Rabelais, az orvos-író és kora
François Rabelais (kb. 1494–1553) a francia késő reneszánsz egyik legemlékezetesebb, legsokoldalúbb alakja: humanista író, klasszika-filológus és olyan orvosi műveltséggel rendelkező értelmiségi, aki a medicinára nem csupán hivatásként, hanem szépírói ihletek kiapadhatatlan forrásaként is tekintett. A test, a betegség és a gyógyítás kérdései életművének korpuszában egyszerre a humor – ennek áttételes galénoszi aspektusaira később visszatérünk –, illetve a mélyreható ismeretek lüktető erei.
Guy Godlewski 1959-es tanulmánya arra mutat rá, hogy Rabelais terápiás „arzenáljának” legfőbb részét a gyógynövénytan alkotta. Eszerint Rabelais kivételes gazdagságában ismerte a növényvilágot, mi több, ezeket összetett keverékek formájában alkalmazta is, sok tekintetben a középkori arab orvoslás empirikus hagyományát követve. Godlewski 1959: 39 v. ö. Iványi 2025
A korszak orvosláselméleti szemhatárai mindeközben alapvetően – bő ezer év múltán is, tegyük hozzá – galénosziak maradtak Pokorny 2000: 12 Mukherjee 2013: 73: a test a humorális egyensúly keretében értelmeződött, a terápiás beavatkozások egyik központi eleme pedig a „kiűzés” volt. A purgálás – a káros anyagok eltávolítása – nem kivételnek, hanem a gyógyítás szinte magától értetődő eszközének számított. Ennek farmakognóziai Banai 2010 hátterének bemutatására vállalkozunk a Pantagruel boncolgatásával.
A gyógynövények elméleti, szimbolikus és gyakorlati horizontja
„Isten, miután betegségeinkre gyógynövényeket adott, hogy egyszerű eszünkkel ezek között eligazodjunk, megjelölte őket. Minden fű, virág, fa mágikus jel, ami Istentől ered, és amely által az „igaz orvostudományhoz” eljuthatunk” – írja G. H. Rosenberg türingiai születésű orvos kései XVII. századi művében, a De signaturis vegetabilium… rövidített című orvostudományi és botanikai disszertációjában. Nagy 2005: 419
Maga a területtel való foglalatoskodás természetesen jóval régebbi, mint ezen idézetünk forrása, vagy a még szélesebb körben (el)ismert kora újkori Oswaldus Crollius munkássága volt.
Mindez egy olyan tudáshagyomány része, amely – az író Michael Castleman Castleman 1997: 16 megfogalmazásával – a hatásukban változatlan gyógynövényekre épül, s amelynek gyökerei az emberiség hajnaláig nyúlnak vissza.
Miközben a gyógynövények ismerete értelemszerűen egyidős az emberiséggel és egyéb ókori (pl. egyiptomi, indiai, kínai, zsidó, föníciai, görög és más) előzmények Pokorny 2000: 11–12 is kétségtelenül és méltán érdemelnének meg egy hosszabb kitérőt, e ponton kiemelnénk egy olyan szerzőt, aki még Rabelais időszakában is hatalmas szellemi befolyással bírt, Mukherjee 2013: 73 jelesül Galénoszt.
Claudius Galenus (Kr. u. 131–210) római orvos számos gyógynövényhatását ismerte, gyűjtésükkel is foglalkozott, sőt a drogok hamisításának lehetőségeire is kiterjedt a figyelme. Kísérleteket végzett, több új gyógyszerformát fedezett fel és vezetett be a gyógyászatba, mint amilyenek a tinktúra, főzet, forrázat, kenőcs, tapaszok stb., amelyek ma is a „galenusi készítmények” gyűjtőnéven használatosak. Weiner 1993: 13 Pokorny 2000: 12 Banai 2010: 9, 20
Elsősorban belgyógyász volt. Művei először szíriai és perzsiai nesztoriánus-iskolákban lettek kedveltek, majd arab közvetítéssel jutottak el Európába, terápiájának legfőbb elve a hibás anyagnak (materia peccans – az egri születésű, Rabelais-hoz hasonlóan szerzetesi pályájával idővel szakító orvos(történész) Mayer Ferenc Kolos vonatkozó összegzése itt latin kifejezést használ, ugyanakkor maga az antik szerző jószerivel kizárólag görögül írt) a szervezetből való kiűzése volt. Mayer 1927: 109 Vagyis a purgáció/purgatio, amelyet a Brencsán orvosi szótár Brencsán 2002: 541 hashajtásnak is fordít. Ezen elvek befolyására majd konkrét példákkal térünk vissza a Pantagruellel kapcsolatban, melynek szerzője abban a XV. században született, amely – ismét az 1930-ban Amerikában letelepedett Mayer Mayer 1927: 167 nyelvén szólva: „a gyógyító tudományok fejlődésében fordulópont, ahonnan kiindulva, az előrehaladást ábrázoló görbe a mai napig csak emelkedést mutat.”
Ugyanehhez az orvostudományi ismeretbővülési röppályához illeszkedik, egyszersmind újabb életrajzi érdekesség, hogy 1533-ban, alig egy évvel a Pantagruel megjelenése után, Páduában létrehozták az első farmakognóziai tanszéket is. Banai 2010: 9
Egyet visszalépve a természetes alapokhoz, a gyógynövények használata azon ritka tudásterületek közé tartozik, ahol az empirikus tapasztalat és az elméleti megfontolás hosszú évszázadokon át szoros összhangban maradt. Amint Nagy Richárd hangsúlyozza, vannak olyan növényi hatóanyagok, amelyek hatékonyságához kétség nem fér, s amelyek gyakorlati alkalmazása maradéktalanul harmonizál az elméleti ismeretekkel. Nagy 2005: 417
A gyógynövény fogalma maga is többértelmű. Szűkebb értelemben minden olyan növényt magában foglal, amelyet a hivatalos, a népi vagy a természetes gyógyászat valaha vagy jelenleg is gyógyításra, illetve gyógyszeripari alapanyagként használ. Tágabb értelemben azonban ide sorolhatók az élvezeti, kozmetikai, háztartás-vegyipari, fűszer-, kábítószer-, vagy rovarirtó célra használt növények is, mivel ezek is kapcsolatban állnak az egészséggel és a betegséggel. Banai 2010: 7
A gyógynövények alkalmazásának gyakorlati oldala ugyanakkor mélyen beágyazódott a népi gyógyászat mindennapjaiba is. Ortutay Gyula Magyar néprajzi lexikonának tanúsága szerint leggyakrabban a növények virágát, termését, gyökerét vagy levelét használták fel, többnyire szárított formában. A XX. század elején szinte minden faluban éltek specialisták – gyógyítók, füvesek –, akik pontosan ismerték a gyűjtés idejét, a szárítás és az alkalmazás módjait, valamint azokat a mágikus eljárásokat is, amelyek a hatékonyságot voltak hivatva növelni. MNL 1979: 365 A gyógynövényeket ritkán alkalmazták természetes állapotukban; leggyakrabban főzet, forrázat formájában használták ivásra, borogatásra, sebek lemosására vagy fürdőként. Nem véletlen, hogy a legrégebbi orvosi és gyógyszerkönyvek gyakran pontosan azokat az eljárásokat rögzítik, amelyeket a modern néprajzi gyűjtések is feltártak. MNL 1979: 366
Pantagruel, Panurge és a „pharmakognózia”
A Pantagruel egyik kulcsa, hogy a gyógynövények nem illusztrációk, hanem testhatást kiváltó cselekményelemek. Már a Saint-Victor könyvtár szatirikus katalógusában megjelenik a beléndek – Gulyás fordításában „a püspökök boszorkányfüve” Rabelais 2010: 52 –, vagyis a Hyoscyamus niger. Ez a hely még inkább tudásparódia: a botanikai-gyógyszerészeti lexikon mint nevetség tárgya. Csakhogy Rabelais-nál a paródia rendszerint komolyan is vehető: a beléndek nemcsak a „pikírtség” nyersanyaga, hanem egyben a kor patikájának valósága is.
Különösen problematikus, ugyanakkor jelentőségteljes növény kerül itt előtérbe, amely nem más, mint a beléndek (Hyoscyamus niger). Weiner idegnyugtató, narkotikus, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatását emeli ki, Weiner 1993: 299 Banai pedig fájdalomcsillapítóként tartja számon. Banai 2010: 140 A Melius-féle Herbárium és Szabó Attila magyarázó jegyzetei utóbbihoz részletesen tárgyalják a beléndek mérgező alkaloidáit – elsősorban a hioszciamint és a szkopolamint –, sőt, annak galénoszi kivonatát (Oleum Hyosciami stb.), hangsúlyozva veszélyességét. Nem véletlenül figyelmeztetett a magyar reformáció egyik, ha nem egyenesen a legjelentőseb hatású egyháztudós botanikusa (értsd: polihisztor), Melius már a XVI. században is, hogy „Gonosz fű […], tisztán bolonddá teszi az embert… belöl soha vele ne élj”. Melius 1978: 398 Pokorny 2000: 82
A Panurge szökéstörténetében a XIV. fejezetben feltűnő mirobalans emblicz, amelyet Gulyás indiai pöszmétének fordít (másnéven amla), a Phyllanthus emblica felé mutat. Rabelais 2010: 105 Rabelais továbbra sem kimondottan annak gyógyhatása (egyébiránt antioxidáns és immunerősítő – Prananda és mtsai 2023) mentén szerepelteti az amlát, hanem elsősorban az egzotikum megjelenítőjeként, afféle narratív ízesítőként. Panurge elbeszélésében – amelyben elmondja, miként szökött meg a törökök fogságából – a növény csupán egy rövid, epizodikus jelenetben bukkan fel (une jeune Tudesque közvetítésével, amelyet Gulyás „korinthoszi szajhának” fordít, jóllehet a kifejezés inkább „német származású” nőt jelöl a középkori–kora újkori európai nyelvek Theodiscus jelentésmezőjében, ő az, aki „egy szakajtónyi varázserejű pöszmétét” hoz számára „cukrozva, merthogy feléjük úgy készítik.”
A Hogyan lehetne Párizs köré városfalat emelni? című XV. fejezetben azonban egy további növény már konkrétan a gyógyító összefüggésekbe kerül. A megsérült oroszlán combsérülésének [blessa enormement en une cuysse] – amelyet egy fejsze okozott, midőn egy szenesember [charbonnier] az állat után dobta azt – kezelésekor az herbe au charpentier kerül elő. Gulyás jegyzete szerint ez katonafűként, illetve cickafarkként azonosítható. Rabelais 2010: 111 A jelenet jelentősége abban áll, hogy a gyógynövényhasználat itt még kifejezetten „józan”: sebtisztításról, a fertőzés elkerülésének ösztönös gesztusáról van szó, minimális empíriával és szinte semmi teatralitással. Éppen ezért válik később feltűnővé, mennyire látványosan billen át ez a hangütés.
Addig is, forduljunk egy pillanatra a gyógynövény-irodalom felé. A nemes és közönséges cickafark, avagy az Achillea millefolium eszerint stomachicum (vagyis gyomorerősítő, emésztést serkentő) és diureticum (vízhajtó – Weiner 1993: 302), Banai szerint pedig belsőleg főként étvágyjavító, görcsoldó és epehajtó. Banai 2010: 93 Castleman azonban már kifejezetten vérzéscsillapítóként és sebkezelésre ajánlja, odáig menően, hogy mitikus példával él: ha Achillesnek kéznél lett volna a cickafarkfű, túlélte volna a trójai háborút. Castleman 1997: 98
A Panurge szokásait és természetét tárgyaló XVI. fejezetben figyelemre méltó módon a glateron (Gulyás „kullancsfű” fordítása Rabelais 2010: 118 helyett itt meggyőzőbbnek tűnik a közönséges bojtorján, miközben persze a fordítót is teljességgel megilleti az alkotói szabadság, pace) nevű növénnyel van dolgunk. Ez esetben ennek a máskülönben jól ismert gyógynövénynek HBHGI 2018 nincs feltétlenül herbáriai jelentősége, pusztán ehhez ragasztja Panurge a városlakók szarvait, vagyis azzal profán és játékos funkciók közepette találkozunk.
Ugyanebben a fejezetben a kutyatej [euphorbe] tüsszögtető hatása jelenik meg, még pedig Panurge igen pimasz. provokatív performanszának példázatával a párizsi dámákat „boldogítja,” amelyet az Igazságügyi Palota árkádjainal lévő kelmeáruslánytól szerzett be. Rabelais 2010: 121 Noha éppenséggel nem arról van tehát szó, hogy „borsot törne” e hölgyek orra alá, ettől még igencsak megtüsszögteti őket.
Később a XXIV. Egy párizsi hölgy levele, amelyet küldönc vitt Pantagruelnek, és egy aranygyűrűbe vésett szó magyarázata című fejezetben szóba kerül az ebkapor tejének kriptográfiai használata [eredeti fr.: suc de Tithymalle, amely Le Cadet Le Cadet 2022: 296 szerint általánosságban a kutyatejet jelöli] is. Rabelais 2010: 162
Banai Banai 2010: 49 megerősíti, hogy a kutyatejfélékből származó (lat. Euphorbiaceae) ricinusolaj a terápiában hashajtó- és kenőcs-alapanyag. A ricinolsav enyhe izgató hatása folytán fokozza a bélmozgásokat, a perisztaltikát. Érdekesség, hogy amire viszont ugyanezen magyar névvel (ebkapor) utal Melius Melius 1978: 213 – jelezve egyszersmind a nevek képlékenységét, amelyhez elég persze felidézni fentebb a lampionvirág megannyi nevét is további példákként – az a nem is olyan rég tárgyalt cickafark rokona, az Anthemideae nemzetségcsoportjába sorolható Cotula foetida.
Egy további apróbb megjegyzés, hogy e sorok írásakor még nemigen találkozhatott (Rhamnaceae) a XVI. századi újvilági felfedezésekig az öreg kontinensen nem ismert szent bengével, amely az amerikai író Michael Castleman szerint „a föld legnépszerűbb hashajtója” Castleman 1997: 372 volna.
Pár sorral alább szerepel néhány képzeletbeli terményt követően a „hasinditó kutyatej” Rabelais 2010: 163 [eredeti fr.: laict d’espurge, amelyet a francia nemzeti szöveg- és lexikai erőforrásközpont online értelmezése ismét a kutyatejjel azonosít. DMF 2023
A XXVIII. Hogyan győzte le igencsak furcsa mód Pantagruel a tikkadtakat és az óriásokat) fejezetbe foglalt kérdésre nem sokat késik a szerzői válasz, hiszen mindjárt a fejezet elején megtudjuk, hogy Pantagruel az ellenséges foglyok egyikével küldet Anarkhosz királynak [roi Anarche] egy dobozt, amely egyebek mellett „hasindítófüvet (lábjegyzet szerint farkastej vagy farakasfüvet), meg papramorgó lekvárban főzött boroszlánbogyó-lekvárt” [eredeti fr.: euphorbe & de grains de coccognide – lat.: Daphne gnidium Le Cadet 2022: 296–297 tartalmazott, Rabelais 2010: 181 mondani sem kell, hogy mivégre.
Nem sokkal ezt követően „Panurge adott Pantagruelnek egy-két ördöngös szert, vesekőzúzót, vesetisztítót, birslekvárral kevert kőrisbogárport [cantharides] és más húgyhajtó patikaszereket,” amelyet utóbbi karakter Karpalimra bíz. A korai Claude Nourry általi 1532-es kiadásban „Panurge donna à manger à Pantagruel quelque diable de drogues composées de trochistz [a latin trociscus-ból, a. m. pirula] d’alkekangi [lampionvirág] et de cantharides, et aultres especes diureticques” szöveg olvasható, amelyből a zsidócseresznye, fizálisz, piros papmonya neveken is ismert lampionvirág mérgező, ám kisebb dózisban a népi gyógyászatban „használták hólyag- és vesekő kezelésére, valamint vizelethajtó szerként”. Vörös 2008: 461
A későbbi csel tökéletesen működik, már-már amolyan „biológiai fegyverként”: ugyanis Karpalim behatolt az ellenséges táborba és felgyújtotta azt, illetve ördögcsapat módjára üvöltözve rémítette meg a fenti recept miatt magát borral túlkezelve eleve álomba szenderült ellenséget. Nem érte be azonban ennyivel: Pantagruel „hajójából” Rabelais 2010: 186 (lefordíthatatlan szójáték, értsd: hordójából) az útra elhozott sót az alvó ellenfelek tátott szájába önti, majd a drogok hatására afféle „húgyözönt” idéz elő Anarkhosz király táborának ostromlottai között. Le Cadet 2022: 298
Végül, Pantagruel zárófejezetbeli (XXXIV.) felépülésében pedig a kolofónium [Scammonée Colophanaicque], kasszia [Casse], rebarbara [reubarbe], egyszóval: újfent a purgálószerek játszanak közre. Rabelais 2010: 222 A kasszia és a rebarbara nem számítanak különösebben erős hashajtóknak. A helyzet egészen más a szkammóniával (Convolvulus scammonia – Rapaics 1941: 355 amely itt Kolophónból, Kis-Ázsia egyik városából származna. Ez a növény visszavisz egy szó erejéig a Saint-Victor Könyvtárhoz, illetve ennek komolytalan katalógusa utolsó tételei egyikéhez, amely Campy clysteriorum, avagy az elgondolkodtató elnevezésű A beöntések hatótávolságáról címet viseli egy bizonyos S. C. tollából. Gulyás Rabelais 2010: 60 idevágó jegyzete szerint Rabelais ezt Symphorien Champier, híres lyoni orvos egyik tanulmányának címe alapján (1528) alkotta. Le Cadet szerint S. C. valóban a drasztikus hashajtók közé sorolja, azok közé az „ördögi” drogok közé, amelyekről úgy véli, még az ókor óriásait is képesek lennének leteríteni. Le Cadet 2022: 299–300
Mindezek fényében François Rabelais műve nem pusztán a szépirodalmi minőség vagy groteszk játék terepe, hanem a korabeli orvosi és természettudományos gondolkodás érzékeny, átgondolt és ironikus tükre is. A Pantagruel lapjain a farmakognóziai tudás – különösen a hashajtó szerek, a purgálás és a test „megtisztításának” eljárásai – feltűnően nagy hangsúlyt kap, ami aligha érthető meg Galénosz rendkívüli, a kora újkorig ható szellemi tekintélye nélkül. A galénoszi medicina évszázadokon át a purgációt emelte a gyógyítás egyik fő „zászlóvivőjévé”, s e hagyomány a 16. században is élő, sőt vitákat gerjesztő keretként határozta meg a testhez és a gyógyszerekhez való viszonyt. Rabelais éppen ebben a közegben manőverez magabiztosan: egyszerre méltatja és forgatja ki a farmakognózia eszköztárát, miközben a purgálás köré épülő jelenetekkel rámutat arra, milyen mélyen ivódott be ez a szemlélet az orvosi tudásba és a közgondolkodásba akkoriban.