A lovag arcát félig elrejti a láncszemekből összeállított könnyű, hajlékony páncél. Fején sokszögű sisak, könnyű, elegáns fegyverkabátját meglebbenti a szél. Bal felső karján pajzs, keze vékony lándzsát és szíjra függesztett kardot tart, jobbjának kinyújtott két ujját a szeme elé emeli. Talán éppen valamit méricskél a tiszta tekintetű fiatalember?
A nyolc évszázaddal korábban, biztos vonalakkal felvázolt alaknak jószerével csak a nevét ismerjük. Ő a középkori építészet, művészet és technikatörténet legtitokzatosabb figurája: Villard de Honnecourt.
Az antik építészet szakkérdéseiről egyetlen korabeli traktátus tudósít. Marcus Vitruvius Pollio (cca. i. e. 70–i. sz. 15) Tíz könyv az építészetről című alkotása a korabeli, minden fajta épületekkel kapcsolatos filozófiai, esztétikai és technikai kérdések összefoglalója. 7 A mű nyelvezete azonban nehézkes, gyakran homályos, olykor alig érthető. Sajnos a szövegben hivatkozott ábrák egyáltalán nem maradtak fenn, és az eredeti textus századokon át kéziratos másolása, valamint utólagos jegyzetekkel toldásai okán az eredeti szöveg sokat romolhatott. Néhány fontos kérdést azonban egyértelműen tárgyal. Az Első könyv második fejezete szerint a római építészek már általánosan használták a léptékes, két képsíkos, valamint a perspektív1 ábrázolást.
„…Az ikhnographia a körző és vonalzó megfelelő alkalmazásával arányosan kicsinyített rajz, amelyből a telkek talaján a formák alaprajzát nyerjük. Az ortographia pedig a homlokzat függőleges, tagoltan színezett képe, a leendő épület jellegzetes, arányos ábrázolása. A szkenographia a homlokzat és a hátrafutó oldalak látszati rajza, ahol az összes vonal egyetlen középpontba fut.”
Jól ismerjük a trubadúrok és minnesängerek költeményeit; a korabeli szövegekből komponálta Carl Orff (1895–1982) az 1937-ben bemutatott Carmina Buranát. Csodáljuk a román és gótikus építészet megmaradt remekeit, ám a hatalmas katedrálisok tervezéséről és építéséről egyetlen rajz és szinte semmiféle szöveg sem maradt fenn; gyakran még az építészek neveit sem tudjuk.
A középkori technika egyedülálló dokumentuma, a párizsi Bibliothèque Nationale 19093 leltári számú, csaknem teljesen elfeledett kézirata 33 darab, kis alakú pergamenlapból áll. A drága, gyakran újra hasznosított pergamenek cca. 250, remeknél remekebb ábrája között van az azokat rajzoló lovag képe. Az ófrancia nyelvű szöveg szerint a szerző Villard de Honnecourt az észak-francia Pikárdiában született, Magyarországon két alkalommal is járt, és ott magát igen jól érezte.
A különös összeállításról 1825-ben számoltak be az azt felfedező művészettörténészek, Nicolas Xavier Willemin (1766–1833) és André Pottier (1799–1866). Az igényes kivitelű hasonmás kiadást 1849-ben Jules Étienne Joseph Quicherat (1814–1882) jelentette meg. Az interneten elérhető jó minőségű facsimilie-t az egyes ábrák alapos elemzésével a zavarba ejtően sokoldalú brit lelkipásztor, Robert Willis2 (1800–1875) adta közre. 1
Villard kéziratát a kőművesség és ácsmunka mestereinek ajánlja, felhívja az olvasók figyelmét a rajzolás mesterségére, a geometria művészetére. A különös művel és a szerző személyével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozott és jelenleg is foglalkozik. Egyes kutatók nagyszerű, képzett építésznek, szobrásznak, gépésznek, mások tanulatlan dilettánsnak tartják. Némely feltételezések szerint klerikus, mások szerint világi személy, afféle érdeklődő vándordiák volt.
A kézirat sorszámozott lapjai között feltűnő hiányok vannak. Az eltérőnek tűnő kézírásokra hivatkozva egyes kutatók még Villard írni-olvasni tudását is vitatják. A pergamen lapok azonban – a szerző személyétől függetlenül – páratlan értékűek. Csupán Villard rajzai őrzik a nagy francia forradalom időszakában börtönné alakított Vaucelles-i apátság elpusztult épületrészeit. A régészeti feltárásban és helyreállításban komoly segítséget nyújtottak a nyolcszáz éves pergamen lapok.
A magyar művészettörténészek különösen sokat foglalkoztak a titokzatos pikárddal; éles viták folytak személyéről, munkásságáról. Vajon a tatárjárás előtt, vagy azután járt hazánkban? Némelyek az alaprajzi hasonlóságokra hivatkozva a kassai Szent Erzsébet és a braine-i Szent Yved székesegyházak, sőt legjelentősebb középkori emlékeink, a jáki, zsámbéki és gyulafehérvári templomok építésében is Villard közreműködését vélelmezték. 2 3 4 5 6
A XII–XIII. századokban Magyarország jelentős nyugat-európai, és különösen élénk francia kapcsolatokkal rendelkezett. III. Béla (1148–1196) magyar király első hitvese, a francia eredetű Châtillon Anna (1153–1184) hozta hazánkba a ciszter szerzetesrendet. A francia barátok legfontosabb alapításai a bátaszéki, zirci, pilisi, pásztói és szentgotthárdi apátságok voltak. III. Béla krónikása, a titokzatos, névtelen jegyző, a Gesta Hungarorum szerzője nagy valószínűséggel a párizsi egyetemen végezte tanulmányait. Châtillon Anna halálát után III. Béla ismét egy francia hercegnőt, Capet Margitot (1158–1197) vett feleségül.
A Bélát követő Imre (1174–1204), majd az öt évesen megkoronázott III. László (1199–1205) teljességgel jelentéktelen uralkodók voltak. A következő király, II. Endre (1176–1235) mozgalmas uralkodásának históriája közismert. A Bánk bán történetének alapot szolgáltató, a gyűlöletes Gertrud királynét és udvaroncait legyilkoló nemesi felkelés 1213-ban tört ki. Meráni Gertrud koporsóját a régészek a pilisi apátság romjai között találták meg. A 4 tanulmány szerzője meggyőző érvelése szerint a koporsó faragványait Villard készítette.
II. Endre 1216-ban indított keresztes hadjárata – néhány drágán megvásárolt ereklyén túl – semmiféle eredményt nem ért el, az országnak azonban annál nagyobb károkat okozott. A fémpénzek értékének folyamatos csökkentése, a meggondolatlanul eladományozott királyi birtokok, az egy összegű bérletek ellenében átruházott adószedői és pénzváltói jogosultságok nagyon meggyengítették a központi hatalmat.
A II. Endre megvásárolta szent csontok, Áron vesszejének darabja és egy, a kánai menyegzőn használt vizeskorsó méltó elhelyezésére új egyházi épületeket emeltek. A király a keresztes hadjárat során jó kapcsolatba került francia előkelőségekkel. Segítségüknek köszönhetően sok Észak-Francia országból származó építő és kőfaragó művész érkezett Magyarországra és munkálkodott a királyi ereklyéket befogadó szent épületeken. 6
A középkori kéziratok anyaga, a pergamen nagyon drága volt, emiatt Villard lapjain a rajzok rendkívül zsúfoltak. A korai gótika Reims, Meaux, Clairvaux, Cîteaux, Morimond városokban emelt katedrálisokról, apátságokról készült, olykor fénykép pontosságú ábrák mellett a legkülönbözőbb csatlakozó, vagy éppen távoli témák sokasága ejt ámulatba.
A francia ciszter szerzetesek 1183–84-ben építette bélapátfalvai monostorában a feltárt padlótéglák formái és díszítései tökéletesen egyeznek a Villard vázlatán szereplőkkel. A téglákat a szöveg szerint a titokzatos mester Magyarországon rajzolta le. A padlótéglák ábrái mellett az épület oszlopkötegeinek és a reims-i rózsaablak pontos képét találjuk.
A rajzoló avatott módon használja a szerkesztés klasszikus segédeszközeit. A körökkel kimetszett ívek a korai gótikus építészet szokványos formaelemei. Ám Villard nem csupán a faragott kövek alaksajátosságait geometrizálta. Az élő alakok ábrázolásához alkalmas, egyszerű mértani szabályosságok keresésével századokkal későbbi művészek elődjének tűnik. Leonardo da Vinci emblematikus figurája, a kör közepébe állított, karjait kitáró ember előképe már felbukkan az egyik pergamen lapon. Az emberi arcra helyezett négyzethálós léptékezés a XVII. századi Jean-François Niceron (1613–1646) műveitől kortársunk, Orosz István grafikus művész lenyűgöző anamorf képeiig jellegzetes transzformációs eszköz. Az emberi alakokból képzett forgáscsoportokban pedig talán éppen (az eredetileg építész képzettségű) Maurits Cornelis Escher (1898–1972) ciklikus ábrái sejlenek fel?
A Római Birodalomban a nagy kőlapokat fűrésszel vágták. Számos elhagyott bányában találtak befejezetlen kőtömböket, amelyeken egyértelműen azonosítható a fűrészpengék nyoma.
Törökország délnyugati részén található Hierapolisz ókori nekropoliszának kőből épített síremlékein, kő koporsóin számos érdekes felirat és dombormű található. Ezek egyik legkülönösebbje a Marcos Aurelios Ammianos i. sz. 3. században készült szarkofágját díszíti. A görög nyelvű felirat szerint „…Az itt megpihent derék mester Daidaloszhoz hasonlatosan remek kerekes gépeket alkotott.” A szöveget illusztráló dombormű a technikatörténet egyedülálló dokumentuma: a reliefen felismerhető a nagyszerű mester vízikerékkel meghajtott, kettős pengéjű kőfűrész gépe. 7
Villard fűrészgépet ábrázoló rajzán a hosszában vágott fatörzset két oldalt függőleges oszlopok támasztják és vezetik. A villás végű, girbegurba oszlopra hosszú, rugalmas faág támaszkodik, ehhez csatlakozik a függőleges fűrészlap. A fűrészpengét a küllős vízikerék tengelye motolla formán kialakított, négy rúddal meghajtott csuklós mechanizmusa mozgatja. Az alsó holthelyzet után a hajlított ág emeli vissza a fűrészlapot. A vízikerék tengelyére erősített, palástján fogazott kerék a fatörzset a fűrészlappal szemben, bal felé tolja. A rajz különös értéke, hogy itt jelenik meg elsőként a szerszám és a munkadarab összekapcsolt gépi mozgását megvalósító automata gép.
A középkor legfontosabb hadigépe a mechanikai elven működő óriási lőfegyver, a trebuchet volt. A köveket (vagy olykor a támadók seregéből a köztük kitört járványban elhaltak tetemeit…) az ostromlott várba hajító szerkezetet erős, nagy gerenda állványzat tartotta. Az állványzatba szerelt vízszintes tengelyre egy erős gerendát illesztettek. Az egyenlőtlen karhosszúságú emelő rövidebb oldalán egy hatalmas ellensúly függött, a másik oldalra egy hosszú kötélparittyát kötöttek. A parittya zsákjába tették, majd lehúzták és rögzítették a kivetni való hadi anyagot. A rögzítés hirtelen feloldása után az ellensúly lezuhant, a gerenda másik vége felcsapódott és a parittya köteleivel meghosszabbított sugáron, nagy ívben elhajította a lövedéket.
Érdekes a viszonylag bonyolult gerendaszerkezetről készült középkori „műszaki rajz” és a Willis rekonstruálta hadigép egybevetése. A napjainkban szokványos ábrázolás elől, felül, jobb és bal és oldal nézeti látványképei folytatólagosan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyes nézetek jobbra, balra, felfelé és lefelé nyíló leporellók módjára simulnak a rajzlap síkjába.
Villard egyik ábráján az örökmozgó masina legkorábbi képe szerepel. Az elől és oldalnézet itt is összecsúszott, ám a fizikai elképzelés világosan felismerhető. A négyküllős kerék kerületén hét, csuklókkal függesztett kalapács forma nehezék van. A nehezékek szabad lengését az ábrán nem látható, a kerék belsejében lévő ütközők korlátozzák. Az éppen az ábra szerinti jobb oldalon lévő nehezékek nyelei felütköznek, a bal oldaliak szabadon függenek. A jobb oldalon több, a forgástengelytől távolabb lévő nehezék van, mint az ellenkező oldalon. Tehát – a naiv statikai elképzelés szerint – egyik irányban nagyobb forgató nyomaték hat a tengelyre és ettől a kerék – remélhetően folyamatos – forgásba jön.
A mozgás teremtésének igénye, az önmagától forgó eszköz vágya a mérnöki aktivitás reménytelen ihletője.
Ugyanezt a perpetuum mobile-t Leonardo da Vinci rajzai között is megtaláljuk. A sok évszázadon át makacsul, újra és újra felbukkanó elképzelés az örökmozgó egyik alapötlete. Villard szerkezete az Egyesült Államok nagy példányszámban kiadott ismeretterjesztő folyóirata, a Popular Science 1920. októberi címlapján is felbukkan!
Norman Rockwell · 1920 · Popular Science magazine · Wikipedia
Az emberek, épületek, szerkezetek mellett sok állat képét is tartalmazza a csodálatos pergamen csomag. Az aprólékosan részletezett rovarok mellett Villard többször lerajzolt kedvenc jószága az oroszlán. A királyi fenevad már-már antropomorfizált portréja meglepően hasonlít a chartres-i katedrális egyik vízköpő fejére. Egy másik vázlat és a rajzot magyarázó szöveg a láncra vert oroszlán idomításának roppant bizarr módját ismerteti. Az idomár a kutyákat páholja, ennek látványától a láncra kötött oroszlán megijed és engedelmessé válik.
Villard szövegéből őszinte vallásos áhítat sugárzik. A mélyen hívő polihisztor rajzolta emberek legtöbbnyire azonosítható szakrális személyek. Az apostolok, szentek, mártírok, királyok, olykor harcosok, atléták alakjai részletesen, vagy csak vázlatosan kidolgozottak. Az Üdvözítő keresztről levételének jelenetében az emberi testek, arcok elmosódnak, szinte fátyolszerűen áttetszők. A Krisztus szögeinek kihúzására használt harapófogók azonban a kovácsműhely tökéletes pontossággal ábrázolt szerszámai.
Vajon rajzolónk leleménye volt, vagy mástól vette át az öt szögletű toronyalap közelítő kitűzésének ötletes módját? A szabályos pentagramma körzős-vonalzós szerkesztését az ókori görög matematikusok már ismerték, az egzakt eljárás a középkorra azonban elfelejtődött. A Villard jegyzetében szereplő konstrukcióval az ABCDE ötszög négy (AB = BC = CD = DE) oldalának mérete az ötszög elméleti oldalhosszával egyenlő, a záró EA oldal hibája +2.6%3. Az építészeti gyakorlatban roppant könnyen alkalmazható eljárás egy 3 és 1 egység befogó hosszúságú derékszögű háromszöget használ. A háromszög 1 egység méretű oldalát a B csúcsban az AB oldal meghosszabbítására illesztve, az átfogó kijelöli a BC oldal irányát, amelyen az előírt AB oldal hosszúsággal kimetsszük a C pontot. A C pontban a BC oldalra hasonlóképpen illesztve a segédháromszöget, az átfogó a CD oldal irányát adja meg. Végül a DE oldal egyenesét, majd az eredeti oldalhosszal az E csúcsot kijelölve, a szerkesztést be is fejeztük.
A középkori katedrálisokba gyakran szakrális labirintusokat4 is készítettek. A buzgó hívők a veszélyekkel teli szentföldi zarándoklat helyett térden csúszva a szentegyház padlójának útvesztőjét járhatták végig. A kálváriát jelképező, talányosan bonyolult vonalrendszer követése a bűnbocsánat elnyerésének lehetőségét kínálta. Villard különös gonddal szerkesztett, szép ábrája egy ilyen alakzatot mutat be.
A Carmina Burana sodró zenei forgatagában egymás mellett halljuk a Szent Szűz áhítatos, emelkedett szellemű dicséretét, a tavernában tivornyázó diákok szabad szájú nótázását és a pecsenyeként sülő szárnyas komikus panaszkodását. Umberto Eco (1932–2016) hatalmas tudásanyagra épülő izgalmas regényei, A rózsa neve és a Baudolino a XIII–XIV. század mindennapjaiba repítenek.
Villard de Honnecourt jegyzeteit legtöbbnyire a korai gótikus építészet kutatói, művészettörténészek és régészek vizsgálják. A sokoldalúan tehetséges, rejtélyes mérnök és művésznek a katedrálisok alaprajzairól, gyámszerkezeteiről, oszlopairól, a középkor ácsmunkáiról készült feljegyzései a mai restaurátorok számára is hasznos információkat tartalmaznak. A jelen összeállítás Villard munkásságának néhány más tárgyú érdekességét törekedett bemutatni.