Manapság az életrajzok megkülönböztetett figyelemben részesülnek. Ebben vitathatatlanul szerepet játszik a szerzők írói képessége. Ám a magas fokon művelt írásművészet és szakmai kompetencia mellett további tényezők is közrejátszanak abban, hogy a biográfia műfaja sok olvasót vonz. A fikciók sűrűsödő erdejében, a hitelesnek tetsző látszatok túltengése idején egy-egy teljes élet rajza vitathatatlanul a legvalóságosabbak közül való. Amit még a műfajjal kapcsolatos kétségek dekonstruktív kertjének burjánzó lombsátora sem tud árnyékba borítani.
A filozófus-életrajzok esetében ehhez hagyományosan még az élet és a gondolkodás megfeleltetésével kapcsolatos érdeklődés járul. Az utóbbi időkben pedig a ’megélt gondolkodás’ minéműségének kérdése mellé az életművészet mesterségében való elmélyülés új-régi igénye is társul. Az ars vitae aktualitását nem a ’mestergondolkodók’ működése adja, hanem az életvezetés kérdéseiben való közvetlen, személyes érdekeltség.
Leibniz esetében ez ráadásul nem távoli filozófiatörténeti távlatban tűnik fel, hiszen egy 17. századi fejmunkás életútjának problémái többnyire nem esnek túl messze mai problémáinktól. Ezt Gilles Deleuze nagy Leibniz-könyve (Le pli: Leibniz et le baroque) rejtettebb vetületekben mutatja, de a barokk és a posztmodern konstelláció közt a hasonlóság ennél nyilvánvalóbb esetekben is fennáll. Ahogy a mai látszattechnikák ősei – a vetített képtől az álhomlokzatokig – szinte mind a barokk korban alakulnak ki, úgy a szemfényvesztés személyközi stratégiái is ekkor kerülnek megfogalmazásra Graciánnál. A lét és látszat kettőse Leibniz számára sem pusztán ismeretelméleti problémaként merül fel, hanem megoldandó életfeladatként. „Két dolgot kell keressen az ember – írja –: lenni és látszani” (Man mus zwey dinge suchen: Seyn und Scheinen ). Ez a feladat nemcsak a fellépés keltette hatásra, az akkortájt ’megfelelő’ megjelenésre vonatkozott, bár e téren a párizsi udvarnál és másutt végzett diplomáciai szolgálata során elég kimerítő tapasztalatot szerezhetett.
A hatás elérése az élő és az írott nyelvhasználat terén sem volt kisebb feladvány. A korabeli retorika, a barokk terjengősség kívánalmai meglehetős ellentétben álltak a matematika terén kívánatos tömörséggel. Leibniz mégis mindkét területen – és még megannyi másban – rendkívüli teljesítményekre volt képes. Filozófiai és matematikai munkássága mellett – aminek elismeréseképpen az angol és francia akadémiának is tagjává választották – az írás különböző nemeiben is kiváló volt.
Matematikusként rendkívüli hírnévre tett szert, ezt azonban nem az infinitezimális számításnak, de nem is a ami digitális technológiák alapjaként szolgáló, általa dyadikának nevezett, kettes számrendszer kidolgozásának, hanem a mechanikus számológépének köszönhette. Ám ez sem volt felhőtlen diadalmenet, mivel a berendezések nem működtek tökéletesen és ezért állandó küzdelemben állt a korabeli mechanikusokkal, akik nem voltak képesek terveinek megfelelő gépezeteket készíteni. (Mígnem 1988-ban egy drezdai kutató rekonstruálta terveit, mikor is kiderült, hogy csak apró mechanikai hiba akadályozta meg, hogy tökéletesen működjön…)
Hirsch saját kutatásaira alapozott, remekül megírt könyve teljes képet ad Leibniz rendkívül kiterjedt munkásságáról. Így arról, hogy fiatal korában hosszú éveken keresztül foglalkozott bányászati technológiák fejlesztésével, s éveket töltött szélmalmok építésével. Technikai és természettudományos területek mellett a történettudomány, a forráskutatás, és a diplomácia-történet kutatását űzte. Élete második felében a Welf uralkodócsalád történetét volt hivatott feldolgozni. Jóllehet a Welfek krónikája sosem készült el (és ezért temérdek megaláztatást kellett elszenvednie), kutatásai közben mellesleg kidolgozta a történeti forráskritika azóta is használatos módszerét.
A világhírű tudós, főurak kedvelt vendége, ezenközben egy kis német fejedelemség, kicsiny fővárosában, az alig tízezer lelket számláló Hannoverben könyvtárosként ténykedett. A hercegség egyszerű alkalmazottja volt, aki élete végére udvari tanácsossá emelkedett. Egy világpolgár volt – vidéken. Egy rang és vagyon nélküli koraújkori értelmiségi – akiben a felismerések nagy tervekkel és világpolitikai szintű szándékokkal párosultak.
Leibniz mindenkinek tanácsokkal akart szolgálni és általuk akart a dolgok menetére hatást gyakorolni. Így például az európai háborúságok helyett új keresztes háborút indítványával állt elő. Ennél, a már akkor korszerűtlennek tartott ötleténél jóval aktuálisabb volt a keresztény egység – a korabeli Németországban, a Harminc éves (vallás)háború pusztításai nyomán különösen indokolt – helyreállításának eszméje. Ez a törekvés akkortájt nem volt egészen abszurd, politikai-diplomáciai esélyei is voltak, és a katolikus Rojas y Spinoza püspök is támogatta a felekezetek reuniójára irányuló fáradozásait.
Leibnizről valóban elmondható, hogy jelmondata – Theoria cum praxi – jegyében élt. Bár többnyire Hannoverhez volt láncolva, nem egy utazást tett London, Párizs, Bécs és Róma négyszögében. Kapcsolatba került a francia és az angol királlyal, az osztrák császárral, az orosz cárral, sőt a Kínában működő jezsuita-ismerősei révén a kínai császárnak is előterjesztette javaslatait… Ám a világpolisz e lakóját a politikán túlmenően érdekelte a világ: Kínában sem csak diplomácia kombinációihoz keresett partnert – a Ji csing éppúgy foglalkoztatta, mint az onnan érkező tudósítások, melyeket Novissima Sinica című írásában tett közzé.
Ezt a művét, akárcsak számos egyéb munkáját, sokan olvasták. Hirsch könyvének ugyan inkább az arisztokratikus közönséget elbűvölő matematikus–feltalálóra utal, de a korabeli tudományos közvélemény köreiben mégis inkább közléseinek köszönhette hírnevét. Gondolatainak elterjedésében nem elhanyagolható szerepet játszott az a tény, hogy Leibniz lenyűgöző levelező volt. A korabeli kommunikációs lehetőségek mellett – világháló nélkül is – a fél világgal levelezésben állt. Hagyatékában 15 000 levél maradt fenn. Roppant terjedelmű munkássága – a levelezés mellett 80 000 lapnyi kézirat! – valamelyest érthetővé teszi, hogy műveinek 1925-ben megkezdett összkiadása máig sem fejeződött be.
A hatalmas produktivitás forrása nem egyszerűen az ’alkotó zsenialitás’: nem csekély benne a filozófiai önreflexió, az elmélyült önismeret szerepe. Ugyanis életpályája és önjellemzései egy olyan embert mutatnak, aki előtt a fáradhatatlan munkálkodással szemben csak a tétlen melankólia alternatívája állt. A rendkívüli termékenység indítéka nem utolsó sorban a világ szomja, a megismerés – munkában működőképes – szenvedélye. Ez magyarázza univerzális érdeklődését, az Egész és majd’ minden részletének megismerésére irányuló törekvését. Ez az univerzális szellem élete során egyre-másra szembesül vállalkozása korlátaival és kudarcaival, de csak élete vége felé inti önmagát arra, hogy: „Semmi újba se belekezdeni!” – amit aztán, oly sok egyéb szándékához hasonlóan, nem sikerült valóra váltania.
Mégsem bizonyultak merőben hiábavalónak tervei: a Berlini csillagvizsgáló létrehozása, az első német tudományos folyóirat megindítása éppúgy neki köszönhető, mint a német tudományos akadémia megalapítása.
Az emberi kapcsolatok tekintetében a levélváltások bősége megtévesztő: Leibniz híján volt közeli barátoknak és magányosan élt. A szakmai közösségeket a korabeli, meglehetősen éles konkurenciaküzdelmek jellemezték. (Ennek köszönhetően áldatlan versengésbe keveredett Newtonnal és követőivel, ami növekvő elszigetelődéséhez vezetett.) Az életét sűrűn behálózó szociális szövedék közepette egy önmagába visszahúzódott monád életét élte. E végletesen különböző perspektívák váltogatása során – a filozófiatörténetben egyedülálló módon – fogalmazta meg, a fonákjáról felvetve, és végsőkig egyszerűsítve a kérdések kérdését: „miért van inkább valami, mint semmi? A semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami.”
Lét és nemlét határvidékeinek szubtilis kartográfiája mellet személyes gondolkodói helyét is meghatározta – a harmonia mundi horizontjára tekintettel:
„A materialisták, avagy akik egyedül és kizárólag a mechanikus filozófiának áldozzák magukat, igaztalanul járnak el midőn mindennemű metafizikai mérlegelést elutasítanak, és mindent kizárólag érzéki princípiumokból kívánnak magyarázni. Én azzal hízelgek magamnak, hogy behatoltam a másminemű birodalmak harmóniájába és felismertem mindkét fél igazát, feltéve, hogy egymás köreit nem zavarják, vagyis, hogy a természeti jelenségekben minden egyidejűleg mechanikus és metafizikai módon megy végbe, ám a mechanika forrása a metafizikában rejlik.”
