Intro
Noha François Rabelais kétségkívül az egyik legismertebb megtestesítője a kora újkori szellemi érdeklődés sokrétű kibontakozásának, természetesen aligha újkeletű az anatómia iránti fokozott figyelem a francia nyelvterületen. Elég, ha felidézzük a fél évszázaddal korábbi „keresztnévrokon” François Villon A szív és a test vitája (Le débat du cœur et du corps) című költeményét, amelyet Szabó Lőrinc fordításában ismerhetett meg a magyar közönség:
„…– Ki szólit?
– Én vagyok.
– Ki?
– A szived,
melyet alig tart már egy vézna szál:
vér és erő mind elhagy engemet,
ha látom, mi vagy, félig meggebedt
vert kutya, amely lapúl és zihál.
– Mi tett így tönkre?
– Kéjek vad vigalma.”
– a szív- és keringésrendszert terhelő stressz e lírai lenyomata természetesen a mondanivalónak csak egy szelete, mégis figyelemre méltó.
Ugyanehhez a témához, immár jóval tudományosabban, mint majd látni fogjuk, az előbbi szerző is közelíteni fog. Rabelais írásaiban olyan meghökkentően részletes és – ahogyan a XX. századi magyar polihisztor Benedek István írja Galénoszról – esetleges hibás szemlélete ellenére a mai napig „találó leírásokra” bukkanunk, ami egyrészt arra ösztönöz, hogy Rabelais-t fordulópontot jelentő egyéniségnek tekintsük a francia porondon. Másrészt indokolttá teszik e szerző később kibontott egyéb embertani kitekintései azt is, hogy hazánkban – ahol szintén jelentős reneszánsz hagyományok azonosíthatók (lásd Mátyás király udvara), emellett kiemelkedő polihisztorok is működtek (mint Vitéz János, Janus Pannonius, vagy Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, vagy Szentiványi Márton) – külön tanulmányban foglalkozzunk vele és egyik legfontosabb művével, a Gargantuával. Mindenekelőtt azon szakaszait tekintjük át utóbbi műnek alább, melyek kimondottan anatómiai és orvoslási összefüggésekkel bírnak. E leírások bemutatásakor egyszerre támaszkodunk Gulyás Adrienn Rabelais, 2015 zseniális és ötletes, ráadásul az eredeti hangulatát is kiválóan megragadó fordítására és az eredeti francia modernizált példányának 1994-es kiadására, valamint a magyar és nemzetközi szakirodalom fősodrára – lásd jegyzetek. Ábrahám et al., 1973, Benjámin, 1992, Kiss–Szentágothai, 2012, Platzer, 1996
François Rabelais-ből Séraphin Calobarcy doktor
Rabelais 1494 körül született a Loire-völgyi Chinonban, földbirtokos családban, mint egy később e tanulmányban színre lépett karaktere is. Ám a humanista író életútja egész másképp alakult, mint a képzeletbeli Marquet-é (lényegesen szerencsésebben). Eleinte szerzetesi pályára készült, előbb a ferencesek, majd a bencések köreiben találjuk. Ezt követően jogi tanulmányokat is folytatott, majd még tovább (sz)élesítve látómezejét, az orvosi, végül az alkotói hivatás felé fordult.
1527 körül Rabelais engedély nélkül hagyta el a rendi közösséget, ezzel hivatalosan „hitehagyottá” vált. Ez a lépés egyházi jog szerint súlyos vétségnek számított, amely akár komoly szankciókat is vonhatott maga után. Csak 1536-ban nyerte el III. Pál pápa feloldozását. A korban azonban az ilyen esetek nem számítottak ritkaságnak: több ezer hasonlóan „engedetlenné” vált szerzetest tartottak számon, akiket a közvélemény általában nem marasztalt el. Lesellier, 1936: 237–270 Az eljárás ideje alatt viszont Rabelais nem is gyakorolhatta hivatalosan az orvosi vagy sebészi hivatást. Demerson, 1986: 14
Lesellier Lesellier, 1938: 549–570 beszámolója szerint párizsi tartózkodását követően Rabelais előbb a poitiers-i, majd a montpellier-i egyetemen folytatta orvosi tanulmányait. 1532-ben Lyonba költözött, amely a reneszánsz egyik fontos szellemi központjának számított. Itt kezdett el dolgozni az Hôtel-Dieu de Lyon kórházban orvosként. Ezzel párhuzamosan Sebastian Gryphius nyomdász számára szerkesztett és kommentált latin szövegeket, fordításokat készített Hippokratésztől, Galénosztól Godlewski, 1959: 33 és Giovanni Manardótól, valamint levelet írt a hozzá hasonlóan keresztény humanista kortárs Rotterdami Erasmusnak, amelyhez egy görög kéziratot is mellékelt. Boulenger, 1978: xiii
A szintén világhírű, későbbiekben bemutatott Pantagruel 1535-ös megjelenése idején már a lyoni humanista körök aktív tagjaként tartották számon. 1537-ig dolgozott kisebb megszakításokkal a lyoni kórházban, és Étienne Dolet korának hat legjelentősebb orvosa között említi őt. Nemcsak szakmai tevékenységet folytatott, hanem tudományos műveket is szerkesztett, kiegészített, fordított, sőt, ha már a természettel és a kórtannal szintén foglalkozott Janus Pannonius és Apáczai szóba került fentebb, Rabelais maga is publikált jogi tárgyú írásokat. Egy hosszabb római útját követően visszatért a lyoni kórházba, de 1535 februárjában váratlanul otthagyta állását, és egészen nyárig nem maradt fenn róla biztos információ. Rabelais, 2015: Utószó, 237–238
1537-ben ismét Montpellier-be került, ahol doktori címet is szerzett. Huchon, 2011: 242 A nyár folyamán Lyonba visszatérve anatómiai előadást tartott az Hôtel-Dieu kórházban egy felakasztott ember holttestének boncolása révén Boulenger, 1978: xvii, amit Étienne Dolet Carmina című művében is megemlít. Huchon, 2011: 247 A Napóleon-specialista, illetve az ún. első császárság időszakára szakosodott orvostörténész Guy Godlewski Godlewski, 1959: 39 nyomán megjegyezhetjük azt is, hogy Rabelais feltalálóként is újat alkotott. Ezek körébe tartozik egy „glossocomion”, avagy egy combcsonttörésekkor használt helyretételi eszköz, valamint egy „siryngotome”, vagyis a fojtott sérvek kimetszésére (débrider les hernies étrangleés) szolgáló metszőeszköz, szike. Korabeli európai hírnevét elsősorban orvosi munkásságának és tudományos műveltségének köszönhette. Demerson, 1986: 15
Nem így ítéli meg azonban az utókor, amely sokkal inkább a késő reneszánsz jeles alakját látja benne, a szépirodalom szórakoztató, szatirikus és sziporkázóan szellemes szerzőjét. Világhírű Gargantua című műve méltán népszerű bő félévezred múltán is, az azonban kevéssé ismert, hogy ennek számos szakasza – amilyen groteszk, pikírt vagy erőszakos –, olyannyira alapos is orvostudományi szempontból.
Mindjárt szembetűnik ez a főhős születésének „dokumentációját” olvasván a VI. fejezetben:
„Kicsivel később Gargamella sóhajtozni, aztán jajveszékelni, óbégatni kezdett. Hirtelen összesereglett a környék összes bábája, és amikor megvizsgálták, […] nyákba nyúltak (membranes de goût assez désagréable), amiről először azt hitték, hogy a gyerek”.
Orvostudományi-embertani szempontból még informatívabb szakasz következik:
„a záróizmok (francia eredetiben: les larrys – modern jegyzetek szerint: sphinctersi) összerándultak és eldugultak (contractésii et resserrés) […] A komplikáció (inconvénient) miatt a méhlepény (a francia eredetiben konkrétan: les cotylédons de la matriceiii) fellökődött, de a gyermek átugrotta, és a nagy gyűjtőéren megindult fölfelé, a rekeszizmon (le diaphragme) át a vállak fölé (ahol az említett véna kettéágazik), majd balra vette az irányt, és az anyja bal fülén jött világra”. Rabelais, 2015: 38
A keresztény humanista Rabelais e ponton ad absurdum visz egyes ókori egyházatyák általi, atanázi és efrémi értelmezéseit a Szentírásnak, melyek szerint mindez lehetséges. Sőt, e groteszk hatásnak ad még egy hedonista „gellert” is:
„Amikor megszületett, nem óázott, mint a kisdedek, hanem fennhangon azt kiáltozta: ‘Inni! Inni!’, mintha ivásra buzdítana, olyan hangosan, hogy elhallatszott Sivaurgnától Vedelecig”. Rabelais, 2015: 39
Ha csak e szakasz alapján ítélnénk meg, alighanem Rabelais-t elkönyvelhetnénk jobb esetben mókamesternek, avagy dilettánsnak, vagyis a szó eredeti, reneszánsz értelmében vett lelkes érdeklődőnek, műkedvelőnek is.
Csakhogy azért itt a tudós szkeptikus önreflexiója is nyomban színre lép, mégpedig szintén igen mulattató módon:
„Gondolom, nemigen hiszitek, hogy ilyen különös módon született. Bánom is én, ha nem: aki józan és jóravaló, az mindig elhiszi, amit mondanak, vagy ami írva vagyon”. Rabelais, 2015: 39
Pár fejezettel (X.) később, immár Gargantua fiatalkorát tárgyalva, viszont nemcsak a látás folyamatát és annak fotokeratitis okozta átmeneti károsodását, hanem a hirtelen érzelmi sokkok, illetve a sáfrány mértéktelen fogyasztásának esetleges kardiológiai szövődményeit is érinti. Mégpedig teszi ezt az ókori görög és latin, illetve középkori arab és perzsa tudósok rendkívül alapos hivatkozásai kíséretében (és ezúttal nem ironikus színezettel, mint azt máskülönben, akár a Sorbonne teológusait pellengérre állítva, olykor folytatja). E sorból különös jelentősége van, hogy itt nemcsak a klasszika-filológus tudománytörténész Szabó Árpád és szerzőtársa, a régész-ókorász Kádár Zoltán Kádár, 1984: 390 megállapítása szerint a sokirányú orvostudományi tevékenysége miatt akár még a XVII. században (!) is primátust élvező, megfellebbezhetetlen tekintélyű Galénosz, és mintaképe, Hippokratész és más antik tudósok kerülnek szóba, hanem az arab-perzsa tudós Avicenna is. Galénosz talán azért is lép színre, mert Benedek Benedek, 1969: 443 szavaival, hibás élettani szemlélete mellett is „találó leírásokat ad sok betegségről”. Ibn Szína pedig azért „kap szót”, mert azon iszlám tudományos élet epitómája, amely arab közvetítés révén előbbi antik szerzők életműveit, eredményeit Szicílián és Andalúzián át megismertette Európával a XI–XII. században. Ropolyi, 2000: 220 Nem véletlenül: a már fentebb idézett Godlewski Godlewski, 1959: 39 rámutat, hogy Rabelais terapeutikai „arzenáljának” legfőbb részét a gyógynövénytan alkotta. Nagyon jól ismerte a növények megszámlálhatatlan fajtáját, és ezeket komplex keverékek formájában alkalmazta mindenféle bajra – a középkori arab orvosok empirikus hagyományát követve.
„Hogyan érteti meg velünk a természet, hogy a fehér örömet, boldogságot jelent, kérditek, amire azt válaszolom, hogy analógiával és külső hasonlóságok által. Mivel a fehér kikezdi, bomlasztja a látást (fr. divise et disperse la vue), és Arisztotelész Mechanikai problémákban kifejtett véleménye szerint, melyet az optikusok is osztanak, bomlasztja a látónedveket (dissolvant les esprits visifs): magatok is tapasztaljátok, ha hóborította hegyeken keltek át, mennyire zavaró, hogy alig láttok, mint Xenophón emberei, vagy ahogy Galénosz részletesen leírja a De usu partium corporis tizedik könyvében; hasonlóképpen, az emberi testben a rendkívüli örömnek kitett szív meghasad, és kiáramlanak belőle az életadó nedvek; ez olyan mértékű lehet, hogy veszélybe kerül a szívműködés, következésképp a túláradó öröm kiolthatja az életet (fr. le cœur par joie excellente est intérieurement épanoui et pâtit manifeste dissolution des esprits vitaux), lásd Galénosz De methodo medendi tizenkettedik könyvét, a De locis affectis ötödik könyvét és a De symptomaton causis második könyvét, és a megtörtént esetekről lásd Marcus Tulliustól a Tuschulanæ disputationes első könyvét, Verriust, Arisztotelészt, Titus Liviust, a cannæi csata után történtekről, Plinius Hetedik könyvének 32. és 53. fejezetét, Aulus Gellius Harmadik könyvének 15. fejezetét és a többieket rodoszi Diagorászról, Khilonról, Szophoklészről, Diónról, a szicíliai türannoszról, Philippidészről, Philemonról, Polükratészről, Philisztionról, Marcus Juventiusról és másokról, akik örömükben haltak meg,iv Avicenna szerint pedig sáfránytól (lásd a Kánon második könyvét és a De viribus cordist) amely túladagolás esetén úgy megdobogtatja a szívet, hogy megnagyobbodik, halálosan kimerül és meghasad. Erre vonatkozóan lásd Aphrodisziaszi Alexandrosz Problémáinak első könyvéből a 19. fejezetet”. Rabelais, 2015: 57–58
Apropó, sáfrány: a herbárium ismerete, ha kezdetlegesen is, máshol is megjelenik Rabelais könyvében, ekképp a XXIII. fejezetben a hunyor esetében, nemkülönben ugyanis Ponokratész, Gargantua tanítómestere,
„mielőtt munkához látott, könnyítendő a dolgát, fölkérte kora nagy tudású orvosát, Teodor doktort (aki a korábbi kiadásban még a szerző anagrammája, Séraphin Calobarsy néven „futott” – a fordítói jegyzet alapján), vizsgálja meg, lehet-e egyáltalán segíteni Gargantuán, az orvos pedig antikirai paponyával (a francia eredetiben: hellébore, amely a fordítói jegyzet szerint hunyor vagy papkalap. Utóbbiakat az ókorban purgálószerként, illetve melankóliára és elmebetegségre használtákv) purgálta, méghozzá kanonikusan, ez a szer ugyanis megszünteti az agy kóros elváltozásait és a rossz beidegződéseket”. Rabelais, 2015: 106
Talán a gyógynövények, illetve általában a táplálkozás és emésztés folyamatai (melyeket itt nem részleteznénk) mellett mégis a fej anatómiája kerül előtérbe a leghangsúlyosabban a könyvben. Ilyenformán annak XXV. fejezetében is, amikor egy bizonyos Marquet, aki a helyi pékek céhének botvivője, egy Chinon környéki nemesi család sarja, menekül, egy fiatal pásztor, jelesül Frogier
„úgy fejbe találta – a koszorú-párkányvarratnál (fr.la jointure coronale de la tête; lat. sutura coronalisvi) épp a jobb halántékartériát (fr. l’artère temporale; lat. art. temporalis profunda/superficialisvii) érte az ütés –, hogy Marquet nyomban lefordult a kancája nyergéből, és inkább halottnak látszott, mint elevennek”. Rabelais, 2015: 121
Később Jean barátot (fr. Frère Jean des Entommeures) találjuk hasonló küzdelmekben (amelyek esetében, ha nem tudnánk, hogy élet-halál harc zajlik, könnyen azt hihetnénk, hogy valamiféle sorozatgyilkosról van szó):
„Volt, akinek kiloccsantotta az agyvelejét (fr. la cervelle; lat. cerebellumviii) eltörte kezét-lábát, kitörte a nyakát (fr. egész pontosan: les spondyles du cou), hátára vágta, benyomta az orrát, kitépte az állkapcsát (fr. les mandibules; lat. mandibulaix), beljebb tolta a fogsorát, összetörte a lapockáját (fr. les omoplates; lat. scapula(e)x), véresre verte a lába szárát, kificamította a csípőjét, ripityára törte a tagját. Aki meglapult a sűrű tőkék közt, annak olyat ütött a hátára, hogy eltört a dereka (fr. eredetiben: les fauciles; a modern változatban: les fociles). Aki menekülni próbált, úgy vágta fejbe a lambdavarratnál (eredetiben: la commissure lambdoïde; modernben: la suture occipito-pariétale – lat. sutura lambdoidea)…xi”. Rabelais, 2015: 129
A szerzetes vagdalkozása újabb embertani távlatokat nyit, illetve tár fel ugyanitt:
„Ha pedig valaki nagy vakmerőn szembeszállt vele […] azt ugyanis a gátoron (fr. le médiastin; lat. mediastinum)xii át egyenesen szíven döfte. Volt, akit úgy vágott gyomorszájon (fr. estomac), hogy […] átszakadt a köldöke (fr. le nombril; lat. umbilicusxiii), és kifolyt a bele (fr. les tripes; lat. intestinum). Rabelais, 2015: 130
Egy későbbi fejezetben (XLIII), újfent Jean barát,
„egy csapással kettészelté az őr fejét: oldalt, a sziklacsontnál (a halántékcsont középső, fül fölötti része, fr. os pétreux; lat. pars petrosaxiv) törte át a koponyát (fr. crâne; lat. craniumxv), levágta a két falcsontot (fr. os pariétaux; lat. ossa parietalia, illetve os parietalexvi) és a nyílvarrattal (az agykoponya oldalsó falcsontjai a fejtetőn a nyílvarratban forrnak össze; lat. sutura sagittalisxvii) együtt a homlokcsont (fr. os frontal; lat. os frontalexviii) nagy részét, lenyeste a nagy agyféltekéket (fr. les deux méninges; lat. meningesxix), és mélyen az oldalsó agykamrákba (fr. postérieurs ventricules; lat. ventriculus lateralis – ventriculi lateralesxx) vágott; a lemetszett agykoponyát csak a fejbőr (fr. la peau du péricrâne; a latin előzmény szó csonthártyát jelentxxi) tartotta…”. Rabelais, 2015: 187
Természetesen a harcias barát az ellenségek más testtájékait sem kíméli, hiszen ugyanezen fejezet cselekményét boncolgatva azzal is szembesülhetünk, Rabelais traumatológusi precizitású leírásai nyomán, hogy Picrophole ellenséges seregével hadakozva Jean
„olyat vágott a botjával Attaquera nyaka közé (egész pontosan az arcromion-ra – vállcsúcsra – fordítói jegyzet; a francia eredetiben l’os acromion áll, amely Ábrahám et al.-nál vállcsúcsnyúlványxxii), hogy az rögvest eszméletét vesztette”. Rabelais, 2015: 184
Egy további, Rabealis-t fokozottan foglalkoztató terület a gasztroenterológiáé. Ennek megfelelően a nemcsak évhajhászásával, hanem műveltségével is rendre kitűnő fő- és címszereplő Gargantua tesz egy roppant érdekes észrevételt a bort ivó és bort prédikáló baráttal vitába szállva:
„Az orvosok ellenjavallják alvás után az ivást […] először ki kell purgálni a gyomor-bél (estomac) traktusból minden salakanyagot (fr. déchets), excrementumot (fr. des excréments)”. Rabelais, 2015: 178
Értelemszerűen mindezen felül a korszakoltó könyv az orvoslás bölcseleti dimenzióiban is elmélyed, így tesz a XXVII-ben is, a pestis „szelektív” terjedésének morális kérdéskörét firtatva:
„azok a papok, káplánok, prédikátorok, orvosok, kirurgusok, apotikáriusok (fr. apothicaires), akik odajártak istápolni, kötözni, gyógyítani a betegeket, vagy igét hirdetni, lelket önteni beléjük, mind meghaltak a járványban, de azoknak a zabáló, öldöklő sátánfajzatoknak hajuk szála sem görbült. Vajon miért? Ezt mondjátok meg, uraim, ha tudjátok!”. Rabelais, 2015: 126
E fenti, időnként brutális, ámde a mai napig elképesztő embertani jártasságot tükröző sorokat olvasván úgy vélem, megalapozottan állapíthatjuk meg, hogy Rabelais-t nemcsak az anatómia és orvoslás foglalkoztatta élénken és szerteágazóan, hanem – alighanem hivatásából is adódóan –, e területeket a maga korában meglehetősen jól is ismerte.
Végeredményben a bordeaux-i gyermekorvos és patológus René Cruchet Cruchet, 1959: 43 több mint hatvanéves megfogalmazásaival csakis egyetérthetünk:
„Ha általánosítunk, könnyen felismerhetjük, hogy a rabelais-i tapasztalat kohójában az emberi gondolkodás minden formája sorra áthalad egy rendkívüli, enciklopédikus intelligencia ragyogó lángján. Az orvostudomány – jelentős szerepet betöltve ebben – csodálatos szerepet játszik: szinte minden tudomány és művészet, a XVI. század legtávolabbi és legújabb eredményei is egymás után kerülnek bemutatásra, értékelésre, elemzésre, mégpedig páratlan józansággal és kiváló érzékkel”.
E fentiek szerint kibontakozott többrétű ismeretanyagával – és természetesen elképesztően humoros, olykor pajzán és pikírt palettájával – Rabelais egy igazi polihisztorként vonulhatott be az európai és az egyetemes emlékezetbe. Hasonlóan olyan, mind a humán-, mind a természettudományok maradandót alkotott magyar „kollégáihoz”, mint Janus Pannonius egy félévszázaddal korábban, vagy Apáczai Csere János, Bél Mátyás vagy Szentiványi Márton száz évvel később.