A hírközlés ókori történetéből

A fényjelzések terén akkor következett be a lendületesebb fejlődés, amikor a mozdulatlan fényjelek (tábortűz) stb. helyébe a tetszés szerint mozgatható fényforrás (fáklya, lámpa) lépett; az ilyen fényforrásokat tetszésszerinti módon és időközökben lehetett eltakarni vágy mozgatni és így mód nyílt arra, hogy a legbonyolultabb jelentéseket is eljuttassák rendeltetési helyükre, sőt közbeeső állomások beiktatásával tetszésszerinti távolságra is. Ez a módszer természetesen feltételezi, hogy a fényjelek értelmezésében a felek előzetesen megállapodjanak.

A fényjelzések használata a görögöknél már a homéroszi korban ismeretes. A Danaosz-mondában Lünkeusz és Hüpermésztra előzetesen megállapított fáklyajelekkel értesítik egymást, hogy megmenekültek Danaosz bosszújától. Az Argonauták ismeretes mondájában ugyancsak szerepelnek az előre megbeszélt füst- és tűzjelek. Az ilyen jelzések ismeretesek voltak ugyan már a perzsáknál, egyiptomiaknál és föníciaiaknál is, de valószínű, hogy a görögök egyik néptől sem vették, hanem maguk, önállóan jöttek rá használatukra. Hérodotosztól tudjuk, hogy a karthágói kereskedők, valahányszor áruikkal Nyugat-Afrika partjaira érkeztek, füstjeleket adtak hajóikról, mire a bennszülöttek a partra tódulták, odahordták a megfelelő súlyú aranyat és annak fejében átvették az árut.

Valószínű, hogy a Franciaországban talált ősi monumentális megalitikus kövek (bauta-kövek) is a gallok tűzjelző helyei voltak. Livius tanúsítja, hogy mikor Hannibál átkelt az Alpokon, a gallok tűzjelzésekkel értesítik egymást hegyi erődeikből az ellenség közeledéséről és fényjelekkel adnak parancsot a gyülekezésre. Xenophón tanúsága szerint a kaldeusoknál, Frontinus szerint pedig az araboknál is megvolt a fényjelzéseknek ez a rendszere: Aiszkhülosz görög tragédiaíró korában (Kr. e. V. század) a görögök már ismerték a nagy távolságokra szóló fényjelzés rendszerét, amelyet valószínűleg a perzsáktól tanultak el. Nem lehetetlen, hogy a perzsák csakugyan kénytelenek voltak ezt a távfényjelzést alkalmazni, a görög szigetek közbeiktatásával, minthogy hazájuktól óriási távolságra viseltek háborút.

Aiszkhülosz egyik tragédiájában a mondai időkre, a trójai háború korára alkalmazza ennek a távfényjelző rendszernek az ismeretét, mikor elmondja, hogy Agamemnón Trója elfoglalásáról, közbeiktatott állomások segítségével, fényjelekkel küld tudósítást feleségének, aki, előzetes megbeszélés szerint, éjjel-nappal őrt állott a palota tetején, hogy bármely pillanatban felfoghassa férjének üzenetét. Aiszkhülosz elképzelését nem szabad anakronizmusnak tekintenünk, mert ugyancsak a trójai mondakörből tudjuk, hogy az áruló Szinón fényjelekkel értesítette a Tenedosz-szigetnél megbújt görög hajóhadat, hogy a falovat sikerült bejuttatni a városba s ennélfogva jöhetnek a görög seregek, mert nyitott kapukat fognak találni. Aiszkhülosz leírása oly jellemző, hogy szükségesnek tartjuk egész terjedelmében ideiktatni:

„Hephaistos az Idáról küldve fénysugárt,
Láng láng után repült s futá a pályatért.
Lemnos Hermes-hegyére külde fényt Ida,
S harmadszor e sziget hatalmas lángjelét
Zeusnak hegyfoka, az Athos vette át.
Őrsége nyomba kész volt messze küldeni
És híradó tüzét égig lobogtató;
A tenger hátát is végig világító,
Akkép haladt a vándor tűz vígan tova
Arany-ragyogva, mint az égi napsugár,
Fényét jelentve a Makistos ormain;
És ez se késett, álom sem vett rajt erőt,
A híradásnak tisztét híven végezé.
Nagymesze szállt a fény az Euripos felé
Hír-vinni a Messapios őrséginek.
Azok viszonzva küldötték a fényt tovább,
Halomba gyujtva száraz hanga-lombokat;
Szökellt a láng erősen, lankadatlanul,
Miként a holdvilág, Asopos síkjain,
Úgy érkezék meg a Kithairon ormira
S a hirdető tűz új sorát nyitó meg ott.
A Gorgopis taván is áthatott a fény
S midőn az Aigiplanktos csúcsához jutott,
Az őrszemekkel nagy tüzet gerjesztetett.
Azok tüzet rakván, a lángnak üstökét
Útjára küldik, az meg a Saron-öböl
Kiötlő szirtfokát is általszárnyaló.
Ragyogva szállott villámként a fény tovább
Arachnaios hegyére, mely szomszéd velünk.
Onnét az Atridák házára szállt a láng,
Ida tüzének el nem fajzott magzata.
Így rendezém be, íme, fáklyaversenyem,
Így végezé felváltva egy a más után –
És győz az első, győz a legvégső futó.
Nos, elbeszéltem ezt bizonyságul neked,
Hallód, a férjem Trójából mint külde hírt.”

Aiszkhülosz: Agamemnón 281–316 sor
Csengery János fordítása

A fentinél jóval korszerűbb fordításban:

„Karvezető
Dehát mikor dőlt romba Trója városa?
Klütaimnésztra
E nappalunkat megszülő múlt éjszaka.
Karvezető
Ki hozhatott hírt róla akkor íly hamar?
Klütaimnésztra
Héphaisztosz, Ída-hegyről küldve tűz-sugárt;
a láng a lángot küldte tűzfutár gyanánt:
az Ída-bérc a Hermész-szirtre dobta át,
Lémnosz-szigetre; s ezt a nagy fényt Zeusz magas
athószi orma harmadikként kapta meg:
utána át a tenger hátán messzire
az izmos fény, mint kedve tartja, vándorol

---

aranysugáru fáklya, mint ha éjbe nap,
emelkedik s ad hírt Mákisztosz ormain;
és ez se késett, nem nyügözte szunnyadás,
tovább lobogta híradóként, mit kapott,
és szállt a fény az Euriposz-habok felé,
fölverni messzi Messzapiosz-hegy őreit:
tűzzel feleltek ők is, s küldték már tovább,
etetve száraz hanga-boglyákkal tüzük:
s a fény sosem homályosulva felszökellt,
az Ászóposz-síkságon át, miként a hold
sugára, ért Kithairón ormához, hogy ott
a híradó láng új sorát serkentse föl:
s a messzirőljött fényre nem mondott nemet,
de még nagyobb tüzet rakott az őrcsapat;
a Gorgópisz taván is átfutott a fény;
s midőn az Aigiplankton ormáig hatolt,
halasztás nélkül tűzrakásra buzditott;
s ott visszanemfogott erővel küldenek
nagy lángszakállt, mely végig a Szarón-öböl
vizébe nyúló szirtfokon lobog tovább;
szökkent, röpült a láng, elérte végül is
Arakhné városunkkal szomszéd őrfokát,
s utána már az Átridák lakára szállt
az Ída-bérci tűz nem-fattyu magzata.
A fáklyahordozóim íly szabály szerint
egymást cserélve végezték parancsomat:
s a kezdő és végső futó győz egyaránt;
lásd, íly bizonyságom van; íly tanújelem,
Trójából férjem ezzel küldött hírt nekem.”

Aiszkhülosz: Agamemnón 278–316 sor
Devecseri Gábor fordítása

Klütaimnésztra elbeszélése szerint a Trója melletti Ida-hegy és a mükénéi királyi palota közt hét közbeeső állomás volt az üzenet közvetítésére:

1. Idától a lemnoszi Iiermes-hegyig (150 km)
2. A Zeusz-csúcs az Athosz-hegyen (70 km)
3. Makisztosz őrállomása Euboia szigetén (180 km)
4. A boiótiai Messzapiosz-hegy az Euríposz mellett (30 km)
5. A boiótiai Kithairon (25 km)
6. Az Aigiplanktosz-hegy Argoliszban (50 km)
7. Argoszig az utóbbi 50 km-ből 20 km esik.

Az állomások átlagos távolsága a leírás szerint mintegy 80 km, azonban az első és második állomás közt 150, a harmadik és negyedik közt 180 km a távolság, ilyen messzire pedig még oly hatalmas tűzjelzés sem látszik el. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az örökké derült görög ég alatt, a ritka és átlátszó levegőben egészen mások a fény terjedési viszonyai, mint egyebütt. Appianosz beszéli, hogy Mithridatész király Zeusz tiszteletére hatalmas áldozati tüzet gyújtatott egy hegytetőn s a tűz 1000 stadionnyira látszott (187 km). Tehát a trójai híradás tárgyi szempontból sem lehetetlen.

Ókori adatok tanúsítják, hogy a perzsa birodalmat a jelzőállomások valóságos hálózata fonta be; ezek az állomások sugáralakban futottak össze a két királyi székhely, Szusza és Ekbatana központjába és oly sűrűn sorakoztak egymás mellett, hogy hangjeleket is tudtak adni egymásnak, éjjel pedig fényjelekkel továbbították az üzeneteket s egyúttal postavonalul is szolgáltak; így a király óriási birodalmának minden eseményéről még aznap értesülhetett. Ugyancsak ókori adatokból tudjuk, hogy a plataiai csatáról (Kr. e. 479), amelyben a görögök döntő győzelmet arattak a perzsákon, a kisázsiai Mükalé görög lakossága a görög szigeteken keresztül néhány óra alatt értesült. A közbeeső állomások segítségével létesített hírad vonalrendszert az ókori írók adatai szerint jól ismerte és használta Antigonosz, III. Fülöp makedón király, fia Perszeusz, a híres pontoszi király Mithridatész. A természettudós Pliniustól értesülünk, hogy Hannibálnak Hispániában és Afrikában valóságos toronyrendszere volt az ilyen hírközvetítés céljaira, sőt Livius bizonyítja, hogy Dél-Itáliában is létesített ilyen vonalakat.

Több mint egy évezreden át foglalkoztatta az ókor haditudósait és technikusait az a kérdés: hogyan lehetne olyan megoldást találni, amelynek segítségével nemcsak előre megbeszélt üzeneteket, hanem előre nem látott eseményeket, az események részleteit, sőt bármely tetszés szerinti közleményt lehetné továbbítani az ilyen vonalakon. Sajnos, olyan megoldást, amely gyakorlatilag is bevált volna, nem sikerült találniok. Azt a módszert, amellyel Aiszkhülosz szerint, Agamemnón Trója elestét közölte feleségével, a legkezdetlegesebbnek kell mondanunk. De a perzsa háborúk korában, mikor Aiszkhülosz írt, a hírközlés technikájának már okvetlenül fejlettebbnek kellett lennie, különben a görög vezérek nem tudták volna elérni seregeiknek és hajóhadaiknak páratlan mozgékonyságát. Adataink vannak rá, hogy ebben az időben a nyugodt fényjelzés (zászló vagy fáklya) annyit jelentett, hogy saját csapatok közelednek, míg ha a zászlót vagy fáklyát ide-oda mozgatták, az ellenséges csapatok közeledését jelezte; ez nemcsak a görög államok közösen megállapított jelzése volt, hanem valószínűleg nemzetközi érvényességgel is bírt. Ellenséges hadiflotta közeledését a jelzőeszközök körbeforgatásával adták hírül. Csak ezer évvel később próbálkozik egy bizánci taktikai író olyan rendszerrel, amelynek segítségével a jelzőtárgyak mozgásának számából következtetni lehessen az ellenséges vagy saját haderő létszámára is; gyakorlatilag ez a rendszer sohasem állta ki a próbát. Míg a későkori hadiíró ilyen meddő elméletekkel kísérletezik, addig Aeneas Tacticus (Kr. e. 360) már nem sokkal a perzsa háborúk után olyan utat jelölt meg a további fejlődésre, amely később csakugyan bizonyos eredményekhez vezetett. Ő volt az első, aki felvetette azt a gondolatot, hogy előzetes megállapodás alapján a jelzőtárgyak időnkénti eltakarása és újramutatása révén bonyolultabb üzeneteket is lehetne közvetíteni. Ez a rendszer az alapja a mai optikai táviratozásnak (világítótornyok jelzései) és éppen ezért csodálatos, hogy az ókorban nem ismerték fel ennek a gondolatnak életrevalóságát: Julius Africanus (Kr. u. III. század) volt az első, aki jelzőrendszert épített erre a gondolatra.