Korábbi gyűjteményünk folytatásaként ezúttal nem az irodalomban Wolf Wolf: 12–17 és Rajna Rajna által már kimerítően bemutatott esetek és karakterek – például a dickensi Monks (Peter Wolf nyomán) vagy a dosztojevszkiji hősök (Rajna Péter elemzésében) –, illetve bizonyos világtörténelmi jelentőségű életutak, mint Julius Caesar, Mohamed vagy VIII. Károly Rajna Juhos Zanello: 60–671 kerülnek előtérbe. Ehelyett – ismét a teljesség igénye nélkül – olyan leírásokra összpontosítunk, amikor vélten vagy valósan epileptiform aktivitás jelenik meg, ezúttal kifejezetten a történelmi fikcióban: ideértve mind a klasszikus történelmi regényeket, mind a korszaklenyomatként értelmezhető műveket, illetve akár központi, akár epizódszerepeket.
Ezen, az antikvitástól a XX. századi időkig terjedő áttekintésünk, miközben pár kivételtől eltekintve nem a közismert portrékat, hanem az egyéb történelmi tablókat kutatja (és időnként csak feltételezésekre, nem pedig bizonyosságokra támaszkodik), a maga lehetőségeihez mérten kiegészíteni kívánja az epileptológia kulturális aspektusaira irányuló korábbi kiváló vizsgálódásokat.
További célunk, hogy – az irodalmat a közösségi valóság tükreként értelmezve – e releváns utalások katalógusát bővítve, a szóban forgó kórkép, Mumenthaler: 249 avagy Halász Péter terminológiájával élve „e működés zavar” Halász, 2002: 17 társadalmasítását előmozdítsuk.
A szakirodalomból jól ismert Julius Caesar Rajna: 188–99 Suetonius: 15–16 nem közvetlen és nem vérrokona, a róla is elnevezett dinasztiájához sorolt Claudius császár a címszereplője Robert Graves-nek a világháború között alkotott történelmi regényeinek. A Claudius, az Isten című könyv XII. fejezetében a narrátor uralkodó a korabeli szaktekintély Xenophónnak, akit előzőleg magához rendelt, fedi fel, hogy az akkoriban jellemző és ismert kórképek közül átesett többen is (ilyenformán a malárián, bárányhimlőn, gyomorbajon, orbáncon, görvélykóron is), ellenben az epilepszia, a vérbaj és a megalománia – elmondása szerint – megkímélte. Graves: 159
Ellentétben császárelődjével, Germanicus-szal, aki Caeasar házának cryptoporticus-ában „rángatózott görcseiben” Henryk Sienkiewicz Quo vadis műve VII. fejezetének leírása tükrében, Sienkiewicz: 41 melynek hátterében akár epilepszia is állhat. Bárhogyan is áll a dolog, ez a szakasz mindenesetre érzékelteti a morbus sacer korabeli közismertségét.
Ennek az időszaknak természetesen, amit már előre bocsát az irodalmi Nobel-díjas lengyel történelmi regényíró műve is, a része Krisztus galileai működése is, akiről a „Könyvek könyve” Biblia, Mt 4 24 írja, hogy
„Híre elterjedt egész Szíriában. Elvittek hozzá minden szenvedőt, olyanokat, akiket különféle betegségek és bajok gyötörtek, ördögtől megszállottakat, holdkórosokat, bénákat, és meggyógyította őket”.
(A felfokozott vallási érzelem és a temporális lebeny-epilepszia között valószínűsíthető összefüggés a kilencvenes évek óta kap kiterjedt tudományos figyelmet, Ramachandran: 420 Rajna: 113–121 Hill ám ennek kimerítő bemutatása nem célunk és meghaladná jelen kereteinket.)
Továbbmenve, a késő antik időszakkal is foglalkozott Gárdonyi Gézának a magyar érett középkorban játszódó Isten rabjai című regénye, mely harmadik részének tizenkettedik fejezetében egy, középkori keresztény Magyarországot tárgyaló, szintén érdekfeszítő szakaszra lelünk:
„Nyáron egyszer Jancsi frátert is elleli a negyednapos hideg. Pontosan megszállja a nyavalya délután öt órakor. Rázza, hogy a foga is vacog belé. Aztán meg elönti a forróság. A fráter belesoványodik, csak lézeng, mint a kísértet. Rudolf orvos ád neki mindenféle füvet. Hasztalan: egyik sem űzi el a bajt. És a hideglelés magától sem szűnik el.” Gárdonyi: 234
Érdekességképp jeleznénk, hogy – noha az epilepsziás rohamok klasszikusan „spontánnak” és „látszólag véletlenszerűnek” számítanak, Karoly és munkatársai 2021-es Karoly, illetve Baud és kollégái 2018-as Baud kutatása Hill egyaránt azt mutatja, hogy valójában periodikus mintázatok is kimutathatók, tehát ez Jancsi fráterrel is elviekben megtörténhetett.
Az irodalmi Nobel-díjas Luigi Pirandello IV. Henrik (ál)történelmi színművének „címszereplője” a XI–XII. század fordulóját éli újra. Róla állítja fel a doktor karaktere a következő „diagnózist:”
„a vállalt szerep a lóról való lezuhanás, illetve a tarkósérülés következtében megrögződött. Az agyrázkódás mintegy állandósította a pillanatnyi lelkiállapotot, ilyenkor az ember vagy meghibban, vagy megőrül.” Pirandello: 40
Ezt vallja maga az érintett páciens is:
„Miután leestem a lóról, és bevertem a fejem, valóban megtébolyodtam.” Pirandello: 102
Ami itt megjelenhet, az egy, a Mumenthaler-féle Mumenthaler: 251 felosztás értelmében vett tüneti, szerzett agykárosodás következtében kialakult epilepszia, ám a főhős taktikázó magatartása árnyalja mindezt.
Maradva a középkornál, illetve annak kései szakaszánál, ám már az inkább megjátszott, mint tényleges kóreseteknél, Umberto Eco A rózsa nevének harmadik napján a Fra Dolcino-követő Salvatore ifjúkori közegében többek között találkozni „a vízkórság, a nyavalyatörés, az aranyér, a köszvény és a fekélyek, valamint a melankolikus őrület” Eco: 189 tettetőivel is.
Ha már tettetés, az újkor hajnalán, bár gótikus díszletek között játszódó Hugo-i Notre Dame-i toronyőr II. könyvének egyik jelenetében a hírhedt „Cour des Miracles”-i tavernájában
„egy ifjú csavargó az epilepszia mesterfogásait tanulta egy vén koldustól, aki arra is oktatta, miként kell a szájhabzást előidézni: egy darabka szappant kellett hozzá rágcsálni.” Hugo: 74
Érvényesnek és elgondolkodtatónak tűnik a színlelés e megnyilvánulása, különösen Rajna azon megállapításának fényében, hogy az epilepsziát utánzó jelenségek azt jelentik, hogy „valami lelkileg nincs rendben.” Rajna: 169 Itt jegyeznénk meg a pszichoanalitikus Erik H. Erikson nyomán, hogy a lélektan is ismeri azon „pszichikus ingert”, amely „a páciens életciklusának egy bizonyos szakaszában elősegítette az epileptikus rohamok lappangó lehetőségének a megnyilvánulását”. Erikson: 34)
Supka Géza jeles (és vitriolos) historiográfiai műve a néhány évtizeddel később regnált V. Károlyról állapítja meg, hogy olyan egyéb „nyavalyái,” mint például szifilisze vagy a „kannibáli étvágya” mellett epilepszia is gyötörte. Supka: 69, 109 (Érdekességképp jegyezzük meg, hogy Martyn Rady az ő több évszázaddal később regnált leszármazottjának, a magyar történelemből jól ismert V. Ferdinándnak tulajdonítja e neurológiai kondíciót.) Rady: 249
Cs. Szabó László Luther-életrajzának első kötetében, és itt újabb Biblia-exkurzus és exegézis következik, amikor is az ágostoni szerzetes füle hallatára felolvassák a néma lélek krisztusi kiűzését Márk evangéliumából, ennek önkívületi (testkontroll-vesztéses) és testrángással járó (pszichomotorikus) tünetei vannak:
„…Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és ahol hatalmába keríti, földhöz vágja őt, habzik a szája, és megmerevedik”. Biblia, Mk 9,17–18
Ez az eset a mások mellett Mumenthaler Neurológiájában is leírt generalizált nagyrohamnak tűnik, clonuos-tonusos görcsökkel, elvágódással, és egyéb, a laikusok által is jól ismert képpel. Mumenthaler: 252 Halász szerint utóbbi tipikusan akkor fordul elő, ha az izgalom kiterjedése mindkét agyfélteket bevonja. Halász, 2002: 17
Ezen evangéliumi szakasz a „felépülés” misztériumával sem marad adós néhány verssorral lejjebb:
„Az pedig felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: meghalt. Jézus azonban kezét megragadva felemelte, és az felkelt” Biblia, Mk 9,26–27.
A csodás gyógyulást megelőző helyzetre rávetíthető a szakirodalmi tétel:
„a rángások percekig tartanak, elmúltukkal a tudatzavar még egy ideig megmarad, az eszméletvesztés fokozatosan megy át postictalis zavart, ködös ébrenlétbe, majd a tudat feltisztul.” Mumenthaler: 252
Inkább csak spekulatív éllel jegyezném meg, hogy a protestáns egyházalapító életútját bemutató magyar könyvben e ponton maga Luther is mintha egy aurán – avagy a roham megérzése – Mumenthaler: 252 esne át, annak tipikus kísérőelemeivel, amelyet azonban nem követ kifejezetten roham:
„Martin szinte látta a szöveg betűit, amint lángolva remegnek a templomtér félhomályában, mintha tüzes nyilak lennének, amelyek őt keresik. is lenne mindegyik írott kő keretes. Egyedül őt. Hiába néz ki ugyanúgy, mint több tucat szerzetestársa a kórusban állva […] ez mind csak kívül van, belül meg tobzódik az ocsmányság, a paráznaság, a gyilkos vágy, az engedetlenség, maga a démon, a démon a villámból…” Cs. Szabó: I 227
Guido Dieckmann Luther-életrajzában is szerepet kap a „nehézkór,” igaz, nagyon közvetetetten és inkább annak korabeli terapeutikus oldala:
„A szegényház mögött egy sor rendes, fapadkákkal szegélyezett ágyás húzódott, melyekben vadüröm növekedett nyavalyatörés és nehézkór ellen – Martinus testvér (Luther) munkálkodásai nyomán.” Dieckmann: 26
Kemény Zsigmondnak már magyar újkori, II. Rákóczi György alatt elmérgesedő időszakát megelevenítő Özvegy és leánya sem marad adós egy fejtörésre indokot adó leírással, amikor is Kassai István erdőmester a darutollas lovagnak, avagy a kilétét sokáig nem felfedő Mikes Móricnak a következőket mondja a könyv harmadik része hetedik fejezetében:
„De ez még kisebb, folytatá Józsa Péter uram, nagyobb az, hogy némelyik a jezsuiták közül doktor, borbély, felcser lett, szürke port árul, melyből aranyat lehet csinálni, a nehéznyavalyásokat ujja érintésével gyógyítja, s mindenütt maga körül hamis csodatételekkel gyűjt követőket.” Kemény: 156
Nyugat-Európára és szűk másfél évszázaddal későbbre tekint Jadwiga Dackiewicz történelmi regénye II. Napóleonról. Az ő apjáról, az ifjú, felemelkedő Bonapartéról olvasni azt itt, hogy
„az iskolát 1784. október 17-én hagyta el megviselt egészséggel. Neurózis kínozta, állandóan lepleznie kellett félelmét és némi epilepsziás hajlam is látszott rajta. De a jelleme már megkeményedett.” Dackiewicz: 18
A magyar romantika, illetve immár Jókai szintén Kemény Zsigmond említett művéhez hasonlóan Erdélybe helyezett cselekményű Egy az Isten című alkotása a népek tavaszát és a későbbi Habsburg-restaurációt is taglalja. Azonban mást is:
„Amint ifjú nejéhez egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott, arcát elhagyta a szín; rángások vették elő, s elájult. S ez így volt, valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herceg fűnek-fának panaszolta a baját, orvosokkal konzultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot – úgyhogy a család titka egészen köztudomásúvá lett. A „parere” [olasz: szakvélemény, állásfoglalás] az volt, hogy a nőnek természetes hajlama van az epileptikus rohamokhoz” Jókai: I 21
– újságolja Gábor bátyám Adorján Manassénak Zboróy Blanka hercegkisasszony sajátos családi helyzetét illetően.
Később, a mű második kötetének IX. fejezetében már a szökésben lévő Manassé és Blanka szembesül azzal, hogy a vén Matuzsálem
„hol felsikoltott, s éles fistulahangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő basszus hangon, a dübörgő pokol mélységéig, megrázott álla jajgatva vacogott, szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a száját, égre tartott arccal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást, arcát ráncba szedve, s felső ajkát vicsorgatva.” Jókai: II 65
Szintén elgondolkodtató a femme fatale Caldariva Rosina márkinő önreflektív panasza ismét később, e kötet XXV. fejezetében, amit cinkostársa, Vajdár Benjámin előtt ismertet:
„Beteg vagyok. Halálos beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem bosszúmat. Ne óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.” Jókai: II 148
Majd egy komplett anamnézis leírását találjuk pár oldallal később:
„Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges neuralgia. A beteg olyan állapotban van, amidőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vid-táncnak fejleszti ki, ami csak a kezeket lepi meg, amiknek ellenállhatatlan ideggörcsük van, a hozzájuk közeledő arcnak tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára…” Jókai: II 154
A Jókai-idézetek egyikére-másikára reflektál Rajna észrevétele is, amelyet Stendhal Vörös és fekete című, általa Bildungsromanként számontartott, ugyanakkor a Bourbon-restauráció történelmi keretébe ágyazott regény egyik mozzanatát tárgyalva tesz, miszerint „nagyon gyakori, hogy felfokozott érzelmi állapot, váratlan helyzet következtében lép fel” az epilepszia gyanúja. (Tegyük hozzá, ez a stendhali esetben kifejezetten az ájulás).
Ami a diagnosztikát, rohamtipizálást illeti, Halász egyik esete tanulságaként lejegyzi, hogy
„A temporális epilepsziák mintegy 5 %-ában jelentkeznek pszichotikus dekompenzációk. Ezek legtöbbször már előzetesen is patológiás tüneteket mutató személyiségszerkezet talaján alakulnak ki. Sokszor ismételt rohamok után, elhúzódó posztparoxizmális tudatzavar megy át átmeneti pszichózisba.” Halász, 2002: 64
Az is igaz eközben, amit szintén Rajna vet fel a Karamazov-testvérek eseteit tárgyalva, miszerint „a rohamszerűen jelentkező görcsös állapotok egy része nem epilepsziás természetű.” Rajna: 171
A Márkus–Czigler szerzőpáros idevágó definíciója szerint az úgynevezett pszichogén – másszóval nem epilepsziás (PNES), ál-, vagy hisztériás roham, amiről itt és alább szó lehet, a szomatoform, konverziós pszichiátriai zavarok közé sorolható. Itt nem valamilyen racionálisan belátható szándék általi tettetésről van szó: „A beteg valódinak éli meg a rosszullétét, annak lelki hátteréről nincsen tudása.” A szerzőpáros azzal folytatja, amire Blanka és Rosina esetei is következtetni engednek: „nőknél mintegy háromszor gyakoribb, legtöbbször fiatal felnőttkorban kezdődik.” Ettől is fontosabb az a megállapításuk, hogy előbbi esetek gyakran vezetnek diagnosztikai tévedéshez, hiszen az elkülönítés a valódi epilepsziás mechanizmustól gyakran nehéz, EEG-monitorozással oldható meg. Márkus–Czigler: 265 Az EEG-vizsgálatok e relevanciáját megállapítja Hollódy Katalin is. Hollódy: 26
A neurológus Rajna ugyancsak kimondja „a szakmában jól ismert elkülönítési nehézségét” Rajna: 172 e rohamoknak. Annyi biztos, hogy mindegyik, erős érzelmi töltésű helyzet bemutatásakor kimondottan nevesíti a Nagy Mesélő az epilepsziát. Éppen ezért, noha legfeljebb találgatásokba bocsátkozhatunk, akár Blanka, akár Rosina, akár a vén Matuzsálem esetében is felmerül, hogy inkább lelki alapon kifejlődő (ún. pszichogén) nem epilepsziás rohamról lenne szó.
Engedtessen meg egy jelentős ugrás mind a keletkezési idő röppályáján, mind műfaji értelemben arra az időszakra, amikor már az előbbiek szerint „ügydöntő” EEG diagnosztikai eszköze rendelkezésre állt.
Korántsem klasszikus történelmi regény, inkább afféle, társadalmi és mentalitástörténeti szempontból egyaránt jelentős korszaklenyomat – François Mauriac 1951-es Le sagouin (magyarul: A kis idétlen) című alkotása. E finom, de kemény regény nemcsak a francia vidék, a régi, illetve „harmadik” rend (arisztokrácia) bukásának állít emléket, hanem a neurológiai betegségek általános, Bánki M. Csaba Bánki: 13 pszichiáter és pszichofarmakológus által is leírt társadalmi elutasítottságáról is árulkodik. Paule Meulière, Guillaume édesanyja idézi fel a Bordas-házaspárral beszélgetve Guillou anamnézisét, rámutatva, hogy fiának „18 hónapos korában rángógörcsei [francia: convulsions] voltak.” Mauriac: 93
A genetikai diszpozíció is valószínűsíthető a tragikus végkifejletbe torkolló könyv esetében. Miként az is egyértelmű, hogy „a rohamok fennállásából eredő pszichés torzulások és szomatikus ártalmak" Halász, 2010: 41 veszélye is egyértelműen megmutatkozik. A szakirodalom tehát jól ismeri a Halász szerint az esetek nagyobb részében már gyermekkorban elkezdődő Halász, 2002: 18 epilepsziák csecsemő- vagy kisdedkori eseteit is, melyekről beszámolnak mások, például Siegler Zsuzsanna gyermekneurológus is. Siegler, 2010a: 19 Siegler, 2010b: 22
Guillou méltatlan sorsához hasonló jelenik meg az irodalmi Nobel-díjas Saul Bellow nyomán is egy bő évtizeddel később, ám itt legalább az egyik karakter rokonszenvez az áldozattal.
A hatvanas évek hidegháborús, polgárjogi mozgalmak és egyéb társadalmi átalakulások kísérte New York felsőközéposztálybeli életérzését és -formáit tárgyaló Herzog, amiről szó van, hasonlóan a francia alkotáshoz, szintén inkább korszaklenyomatnak tekintendő.
Az amerikai esetben a főszereplő Moses válóperes ügyvédje Simkin eleveníti fel a védencéhez hűtlen Mady bűnei közül egyebek mellett azt is, amikor megsebesítette Simkin unokahúgát
„egy epilepsziás kislányt, egy beteges, éretlen, ártatlan, törékeny kis egérlányt, aki magáról sem tudott gondoskodni.” Bellow: 223
Az egyiptomi Jahjá Hakkí prózai tablóin a modernizálódó Egyiptom (illetve legfőképp Kairó) mindennapjai elevenednek meg. Előbbiek körébe tartozik A pulyka is, amelyben a narrátor (szerző?) beszámol arról, hogy fia, Ádil sikeres egyetemi vizsgájára ünnepi fogásként pulykával készülnek, csakhogy a „címszereplő”
„ide-oda tekergett, összeesett, kóválygott, kornyadozott, nagybetegnek látszott, mintha Szibéria minden hidege rátört volna. Fejét a mellére ejtette, szeme hályogos lett, arra kelet gondolnom, hogy epilepszia vagy valami hirtelen nyavalya tört ki rajta.” Jahjá Hakkí: 53
Ez a végeláthatatlan corpus azon kevés szépirodalmi hivatkozásainak egyike, amikor is egy állat esetében merül fel a kórkép.
Déry Tibor Képzelt riport…-ja szintén ténylegesen megtörtént eseményeken alapul, amennyiben az 1969-es altamonti rockfesztivált, illetve Meredith Hunter meggyilkolását emeli művészi tárggyá. A könyvben vibrálóan összefolynak a pszichedelikus látomások a valósággal, mindenesetre így vagy úgy, megjelennek neurológiai kontextusok is:
„Egy idő múlva – mondta Beverley – egy előttem ülő fiú epilepsziás rohamot kapott, hanyatt vágódott a sárba, a görcs ide-oda dobálta, a szája habzott, s mialatt a fejét fogtam, a zsebkendőmet a szájába gyömöszöltem, hogy el ne harapja a nyelvét, szemmel kellett tartanom a körülöttem közlekedő lábakat, vajon Eszter kis piros cipője nem tűnik-e fel.” Déry: 106
Emlékeztetőül, Az epilepszia a központi idegrendszer egyik leggyakoribb kórképe, amely a lakosság mintegy 0,5%-át érinti világszerte, míg a fejlett ipari országokban az előfordulás aránya jellemzően 0,5–1,0%. Mumenthaler: 249 Halász, 2002: 17 Jellemzője, hogy a rohamok rohamszerűen, többnyire spontán módon jelentkeznek és múlnak el, gyakran, bár nem minden esetben, eszméletvesztéssel, illetve motoros, szenzoros vagy vegetatív tünetekkel kísérve. Kiváltójuk az agy kóros izgalmi állapota, amely a roham alatt elektromos jelenségként mutatható ki az agy felszínéről vagy mélyéről végzett EEG-vizsgálattal, hátterében pedig leggyakrabban strukturális eltérések, olykor pedig funkcionális, anyagcserezavarokhoz köthető rendellenességek állnak. Mumenthaler: 249 Hazai viszonylatban becslések szerint mintegy 60 000 ember él epilepsziával, körülbelül minden kétszázadik felnőtt és minden századik gyermek érintett. A gyermekkori epilepsziák jelentős része spontán megszűnik a felnőttkor elérésével, ugyanakkor a felnőtt életszakaszban új típusú epilepsziák is kialakulhatnak. Halász, 2002: 17