítás a társasági élet változásaira vonatkozik. Almási egyértelműen kijelenti, hogy a tudományoknak igenis helye van a társalgásban, a róla való vita és beszélgetés jól megfér a művészetekről való diszkusszió mellett. Ezt a nézetet bizonyítják a reáltudományok és az orvosi eredmények népszerűsítésének tárgyában született tárcák is, amelyek gyakran folyamodnak a művészethez, a filozófiához vagy a történelemhez mondandójuk kiegészítése, plasztikusabbá tétele okán is. Ez a mind elterjedtebb nézet azt is jelentette, hogy a természettudományi tárgyak az általános műveltség keretein belül is helyet kerestek maguknak. Almási véleménye szerint a

„művelt embernek nem kellene a bonctan terén egészen járatlannak lennie. Sokrates e szavai »gnóthi szeauton!« (ismerd meg tenmagadat) nemcsak a bölcsészt illetik.”

Természetesen a gyakorlati haszon a bonctan legfőbb haszna, amely – véli Almási – hozzásegítene ahhoz, hogy

„kevesebb balvélemény és ferde fogalom uralkodnék még a műveltebb osztályokban is…, ha az anatómia tudománya rést tudna nyitni magának a közélet vegyületében.”

Innen már következik az a gondolat, amely az 1870-es években mint elképzelés, az 1890-es években pedig mint gyakorlat jelent meg, nevezetesen az egészségtan iskolai oktatása.

Az elemzett tárcában már 1867-ben reális lehetőségként jelenik meg az iskolai egészségtan-oktatás. Mint a szerző némi iróniával megjegyzi: az

„iskolás gyermek táskájában igen szépen elférhetne a számoló tábla és a kathekizmus mellett egy rövidke »embertan« is, s mit a gyerek ebből tanúlna, bizonyára nem hozna veszélyesebb erkölcsi benyomást létére, mint József úrfi és Putifár asszonyság története, pedig ezt a bibliából tanúlja.”

Szerzőnk felsorolja, hogy az élet milyen területein jelentene előrelépést, ha az anatómia bekerülhetne a divatos tudományok körébe. Hogy ez megtörténjen, szükség van arra, hogy a bonctan a közéletben meghonosodjék, s ennek a meghonosításnak egyik eszköze a sajtó.

„Ez is egyik föladata a lapirodalomnak – írja Almási –, s a mely lap a tudományokat népszerűsíteni törekszik, annak szép jövőjének kell lenni, mert az emberiség haladásával mindinkább nélkülözhetetlenebbé válik a tudomány, és igy az érdem elismerése sem fog elmaradhatni.”

Úgy látszik – legalábbis szerzőink esetében –, ritka, hogy a tárcarovatban tudományos munkákat, értekezéseket jelentettek volna meg, mégis ez mondható el Balogh Tihamér két munkájáról is. Az egyik A természet befolyása a népekre²⁶ című értekezés, amelyet az alcím szerint Fiuméban mondott el a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XIV. ülésén. A Fővárosi Lapok hasábjain folytatásos tárcaként megjelent írás egyébként szó szerint megegyezik a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Munkálatai című kiadványban 1870-ben közreadott írással. (A kiadvány az előző évi, azaz az 1869-ben rendezett ülésen elhangzott értekezéseket tartalmazta.) Nyilván a tanulmányban is, de korkövetelményként is megfogalmazott egzaktságra és objektivitásra való törekvés jegyében íródott az értekezés, hiszen, mint a szerző megjegyzi, a

„tudomány emancipálta magát a természetbölcsek ködös theoriái alól.”

A roncsoló toroklob²⁷ című munka szintén tudományos igénnyel íródott. Fogalmazásában, vonalvezetésében és stílusában is sokkal feszesebb, pontosabb és lényegre törőbb, mint bármelyik tárca, hiszen tudományos dolgozatról van szó. Hozzá kell még tenni, hogy a tanulmány kizárólag a betegség leírását és lehetséges terápiájának ismertetését célozza, tartózkodik minden kitérőtől, a képi kifejezések túlzott használatától, azaz szabatos fogalmazásra való törekvés jellemzi. A munka jelentősége egyebek mellett abban áll, hogy segítségével a szerző a köz figyelmét ráirányítja a gyermekek körében oly sok áldozatot szedő betegség, a roncsoló toroklob tünet együttesére, korai felismerésének és gyógyításának lehetőségeire, valamint – s ez talán az otthoni ápolásnál a legfontosabb – a továbbterjedés megakadályozásának módozataira. A XIX. század egyik nagy felfedezésére, a mikroszkopikus világra nyílt ablak a „górcsői vizsgálatok” révén. Jellemzően még Balogh doktor is növénynek tartja a betegség kórokozóit, de már használja a baktérium elnevezést, amely egyébként Hermann Hoffmann (1819–1891) botanikustól származik. Az orvos szavai ebben a tanulmányban a szülőkhöz is szólnak, akik – ismerve a betegség jellemzőit, fertőző voltát és felismerésének lehetőségeit – közreműködhetnek a nagy halálozási arány csökkentésében.

Az ismeretterjesztő tárcák különleges fajtáját jeleníti meg Apáthy István Visszautasított udvarlók²⁸ című tárcája. Sokban hasonlít azokhoz a rajzokhoz, leírásokhoz, karcolatokhoz, amelyek a Fővárosi Lapok tárcarovatában jelentek meg Apáthy tollából. De míg az utóbbiakban az irodalmi intenció kerekedik felül, a megnevezett tárcában a tudás, az élettanban szerzett tapasztalatok és tények átadásának különös formája valósul meg, amelyben az orvos Apáthy helyett a biológus Apáthy szólal meg.

Ha valaki azt gondolná – a tárca címéből kiindulva –, hogy szerelmi háromszögekről, kisasszonyok és úrfiak kalandjairól, valamint szerelmi bánatról fog olvasni, az téved. A cím mindenesetre frappáns, talán még olyanok figyelmét is felkelthette és az olvasás mellett tarthatta, akik semmi érdeklődést nem mutatnak a tudományok iránt. Persze, már az olvasó megszólításakor kiderül, hogy „átlődözött szívek”-re, „száz darabra tépett szerelmi dalok”-ra „és más ilyes borzasztó dolgok”-ra nem lehet számítani. A szerző a „hölgyekkel rokon” világba, a virágok birodalmába vezeti az olvasót; ebben a tárcájában klasszikus, virág–nő párhuzamot alkalmaz, amire akad példa más tárcájában is. Nagyon is kifejező, mindenki számára ismert világ az asszociációt nyújtó alap.

Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor a tárca a virágos növények szaporodásával foglalkozik. Egy meglehetősen friss tudományos eredményt tár az olvasó elé:

„Ujabb időben bebizonyult – írja Apáthy –, hogy a virágos növények nagy része megtermékenyítését a rovaroknak köszönheti, amennyiben ezek egyik virág himporát testükön a másikra átviszik. … Szükségük van, igen, udvarlókra, de nem bárminőkre. A röpülni nem tudók csak alkalmatlanok, a nélkül, hogy hasznot hajtanának; márpedig a költői virágoknál is főtekintet a haszon.”

Nagyjából ez a néhány mondat alkotja a mondandó középpontját, ezt a tételt fejti ki tárcájában plasztikusan Apáthy, mégpedig úgy, hogy a különböző virágfajokhoz kapcsolódó módozatokat veszi számba. Hogy ez mégsem torkollik unalomba, vagy nem válik egyszerű felsorolássá, az annak köszönhető, hogy a szerző kis történetek formájában adja elő az egy-egy rovarhoz és egy-egy virághoz kapcsolható ismeretet.

A tárca tehát miniatűr történetek láncolata, amelyek a fentebb idézett központi gondolat köré csoportosulnak. Képletesen mondva a történetek szereplői rovarok és virágok, tárgya pedig a szerelem, amely időnként beteljesül, de a legtöbb bogár szempontjából csupán beteljesületlen vágy marad.

A tárca lezárásaként a szerző visszavezeti olvasóját az emberek világába, hogy utoljára még párhuzamba állítsa a virágok és a nők „cselekedetei”-t.

„Sok módja van még – írja – a virágnak, hogy látogatót távol tartson, vagy hogy megúnt udvarlónak szép szerével tudtára adja fölösleges voltát. Ha valaki mind el akarná sorolni, szándoka bizonyára vakmerő volna; de mégsem olyan, mint azé, a ki elhatározná, hogy emberi nyelven szóló virágainknak ez irányban kifejtett művészetét a maga teljességében fogja tárgyalni. Az előbbiek eszközei akaratuktól nem, csak a célszerűségtől függnek, míg az utóbbiakéi csupán részben ilyenek; leginkább egyéni találékonyság művei. Már pedig ezt kitanúlni nincs emberi élet elég hosszú.”

Két okból is frappáns a lezárás. Részben visszavezeti az olvasót az induláshoz, a tárca kezdetéhez, ahol hasonló szituációból nyitotta meg tárcáját, másrészt humorossá teszi a befejezést, utalva a női praktikák sokszínűségére.

A tárca összességében kiegyensúlyozott. Arányaiban, szerkezetében és stílusában összhangot sugároz. Valódi csevegés, de érthető a komoly, mondhatni, tudományos vetülete is. Az olvasó észrevétlenül tanulja a biológiát, ismeri meg a rovarok és a virágok életének egy apró mozzanatát.

Összefoglalás

„…a tapasztalat színes tartalmához való hűség
és az annak való feltétlen engedelmesség
jegyében – azt mondjuk, amit látunk –, […]
azzal teszik láthatóvá, hogy elmondják”²⁹

A Visszautasított udvarlók című tárcában Apáthy úgy fogalmazott, hogy még a „költői virágoknál is főtekintet a haszon”. De vajon milyen haszon reményében születtek meg a tudomány népszerűsítését célul tűző tárcák, s vajon milyen haszonnal járhattak?

Az elemzett tárcák valójában interpretációnak is tekinthetők, egy-egy új tudományos eredmény interpretációjának; különlegességüket az adja, hogy nem a szakértő, hanem a laikus közönségnek szóló interpretációk. Ha úgy tetszik, az új felfedezéseknek, eredményeknek nem a tudományos köztudatba való beépülését szolgálták, hanem a laikusok tudását gazdagították, esetenként szembeszálltak a hagyományban magukat oly makacsul tartó téveszmékkel szemben.

Minden bizonnyal ezek a tudomány-népszerűsítő tárcák alkotják szerzőink írói tevékenységének egyik legértékesebb részét; nyilvánosság előtt való szereplésük ezekben a tárcákban nyeri el igazi értelmét, teljesedik ki; a tudomány, az orvosi tevékenység, az irodalom, a sajtótörténet és a befogadó közönség között létrejövő összefüggések metszéspontját adják. Bepillantást nyújtanak a társadalmi történések és összefüggések egy szeletébe, rávilágítanak a tudományos élet korabeli állapotára, részben a tudományos élet szereplőinek felkészültségére, részben a közönség „terhelhetőség”-ére.

A tárcák témáiból világosan kiderül, hogy írói az európai normák szerint is a legmodernebb tudományos eredményekről tájékoztatták a közönséget, még a laikus közönséget is. Bizonyság legyen erre például a lázmérés elterjesztésére tett törekvés, a láz diagnosztikai szerepének kiemelése, a lázmérés technikájának részletes ismertetése, valamint a lázcsillapítás technikájának változását is érintő tárca megírása. A bakteriológiai kutatások állásáról – amely szintén az új irányzatok középpontjában állt – a roncsoló toroklobról írt tárca tudósított. Az élettani kutatások és eredményeik is többször visszatérő témák. E tárcák elsősorban az 1860-as évek végének és az 1870-es évek elejének termései. Birtalan Győző e korszak tudományos életéről és az uralkodó orvosi szemléletekről a következőket írja:

„Ennek a periódusnak vezető elméleti irányzatai: a betegségfolyamatok elemzésére folytatott élettani és kórtani vizsgálatok, a wirchowi sejtpathologia, valamint az energetikai szemléletű anyagcsere-kutatások. Rendkívüli mértékben megnőtt a baktériumkutatás iránti érdeklődés. E nagy horderejű téma pathologiai jelentőségéről akkoriban még erősen eltértek a vélemények.”³⁰

Az új kutatási eredményekről, álláspontokról szerezhettek tudomást a korabeli olvasók a kor egyik legnépszerűbb rovatát, a tárcarovat írásait olvasva.

Említettem, hogy az írások – már csak terjedelmüknél fogva is – tömören, lényegre törően fogalmaztak; hiszen a célközönség vegyes műveltsége, a témákban való járatlansága a plasztikusságot követelte meg az alkotóktól. Az írók még az ismeretterjesztő tárcákban is szívesen alkalmazták a képi kifejezésmódban rejlő lehetőségeket, amelyekben egyszerre adott a tömörítés és az asszociációk láncolata. Esetünkben kedveltebbek az egyszerűségüknél fogva érthetőbb hasonlatok, ritkábbak a metaforák. Az írások nyelvezete választékos, kiművelt magyar nyelv, amely felkészült a tudományos témák közvetítésére. Ugyanakkor – már az anyagcsere kifejezés és a vitalitás esetében is utaltam erre – tanúi lehetünk a nyelv formálódásának is, a magyar szaknyelv folyamatos alakulásának. Külön érdekesség, hogy ezt egy új nyelvformálási nézet eluralkodásának idején figyelhetjük meg, amelynél az alapelv a nem mindenáron való magyarítás volt.

A tárcák legtöbbjének szerkesztésmódjában a laikus közönség megszólítása határozza meg a módszereket. A felütésnél megfogalmazott kiinduló gondolat szinte minden esetben visszatér a tárca befejezésében is. Ez nemcsak lezártságot nyújt, hanem – bármilyen messzire kalandozott is el a tárcaíró – didaktikusan visszavezeti az olvasót a kezdésnél megfogalmazott alapgondolatokhoz. Az írások szerkezete – éppen oktató jellegüknél fogva – igen egyszerű; mivel rövid írásokról van szó, nem jellemző, hogy a tárgyról folytatott elbeszélés több szálon fut, a szerkesztésmód sokkal inkább látszik a tárca gerincét alkotó elbeszéléshez kapcsolt betétekkel kísért „folyam”-nak.

A tárcák – miként az oktatásban nagyjából az 1860-as években a természettudományos oktatást is preferáló tendenciák – a természettudományosan képzett társadalom és az értő olvasóközönség kialakítását szolgálták. Ez a folyamat nyelvi szinten is megmutatkozott, s az eredmények életképes elemei a hagyomány részévé váltak. Az együtt teremtés egy momentumát ragadhatjuk meg ebben a folyamatban is, a különböző jelentések teremtésének egyik momentumát. Az írások egy tudományos anyag egyfajta közlési módját, egyfajta elbeszélési lehetőségét képviselik, mégpedig olyanét, amely a köz érdeklődésére és értő olvasatára tartott számot. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elbeszélő ezekben a tárcákban

„már korábban felfedezett igazságot ad tovább, noha igaz, hogy a köz számára érthetőbb formában.”³¹

Robert Crease eme idézett tanulmányában rámutat arra, hogy manapság újraértékelődik az elbeszélés szerepe. Platón óta a múltban és még napjainkban is sokan lebecsülték az elbeszélést, hiszen az elbeszélő – mondta Platón – a valóság utánzására képes csupán. Manapság mégis egyre többen foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a narratívák használata a tudomány szempontjából is elengedhetetlen és hasznos. Megjegyzendő azért, hogy itt az elbeszélés nem mese értelemben használatos, másfelől természetesen nem is lehet azonos az ismerettel.

A posztmodern állapot című írásában Jean-François Lyotard – bár más szempontokat középpontba helyezve – a tudás két formáját veszi alapul. Szerinte létezik tudományos és narratív tudás. Lyotard a tudás két, egymástól nagyon távol eső formáiként említi őket. Mégis ráirányítja a figyelmet egy területre, ahol szerinte a tudományos tudás és a narratíva (mint a narratív tudás jellemzője) találkozhat egymással. Az ő megfogalmazásában:

„A narratívák – ilyen vagy olyan formában – történő megjelenését a nem narratívban nem tekinthetjük egyszer és mindenkorra kizártnak. Közönséges bizonyítéka ennek: mit tesznek a tudósok, ha valamilyen »felfedezés« után televízióba hívják őket, vagy az újságokban interjút készítenek velük. Elmondják az egyáltalán nem epikus tudás egy eposzát. A tudósok ily módon megfelelnek a narratív játék szabályainak, amiben jelentős szerepet játszik a médiák fogyasztóin túl saját belső világuk is. … Nem kizárt tehát, hogy a narratívák igénybevétele elkerülhetetlen… Igaz tudás mivoltát a tudományos tudás sem nem tudhatja, sem nem tudathatja anélkül, hogy vissza ne nyúlna egy másik tudáshoz, az elbeszéléshez.”³²

Az elbeszélés tehát eszköz, amely a tudás hordozására és a tudás közlésére is alkalmas. A tudás – a tudományos tudás is – nem csupán képlet, nem valamilyen nyelv felett vagy nyelven kívül álló jelenség. Megértéséhez, megfogalmazásához és továbbadásához szükség van a nyelvre, de az elbeszélőnek szüksége van arra is, hogy mondandóját formába öntse, s ennek egyik ideális eszköze az elbeszélés lehet; miként Robert Crease írja, a

„narratíva a feltárás ideális eszköze”,

„olyan módon képes feltárni az emberi élet »esemény jellegét«, amelyre semmilyen más bemutatás nem képes.”

Crease említ egy kísérletet, amelyben a megközelítési mód lehetőséget ad arra, hogy a tárgyhoz tartozó többféle elbeszélőszál összefonódjék. Ilyen elbeszélőszál lehetséges megjelenéseként sorolja fel magának a tudomány történetét, a kísérlet során alkalmazott eszközök történetét vagy a kísérletet végző egyénekről szóló elbeszélő betéteket; a narratíva képes összefogni ezeket a szálakat.

Az elbeszélés erősíti azt a tényt, hogy a tudomány, a tudományos tevékenység nem tér el a többi emberi tevékenységtől, nem kiváltságos. Ez úgy is megfogalmazható, hogy a tudomány vagy a tudományos elmélet – a természettudományos is – az emberi kultúrához szorosan kapcsolódó jelenség, az emberi gondolkodás része és terméke, tehát nem kapcsolható ki a társadalomból, a kultúrából, vagy – miként Székely László fogalmaz – a tudományt

„a kultúra integráns részeként, az ember világhoz való viszonyának – világban való létének – sajátos mozzanataként”³³

is érthetjük. Az elbeszélés tehát a tudomány, a tudományos eredmény értelmezésének egy megnyilvánulási formája, amely tulajdonságainál fogva alkalmas arra, hogy emberi léptékűvé tegye tárgyát.

Az itt bemutatott tárcák a tudományos eredmények interpretációjára, közérthető újrafogalmazására, egy különleges célközönség megszólítására tett kísérletek parányi szeletét jelentik. A hasonló tematikában vagy szándékkal alkotott tárcákkal való összehasonlítás további kutatásokat igényelne, hiszen az összehasonlításból a tendenciákra, további összefüggésekre, a jelenség elterjedtségére is következtethetnénk.