Dosztojevszkij epilepsziás tapasztalatai és epilepszia-ábrázolása a mai neurológia tükrében

„Mint ahogyan az ember nem tudja felfogni egy könyv értelmét, ha csupán kezében tartja vagy a lapjait forgatja anélkül, hogy elolvasná, úgy nem hoz neki semmilyen hasznot sorsának lepergése, ha nem fogja fel az értelmét; a történések követik egymást, mint egy könyv levelei, melyekben a halál lapoz; csak azt tudja: megjelennek és eltűnnek, és az utolsóval véget ér a könyv.”

Gustav Meyrink: A fehér dominikánus

Bevezetés

Nagyon sok Dosztojevszkij művet olvastam már a gimnáziumi évektől kezdődően és feltűnő volt, hogy az író mennyi szerencsétlen sorsot, eltékozolt életet, hisztérikus nőt és beteg, epilepsziás szereplőt vonultat fel regényeiben. Azt is tudtam, hogy regényalakjai nem véletlenül epilepsziásak, hiszen szerzőjük is ugyanebben a betegségben, a „morbus sacer”-ben szenvedett.

Jóllehet gyógypedagógiai tanulmányokat folytattam, mindig érdekeltek a gyógypedagógia és az orvostudomány határterületei. Munkámban összefoglalom Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij betegségével kapcsolatos saját kutatásaimat és az idevágó orvostörténeti szakirodalom megállapításait.

1. Dosztojevszkij személyes epilepsziás tapasztalatai

1.1. F. M. Dosztojevszkij élete és munkássága az epilepszia tükrében

F. M. Dosztojevszkij 1821-ben született Moszkvában, a család második gyermekeként. Mihail bátyjával igen szoros kapcsolatot ápolt egészen testvére 1864-ben bekövetkezett haláláig. Dosztojevszkij gyermekkora sok keserűséggel telt, apja kegyetlen, erőszakos ember volt, noha orvosként praktizált egy katonai kórházban. 1837-ben, édesanyjuk halála után, apjuk katonai iskolába küldte a két legidősebb testvért, Mihailt és Fjodort. (Hadmérnöki Intézet)

Ekkoriban feltűnően kedves hangvételű leveleket írtak édesapjuknak, tehát a fiúk kapcsolata apjukkal nem volt ridegnek mondható.

„Pétervár, 1837. július 3.

M. A. Dosztojevszkijnek

Drága jó Apuska!

Levelét megkaptuk. Amilyen ritkák, éppoly drágák nekünk e levelek… Drága jó Apuska, legyen szíves, írja meg, meddig marad Moszkvában. Úgy gondolom, hogy Apuska most szüntelenül aggodalmaskodik értünk! Mivel tudjuk mindezt meghálálni!…”¹

Dosztojevszkij, miután bátyja másik iskolába került, nem nagyon barátkozott senkivel, inkább magányosan töltötte napjait, zárkózott személyiség volt. Jellemére egyik nevelője, A. I. Szaveljov így emlékezik vissza:

„…F. M. Dosztojevszkij… tetteiben, hajlamaiban, szokásaiban olyannyira nem hasonlított társaihoz, annyira egyéni és eredeti volt, hogy eredetileg mindenki különcnek, furcsának vélte… mindenkor szerényen viselkedett, katonai kötelességeit fegyelmezetten teljesítette, tanulmányaiban is kifogástalan előmenetelt tanúsított, de rendkívül vallásos volt… sosem lehetett őt látni az intézetben hetenként rendezett táncos összejöveteleken…”²

1839 májusának végén édesapját feldühödött jobbágyai agyonverték. (Bár újabb kutatások szerint agyvérzés végzett vele, de ezt Dosztojevszkij akkor nem így tudta.) Rossetti, 2005 A család széthullása, mely édesanyja halálával kezdődött, itt véglegesen bekövetkezett. Kisebb testvéreit egy-egy rokon vette magához, ritkán látták egymást, így történhetett, hogy Fjodor a legszorosabb kapcsolatban Mihaillal maradt.

1841-ben tisztté avatták, 1843-ban pedig mérnökhadnagy lett.

1846-ban megírta a Szegény emberek című művét, ami a cenzúra miatt elég későn jelent meg, viszont nagyon jó kritikát kapott. Belinszkij, az orosz irodalom akkori nagy alakja új áramlatot fedezett fel benne, nevezetesen azt, hogy Dosztojevszkij nem szintézissel, hanem analízissel dolgozik, a dolgok és az emberi jellemek mélyére hatol. Tanulmányok, levelek, vallomások, 1972

Még ebben az évben elkészült A hasonmás, melyet már kevesebb lelkesedéssel fogadtak. A Szegény emberek után Dosztojevszkij olyan műveket alkotott, melyek a kortársak ízlésének nem feleltek meg, utánzatoknak tartották azokat, így az író összeveszett a Belinszkij-körrel.

A cári Oroszországban ekkortájt liberális fiatalok úgynevezett köröket alkottak, ahol filozófiáról és politikáról beszélgettek. Ilyen volt a Petrasevszkij-kör is, vélhetően a legszélesebb, de nem a legradikálisabb kör ekkor Pétervárott. 1849-ben azonban egy belügyminisztériumi besúgó működése nyomán letartóztatták tagjait, így Fjodort és Mihailt is. Mihailt hamar kiengedték, mert bebizonyosodott, hogy eljárt ugyan a megrendezett estékre, de az eszmékkel sokszor nem értett egyet. Fjodor Mihajlovicsot azonban először halálra ítélték, s már majdnem ki is végezték, amikor az utolsó pillanatban a cár megkegyelmezett neki és négy év kényszermunkára ítélte Szibériában. 20. századi kutatók azonban kimutatták, hogy mint akkoriban többször előfordult, ez a kivégzés is valószínűleg egy megrendezett színjáték volt.

Fjodor Mihajlovics így emlékszik vissza a cári utasítás megérkezésére.

„Úristen, de szerettem volna élni! Mily drágának találtam az életet, mennyi jót és nemeset tehettem volna még! … Hirtelen takarodót fújtak, és elfogott az izgalom. Társaimat eloldották az oszlopoktól, visszavezették előző helyükre, s felolvasták az új ítéletet. Engem négy év kényszermunkára ítéltek. Nem emlékszem hasonlóan boldog napra.”³

1850-ben már Omszkban van és kiszabott négy évét tölti. Ekkor tör ki rajta az epilepszia.

„…Gyakran feküdtem betegen a kórházban. Rossz idegállapotom folytán elővett az epilepszia – mellesleg ritkán jelentkezik…”⁴

Az omszki száműzetés alatt még zárkózottabb és emberkerülőbb lett, és mivel ekkoriban nem írhatott, sokat gondolkodott regényei témáin. Emellett rabtársaitól nagyon sok történetet hallott, köztük A Karamazov testvérek alapötletét is, melyeket aztán később vetett papírra. A Karamazov testvérek is egy ekkor hallott történet alapján vetődött fel benne.

Az omszki életről így ír:

„…Ezen kívül a szüntelenül fejem fölött függő felelősség, a bilincsek, a szellem teljes gúzsbakötése – s íme együtt áll az én életem képe. Hogy mi történt e négy esztendő alatt a telkemmel, hitemmel, elmémmel és szívemmel – nem mondom el. Hosszú lenne.”⁵

1854. március 2-án besorozták közkatonának egy szemipalatyinszki erődbe. Ez azonban nem tett jót sem egészségének, sem szellemi fejlődésének.

1857-ben feleségül vette Marja Dmitrijevnát, akinek már volt egy 8 éves fia, ám felesége 1864-ben tüdővészben elhunyt. Ezután Dosztojevszkij nevelte a fiút, iskolába járatta, Pavel azonban még fiatal felnőtt korában is elvárta, hogy az író, aki oly sok adóssággal és bajjal küszködött, róla is gondoskodjon.

A Szemipalatyinszkban töltött idő az író epilepsziáját is súlyosbította.

„Először is házasságkötésem,… és a visszatérés Szemipalatyinszkba sokkal több időt vett igénybe, mint gondoltam. Barnaulban rohamot kaptam, és több, mint négy napig feküdtem. (Rohamom testileg és idegileg is teljesen tönkretett: az orvos azt mondta, valódi epilepsziám van, és megjósolta, hogy ha nem cselekszem azonnal, vagyis nem gondoskodok megfelelő gyógykezelésről, ami csak a teljes szabadság esetében biztosítható, a rohamok a legsúlyosabbak lehetnek, és megfulladok a torokzár következtében, amely minden roham alkalmával megismétlődik.)”⁶

Sajnálatos módon az író csak 1858-ban kapta vissza nemesi rangját és csak 1859-ben térhetett vissza Pétervárra, és ezzel együtt az irodalmi életbe. Bátyjával, Mihaillal elindítottak egy folyóiratot, Vremja (Idő) címmel, melyet azonban 1863-ban betiltottak, egy, a cári kormányzatnak nem tetsző cikk miatt. Így a két testvér és Nyikolaj Nyikolajevics Sztrahov, az író egyik barátja, Epoha (Korszak) címen új folyóiratot indított. Ez azonban szervezetlensége miatt nem sok előfizetőt vonzott és 1864-ben, Mihail halála után teljesen megszűnt.

Dosztojevszkij tehát egyazon évben veszítette el a számára két legfontosabb embert, feleségét és bátyját.

„Egyetlen év alatt mintegy kettétört az életem. Ez a két lény hosszú ideig mindent jelentett az életemben. Hol találok most ilyen embereket? Nem is akarom keresni őket. De meg lehetetlen is hozzájuk foghatót találni. A jövő, amely rám vár, a hideg, magányos öregség, és az epilepsziám.”⁷

Fivére igen sok adósságot hagyott hátra, az író pedig bárkinek váltót adott, olyanoknak is, akikről bizonyosan tudta, hogy sem ő, sem fivére nem tartoztak neki soha. Így történhetett meg, hogy csak halála előtt pár évvel, második felesége leleményességének köszönhetően tudta visszafizetni minden adósságát. Mindemellett Dosztojevszkij azért is szenvedett mindig pénzhiányban, mert szenvedélyesen rulettezett. E szenvedélye inspirálta A játékos című művét, melyről későbbi második feleségével sokat beszélgettek, hiszen Anna Grigorjevna Sznyitkina (később Anna Dosztojevszkaja) volt akkoriban Dosztojevszkij gyorsírónője. Dosztojevszkaja, 1989 1867-ben házasodtak össze és közös életük az író haláláig tartott. Még ebben az évben elutaztak négy évre Európába. Több városban is éltek, Genfben, Bázelben, Bolognában és Drezdában is. Mikor először jártak Bázelben, az ottani múzeumban megnéztek egy Holbein-képet, amiről így ír Dosztojevszkaja:

„Hans Holbeinnak ez a képe Krisztust ábrázolja, aki miután emberfölötti kínokat állott ki, s már levették a keresztfáról, most lassan elenyészik. Feldagadt arca tele van véres sebekkel, s az arckifejezése iszonyatos. Fjodor Mihajlovicsot lenyűgözte ez a kép, és sokáig állt előtte. Én nem bírtam sokáig nézni… Tizenöt-húsz perc múltán tértem vissza, és Fjodor Mihajlovics még mindig mozdulatlanul állott a kép előtt, s arcán ott volt az a rémült kifejezés, amelyet többször megfigyeltem epilepsziás rohamai első perceiben.”⁸

A kép elől felesége elhúzta az írót, így a múzeumban végül nem kapott rohamot. Egyik regényében, A félkegyelműben azonban szerepel ez a kép. Láttán a főszereplő, Miskin herceg, aki epilepsziás beteg, ezt mondja:

„De hát ennek a képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti!”⁹

1871-ben tértek vissza Oroszországba. Időközben elsőszülött lányukat (Szonja) eltemették Genfben, az évek során még három gyermekük született, Ljubov, Fjodor és Aljosa, a legkisebb gyermekük, aki azonban 1878. május 16-án egy váratlan epilepsziaroham következtében elhunyt. Tanulmányok, levelek, vallomások, 1972

A következő éveket Oroszországban töltötték, ahol Anna vette kézbe a család anyagi ügyeit. Elkezdték Dosztojevszkij regényeit nyomtatásban, könyvként kiadni, s ebből a jövedelemből tudták kifizetni a váltókat és a tartozásokat, míg végül anyagi helyzetük pár évvel az író halála előtt rendeződött.

Életének utolsó éveit Dosztojevszkij kemény munkával töltötte Pétervárott, ekkor írta A Karamazov testvérek című regényét is. Több írásmű terve is megfogalmazódott benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán.

1877. december 24-én a következőket jegyezte föl saját maga számára:

„Memento további életemre:

1. Megírni az orosz Candide-ot.

2. Könyvet írni Jézus Krisztusról.

3. Megírni memoárjaimat.

4. Megénekelni Szorokovinit.”¹⁰

Sokan keresték fel személyesen, és ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszéde volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak s összefogásra buzdított.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1881. január 28-án 8 óra 38 perckor, tüdőtágulásban halt meg.

1.2. Epilepsziára utaló jelek omszki száműzetése előtt

Dosztojevszkij volt talán a leghíresebb epilepsziás beteg a világirodalomban. Állapota alapvetően befolyásolta filozófiai gondolkodását és életszemléletét. Mivel az epilepszia állandóan visszatér írásaiban, és regényeiben részletes elemzését adja betegségének, néhányan úgy vélik, hogy betegsége lefolyását hűen tükrözik változó epilepszia-leírásai.

Dosztojevszkij műveiben az ideggyógyászok gazdag forrásra lelhetnek az epilepszia-ábrázolását tekintve. Néhány leírás első kézből való, hiszen Dosztojevszkij leveleiben érzékletesen ír saját rohamairól és tüneteiről. Emellett számos más leírással is rendelkezünk második felesége, kezelőorvosai és barátai tollából. Természetesen ott vannak még epilepsziás regényalakjainak beszámolói, melyek minden bizonnyal saját élményein alapulnak.

A Szegény emberek sikere után az író nehezen tudta elviselni, hogy kortársai (Belinszkij, Nyekraszov, Panajev) a következő műveit nem tartották olyan jóknak, ezért az író az együtt töltött estéken sokszor igen hevesen és támadóan nyilatkozott, mindenkiben az ellenségét látta. Így ír erről Pavel V. Annyenkov, aki hallott egy ilyen kirohanást:

„Egyszer Dosztojevszkij feljött a szerkesztőségbe, Nyekraszovval akart beszélni. Rendkívül izgatott volt… Mikor bementem Nyekraszovhoz, őt is ugyanolyan izgatottan találtam.

– Dosztojevszkij megbolondult – mondta Nyekraszov izgalomtól elfúló hangon. – Idejön és fenyegetőzik, hogy ne merészeljem a következő számban közzétenni a róla szóló bírálatot. És ugyan kitől hallhatta azt a hazugságot, hogy úton-útfélen szavalom róla szóló gúnyversemet! Szavamra, megtébolyodott.”¹¹

Dosztojevszkij egyik, Totlebennek írott levelében (1856) visszaemlékezik letartóztatásának körülményeire és szibériai száműzetésére:

„…Előtte két éven keresztül beteg voltam, betegségem különös, idegi természetű volt. Hipochondriába estem. Mi több, előfordult, hogy elvesztettem az eszméletem. Túlságosan ideges voltam, betegesen érzékeny; képes voltam arra, hogy a legközönségesebb tényeket eltorzítsam, más képet és mértéket tulajdonítsak nekik.”¹²

1.3. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij álomállapota, rohamok előtti aurája

Dosztojevszkij állapotrajzai összhangban voltak a kortárs neurológiai tünetleírásokkal és a mai napig pontosnak tekinthetőek. A félkegyelműben Miskin herceg alakján keresztül leírja, hogy az eksztatikus aurát „a tudat villódzása és az érzelmi állapot páratlan túlfűtöttsége jellemzi”. Naplójában 1880. szeptember 7-i keltezéssel ezt írja:

„Ma reggel 8.45-kor, gondolataim fonalát elvesztem, más évekbe merülök, álmokba, álomállapotokba, ábrándokba… bűntudatba.”

Dosztojevszkij mélyen vallásos volt, ebben epilepsziás rohamainak extatikus élményei is megerősíthették. Szibériai száműzetése idején, egy húsvétkor meglátogatta egy régi barátja (Sztrahov), akinek elmesélte szinte profetikus látomását, amit az egyik rohama előtti aurában tapasztalt meg.

„A levegő nagy robajjal telt meg és én mozdulni próbáltam. Úgy éreztem, mintha a mennybolt szakadna le a földre és elnyelne. Valóban megérintettem Istent. Belém költözött; igen, Isten létezik, kiáltottam. Nektek, egészséges embereknek fogalmatok sincs arról, milyen határtalan örömöt élünk át mi, epilepsziások a roham előtti másodpercben. Mohamed a Koránban azt írja, hogy látta a Paradicsomot, járt ott. Ez a sok ostobán okos ember mind biztosan állítja, hogy Mohamed hazug és szemfényvesztő volt. De nem, Mohamed nem hazudott, tényleg járt a Paradicsomban – egy epilepsziás rohama során; éppúgy e betegség áldozata volt, mint én. Nem tudom, hogy ez a földöntúli boldogság másodpercekig, órákig vagy hónapokig tart-e, de hidd el nekem, nem cserélném fel e világ minden kincséért sem.” Neurophilosophy, 2007

Regényeiben is beszámol az aura jelenlétéről és sajátos tartalmáról. A félkegyelműben Miskin herceg is átéli a roham előtti különleges pillanatokat.

„Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyűlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden vigalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal.”¹³

Az eksztatikus aurának ez a nagyon híres leírása segített a neurológusoknak lokalizálni Miskin herceg, illetve Dosztojevszkij epileptikus rohamainak kiindulási területét az agyban. Az aura érzelmi töltése arra utal, hogy ezeket a rohamokat a temporális lebeny bizonyos részein zajló abnormális elektromos tevékenység okozza; az érzelmek kapcsolatba hozhatók a limbikus rendszer szerkezeti változásaival – különösen a temporális lebenyben található hippocampus, amygdala és neocortex működésével. Neurophilosophy, 2007

1.4. Grand mal (tónusos-klónusos) rohamai, melyek másodlagosan generalizálódtak

A grand mal rohamok jellegzetességeit az olvasó részéről ismertnek tételezzük fel. Halász–Rajna, 1990

Az írónak, miután Omszkban előtört rajta az epilepszia, sok nagyrohama volt, de mint ismeretes, halálát nem az epilepszia okozta. Léteznek olyan leírások felesége emlékiratai és Nyikolaj Sztrahov visszaemlékezései között, melyek azt mutatják be, hogy ők hogyan látták Dosztojevszkij egy-egy nagyrohamát.

„…Fjodor Mihajlovics rendkívül élénk volt, s valami nagyon érdekeset mesélt a nővéremnek. Egyszerre csak a mondat közben abbahagyta a beszédet, fölállt a díványról, s lassan felém dőlt. Döbbenten néztem elváltozott arcára. Aztán hirtelen nem is emberi kiáltás, pontosabban ordítás szakadt ki belőle, s egyre lejjebb hajolt… Később még sokszor hallottam ezt a ’nem emberi’ kiáltást az epilepsziás rohamok előtt… De mily nagy volt a rémületem, amikor láttam, hogy férjem élettelen teste lecsúszik a díványról, és nincs erőm visszatartani!… Magam is földre ereszkedtem, s a térdemen tartottam a fejét, míg a teste rángatózott. Senki sem sietett a segítségemre.”¹⁴

Nyikolaj Sztrahov Dosztojevszkij barátja és szerkesztőtársa volt, 1860-ban ismerkedtek meg. A Vremjában és az Epohában Sztrahov a kritikai rovatot vezette, az ő egyik cikke miatt tiltották be a Vremját, mert a cári kormány egy, a lengyel felkelésekről szóló cikkét félreértette.

Sztrahov egy 1863-ban, nagyszombaton történt rohamról így emlékezik:

„…Egyszer magam is tanúja voltam Fjodor Mihajlovics egy átlagos erősségű rohamának… Későn, tizenegy óra tájban jött fel hozzám, és nagyon élénken beszélgettünk, hogy miről, arra már nem emlékszem, de annyit tudok, hogy valami fontos, elvont témáról volt szó. Fjodor Mihajlovics nagyon föllelkesült, és izgalmában fel-alá járkált a szobában, én pedig az asztalnál ültem, Éppen valami emelkedettet, örvendetesei mondott…: ekkor átszellemült arccal fordult felém, láttam rajta, hogy lelkesedése tetőfokára hág. Egy pillanatra elhallgatott, mintha a szavakat keresné eszméi kifejezésére, és már kinyitotta a száját… Egyszer csak furcsa, elnyújtott, artikulálatlan hang tört elő nyitott szájából, és Fjodor Mihajlovics eszméletlenül vágódott végig a szoba közepén.”¹⁵

Mint a legtöbb önéletrajzi beszámolóban és az ismerősökében is, itt is egy generalizált rángógörcsös rohammal van dolgunk.

Sztrahov még arról is beszámol, hogy a roham Dosztojevszkij szerint közepes erősségű volt, mert fél óra múltán magához tért és saját lábán ment haza, természetesen barátja kíséretében. Ekkortájt az írónak havonta egyszer volt rohama, időnként azonban sűrűbben támadta meg a betegsége, néha egy héten belül kétszer is.

Dosztojevszkij általában már néhány órával a roham előtt megérezte annak közeledtét. Ez az úgynevezett prodroma fázis, mely során a beteg akár 24 órával a roham előtt is érezhet a rohamra utaló jeleket, például a hangulat és a magatartás közvetlen kiváltó ok nélküli megváltozását: a beteg élénkké, aktívvá vagy épp ellenkezőleg, nyugtalanná vagy depresszióssá válhat.

1.5. A roham utáni állapot

Meglehetősen sok epilepsziás betegről tudunk ma már, akik egy-egy eszméletvesztéssel járó nagyroham után érzékennyé, sőt sértődékennyé válnak, esetleg depressziósok lesznek és eluralkodik rajtuk egyfajta bűntudat. Így ír erről Sztrahov barátjával kapcsolatban:

„…A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a beteg [Dosztojevszkij] egy időre elvesztette emlékezetét, és két-három napig végképp elesetten érezte magát. Ezt az idegállapotot nehéz volt elviselni; levertségét, érzékenységét csak igen nehezen tudta leküzdeni. Állapotát, saját bevallása szerint, elsősorban az jellemezte, hogy bűnösnek érzi magát, mintha ismeretlen bűn, szörnyű gazság nyomasztaná lelkiismeretét.”¹⁶

Szolovjov szerint, aki 1873-ban ismerte meg Dosztojevszkijt, ebben az időben már mind Fjodor Mihajlovics, mind pedig ismerősei megszokták a rohamokat, már nem ijedtek meg tőlük, szinte mindennapi jelenségnek tekintették azokat. Az író általában súlyos rohamai után látogatta meg őt, és természetesen ekkor volt hangulata a legelviselhetetlenebb. Emlékirataiban Szolovjov így ír az író rossz hangulatáról.

„Ilyenkor, ha feljött hozzám, úgy lépett be, mint a fekete viharfelleg, néha még köszönni is elfelejtett, kereste az ürügyet, hogy veszekedhessen, megbánthasson, ugyanakkor maga is mindenben sértést, bosszantást, gúnyolódást vélt látni… Semmivel sem volt megelégedve, amit nálam tapasztalt, mindenben hibát talált: hol igen világos volt a szobában, hol meg olyan sötét, hogy az ember nem ismeri meg az arcokat…Ha erős teát kapott, amilyent szeret, felháborodott, hogy sört szolgálnak föl neki tea helyett! Ha gyengét töltöttek, az meg csak forró víz!”¹⁷

Anna Dosztojevszkaja, az író feleségeként, több rohamot, rossz hangulatot és érzékeny periódust látott, mint bárki a környezetében. Így ír az első roham utáni állapotról, aminek tanúja volt.

„Fjodor Mihajlovics aludt néhány órát, annyira magához tért, hogy hazamehettünk. De nyomott, komor hangulata, ami minden rohamot követett, ezúttal több mint egy hétig eltartott. »Mintha elveszítettem volna azt, ami számomra legdrágább a földön, pontosan úgy érzem magam, mint temetés után.« – Fjodor Mihajlovics mindig így jellemezte a rohamokat követő hangulatát.”¹⁸

1.6. A temporális lebeny epilepszia speciális jellegzetességei Dosztojevszkij személyiségében

Az aura érzékletes leírása mellett találunk még egyéb olyan megjegyzéseket is az írónál, melyek temporális lebeny epilepsziára utalnak. Kétszer is említést tesz egyfajta beszédzavarról, amely néhány rohamát követte: egyik naplóbejegyzéséből megtudhatjuk, hogy „sokáig képtelen voltam megszólalni”, egy másikból, hogy „írás közben minduntalan hibákat vétettem”. A beszédkészség romlása a rohamot követően (a posztiktális diszfáziaként ismert tünet) azt jelzi, hogy Dosztojevszkij rohamai a bal temporális lebeny középső részéből indulhattak ki, mivel az agy e területének aktivitása nagy valószínűséggel hatással van a Broca-területre, a bal temporális lebeny beszédközpontjára. Neurophilosophy, 2007

Ezenkívül a temporális lebeny epilepsziának még egyéb specifikus jegyeit is megemlíthetjük az író betegségével kapcsolatban.

A) Hypochondria, paranoid készenlét

Ezen tünetek a temporális lebeny epilepszia karakterjegyeinek is mondhatóak. Legtöbbször epizodikusán lépnek fel, kóros lelki reakcióként. A betegség legyőzésének vágya teremti meg a betegben a fokozott önfigyelés igényét, melyek legtöbbször védekező mechanizmusok. Mind a hipochondria, mind pedig a paranoid viselkedés veszélyes, mert az egyént pszichiátriai betegként kezelhetik a későbbiekben. Halász–Rajna, 1990

Sz. D. Janovszkij orvos 1846-ban ismerkedett meg Dosztojevszkijjel. Visszaemlékezéseiben orvosi és emberi szempontból is hiteles részleteket találhatunk.

„…ráadásul igen aggodalmas természetű (ami kétségkívül együtt járt bizonyos ideg- és elmebeli elváltozásokkal, melyek utóbb az epilepszia legtisztább formájában nyilvánultak meg), ezért állandóan félt a gutaütéstől, és minden módon igyekezett kerülni az izgalmakat. Aggodalmaskodása kívülállók szemében gyakorta nevetségesnek tűnt fel, amitől viszont nagyon megsértődött.”¹⁹

B) Memóriazavarok

A memóriazavar nem ritka tünet a temporális lebeny epilepsziánál, súlyos zavartság esetén hosszantartó retrográd amnéziához is vezethet. A memóriadeficitet leginkább az idült temporális epilepszia tüneteként ismerjük, legtöbbször a hippocampus működésével hozzák kapcsolatba.

Az élete során igen sok rohamot elszenvedett Fjodor Mihajlovics szellemi képességei nem nagyon romlottak, hiszen élete utolsó két évében írta meg A Karamazov testvérek című, sokak által legjobbnak tartott regényét. Az apagyilkosságról szóló történet le van ugyan zárva, de az író – tervei szerint – a szereplők további sorsát is megírta volna. (Aljosa Karamazov – a szentéletű – például forradalmárrá vált volna.)

Az ellenben tény, hogy Dosztojevszkij memóriája egyre rosszabb volt, sokszor nem emlékezett emberekre, akikkel az azt megelőző napon találkozott, ezzel okot adván sértődésekre, mivel úgy tűnt, hogy az író arrogáns és nem foglalkozik másokkal. Dosztojevszkaja, 1989

Így ír rossz emlékezetéről egy 1877-es levelében:

„…Elfog a kétség, hogy válaszoltam Önnek, csak elfelejtettem följegyezni a noteszomban. Ebből következtethet arra, milyen rettentő rossz az emlékezetem (epilepsziás rohamaim következtében). Az is megesik, hogy elfelejtem egyes emberek arcát, akikkel megismerkedtem, és ha találkozunk, nem ismerem fel őket, és ily módon (hiszi-e) még ellenségeket is szerzek.”²⁰

Még az is megtörtént Fjodor Mihajloviccsal, hogy elfelejtette felesége nevét, mikor egy hivatalos ügyet kellett intéznie.

„…Elment a drezdai konzulátusra, hogy egy okmányon hitelesíttesse a nevem. Én nem tudtam elmenni, mert beteg voltam. Amikor az ablakból megláttam a hazafelé siető Fjodor Mihajlovicsot, azonnal elébe mentem. Idegesen lépett be a szobába, és haragosan kérdezte: – Mondd, Ánya, hogy hívnak téged? Mi a vezetékneved? – Dosztojevszkaja – feleltem zavartan, és szörnyen elcsodálkoztam a furcsa kérdésen. – Tudom, hogy most Dosztojevszkaja vagy, de mi a lányneved? A konzulátuson kérdezték. Elfelejtettem, úgyhogy mehetek vissza…”²¹

Dosztojevszkij és Szolovjov a szibériai száműzetésről beszélgetnek; az író maga említi emlékezetének hiányosságait.

„…De a fegyházban kaptam első epilepsziás rohamomat és ez a betegség azóta sem hagy nyugodni. Ami első rohamom előtt történt, arra pontosan emlékszem, minden legkisebb eseményre… a legapróbb részletekig. De azt, ami első rohamom óta történt, gyakran elfelejtem, néha még olyan embereket, arcokat is elfelejtek, akiket jól ismertem. És amit a kényszermunka óta írtam, azt is mind elfelejtettem; amikor az Ördögök [1871–72]²² befejezésén dolgoztam, újra el kellett olvasnom az egész könyvet, mert még a szereplők nevét is elfelejtettem…”²³

C) A gondolkodás elvontsága

Az epilepsziás betegek egy részénél gyakori a filozófiai vagy a pszichológiai kérdések iránti érdeklődés, vagy hogy akár környezetükkel és neveltetésükkel ellentétben is mélyen vallásossá válnak.²⁴ A betegek gyakran visszahúzódóak, ingerszegény környezetben élnek, ami kedvez a befelé fordulásnak. Halász–Rajna, 1990

Fjodor Mihajlovics életére, személyiségére ez nagyon jellemző. Nem szerette a társaságot, a meglepetésszerűen betoppanó vendégeket. Az irodalmi esteken is inkább két-három emberrel beszélgetett, nem szívesen vett részt a nagy, közös társalgásban. Olykor csak jelen volt az eseményeken, de nem beszélgetett igazán senkivel, sőt elvonult egy sarokba és csendesen, magába húzódva gondolkozott, alkotott. A lelkében írt. Maga mondta egyszer, hogy sokkal inkább szereti kitalálni, megalkotni történeteit, szereplőinek személyiségét, semmint leírni gondolatait. Ennek persze az is lehet a magyarázata, hogy általában határidőre kellett írnia, többnyire pénzzavarban. így arra alapozott regényei írásakor, ami már egyszer megfogalmazódott benne, hiszen szinte soha nem volt ideje átolvasni műveit nyomtatásba kerülésük előtt.

Ifjúkorában sem volt túlzottan társaságkedvelő, megválogatta azt a kevés barátját, akiben megbízott és 16–17 évesen jóval többet foglalkozott a vallással, mint bárki a környezetében.

„Fjodor Mihajlovics… rendkívül vallásos volt, s buzgón végezte a pravoszláv keresztény minden kötelességét. Gyakran láthattunk kezében bibliát, vagy olyasféle könyveket, mint Zschokke Stunden der Andachtja (Az ájtatosság órái). Poluektov atya hittanórái után Fjodor Mihajlovics mindig sokáig elbeszélgetett vallástanárával. Mindez annyira feltűnt tanulótársainak, hogy elnevezték Fotyij barátnak. Természeténél fogva nyugodt volt, hidegvérű, s nemigen vett részt társai örömeiben, szórakozásaiban.”²⁵

Bizonyíthatóan létezik (bár meghatározása nem pontos) egyfajta temporális lebeny epilepszia személyiségi szindróma, amelyet mély érzelmek, komoly, rendkívüli etikai és szellemi érdeklődés és a rohamok közötti beszédzavar jellemez. Bear és Fedio találtak tipikus rohamok közötti jegyeket temporális lebeny epilepsziával élő betegeknél. Esetükben mély vallásosságról, eufóriáról, depresszióról, íráskényszerről, a moralitás hiányáról vagy túlzott moralitásról, filozófiai kérdések iránti érdeklődésről, az átlagostól eltérő szexuális viselkedésről, paranoiáról, bűntudatról és az érzelmek átalakulásáról beszélhetünk. Dosztojevszkij i írásai is egyértelműen és tudatosan tartalmaznak vallási, erkölcsi, filozófiai és érzelmi problémákat, és sokat foglalkoznak a bűntudat kérdésével is. Miskin herceg A félkegyelműben sok közös tulajdonságban osztozik alkotójával, többek között az orosz nép szeretetében, az orosz orthodox egyházba vetett mély hitében, melankóliájában, boldogságot jelentő aurákban és grand mal rohamokban. Baumann et al., 2005

D) Pedantéria, hipermoralitás, humortalanság

Ezek a tulajdonságok szinte mind jellemzőek Dosztojevszkijre. A napirendtől való eltérés mindig nagy hibának számított a család életében, a precizitás is igen fontos volt az írónak. Hipermoralitása regényeiben egyértelműen megjelenik. Egy-egy roham után pedig mindent gúnyolódásnak ítélt, humorral ritkán lehetett felvidítani őt.

Egyes vélemények szerint Dosztojevszkij betegsége megjelenik írásképében, nyelvezetében és stílusában is, mely kapkodó, feszült és lobbanékony. Hosszú és bonyolult kifejezéseket használ, keveri a hétköznapi szavakat a hivatalos, publicisztikai, tudományos és idegen szavakkal. Aztán egyszercsak nagyon rövid, hiányos (elliptikus) mondatokra vált. Kedvenc szava a „hirtelen”, „egyszercsak” (vdrug). Regényeiben nagyon sok esemény kezdődik hirtelen, bármiféle előkészítés és magyarázat nélkül – éppúgy, mint a rohamok. Szóismétlései úgy hatnak, mintha a szavak görcsben rángatóznának. írásképe kínosan pedáns, teleírja a lapot, kitölt minden leütést a papíron. írásaiban gyakran foglalkozik morális, etikai vagy vallásos kérdésekkel. Baumann, 2005

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Dosztojevszkij regényeit átgondolatlanul és elképzelés nélkül írta volna meg. A hirtelen eseményeknek minden bizonnyal dramaturgiai szerepet szánt az író, és nem a saját rohamait akarta ilyenformán is megjeleníteni.

3. Dosztojevszkij epilepszia-ábrázolása

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, mint már a tanulmány előző részeiből többször is kiderül, több regényében is megjelenít epilepsziás karaktereket. Egyik korai munkájában, A háziasszony (A gazdasszony) című 1847-es művében az ördögi személyiség, Murin az epileptikus, aki egy alkoholmámoros pillanatában, roham közben gyilkosságot követ el. Az 1861-ben írt Megalázottak és megszomorítottak című regényben a békeszerető, jóságos Nelly szenved a rohamoktól és az azt követő állapotoktól. A leghíresebb epilepsziás karakter Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) főhőse, akiről a későbbi korokban állították, hogy Dosztojevszkij saját rohamait és saját állapotait írta le rajta keresztül, holott orvosai nem tanácsolták, hogy visszaemlékezzen epilepsziás rohamaira. Az 1871-es Ördögökben Kirillov, az ateista misztikus szereplőnek vannak eksztatikus élményei, míg az író utolsó regényében, A Karamazov testvérekben (1879–80) Aljosa édesanyja és Szmergyakov, az apa törvénytelen, bűnös, kitagadott fia epilepsziás, aki egyébként egy színlelt roham során megöli az apját. Rossetti, 2005

Tanulmányom e fejezetében ez utóbbi három regényről és a már említett szereplőkről szeretnék szót ejteni és némileg bizonyítani epilepsziájuk hiteles ábrázolását.

3.1. Hogyan lehet felismerni az epilepsziás beteget Dosztojevszkij szerint?

„A csuklyás köpeny gazdája is huszonhat vagy huszonhét éves fiatalember, a közepesnél valamelyest magasabb termetű, sűrű haja hirtelenszőke, orcája beesett, hegyes, gyér szakálla csaknem egészen fehér. Szeme nagy, kék és figyelmes, tekintetében van valami nyugodt, de nyomasztó vonás: tele van azzal a különös kifejezéssel, amelyről némelyek első pillantásra felismerik az epilepsziás beteget. Máskülönben kellemes a fiatalember vékony és szikár arca, de színtelen, most pedig szinte kékre fagyott.”²⁶

Dosztojevszkij így gondolta ugyan, de ma már tudjuk, hogy valójában külső jegyek alapján nem lehet megállapítani azt, hogy valaki epilepsziás. A tekintet árulkodó lehet a betegség tényét illetően, de a betegség természetére ebből nem lehet következtetni. Az illető éppúgy lehet skizofrén vagy drogfüggő, mint epilepsziás.

Úgy tudjuk, hogy Fjodor Mihajlovics nem ismert más epilepsziást a környezetében,²⁷ így valószínűleg saját élményeire és tapasztalataira hagyatkozott epilepsziás regényalakjai megformálásakor.

3.2. A félkegyelmű (1868)

A regény Dosztojevszkij második európai körútjának idején készült, ekkor feleségével Genfben telepedtek le hosszabb időre. Az, hogy külföldön írta regényét, jelentős tény az író nemzeti tudatának megerősödésében, abban, hogy mit jelent orosznak lenni. Ebből következik, hogy A félkegyelmű minden mozzanatában az akkori Oroszországról szól és minden szereplője ízig-vérig orosz. A regény epileptikus karaktere a főhős, Lev Nyikolajevics Miskin herceg.

„A tökéletes jóról akarok írni egy regényt…”²⁸ Miskin herceg megformálása kifogástalan, gyönyörű munka, a herceg jól megkomponált, felsőbbrendű lény. „Miskin herceg eszmény, szimbólum és egyben determinált anyag, hús – vér – és legfőképpen ideg-ember.”²⁹ Miskin herceg Oroszországba érkezvén sok ember életének részévé válik. A maga naivitásával, tündöklő jóságával szinte megbabonázza az embereket, az eszméket, a cselekedeteket. Ugyanakkor ő a félkegyelmű, a beteg, az idióta, akit sokszor kinevetnek és lesajnálnak. Epileptikus rohamok gyötrik, olykor még társaságban is rátör a nagyroham, sokszor értetlen, hisz a világból oly keveset látott, kinevetik, de minden körülötte és érte van. Kuncz, 1924

Miskin herceg karaktere mondhatni, hogy a legjelentősebb az epilepsziás szereplők közül. Dosztojevszkij maga mondja, hogy saját aura-élményeit, nagyrohamait jeleníti meg A félkegyelműben.

3.2.1. A rohamot megelőző állapot, az eksztatikus aura

A herceg, aki Oroszországba érkezése óta annyi mindent átélt, hogy egészsége, elméje ezt nehezen bírja, Pétervárott tartózkodik. Úgy érzi magát, mint évekkel azelőtt, svájci gyógykezelésén, rohamai előtt. Szórakozott, gyakran összetéveszti az embereket, csak akkor tud igazán figyelni, ha nagyon koncentrál. De egyszer csak egy másik erő lesz úrrá rajta: az epilepszia ereje, a roham előtti állapot különlegessége.

„»Mit számít, hogy ez betegség? Hát mi van abban – szűrte le végül –, hogy ez nem normális feszültség, ha maga az eredmény, az érzésnek az a pillanata, melyet immár egészséges állapotban idéz fel és vizsgálgat az ember, a harmónia, a szépség legfelső fokának bizonyul, és megadja a teljességnek, az egyensúlynak, a kiengesztelődésnek és az élet legfelsőbb szintézisével való, ujjongó, imádságos egybeolvadásnak mindaddig sosem hallott, sosem sejtett érzését?« Ezeket a ködös kifejezéseket ő maga nagyon is érthetőnek, bár egy kissé még gyengének érezte. Ám abban, hogy ez valóban »szépség és imádság«, hogy ez valóban »az élet legfelsőbb szintézise«, nem kételkedhetett, sőt fel sem tételezte, hogy ebben kételkedni lehet. Hisz abban a pillanatban nem holmi álomképnek tűntek elébe, mint amilyeneket a hasis, az ópium vagy az ital okoz, az értelmet lealacsonyító, a lelket eltorzító, nem normális és nem létező látomások. Ezt a beteges állapot elmúlásával józanul meg tudta ítélni. Az a pillanat éppenséggel csupán az öntudat rendkívüli erőfeszítése volt – ha már egy-két szóval kell kifejezni ezt az állapotot –, az öntudaté, és egyúttal a legeslegközvetlenebb életérzésé is. Ha abban a másodpercben, vagyis a roham előtti legutolsó pillanatban olykor volt még ideje világosan és tudatosan azt mondani magában: »Igen, ezért a pillanatért oda tudnám adni az egész életemet!«”³⁰

„Abban a pillanatban – ahogy egyszer Rogozsinnak Moszkvában, az ottani találkozásaik idején mondta abban a pillanatban valahogy érthető lesz számomra az a szokatlan szó, hogy »nem lészen többé idő«. Bizonyára ez az a másodperc – tette hozzá mosolyogva –, mely alatt ki se folyhatott a víz abból a korsóból, amelyet az epilepsziás Mohamed feldöntött, és őneki éppen az alatt a másodperc alatt mégis sikerült végigtekintenie Allah valamennyi lakóhelyén.”³¹

„Aztán hirtelen mintha feltárult volna előtte valami: rendkívüli belső fény világosította meg a lelkét. Ez a pillanat talán csak fél másodpercig tartott; ám ő mégis világos tudattal emlékezett a kezdetére: saját szörnyű üvöltésének első hangjára, amely magától tört föl a melléből, és amelyet semmilyen erővel sem tudott fékezni. Aztán egy pillanat alatt kihunyt az öntudata, és teljes homály ereszkedett rá…”³²

3.2.2. Nagyroham (Grand mal)

A herceg két nagyrohamot él át a regény folyamán. Az első roham nem sokkal megérkezése után, a szállodában éri el, amit elsősorban a késsel rátámadó Rogozsin miatti félelem vált ki. A roham leírása Dosztojevszkij saját, sokszor átélt élményeit tükrözi.

„Epilepsziás roham csapott le rá… Ismeretes, hogy az epilepsziás roham – nevezetesen a nagyroham – egy pillanat alatt jön. E pillanat alatt hirtelen rendkívül eltorzul a beteg arca, kivált a tekintete. Görcsös rángatózás hatalmasodik el egész testén és minden arcvonásán. Semmihez sem hasonlítható, elképzelhetetlen, szörnyű üvöltés szakad fel a melléből; ezzel az üvöltéssel szinte minden emberi jelleg eltűnik, és lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz a megfigyelőnek elképzelnie és feltételeznie, hogy maga ez az ember üvölt… sok szemtanúban határozottan valami kibírhatatlan és némileg misztikus félelmet kelt a nagyrohamban szenvedő ember látása… A beteg teste a vergődéstől és a görcsös rángatózástól legurult a legfeljebb tizenöt fokból álló lépcsőn, le, egészen az aljáig. Nagyon hamar, alig öt perc múlva észrevették az ott fekvő beteget, és egész tömeg csoportosult köréje. A fejénél képződött vértócsa találgatásokra adott okot: az illető maga zúzta-e így össze magát, vagy »valami bűneset történt«. De néhányan hamarosan megállapították, hogy ez epilepszia; az egyik pincér ráismert az új vendégre. A zavar végül egy szerencsés körülmény folytán igen szerencsésen eloszlott.”³³

A herceg egy másik nagyrohamot is elszenved a regényben. Bemutatkozó látogatáson van egy nagy társaságban, ahol a jelenlévő arisztokratákat kell arról meggyőznie, hogy az Ivanovna család méltó tagjává válhat (Aglaját és Miskint jegyeseknek tekintették). Az est folyamán egy régi ismerős felemlegeti Miskin gyermekkorát, ami heves kitörésre készteti, s szervezete nem bírja a lelki megterhelést.

„Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fűszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre, és szereti önt…

Már régóta állva beszélt. Az öreg már ijedten nézett rá.

– Jaj, Istenem! – kiáltott fel Lizaveta Prokofjevna, és összecsapta a kezét; ő sejtette meg legelőbb, mi készül. Aglaja odaszaladt a herceghez, még sikerült felfognia karjával, és rémülten, fájdalom torzította arccal hallotta a szerencsétlen embert »földre döntő és görcsösen rázó szellem« vad kiáltását. A beteg a szőnyegen feküdt. Valaki gyorsan egy párnát tett a feje alá.”³⁴

3.2.3. Roham utáni állapot

A herceg, rohamai után hasonlóan depresszív és nyomott hangulatba került, mint az író a valóságban.

„…A testben-lélekben összetört, legyengült hercegnek nagyon megtetszett a nyaraló… három nappal a roham után, a herceg külsőleg már csaknem egészséges embernek látszott, jóllehet belül érezte, hogy még nem épült fel egészen.”³⁵

Miskin is mindig érzi a rohamaival járó rossz hangulatot, amit az író sommásan úgy fogalmaz meg: „beteg a lelke”. Ilyenkor előtörnek benne a rossz emlékek és az ismeretlen eredetű bűntudat és szégyenérzet. A rohamok után az írónak sem és a hercegnek sem a fizikai értelemben vett jóllét hiányzott, hanem az, amit a rohammal elveszített: jókedve és derűje.

3.2.4. A temporális lebeny epilepszia speciális jellegzetességei

Memóriazavar

Miskin hercegre Dosztojevszkijhez hasonlóan jellemző volt a feledékenység, a memóriazavar. Előfordult, hogy nem emlékezett rá, ebédelt-e már, vagy hogy min gondolkozott pár perccel korábban. Amikor felmerült egy párbaj lehetősége, a herceg találkozott Aglájával a parkban, aki megmutatta neki, hogyan kell megtölteni egy fegyvert. Alighogy hazaért, a párbaj gondolatától terhelten nem emlékezett az elmúlt óra eseményeire sem.

„Sokáig őgyelgett a sötét parkban, és végül egy sétányon találta magát. Tudatában megmaradt az a visszaemlékezés, hogy ezen a sétányon már végigment, oda és vissza harmincszor vagy negyvenszer megtette a csupán százlépésnyi távolságot a kis padtól egy feltűnően magas, vén fáig. Még ha akarta volna, akkor se tudta volna emlékezetébe idézni, mit gondolt ez alatt a parkban eltöltött, legalább egyórányi idő alatt.”³⁶

3.3. Ördögök (1871–72)

A regény alapötletét egy 1869-es gyilkosság adta; egy anarchista diáktársaság tagjai megölik egyik társukat, mert az szembefordult vezetőjükkel és ki akar lépni az egyre szélsőségesebbé váló szervezetből. A főszereplő Nyikolaj Sztavrogin, az Istentől elfordult, bűnbe esett, de megváltásra vágyó fiatalember, aki a regény végére már nem tudja elviselni bűnei terheit, így maga vet véget életének. Ő az, aki a regény szereplőinek különböző eszméit létezésével önkéntelenül is felerősíti: Satov meggyőződését az istenember eszméjéről (ő lesz egyébként a gyilkosság áldozata); Verhovenszkij gyilkosságra ösztönző manipulációit, és azt, hogy jogot formál emberéletek kioltására; valamint Kirillovét is, az epilepsziás, öngyilkosjelölt emberisten-eszme követőjét.

Kirillov huszonhét év körüli fiatalember, akinek fontos szerepe van a regényben, hiszen a gyilkosság nem történhetne meg az ő öngyilkossága nélkül. Időpontját a társaság kérésének megfelelően Satov meggyilkolásának időpontjához igazítja, a bűntény tehát így lesz elkövethető.

Dosztojevszkij sokat foglalkozott Istenhittel és Istennel kapcsolatos kérdésekkel, legtöbb regényében központi szerepet kap e kérdés, szereplői között van hívő és ateista, szinte mindenhol megjelenik az istenember és az emberisten közötti különbség. Sáfrány Sáfrány, 2005 így ír erről:

„Két útfelé vezetheti el az embert a magában fölismert rend és a magában meglátott isten. Az egyik a nietzschei út: az emberisten útja. A másik a dosztojevszkiji: az istenember útja. Az emberisten a meghalt Isten helyébe lépett ember. Az istenember a Jézus személyében emberré lett Isten.”³⁷

3.3.1. A rohamot megelőző állapot, az eksztatikus aura

Kirillovról pontosan nem tudjuk, hogy epilepsziás, a regényből inkább az derül ki, hogy csak az lesz. Nagyrohama nem volt soha, de az aura élménye, a csendes és tökéletes harmónia egy-egy pillanatban öt is elérte. Kirillov szavaival:

„Vannak másodpercek, egyszerre csak öt vagy hat adódik, amikor az ember hirtelen a teljesen elérhető örök harmónia jelenlétét érzi. Ez nem földi érzés; nem azt mondom, hogy mennyei, hanem azt, hogy az emberföldi formában nem tudja elviselni. Testileg át kell alakulnia vagy meghalnia. Ez az érzés világos és kétségbevonhatatlan. Mintha egyszerre érzékelné az egész természetet, és egyszer csak így szól: igen, ez helyes. Mikor az Isten a világot teremtette, az alkotásnak minden egyes napja végén azt mondta: »Igen, ez helyes, ez jó.« Ez… ez nem meghatódás, hanem pusztán öröm. Az ember nem bocsát meg semmit, mert már nincs mit megbocsátani. Nem is azt mondom, hogy szeret, ó – ez magasztosabb a szeretetnél! Az a legfélelmetesebb, hogy ilyen rettentően világos az egész, és ilyen örömet ad. Ha öt másodpercnél tovább tartana, akkor a lélek nem bírná ki, és okvetlenül elenyészne. Ez alatt az öt másodperc alatt átélem az életet, és ezért odaadnám az egész életemet, mert megéri.”³⁸

3.4. A Karamazov testvérek (1879–80)

Ez a regény Dosztojevszkij utolsó műve, sokak szerint a dosztojevszkiji életmű csúcsa. Ebben a regényben bontakoznak ki Dosztojevszkij bohócai, lázadói, szentjei, itt a legerőteljesebbek az emberisten és az istenember gondolatának ellentétei, és az önmagában vett orosz-lét megfogalmazása is itt jut leginkább érvényre.

A regény fő szála itt is egy gyilkosság, méghozzá egy apagyilkosság. Dosztojevszkij valóban megtörtént esetből merítette a regény alapötletét, szibériai száműzetése idején hallotta egy rabtársától.

Már a történet elején kiderül, hogy a kéjenc, léhűtő apát valamelyik fia meg fogja ölni. A kérdés az, hogy ki teszi meg. Legidősebb fiától, Dmitrijtől ellopta örökségét és el akarja csábítani szerelmét; Ivan szemében ő a gyűlöletes világrend képviselője; Aljosa füle hallatára gyalázza az édesanyját, és ott van még a törvénytelen fiú, az epilepsziás Szmergyakov, aki azért lényeges, mert egyáltalán nem ismerjük a szándékait. A gyilkosság bekövetkezte után a rendőrség Dmitrijt gyanúsítja, mert ő hangosan fenyegetőzött gyilkossággal és azon az estén igen sok pénz is volt nála. De kiderül, hogy a gyilkosságot Szmergyakov követte el, epilepsziás rohamot színlelve.

Szmergyakovról elmondhatjuk, hogy majdnem tökéletes iskolapéldája az epilepsziás betegnek. Dosztojevszkij rajta keresztül ábrázolja saját epilepsziájának bizonyos jellemzőit is. Csak egy jellemző jegy hiányzik: szegény Szmergyakovnak nem engedélyezi, hogy átélje az eksztatikus aurát. Szmergyakov eksztatikus pillanata valószínűleg az a másodperc, amikor apját megöli, amit aztán élete legdurvább és leghosszabb rohama követ.

Az író sokat foglalkozik Szmergyakov származásával és születése körülményeivel. Szmergyakov apja (Fjodor Karamazov) alkoholista volt, az anyja (Lizaveta Szmergyascsaja) „szent őrült”, akit egy részeg tivornya során Fjodor Karamazov megerőszakolt. A 19. században úgy vélték, az ilyen származású gyermek (Szmergyakov) útja nagy valószínűséggel epilepsziához vezet. Születése körülményei is nyomasztóak voltak. Amikor eljött a szülés ideje, Lizaveta megszökött az asszonytól, aki vigyázott rá, nagy nehezen átmászott egy magas kerítésen, bezuhant Fjodor Karamazov kertjébe, megszülte Szmergyakovot és meghalt. Amint az az ilyen szerencsétlen szüléseknél gyakran megtörténik, a fiú agya is megsérülhetett, ami epilepsziához vezethetett.

„Ritkán alakul ki epilepsziás roham a sérülés idején”, mondja Lennox, „gyakran hetek, hónapok, sőt évek is eltelhetnek, mielőtt az első rendellenességek jelentkeznének.” Lennox, 1960

Elképzelhető, hogy rossz származása és szerencsétlen születési körülményei miatt lett Szmergyakov epilepsziás – igazi, organikus epilepsziás –, ami azonban rohamokban nem nyilvánult meg 12 éves koráig. És bár egy konkrét esemény váltotta ki a rohamot 12 éves korában (Grigorij, a nevelőapja megpofozta egy, a teremtés logikátlanságát firtató kijelentése miatt), az azt megelőző évek pszichés terhei alapozták meg bekövetkeztét.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij hitelesen tudta ábrázolni azokat a tüneteket, nagyrohamokat, a rohamok előtti és utáni állapotokat, melyeket ő maga is átélt. Ezt szeretném néhány ideillő példával alátámasztani.

3.4.1. Nagyroham (Grand mal)

Tudjuk, hogy a regénynek igen lényeges eleme Szmergyakov epilepsziája, hiszen életek, sorsok alakulhattak volna másképp, ha a végzetes pillanatokban nem színlel, majd él át valódi rohamot.

Szmergyakov gyereknek sem volt átlagos, sokat foglalkozott a halállal, mindig szűkszavú volt és mogorva.

„…gyermekkorában vad volt, és a maga zugából nézte a világot. Nagyon szeretett macskákat felakasztani, aztán szertartásosan eltemetni őket. E célra lepedőt kanyarított magára, mely a miseruhát jelképezte, énekelt és lóbált valamit a döglött macska fölött, mint afféle tömjénfüstölőt. És mindezt csendben, a legnagyobb titokban. Grigorij egyszer rajtakapta ezen a foglalatosságon, és keményen megvesszőzte. A fiú behúzódott a zugába, és egy hétig onnan sandított kifelé.”³⁹

12 éves korában kapja első rohamát, melyek ezután havonta legalább egyszer megismétlődnek, hol erősebb, hol gyengébb formában. Fjodor Karamazov, miután megtudja, hogy a fiú „nehézkórban” szenved, segítő szándékkal elküldi Moszkvába szakácstanulónak. Szmergyakov azonban ott sem érzi jól magát, ott is ugyanolyan hallgatag, Moszkvát is csak alig-alig ismeri meg. Hazatérése után Fjodor Karamazov szakácsaként dolgozik, és válik bizalmasává a Grusenykáért folytatott harcban. Ő az, aki minden titkos jelet ismer, aki tanácsokkal látja el apját és hírül viszi, ha Grusenyka megérkezik. (Ugyanakkor Dmitrij tanácsadója és besúgója is.)

A gyilkosság előestéjén Ivánnál beszélget arról, hogy milyen szörnyű dolgok készülődnek a házban, és azt tanácsolja Ivánnak, hogy Moszkva helyett inkább Csermasnyába menjen, mert az közelebb van, és hátha hamar vissza kell utaznia.

„Biztosra veszem, uram, hogy holnap hosszú rohamot kapok.

– Miféle hosszú rohamot?

– Hát hosszú epilepsziás rohamot, olyan rendkívül hosszút, kérem. Több óráig, sőt talán egy-két napig is eltart, kérem. Egyszer három napig tartott: akkor a padlásról estem le. Néha abbamaradt a nyavalyatörés, aztán elölről kezdődött; három teljes napig nem tudtam eszméletre térni.

– De hát azt mondják, az epilepsziás rohamról nem lehet előre tudni, hogy ebben és ebben az órában lesz. Miért mondod hát, hogy holnap rád jön? – érdeklődött különös, ingerült kíváncsisággal Ivan Fjodorovics.

– Az már igaz, hogy előre tudni nem lehet.

– Meg aztán te akkor a padlásról estél le.

– Én mindennap felmászok a padlásra, kérem, úgyhogy holnap is leeshetek a padlásról. Vagy ha nem onnan esek le, akkor belezuhanok a verembe, mert a verembe is mindennap járok, dolgom van ott.”⁴⁰

Másnap, Ivan elutazása után a gyilkosság megtörténik. (Az irodalomtudósok körében vita tárgya az, hogy Dosztojevszkijnek ezzel mi volt a szándéka: azért utazott-e el Ivan Csermasnyába, mert sejtette, hogy mi készül, vagy valóban nem tudott róla és csak utóbb lett számára világos, amikor Szmergyakov elmeséli neki az eseményeket.). Arról, hogy Szmergyakov az első rohamát csak szimulálta, senki nem tud hetekig és felépülése után is csak Ivánnak mondja el. Meggyőződése, hogy a gyilkos valójában Ivan, aki kívánta apja halálát, ő, Szmergyakov csak a ’kéz’, ami Ivan helyett döfött. Az alábbiakban Ivan és Szmergyakov beszélgetnek a gyilkosság után.

„– Maga elutazott, én meg akkor leestem a verembe, kérem…

– Rádjött, vagy megjátszottad?

– Világos, hogy megjátszottam. Mindent csak megjátszottam. Nyugodtan lementem a létrán, egészen az aljáig, aztán nyugodtan lefeküdtem, kérem, és csak akkor kezdtem üvölteni, amikor már lefeküdtem. És addig vergődtem, amíg fel nem hoztak.

– Várj! És egész idő alatt, a kórházban is állandóan színleltél?

– Egyáltalán nem, kérem. Mindjárt másnap reggel, még a kórház előtt beütött az igazi, de olyan erős, amilyen már hosszú évek óta nem volt. Két napig teljesen eszméletlenül feküdtem.”⁴¹

A Karamazov testvérek című regényt tehát körbefonja és átitatja egy eleinte színlelt, majd valódivá és nagyon súlyossá váló roham, ami hatással van majdnem minden szereplő későbbi életére is. Dmitrijre, akit száműznek, Ivanra, aki belebolondul a gyilkosság gondolatába, és természetesen Szmergyakovra is, aki öngyilkos lesz.

3.4.2. A temporalis lebeny epilepszia speciális jellegzetességei

A) Pedantéria, hipermoralitás, humortalanság

Szmergyakov jelleme igen összetett, egyrészt ő a kitaszított, akit senki kutyába sem vesz, hiába fia ő is Fjodor Karamazovnak, csak az inasa és szakácsa lehet. Másrészt hiába eszes és olvasott, Ivan sem tartja megfelelő partnernek. Korán, már gyermekkorában mutat epilepsziára utaló jeleket.

„…Szmergyakovban apránként valami szörnyű finnyásság fejlődött ki: ahogy a leves mellett ül, fogja a kanalát, és keres-keresgél a levesben, föléje hajol, szemügyre veszi, merít egy kanállal, és a világosság felé tartja… a tisztaságra oly kényes fiatalember sohase válaszolt, de a kenyérrel, a hússal és a többi ennivalóval ugyanazt művelte: villájával a világosság felé tartott egy-egy falatot, úgy nézegette, mintha mikroszkóppal vizsgálná, sokáig habozott, amíg végre rászánta magát, hogy a szájába vegye… Fjodor Pavlovics fizetést állapított meg neki, és Szmergyakov ezt a fizetést majdnem teljes egészében ruhára, kenőcsre, parfümre stb. költötte.”⁴²

B) A gondolkodás elvontsága

Szmergyakov, a gondolkodó. A gyilkosságot sem tudta volna elkövetni, ha nagyon buta lett volna. Azért volt könnyű megtennie, mert senki nem tartotta értelmesnek, öt a rohama nélkül sem gyanúsították volna. Kételyeit, kérdéseit senki nem vette komolyan, barátai, kapcsolatai nem voltak, idejét legtöbbször egyedül, merengéssel töltötte.

„Ha akkoriban valakinek eszébe jut, hogy viselkedését látva megkérdezze: mi érdekli ezt a legényt, mi fordul meg a leggyakrabban az agyában, akkor ezt így kívülről igazán nem lehetett volna eldönteni. Holott néha előfordult, hogy benn a házban vagy az udvaron, vagy akár az utcán megállt, és töprengve ácsorgott tíz percig is. A fiziognómus, szemügyre véve, azt mondta volna, hogy nyoma sincs itt se gondolatnak, se töprengésnek, ez csak amolyan tűnődés… Ha meglöknéd, összerezzenne, és teljesen értetlenül nézne rád, mintha álmából ébredne. Igaz, mindjárt felocsúdna, de ha megkérdeznéd, min gondolkozott itt álltában, bizonyára semmire sem emlékezne, viszont biztosan megőrizné magában annak a benyomásnak a titkát, amelyet tűnődése alatt érzett. Mert ezek a benyomások drágák neki, és ha észrevétlenül, sőt öntudatlanul is, bizonyára gyűjti őket, persze ő maga se tudja, miért és minek; megeshet, hogy miután hosszú éveken át felhalmozott egy sereg benyomást, itt hagy mindent, és elzarándokol Jeruzsálembe, hogy a lelki üdvét keresse; megeshet, hogy egyszer csak felgyújtja a szülőfaluját, de megtörténhet ez is, az is.”⁴³

4. Dosztojevszkij hatása a 20. századi neurológiára

Kifejezetten sok neurológus és irodalomtörténész foglalkozott s foglalkozik most is a világirodalom egyik legnagyszerűbb írójának betegségével. Folynak a viták, természetesen mindenki megpróbálja bizonyítani a maga igazát az író epilepsziája természetéről, kialakulásának idejéről, kiváltó okáról. A következőkben ezen elméleteket szeretném ismertetni.

4.1. Nathan Rosen: Freud esszéje Dosztojevszkij epilepsziájáról – átértékelés

Freud esszéje, a Dosztojevszkij és az apagyilkosság 1928-ban jelent meg egy, A Karamazov testvérekről összeállított esszégyűjtemény bevezetőjeként.

Freud 71 éves korában írta ezt az esszét, miután egy életen át foglalkozott a tudatalattival. Véleményét egészen az 1970-es évekig nem kérdőjelezték meg, néhány szakorvos és E. H. Carr brit történész kivételével Carr, 1930. A 70-es években azonban egészen komolyan támadták, mégpedig két irányból. Szlavista szakemberek és neurológusok is foglalkozni kezdtek feltevéseivel.

A szláv irodalmat kutatók, élükön Joseph Frankkel, olyan életrajzi tényeket kérdőjeleztek meg, amikre Freud a véleményét alapozta. Geir Kjetsaa, egy másik életrajzíró egyenesen azt mondta, hogy

„Freud elmélete Dosztojevszkij hisztériás epilepsziájáról alaptalan”. Kjetsaa, 1987

John Bayley pedig 1988-ban azt írta, hogy

„az orosz irodalom kutatói nem adnak többé hitelt a régi legendának, miszerint Dosztojevszkij apját a szolgái ölték volna meg és ez váltotta volna ki Dosztojevszkij epilepsziáját”.

Nathan Rosen (University of Rochester) azonban minderre nem lát elég bizonyítékot és szerinte Freudot se cáfolta tételesen senki.

A szlavisták feltevését szakorvosok (epilepszia-szakértők) is támogatták, a világhírű tekintély, Henri Gastaut vezetésével. Ezek a szakértők, miközben egymással is vitáztak Dosztojevszkij epilepsziájának természetéről, hogy tudniillik temporális lebeny epilepszia- e vagy generalizált, esetleg mindkettő, abban egyetértettek, hogy nem hisztériás, avagy mai szakkifejezéssel élve, nem pszichogén, tehát Freudnak egyáltalán nincs igaza. Úgy látták, hogy az író igazi, szervi eredetű epilepsziában szenvedett, amit vagy agyi sérülés okozott, vagy öröklődés folytán jelent meg nála. (A 19. században az öröklődést tartották a meghatározónak). A szervi eredetű epilepszia az agy betegsége, ezért műszerekkel kimutathatóak az abnormális elektromos hullámok az agynak azon a részén, amely nem működik megfelelően. Freud azonban azt állította, hogy Dosztojevszkij epilepsziája nem organikus, hanem pszichés eredetű volt, (hisztéria) és mivel neurózis következménye, ezért nem is jelenhettek meg agyában kóros elektromos hullámok, vagyis nem volt mit mérni.

Felfogása szerint a rohamok pszichésen determináltak, egy elviselhetetlen gondolat elfojtásából alakulnak ki, védelmi céllal. Freud szerint Dosztojevszkij rohamai az író „elviselhetetlen gondolatát” fejezték ki – elfojtott vágyát gyűlölt apja halálára. És amikor apját megölték feldühödött szolgái (ahogy Dosztojevszkij hallotta), akkor a tudatalatti vágy teljesült. A „családi legenda” szerint az író ekkor szenvedte el első epilepsziás rohamát.

Rosen is úgy gondolja, hogy az író rohamai apja halálával kapcsolatos érzéseit fejezték ki, tehát az epilepszia és az apagyilkosság között igenis van összefüggés. Példaként hozza Szmergyakov (A Karamazov testvérek) kivételesen erős rohamát apja meggyilkolása után, azt firtatva, hogy vajon véletlen és jelentéktelen elemként került-e így a regénybe, netalán csak azért, mert szükséges a cselekményhez, mint ahogy azt E. H. Carr állította.

A Sztrahov által, 1836-ban leírt rohammal kapcsolatban Rosen a freudi értelmezést idézi.

„Freud szerint a roham elején átélt extázis (amit aurának neveznek) Dosztojevszkij örömét tükrözte, amit gyűlölt apja halálhírekor érzett: most végre szabad! Azonban az extázist zuhanás, sikoly, eszméletvesztés, rángógörcs, majd lassú és zavart észheztérés, depresszió követte. Emellett bűnösnek érezte magát, mintha valami nagy bűntényt követett volna el. Ezek a tünetek a büntetést jelezték, amit a felettes-énje szabott ki rá – felettes-énje, vagyis a Dosztojevszkij tudatalattijában jelenlévő szigorú apja. Meglátása szerint az író egész életét uralta ez a kettős viszonyulás az apa-cár fennhatósághoz: kéjes mazochisztikus alávetettség egyrészről, és dühödt lázadás ezellen másrészről.” Freud, 1928

Ugyanakkor Rosen azt is megállapítja, hogy Dosztojevszkij rohamai generalizált epilepszia-jegyekkel rendelkeznek, amit Sztrahov leírása mellett neurológusok is alátámasztották a későbbiekben. Gastaut, 1973 Rice, 1990 Freud mégis hisztériaként diagnosztizálta Dosztojevszkij betegségét, aminek oka lehetett volna az, hogy a pszichogén rohamok sokszor összetéveszthetők a szervi epilepsziás rohamokkal, annak ellenére, hogy a különbségek klinikai megfigyelésekkel kimutathatók.

„Az epilepsziás roham rendszerint éjszaka, alvás közben következik be, amikor a beteg egyedül van, míg a pszichogén roham többnyire mások jelenlétében zajlik; az epilepsziáss roham során a beteg megharapja a nyelvét vagy más módon sérül, míg a pszichogén rohamnál nincs fizikai sérülés; az epilepsziás rohamnál a beteg arca elkékül vagy elsápad, a pszichogén rohamnál nem; az epilepsziás rángógörcsöket depresszió és zavartság követi, a pszichogén roham után a beteg jobban érzi magát, kellemesebb a közérzete és nyugodtabb.”⁴⁴

Nem valószínű, hogy Freud ne tudott volna ezekről a különbségekről, hiszen korábban sok hisztériás beteget kezelt. Emellett ő maga is elismerte, hogy hisztéria-feltevését tudományosan nem tudná bizonyítani, mivel nincs elég információja az író első rohamairól és arról, hogy pontosan milyen események válthatták ki a rohamokat. Igazából nem fejtette ki, hogy jutott erre a diagnózisra, de tekintve, hogy akkoriban az epilepsziakutatás még eléggé gyermekcipőben járt, nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak a ténynek, hogy Dosztojevszkij tünetei inkább hasonlítottak az organikus epilepszia jegyeire, mint hisztériára. Elméletét valószínűleg az író regényeire és életének neurotikus aspektusaira alapozta, és arra a nagyon lényeges elemre, hogy Dosztojevszkijnél nem lépett fel mentális leépülés és elbutulás, amit pedig oly jellemzőnek tartottak Freud korában az organikus epilepsziával élőkre. Egy, 1920-ban írott levelében Freud azt fejtegeti, hogy az organikus epilepsziának, az agy betegségeként feltétlen velejárója a mentális leépülés. Mégis, több kimagasló teljesítményű, epilepsziával élő híres embernél (pl. Julius Caesar, Nagy Péter cár, Mohamed próféta, Lord Byron, Flaubert, Paganini, Pascal, Maupassant, Dosztojevszkij) ez nem következett be. Freud szerint tehát, mivel ezen epilepsziások nem „butultak el”, nem is lehet betegségüket organikus eredetűnek tekinteni, hanem mindannyian a „hisztéria tiszta esetei” közé tartoznak.

Azóta újabb kutatók, mint például W. G. Lennox megállapították, hogy a jó képességű emberek agya általában ki tudja védeni a nagyfokú sérüléseket az intellektuális teljesítmény csökkenése nélkül, főleg, ha a rohamok egyfélék. Dosztojevszkijnek ugyan kétféle rohama volt – temporális lebeny epilepszia és generalizált epilepszia, de nála a tünetek leginkább emlékezetkiesésben és nevek-arcok elfelejtésében nyilvánultak meg,⁴⁵ tehetségét és szellemét nem csorbították, (lásd A Karamazov testvérek)

Rosen úgy gondolja, hogy a mai napig nem tisztázottak pontosan a két betegség közötti különbségek, és meghatározásuk azért is nehéz, mivel a kétféle roham ugyanazon betegnél egyszerre is jelen lehet, illetve egy epilepsziás roham hisztériás reakciókat is kiválthat. Nem mindig áll fönn tehát az egyértelmű (vagy ez/vagy az) választás lehetősége.

Létezhet egy szürke határsáv az epilepszia és a hisztéria között, a következő jellemzőkkel:

1. A beteg hisztériában és organikus epilepsziában is szenved, de a tünetek külön-külön jelentkeznek. így előállhat egy olyan helyzet, hogy egy fellépő epilepsziás roham hisztériás rángógörcsökkel végződik. Ez különösen igaz temporális lebeny epilepszia esetén.

2. Az is előfordulhat, hogy a két betegség egyszerre van jelen, tünetei egy időben, keverten (hybrid) jelentkeznek.

Rosen úgy véli, Dosztojevszkij betegségére ez utóbbi a jellemző: öröklött (genetikai) hajlamát az epilepsziára érzelmi megrázkódtatások sora aktivizálhatta, főképpen a különböző tekintélyfigurák (apa, cáratyuska, Isten) elleni lázadások. Ebben az értelemben Rosen egy-egy regény megírását is a „tekintély/fennhatóság” elleni lázadásnak, mintegy „apagyilkosságnak” tekint, melyet aztán büntetésként epilepsziás roham követ. Talán nem véletlen, hogy Dosztojevszkij epilepsziás rohamai A Karamazov tesvérek megírása után szűntek meg, amikor is, mondhatni „kiírta magából ezt a konfliktusát” és megbékélt apja emlékével. Ezek az érzelmi zavarok jelentik tehát a pszichogenikus elemet a betegségében, amelynek mindenképpen lehettek szervi alapjai, mivel – az epileptológusok egyetértenek ebben – egy epilepsziás roham végződhet hisztériás rángógörcsökben, de a fordítottja már nem igaz: hisztéria nem válthat ki organikus epilepsziát.

Rosen konklúziója szerint tehát Dosztojevszkij mindkét betegségben (hisztéria és epilepszia) egyaránt szenvedhetett, így Freudnak és bírálóinak is igaza lehet. Freudnak abban, hogy a bűntudat és az eksztatikus aura jelenlétét inkább pszichogén hatások válthatták ki, a bírálóknak pedig abban, hogy Dosztojevszkij rohamai organikus epilepszia jegyeket is hordoztak.

4.2. Henri Gastaut

Henri Gastaut (1915–1995) neves francia neurológus, aki sokat foglalkozott epilepsziás művészek (Gustave Flaubert, Vincent Van Gogh) betegségének természetével, Dosztojevszkijről is írt több tanulmányt. Az 1963-ban írt tanulmányában Dosztojevszkij epilepsziáját parciális epilepsziaként határozta meg komplex tünetekkel, majd az 1978-ban született írásában, korábbi diagnózisát elvetve elsődleges generalizált epilepszia mellett érvelt. 1984-ben újabb esszét írt, amiben arra a következtetésre jutott, hogy Dosztojevszkij nagy valószínűséggel mindkét típusú epilepsziában szenvedett.

Ebben az írásában az író temporális epilepsziájára utaló jelek közül kiemel hármat:

Egyrészt a többnyire érzelmi felindulások által kiváltott rohamok előtti általános remegést, amint arról A félkegyelműben is olvashatunk. Miután Rogozsin megöli Nasztaszja Filippovnát, a herceghez fordul:

„…Úgy látom, remegsz, Lev Nyikolajevics – szólalt meg végül Rogozsin. – Majdnem úgy, mint amikor rosszul érzed magad; emlékszel rá, hogy volt Moszkvában? Vagy éppen úgy, mint roham előtt. Nem is tudom, mit csináljak most veled… mert ha most kitör rajtad a betegség, rohamot kapsz, és felüvöltesz, akkor bizonyára meghallja valaki az utcán vagy az udvaron, és gyanút fog, hogy emberek vannak a lakásban; dörömbölni fognak, bejönnek…”⁴⁶

Másrészt a torok görcsös összehúzódását, erre bizonyítékot A Karamazov testvérekben talál – az ügyész, Ippolit Kirillovics utalása Szmergyakov epilepsziájára. Végül a „kézviszketést, különösen a köröm környékén”, ami az író rohamainak kezdetét jelezte Dosztojevszkaja emlékei szerint. Dosztojevszkaja, 1989

Ugyanakkor, a három művész rohamok közötti állapotát vizsgálva, úgy találja, hogy Dosztojevszkijre

„pont az ellenkezője igaz, mint amit a temporális lebeny epilepsziás, ismétlődő rohamokban szenvedő betegek mutatnak, azaz szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokat”.

Dosztojevszkij a szokásos módon, normálisan szerette barátait, családját, különösen második feleségét (akire azért féltékeny volt), nem pedig „túlzott ragaszkodással” („stickiness”) vagy „nyúlós tapadással” („viscosity”) viszonyult szeretteihez, mint például Flaubert vagy Van Gogh. Ő is érzékeny volt kora társadalmi, vallási és nemzeti problémáira, amelyekhez azonban „íróként viszonyult, nem pedig partizánként”, vagyis nem szélsőséges indulatokkal. Gastaut, 1984 Emellett nem produkált olyan dühkitöréseket, önagresszióba forduló impulzusokat (Van Gogh) vagy heves érzelmi jeleneteket (Flaubert), amelyek a túlzott érzelmi függésben élőknél fordulnak elő, a temporális lebeny epilepszia egyik jellemző jegyeként. Mindezeken túl, szemben Van Gogh vagy Flaubert alacsony intenzitású szexuális érdeklődésével (ami a temporális lebeny epilepsziával élők egyharmadára jellemző), Fjodor Mihajlovics szexuális aktivitása egész élete során normálisnak volt mondható.

Zárszavában Gastaut egyetért Voskuil-lal, aki azt írja, hogy

„a vitát, amely arról szól, hogy Dosztojevszkij vajon elsődleges generalizált rohamokban vagy temporális lebeny epilepsziában szenvedett-e, nemigen lehet lezárni. A legésszerűbb magyarázat talán a kettő kombinációja lehet, amiből következik, hogy Dosztojevszkij mindkét típusú tünetet produkálhatta: a temporális lebeny kis kiterjedésű sérülését, ami tünetmentes rohamok közötti időszakokat eredményezett, és egy alkati hajlamot az epilepsziára, ami azért elég jelentős lehetett ahhoz, hogy ezt a máskülönben csendes temporális lebenysérülést aktivizálja és rohamokat váltson ki, melyek szinte azonnal másodlagos rohamokba mentek át. Meg kell jegyezni, hogy ez a hajlam genetikailag öröklődhet, amint azt Dosztojevszkij egyik kisfiának halála (status epilepticus) mutatja” Voskuil, 1983.

Gastaut szerint tehát a három említett művész epilepsziája ugyan a limbikus rendszerrel hozható összefüggésbe (amely rendszer az érzelmek szabályozásáért felelős), és „ez a tény annak a nagyon régi gondolatnak a fiziológiai bizonyítéka, amely szerint a művészet és az érzelmek szoros kapcsolatban állnak egymással.”, de a fő kérdés számára nem a művészek epilepsziájának természete.

Ennél sokkal fontosabbnak tartja azt leszögezni, hogy

„elfogadhatatlan az a tétel, miszerint az ismétlődő rohamok miatt a betegek szükségképpen elbutulnak és veszítenek szellemi erejükből, mint ahogy az a megállapítás is, hogy a kivételes képességű betegek zseniális alkotótehetsége pusztán epilepsziájuk mellékterméke lenne.”⁴⁷

4.3. Ivan Iniesta

Dolgozatában Iniesta Iniesta, 2006 sorra veszi azokat a feltevéseket, melyeket 20. századi neurológusok képviselnek Dosztojevszkij epilepsziájának természetével kapcsolatban. Vázlatosan összefoglalva a következő képet kapjuk:

1. Sigmund Freud – tagadja az organikus epilepszia lehetőségét, fő érvként azt hangoztatva, hogy „az író kiemelkedő intellektuális teljesítménye nem fér össze azzal a ténnyel, hogy az epilepszia hosszú távon komoly sérüléseket okoz az agyban”. Freud, 1928 Freud diagnózisa: hisztero-epilepszia.

2. Henri Gastaut – 1984-ben született esszéjében helyesbíti korábbi véleményét és úgy véli, hogy „az író temporális lebenyének »finom« sérülése másodlagos generalizált rohamokhoz vezetett és nem elsődleges rohamokat okozott”, mint ahogy azt korábban gondolta. Gastaut, 1984

3. Th. Alajouanine – már 1963-ban temporális lebeny epilepsziára gyanakodott „a leveleiben, naplójában leírt és a rokonok, barátok által megjelenített rohamai alapján.” Alajouanine, 1963

4. C. R. Baumann et al. egy jól dokumentált esszében „a Dosztojevszkijről szóló irodalomra, az író nyelvezetére és irodalmi munkásságára támaszkodva” arra a következtetésre jut, hogy az írónak temporális lebeny epilepsziája lehetett.

5. J. R. Hughes Gastaut eredeti feltevését osztja: „Dosztojevszkijnek idiopátiás generalizált epilepsziája volt, a temporális lebeny kismértékű érintettségével”. Hozzáteszi még, hogy „a temporális lebeny epilepszia 20. századi felfedezésével az epileptológusok rájöttek, hogy az aura lehet kellemes, sőt eksztatikus is”. Hughes, 2005 Iniesta megjegyzi, hogy John Hughlings-Jackson már a 19. században tudta ezt.

Zárszóként a szerző azt mondja, hogy a kortárs tudományos kutatók mintha „zsákutcába jutottak volna Dosztojevszkij epilepsziájának eredetét és természetét illetően, azonban az író nemcsak ragyogó, 19. századi esettanulmányokkal látott el bennünket, hanem azt is megmutatta, hogyan formálhatjuk a betegséget művészetté és cserébe a művészet hogyan gyógyíthatja a betegséget.” Iniesta, 2006

Összegzés

Az a tény, hogy Dosztojevszkij epilepsziájával sok neurológus és epilepszia-szakember foglalkozott és foglalkozik ma is, bizonyítja, hogy a nagy orosz író élete és művészete iránt az idő haladtával sem csökken a figyelem, külföldön és belföldön egyaránt.

Mindent egybevetve Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek temporális lebeny epilepsziája lehetett, mely azután másodlagosan generalizált rohamokba fordult. Ez a „diagnózis” alapvetően megegyezik Henri Gastaut következtetésével, aki éveken át behatóan foglalkozott az író betegségével, és nem nagyon tér el a bemutatott vélemények többségétől sem.

Reményeim szerint a magyar neurológusok, epileptológusok, Dosztojevszkij-kedvelő orvosok és pszichiáterek is érdeklődéssel követték a regényekből kiemelt epilepsziás esetleírásokat, az író és kortársai e témában született feljegyzéseit, valamint az író betegségét boncolgató szakemberek eszmefuttatásait és következtetéseit.

Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetét mondani Dr. Fogarasi Andrásnak, Dr. Kroó Katalinnak, Dr. Ratkó Lujzának és Buji Ferencnek az eredeti dolgozat létrejöttében való folyamatos segítségükért, szakmai tanácsaikért, valamint Dr. Csorba Jánosnak, a Kar Gyógypedagógiai-Kórtani tanszéke vezetőjének a tanulmány jelenlegi állapotát elősegítő útmutató tanácsaiért és támogatásáért, és végül, de nem utolsósorban édesanyámnak, Horváth Jánosnénak a fordításokban való aktív részvételéért.