A kígyó mint a gyógyszerészet és az orvoslás szimbóluma

Már évezredek óta foglalkoztatja az emberi képzeletet a kígyó alakja, amely egyszerre ébresztett rettegést és rémületet, bámulatot és megbecsülést. Fontos szerepet játszott a kígyó a mitológiában és a különböző népek mondavilágában is.

A kígyó csodaerejébe vetett hit főleg a kígyó testének más élőlényektől különböző formáján alapult. Vonzó, keskeny, fényes és átható szem és gyönyörűen színezett bőr jellemzi. Gyorsan, csendesen és folyamatos, formás mozgással jelenik meg, és váratlanul, hirtelen tűnik el. Időszakonként leveti bőrének külső rétegét, és akkor még gyönyörűbbnek, színesebbnek tűnik, mint azelőtt. Az ókorban azt hitték, hogy a kígyó ilyen módon megfiatalodik.¹ A mítoszokban a kígyónak hosszú életet és sokszor halhatatlanságot tulajdonítottak.

Mindig nagy tiszteletet és félelmet ébresztett a kígyóméreg meglepő ereje. Az egyszerű embereket ez is a kígyó természetfeletti erejében való hitre késztette. Már ősidők óta hirdették a mondákban, hogy a kígyó, ez a titokzatos lény, meg tudja menteni az emberek életét, vagy szenvedést és halált hozhat rájuk. A kígyó helyet kapott az istenek között, és idővel a bölcsesség szimbóluma lett: az orvoslás, tudás, gazdagság előrelátó, jótevő istenévé vált.

Az i. e. IV. évezred közepén és a III. évezredben a sumérok megalapították Dél-Mezopotámiában az általunk ismert legrégibb civilizációt, ez jelentős hatást gyakorolt az ókori közel-keleti kultúrára.² A sumeroknál kell keresni a kígyókultusz és e kultusz medicinával való kapcsolatának kezdetét. A fönnmaradt írások tanúsítják, hogy a sumerok a kígyó bőrét és testének más részeit fölhasználták a gyógyításban. Igen korai emlék az i. e. XXI. századból való Gudea edénye, mely a sumer Lagas város uralkodójáé volt. Ez két kígyóhoz hasonló sárkányt ábrázol, amelyek egy függőleges botra tekerednek. A kép Ningiszidát, az orvosok védőszellemét szimbolizálja, aki az emberek egészségén őrködik. Ezt az ábrázolást az évezredekkel későbbi Aszklépiosz-bot elődjének lehet tekinteni.³

Az az ókori hit, amely szerint a kígyó vissza tudja adnia fiatalságot, szintén a suméroktól származik. Sugalmazza ezt a babiloni Gilgames eposz. Gilgames a mítoszok szerint a sumer Uruk városának a vezére volt. Mikor menekülni próbált a halál elől, találkozott Utnapistivel, aki éppen akkor menekült meg az özönvíztől, s tőle tudta meg, hogy a tenger fenekén van az „életadó növény”, amelynek lenyelése a megfiatalodást és a halhatatlanságot biztosítja.

Nagy fáradság árán sikerült megszereznie a növényt, amelyet magával vitt szülőföldjére, Uruk városába. Útközben leszállt egy kútba, hogy vizet vegyen, az „életadó növény”-t pedig a kút mellé tette. Ekkor a gonoszság istenei által küldött kígyó felfalta azt, s azóta fiatalodik meg időnként a kígyó ledobva bőrének külső rétegét.

A közel-keleti népek mondáiban, vallásaiban nem kis szerepet játszott a kígyó, mint gonosz szellem, ám mint az emberi élet és egészség szimbóluma is. Babilonban és Asszíriában legfőbb istenként a sárkánykígyóval szimbolizált Mardukot tisztelték, alakját határköveken és kastélyok, templomok bejáratánál helyezték el, hogy megölje a támadókat, és elkergesse a gonosz démonokat, akik legtöbbször kígyóbőrbe bújva hoztak rosszat az emberekre. Fontos helyet foglalt el a kígyó a babiloni mágiában is.

Sok más állattól eltérően a kígyó már a Biblia elején szerepel. Igaz, nem csapja be Évát, de átadta neki a „lelki mérget”.⁴

„A’ kígyó pedig minden mezei vadnál, mellyet az Úr Isten teremtett vala, ravaszabb vala…”

Teremtés 3,1; Károli Gáspár fordítása

Így lett a kígyó a bibliai gonosz szimbóluma, ravasz és átkozott állat. A Biblia más alkalommal is említi a kígyót. Amikor Mózes és Áron engedélyt kér az izraelitáknak Egyiptomból való távozására, a fáraó előtt egy botot kígyóvá változtatnak (Exodus 7, 6–13).⁵ A mérges kígyók sok kellemetlenséget okoztak az Egyiptomból menekülő izraelitáknak. Marásuktól sok ember meghalt. A Biblia a gyógyítás lehetőségét is megadja a kígyónak. Az Úr parancsot adott Mózesnek, hogy öntsenek vörösrézből kígyót, és helyezzék el a tábor bejáratánál egy oszlopon. Ha valakit megmart egy kígyó, és ránézett a rézből készült kígyóra, az meggyógyult. (Mózes IV. 21, 6–9).

Népszerű volt a kígyókultusz Egyiptomban is.⁶ Az ókori Egyiptom hitvilága nem volt egységes, eleinte majdnem minden városnak, falunak volt saját védőistene. Idővel, ha valamelyik város vezető szerepet kapott az országban, akkor a környékbeli többi település védőistenségének megszűnt a tekintélye, és az isteneiket azonosítani kellett a városéval. Ennek a szokásnak több ezer éves gyakorlata megnehezítette a vallásban való eligazodást.⁷ Az ókori Egyiptomban az istenek tiszteletével párhuzamosan élt az állatkultusz is, az egyik állatot szépsége, a másikat hasznossága miatt tisztelték. Ezt a tiszteletet elnyerték olyan félelmet keltő állatok is, mint például a krokodil vagy a kígyó. Az egyiptomiak gyakran ábrázolták isteneiket emberi testtel, és állati fejjel is.

Egyiptom történetének kezdetén az egész országot Karnaktól a Földközi-tengerig egy Harusem nevű törzs foglalta el, ők egy sólyomisten védelme alatt harcoltak. Ez az isten lett azután az ókori Egyiptom védője. Az V. dinasztia idejében (i. e. 2560–2420) Hórusz-kultusz alakult ki. Azután, Héliopolisz városban Ré, azaz a Nap tisztelete jutott uralomra. A napistent napkorong alakjában ábrázolták, melyet sólyomszárnyak vesznek körbe. A XII. dinasztia (i. e. 1991–1778) legfontosabb istene Ámon volt, akit Thébában tiszteltek. Tiszteletét Ré napistenével (Ámon–Ré) kapcsolták össze. Ámon nagyhatalmú papjai ellen felkelt IV. Amenhotep fáraó (i. e. 1377–1358), elhagyta Thébát, és megalapította az új fővárost a Nílus partján, az előzőtől északra, Ahet-Aton néven (= Aton [napkorong] horizontja). Megparancsolta, hogy Thébában semmisítsenek meg mindent, ami Ámon istenre emlékeztet. A fáraó saját nevét is, Ehnatonra változtatta: jelentése, aki kedves Aton istennek. Ez a vallás megszűnt Ehnaton halálával, Ámon pedig visszatért az egyiptomi istenek panteonjába. Nem tisztázott az Ozirisz-kultusz (halálisten-kultusz) kezdete. Őt általában trónon ülve a halottak felett ítélkezve ábrázolták.

A legrégebbi Ré-képmások a napkorongot a szent ureusz kígyóval körbevéve ábrázolják. Ez a szent kígyó az egyiptomi kobra vagy áspiskígyó volt, amit Egyiptomban az erő, a papi és királyi hatalom közös szimbólumának tartottak. Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a Nap sugarából támadt. Amikor a fáraó kivonult, hogy a népnek istenként megmutatkozzék, felvette a szent ureusz kígyóval ékesített koronáját, amely drágakövekkel volt díszítve. Ré isten papjai és Ízisz istennő papnői élő kígyókat viseltek kezükben a pappá avatás szertartásán. Mint a Paradicsomban a tudás fáját, úgy őrizték a szent ciprusokat az ureusz kígyók. Néha látható a kígyó koronára, vagy botra csavarodva, mint Isten jóságának szimbóluma is. Egyes tudósok a kobrában annak a kígyónak az első ábrázolását látják, amely ma is él az afrikai szavannákon, ez a Naja-haje.

Az ókori Egyiptomban (i. e. 2778–2300) nagy tekintélye volt Szehmet istennő orvos-papjainak. Az istennő fiát, Imhotepet tartották a medicina megalapítójának.⁸ Ma Imhotepet történelmi személynek fogadjuk el. Először Héliopoliszban töltött be magasabb papi funkciót, ezzel párhuzamosan Dzsószer (i. e. 28. század) a fáraó főépítésze és orvosa volt. Ő használtatott elsőnek nagy csiszolt kőtömböket Dzsószer lépcsős piramisának építéséhez.⁹ Körülbelül az i. e. VI. században Imhotepet már általánosan a medicina istenének tartották.

Az ókori görögök szívesen merítettek az egyiptomi kultúrából. A kígyónak nagyobb tekintélye volta görögöknél, mint a zsidóknál vagy később a keresztény tradícióban. A görögök néha kígyókat tartottak lakásukban, ez emlékeztette őket közeli hozzátartozójuk halálára. A görög mitológiában a kígyót az isteni akarat teljesítőjének tartották, de szimbóluma volt a bölcsességnek, az egészségnek, az emberi életnek és a termékenységnek is.

A görög mitológiában sűrűn jelentkezik a kígyó. Ismert a Héraklész-monda: Héraklész még kis csecsemő volt, mikor a bosszúálló Héra, Zeusz felesége két kígyót küldött, hogy öljék meg, de Héraklész kis kezecskéjével megfojtotta őket.¹⁰ A Laokoón-mondában megfojtották Laokoónt két fiával együtt, amikor a tengerparton áldozatot mutattak be az isteneknek. A mitológiából ismert a Kerberosz, a háromfejű, sárkányfarkú, szőrös szörny, ki Hadész kapujára vigyázott: ő is a mérges kígyókat jelképezte.

A görög mitológiából ismert szimbólumokhoz tartozik Hermész, az istenek küldöttje, a lélek vezetője a halál világában, védőistene az utasoknak, kereskedőknek, pásztoroknak, feltalálóknak, költőknek, tolvajoknak. Aszklépiosz az orvosok, a gyógyítás istene. Mindkettőjük mellett ábrázolt kígyó az istent jeleníti meg, aki mindenható ura az életnek és a halálnak. Már nagyon korán tisztelték a kígyót a Peloponnészoszon, az V. századtól az argoszi Epidaurosz lett az Aszklépiosz-kultusz központja, amely népes zarándoklatokat vonzott az egész Hellaszból.

A mitológia szerint Aszklépiosz Apollón és Korónisz nimfa fia volt, akit Kheirón kentaur nevelt, tőle tanulta meg az orvosi ismereteket, sőt fölül is múlta mesterét. Betegeket gyógyított, és haldoklóknak adta vissza az erejét, megérintve őket a bottal, amely köré kígyó tekeredett. Épionéval házasodott össze, és több gyerekük született. Fiai is híres orvosok lettek: Makháón és Podaleiriosz, a két sebész, akik a trójai háborúban is részt vettek; leányai: Hügieia és Panakeia, akik jól ismerték az erősítő, nyugtató és fájdalomcsillapító gyógynövényeket. Aszklépiosz Zeusz villámcsapásától halt meg, mert túllépte korlátait, amikor leszállt az alvilágba. Artemisz kérésére ugyanis megpróbálta a tévedésből megölt Óriónnak visszaadni életét.

Az Aszklépiosz-bot sumer, majd egyiptomi eredetű. Nem tudni, hogy az ezekben az országokban élő Elaphe longissima (Laurenti) nevű kígyó volt-e, amelyet így ábrázoltak. Ez a kígyó fára, függőleges falakra és sziklákra tud mászni, megfelelően felépített hasfala segítségével. Nem mérges. Hosszúsága eléri a két métert; Dél-Európában, Szicíliában, Kis-Ázsiában, és a Szovjetunió Kaukázuson túli területén él. Lengyelországon át húzódik lelőhelyének északi határa. Egyiptomban és Észak-Afrikában nem található meg.¹¹

A rómaiak nagymértékben átvették a görög kultúrát, elfogadták a görög istenek panteonját. Korán bevezették az Aszklépiosz-kultuszt. Aszklépiosznak a latin Aesculapius nevet adták. A görög istenek Rómában virágzó tiszteletében nagy szerepe volt a híres Szibülla jósnőnek. Kultusza Görögországban már az ősi időkben ismert volt. A delphoi Apollón-jósda közelében volt jóshelye. Rómában a Jupiter-templomban, a Capitoliumon nagy elővigyázattal őrizték Szibülla három könyvét, és innen kértek tanácsot minden fontos országos vállalkozás előtt. I. e. 291-ben a nagy járvány idején a capitoliumi jóshely kijelentette, hogy Aszklépiosznak, az orvosok istenének megjelenése megvédi Rómát a katasztrófától. Küldöttek mentek ezért Delphoiba, a megmentő isten templomába. A mítosz szerint Aszklépiosz szívélyesen meghallgatta a rómaiak kérését és védelmébe vette őket. Amikor a küldöttek már visszatértek, az isten szent kígyóvá változott. A fején aranykoronával kisiklott templomából, és a városon át a kikötőbe ment. Ott a vízen átúszva fölment a római hajó fedélzetére. A rómaiak felismerték benne az istent, s áldozatot mutattak be neki, majd hazaindultak. Amikor behajóztak a Tiberisbe, az egyik ottani szigetet Aszklépiosz lakhelyül kiválasztotta magának és visszaváltozva emberi alakot öltött, majd áldást osztott a városnak a kígyós bottal. A monda szerint a járvány hamarosan megszűnt és a hálás rómaiak templomot építettek Aesculapiusnak és megfelelően tisztelték őt. Az Aesculapius-kultusz Rómában az ókori idők végéig létezett.¹²

A rómaiak bevezették a Hermész-kultuszt is. Hermészt Mercurius néven ismerték.

A római korból is maradtak fenn adatok a kígyókultuszról. A híres enciklopédista, id. Plinius – aki 79-ben a Pompeit eltemető emlékezetes Vezúv-kitöréskor halt meg – könyvében (Historia naturalis [Természetrajz]) több fantasztikus hírt adott a kígyóról.¹³ Sokféle olyan orvosság elkészítését írja le, melynek alapanyaga kígyóból való. Az ókori időben elkészült az a gyógyösszetétel, mely később a theriacum nevet kapta. Ősmintája a mithridatumnak, amely állítólag mérgezés ellen jó gyógyszer. Ennek leírója VI. Mithridatész, Pontosz királya (i. e. 132–63) volt. Az összetételt többen próbálták utánozni. Száz évvel később Andromakhosz, Néró főorvosa 89-re bővítette az összetétel alkotóelemeinek számát, hozzátette többek között az ópiumot és a mérges kígyó szárított porát. A görög thérion (állat) szó alapján nevezték ezt az anyagot tériáknak.¹⁴ Európában még a XIX. században is használták.

A medicina és a gyógyszerészet csak a középkorban különült el határozottan. Megfigyelhető ez az arab országokban is a VIII–IX. század körül. Az első dokumentum, amely előírást tartalmaz e két tudományág külön való gyakorlására, a Statuta sive Leges Municipales Arelatis (Arles város statútumai avagy törvényei) volt, amelyet 1170 körül a dél-francia Arles város vezetői adtak ki.¹⁵ A határozott szétválasztást, és a gyógyszerészetet mint önmagában is külön tudományt II. Frigyesnek az a rendelete határozta meg (1231), amely a szicíliai királyságban volt érvényben. Ezt a rendeletet lehet a gyógyszerészet első szabályzatának tartani.

A középkorban nem használták szívesen a pogány kígyószimbólumot, ezért az orvoslás és a gyógyszerészet védőszentjéül Kozmát és Damjánt választották. Függetlenül ettől, a kígyó a mai napig megtalálható a medicina emblémájában, a gyógyszerészet pedig szimbólumának a kígyós Hügieia-kelyhet választotta.