Püthagorász. Csobogva törtet partra
hullám után hullám: szabályos sor fehér taraj. Nem bágyasztó egyféleség, mint
bölcső ringó altató dala, mert ím egy hullám itt magasra tör, s több szerény
társ után ritmusban visszatér. Tőled tanulta, oh tenger, Homérosz verse dallamát,
az élénk t!
Reggelre elül a hullám; a tükörsima tengeren szemed legel a föveny remek rajzain:
homokba írt bájos melódia.
Nyugovóra tér a Nap, nyomában kél a megtelt Hold. Az alkonyat bíborpalástot sző
nyugvóhelye fölé, redőiből mosolyogva
tekint alá. És itt a Földön is lágy fuvallat a Nap felől mint hírvivő a Hold felé siet.
Magával csalja partunkról a tengert, hogy ott dagadva tükrözze fényét. Nap-nap után
megújuló talány, mely, hogy okát nem ismerem meg, nem enged pihenőt nekem.
Így szólt félig magában, félig Ktésziphosz barátjához Krotón tengerpartján
a bölcs Püthagorász. Régen, de tán a mai esténél soha nem élénkebben foglalkoztatta
elméjét a természet minden alkotásában, a Földnek és az Égnek minden jelenségében
megnyilatkozó rend s lelkében egyszerre határozott alakot öltött az a kérdés
mely kimondatlanul oly régen már előtte lebegett. Van-e fejünkben fogalom
s nyelvünkben szó, amely a természet rendjét szabályszerűségét méltón és
teljességgel kifejezhetné? S minthogy a merengőt nem merte zavarni kísérője,
lelki szeme előtt még egyszer elvonult, amit Anaximandrosz bölcs mesterétől
tanult és azóta is a felfedezett világ minden részében tett utazásán tapasztalt.
Püthagorász. Hazám tengerén
fuvallatára a hullámok szökdécselnek, mint legelőn a virgonc kecskenyáj, melytől
nevét is vehette. De már Afrikának napnyugatra néző partján folytonos beláthatatlan
sorban bömbölve verdesi a tajtékzó hullám a szirteket. Mint az égi testek mozgása,
avagy a a homok
lepergése oly szabályos itt e hullámjárás, melyről Karthágóban a bátor föníciai
hajós is csak rettegve beszél.
És túl
vagy Egyiptom nádas
tengerében mily váratlan új tünemény! A tenger száll s emelkedik, mint szép
nő lehelő keble. Amint a Hold szemhatár fölé kerül, sietve tódul oda a tenger
vize s versenyre kél minden hullám, hogy melyik tükrözi előbb a szende csillagot.
A partokról visszavonul az ár és ahol előbb még halacskák játszadoztak, most
gyorsan szárad a homok. És amint az égen emelkedik, delel, majd nyugat felé
hanyatlani készül, magával vonszolva ismét visszahozza a vizet, s a parton
gázló gyermeket mind beljebb szorítja a dagadó tenger. De íme, ismét lassan
nyugat felé folyik a víz, a Hold leáldozik, és amint az éterben lebegő felhőket
megszűnt bevonni ezüst szegélyével, beköszönt újból az apály. Mily varázzsal hat
a változékony Hold a könnyen mozgó tengerre, s mért módosul e hatás a Holdnak
fényével?
Mert a félig telt Hold csak kevésbé emeli magához a tengert, de ha teljes
fényben éjfélkor ragyog, vagy mint újhold a Nap sugárleplében elbúvik, szinte
fenyegetve kúszik fel a partokon.
Ez élénk lüktetésnek a Földközi tengerben alig van nyoma, s a Hold csak
ide-oda vonzza lomha áramlásban a vizet, mintha fordítana egyet az óriás
víz-órán, hogy e folyásban mérhesse az idő teltét; s az óra szűk nyakán
leselkedik.
De nem tanul, aki, mielőtt még tudna, minden dolgot közelről néz. Nem
a Föld a mi tanítómesterünk, mert minden jelensége közelről nézve nagynak
látott apró bonyodalmaival zavarba ejt, hanem a távol ég, mely egyszerű
szabály és törvény igazi tere. Ahol ezt először belátták: Keleten van a
csodák hazája!
Alighogy megtanult megküzdeni az élet mindennapi gondjával, az ifjú ember
már az égre tört, hogy ellesse tőle titkait. És – ha jól tudom –
nek templomot
emelt és ezen a felhőkbe nyúló
tornyot, amelynek tetején éjjente figyelte a csillagok járását. Romban hever
már régen e torony, de amit ott és más a mennynek felszentelt templomokban
tanultak, az megmaradt. S míg mi a távol nyugaton költői hajlamunk szerint
formáljuk a természetet lelkünkben, addig a keleten figyelve fürkészik. És
nem hiába: szépet és nagyot, a hihetetlent érték el.
Élt Egyiptomban egy nyomott szolganép; tudós vezére a csillagokban járatos,
megjövendölte a Napnak elsötétedését és ellenségeire félelmet szórva, népébe
bizalmat csepegtetve bántatlanul
alatt, kit nagynak nevez a történelem. Nemrégen romba dőlt az asszír
, a csillagászat
büszke bölcsője, és hős vívója jól tudta, hogy napfogyatkozás mily könnyen
billentette előnyére a kemény harcnak mérlegét.
az égnek
legragyogóbb tüze, az egyiptomiaknak szent
csillaga. Amint a
hajnalból először
kibontakozik, megmozdul Hapé is, a Nílus istene, a folyó megdagad s iszapos
árja öntözi a szomjas földeket. Az ország gondos dajkája, mely jól tudja,
mikor kell gyermekének táplálék.
Mily régi lehet ez áldott országban is a természet megfigyelése, ahol
tapasztalatból vezették le az égi testek mozgásának hosszú periódusait.
A szent főnixmadár, mely Arábiából ötszáz évenkint egyszer visszatér, a
Holdnak egy periódusa, amellyel a szent
kultuszában az istenné avatás ünnepét megszabják. S a másfél-ezres kutyaév,
a Szóthisz éve, mely multán Sziriusznak a Nappal együtt-kelése a naptárnak
ismét ugyanazon napjára esik, nem tanú-e, hogy ezredek óta figyelik az eget
s hogy törvényeit nehéz munka árán ugyan, de kifürkészni mégiscsak lehet!
De nem csupán a Föld más és az emberek, az ég is változik, ha Egyiptom
áldott földjéről eltávozunk s a föníciai hajóst követjük hosszú, fáradalmas
útján, a mely az ón és a borostyán hazájába visz.
Egyiptomban ragyogva száll alá a Nap; hanyatt-homlok ereszkedik a szemhatár
felé s az éjjel rövid alkonyat után hirtelenül szétlebbenti köpenyét. Egy
csudás zöld sugár hasítja szét az ég pírját s mint szellem-ujj a tűnő Nap
után mutat.
Tündökölve kelnek keleten a csillagok, merészen, egyenesen kapaszkodnak
fel az ég boltjára s nyílegyenesen áldoznak le nyugaton. A Sarkcsillag ott
északon jó mélyen áll, szülőföldem felé mutat; és ,
val körüle
fáradhatatlanul forgatja az ég gömbjét.
A Nap is hónapról-hónapra fejünk felett hajtja tüzes kocsiját; mindig
egyformán hosszú éjjel és nappal, s mitsem tudunk arról, hogy – mint északon
járt emberek beszélik – az évet négy szakra osztaná, melyek számára a gazdag
görög nyelv még szókat sem ismer.
E szakok egyikében a Földet hideg, fehér lepel vonja be, mely hónapokig
haragosan a Nap hevével is dacol. Minket nem a mindig egyforma Nap, hanem
a Fiastyúk hív munkára. Amikor a
a Nappal együtt kelnek, előszedi a földmíves ekéjét, és amikor az alkonyatban
nyugosznak le először, megérett gabonánk.
De amint felértünk amaz országba, ahol ón terem és borostyán, megváltozott
az ég. Sok csillagkép, amelyről Homérosz édes dalokat regél, már nem emelkedik
a ködös szemhatár fölé. Az
híres hajója nincs meg a
egén, a tengerbe süllyedt. A nálunk merész Orion mélyen a szemhatár alján lappang
s a Nagy Kutya, az egyiptomiak kutyafejű a
az égalja ködébe vész. De felemelkedve magasan ragyog az égnek sarka és mindig
ferdébben, lomhábban is kelnek és nyugosznak a csillagok.
Nyár van most; fárasztón hosszú a nappal. A reggel szürkületében mintha
tapogatva keresné pályáját a Nap, oly soká tart, amíg a szemhatár fölé vergődik
s ismét hosszú küszködés után nyugszik le, átható pírt öntve az egész égre.
S az éjjel nem éjjel; az alkonyat a hajnallal ölelkezik és vele összefogva
a Föld álmos szürkületben dereng. Hat hónap múlva fehér, csikorgó, fénylő
lepel vonja be a tájt, s a vízből kemény hegyi kristály lett, mely mint
a gyémánt, úgy ragyog. S a levegő apró fehér csillagkristályokat szitál alá.
A Nap még délben is csak oly magasra tud emelkedni, mint Egyiptomban
felkelte után, mire először folyt le az órában a homok. De lassan-lassan az
állatövben előbbre megy, és negyedév után már elég magasan delel; sugármezeivel
beragyogja a tájékot és eloszlatja a dermesztőn fagyos lepelt.
Hogy mindez nem hiú beszéd, hanem gondos megfigyelés, ezt egyik északi
utamon magam is tapasztalhattam. Ennek csak folytatása az, amit nekem
egy öreg hajós
elbeszélt, de oly csodás, oly hihetetlenül
csodás!
Hajós. Tíz évvel ezelőtt történt. Hajóm drága
kinccsel telten a hyperboreusok tengerén már délnek akarta fordítani élét,
midőn kegyetlen vihar elsodorta azt magával. Tehetetlen volt a kormány és
evező: körös-körül vak sötétség, az égen ólomfüggöny, csak épp fejem felett
egy apró folton derült ég. Tehát az éjszaknak is megvan a maga Szküllája és
Kharübdisze, de ez még sokkal gonoszabb, mint itáliai rokona. Az egy helyt
lesben áll, de emez szerteszáguld és rádtör s vad dühvel, sebesen tovavonszol.
Hogy meddig vonszolt, nem tudom, Meseország tengerén ringott csónakom.
A kék vízből kristályhegyek nőttek ki, amely mind megannyi hattyú, lassan,
nyugodtan dél felé hajtott. Közeledni akartam feléje, hogy drága kristállyal
megrakhassam hajóm. De amint közelébe értem, oly hideg leheletet fújt reám,
hogy rémülve menekültem. Nem kerestem tovább e kincseket, melyeket egy láthatatlan
őr megvéd.
Sok napi hányattatás után elvégre földet értem. Hálaimám, melyet az isteneknek
elrebegtem, majd megszakadt torkomban, midőn azt hallottam, hogy
vagyok.
Thulé szigetén, amelynél északabbra ember fia nem hatol, ahol véget ér a világ!
Az égi sark fejem felett állott s a csillagok, amelyek járása szerint
megítéltem eddig időt és irányt, egészen cserben hagytak. Nem kelnek föl
és nem nyugosznak le, hanem az ég alja körül vonulnak örökös egyformaságban.
Ki látta valamikor együtt hazánk egén a Bikával és a
kal a
Lantot és a Sast? Egyik félévben ez ragyog, másik félévben az. De Thuléban
egy éjjel is egymás mellett megfér minden, amit görög égen egész félévek
választanak el.
S amint a Nap az égen feljebb kúszik, megnőnek görög embernek hihetetlen
módon a nappalok. És amikor a Nap megáll, hogy ismét délnek vegye útját,
bekövetkezik egy nap, amelynek nincsen éjjele. A Nap a Szemhatár egész körét
befutja és éjfélkor északon mélyen lent sápadt, bágyadt fényben látható.
Vad ünnepet ül ekkor a barbár, amelyen a nyári Napot búcsúztatja.
Ha már ez csodás látvány, úgy isteneknek való a színjáték, ha az éjféli
Nap holdtöltére jut. Az égen most két fénylő körkorong versenyez. Dél idején –
ha ugyan szabad használnom e szót oly napnak szakára, mely részekre nem
osztható – a Nap magasan áll, a Hold meg éjszakon az égalját súrolja. Éjfélkor
megfordult már az ég, s a magas, fényes Hold eléggé bír a mélyen álló Nap
derengő fényével. Nyomoromban nevetésre késztetett, hogy hosszan elnyújtva
alakom kis árnyékot vetett s hogy árnyékom, mint száraz malom rúdja egy
nap alatt körben körülforog.
Oly idegen volt minden! Még a virágát sem ismertem e vadon honnak. Csak
egy jó ismerősöm volt, s bár bömbölő szava folyton rettegésben tartott,
mégis szerettem: hazám emléke volt. Beh gyakran láttam a
en
a három társvulkánt, s az
szapora, természetes világító tornyát. A magas északon találtam másukra. Az óriás
tűzhányó körül sok forró szökőkút elárulja, hogy Héphaisztosz a jég alatt
sem pihen.
Püthagorász. S mégis, mi vonzott, hogy nem
hagytad oda iziben e vad vidéket?
Hajós. Kormányosom betegen feküdt – egy nálunk
soha nem ismert kór emésztette. Hónapok teltek így, míg ápolásunk alatt
lassan-lassan megjavult. E közben a Nap az állatövnek déli jegyeire vándorolt
s szoruló szívvel néztem távozását.
És jött egy nap, egy szürke, sötét nap, amelynek nem volt nappala. Még délben
sem emelkedett a szemhatár fölé, csak pirosra festett felhők a déli égen
sejtették, hogy a Nap láthatatlanul bár, de még az égen van. Ez öröknek
tetsző éjjelen kigyúl az égen egy csodaszép bíborfény: a szivárvány színébe
mártott sugarak, melyek mint üstökös csóvája az égnek egy helyére mutatnak.
Mi rózsához hasonlítjuk a szép nő arcát; Thulé költője olyannak látja, mint
északfényt a jégmezőn.
Nem sokszor mondom el az élményeimet; nem hiszi senki sem, és hahota
vagy finom gúnymosoly az elbeszélő jutalma. A Te arcodon, mester, gondolatok
ülnek, nem pajzán gúny. Ezért beszéltem nyíltan veled, s hogy figyelmesen
hallgattál, köszönöm neked.
Püthagorász. Én szívesen hiszek neked, jó öreg.
Én megtanultam már, hogy noha ez tudva, az öntudatlanul az igazságot keresi –
mihelyt elénkbe lép, mi kinevetjük őt. Az amit mondottál, bármily csodásnak
tessék is annak, ki honi földjét sosem hagyja el, én elhiszem, nekem el kell
hinnem, mert régen szövött gondolataimnak koronája ez.
A Föld, habár a törpe ember, aki nem lát belőle annyit sem, mint a hangya
a dombból, amelyen áll, százszor is sík korongnak nézi, gömb. A gömb a
legtökéletesebb idom, melyet Isten formált, és a Földnek ilyennek kell lennie,
ha Isten műve, mert Isten minden alkotása: geometria.
S ha ilyen gömbön észak felé megyek, csakugyan mind azt kell tapasztalnom,
amit öreg hajósom elbeszélt. A földet ferdén érő napsugár nem ébresztheti
nyárra a kietlenséget, az égi sark folyton emelkedik, a delelő Nap mind
mélyebbre hanyatlik és a csillagok vízszintesen keringenek, mint álló tengelyű
keréknek fogai.