A gellérthegyi távirgány

Zsófia napja volt, felhőtlen, nevetős májusi szerda, a palatinus-gyerekek¹ háborúsdit játszottak a várkert csenevész bodzái közt, és a legkisebb princ,² Sándor Leopold Ferdinánd hadvezéri gőggel jelentette az apjának az ablakon keresztül, hogy a bitorló le van győzve.

A bitorló Napóleon volt, azaz hogy Anton, az Oskolapiaci Bierhuber borbély mezítlábas fia, aki hason fekve nyúlt el a fűben, a hátán Hermina főhercegnő ült, nehogy a bitorló újabb kísérletet tegyen a világ rendjének felforgatására. Amire különben a jámbor Anton nem is mutatott semmi szándékot, várta türelmesen az érdem jutalmát. Tudniillik, ha engedte magát legyőzetni, akkor a palatinus mindig egy ezüst hatost dobott le neki az ablakból. Amiből látnivaló, hogy Anton talán nem volt akkora hős, mint Napóleon, de mindenesetre okosabb ember volt nála.

Ezen a napon azonban a palatinus nem vette tudomásul a Habsburg-ház győzelmét. Komoran ült az esztergályozott lábú íróasztal mellett, amely fölül bátyjaurának, a császárnak hermelines képe nézett rá. Nagy halom felbontott levél hevert előtte, friss posta, amit reggel hozott a bécsi futár, szépen rendbe szedve ábécé szerint. Bartal, Eötvös, Géczy, Jósika, Teleki, a főméltóságú magyar királyi udvari kancellária tagjai Bécsben, csupa aranyfényű, ősi magyar név. (A budai helytartótanács tagjait Stankovitsnak, Privitzernek, Sorsichnak, Echierlingnek, Gerométának, Stripsichnek, Trifunátznak, Ottlingernek hívták.)

Három levelet külön tett a palatinus. Az mind a három a nyughatatlan Széchenyi gróffal foglalkozott, akit már megint fölforgató szándékon kaptak a konfidensek.³

Az első levelet Malonyay báró írta, az alkancellár. Arra figyelmezteti alázatosan a palatinust, hogy megbízható jelentés szerint a nevezett gróf a szilveszteri bálon a sárga giletmellényhez vörös szélű ingfodrot tett fel. Márpedig a sárga mellény vörös inggel a karbonárik viselete. A hírhedt Caracosa, akinek csak most ütötték le a fejét Nápolyban, még a vérpadra is ilyenben ment. Széchenyinek most még csak az ingfodra vörös, de ha a fenséges úr kurtábbra nem fogja a magyarok gyeplőjét, az egész inge megvörösödik.

A második levelet revisnyei gróf Reviczky Ádám írta, a királyi udvari főkancellárius, bizodalmas meghittséggel. Tomala Ferdinánd pesti litográfus Straussfedern cím alatt Strauss-valcereket adott ki, s a füzet címlapján egy struccmadár látható, csőrében a magyar címerrel. Mármost mindenki tudja, hogy a megkeveredett mágnás sűrűn megfordul a Tomala boltjában, ennélfogva biztos, hogy ő ajánlotta neki a magyar címeres struccmadarat. Világos célzás a politikai szisztémára.

A harmadik levelet maga Metternich írta. Ő Felségének a külső dolgokra ügyelő minisztere. (Ilyen szép magyar titulusa volt akkor a birodalmi kancellárnak.) Egy különös alakú pisztolynak a rajzát küldte meg a kancellár a nádornak, amelyet a bolond gróf a Nemzeti Kaszinóban mutogatott azzal a megjegyzéssel, hogy ezt csak kancellárok számára találták ki. A kancellár ugyan bármikor szívesen feláldozza életét őfelségéért és az ausztriai státusért, mindazáltal a nádor őfelsége érthetőnek fogja találni, ha legkisebb szolgája felhívja legmagasabb figyelmét erre a veszedelmes hóbortosra, mint egy készülő konspiráció fejére.

– A kék úristenre Bajorországban! – gyűrte össze a levelet a palatinus, aki magyarul érzett, de németül káromkodott, amikor a szolgálattevő secretarius⁴ bejelentette Lenhossék Mihályt, az öreg protomedicust.⁵

A protomedicus olyan közegészségügyi miniszterféle volt száz évvel ezelőtt, mert akkor még szükségesnek tartották, hogy ilyen is legyen. Nagytudományú orvos és szókimondó, nyers-nyakas ember volt Lenhossék, aki a helytartótanácsban is rá mert ütni az asztalra, mikor az ország egyházi és világi bárói nem akartak törvényt hozni a himlő ellen való oltásról.

– Nem vezet az jóra, ha a gyarló ember az Isten dolgába ártja magát – ellenkezett Klobusiczky, a kalocsai érsek.

– Megengedem – hajolt meg az országos főorvos –, mert az Isten szándéka szerint eminenciád se ülne most az ország tanácsában, mint kalocsai érsek, hanem káposztát ültetne Klobusicban mint plébános.

A palatinus tudta a protomedicusról, hogy háziorvosa Széchenyinek, és legmeghittebb baráti körébe tartozik. Hirtelen elébe tartotta a Metternichet rettegtető rajzot.

– Domine⁶ professzor, látott-e már ilyent?

– Hát hogyne láttam volna – vont vállat a professzor. – Éppen tegnap kaptam egyet Széchenyi gróftól, hogy vigyem haza a Jóska fiamnak játszani.

– Igazán? Ilyent? – csapta össze a palatinus a kezét. – De hát tudja, domine professzor, hogy micsoda ez?

– Ez? Ez tobáktöltögető pisztoly, fenség. Az ember reggel megtömi tobákkal, belespricceli az orrába, és el van látva egész napra. Angol praktika, a múlt esztendőben benne volt az Ofener Zeitungban⁷ is.

– De hát… de hát – hüledezett a palatinus –, mért mondta akkor az a Széchenyi, hogy ez csak kancellárnak való?

– Azért, mert csak a kancellároknak van olyan üres fejük, hogy annyi tobák elférjen benne.

A palatinust rázta a kacagás. Szívből nevetett, mint a csiklandozott gyerek, s csak akkor hagyta abba, mikor kétségbeesett visítás hallatszott föl a kertből. Bierhuber Napóleon ugyanis elunván a piculavárást,⁸ föltámadott a szövetséges hatalmak ellen, és oly erélyesen szétütött a szent szövetség közt, hogy a kisprincnek eleredt az orra vére.

– Hé! Du Spitzbub!⁹ – fenyegette meg az ablakból a palatinus a borbélygyereket.

Anton el akart illanni, de a lovagias ellenfél belekapaszkodott a kitlijébe,¹⁰ s felkiabált az ablakba:

– De papa, Anton azért haragszik, mert nem adtad meg neki a piculáját.

– Habet rectum¹¹ – mosolyodott el a palatinus, és kivett az asztalfiából három ezüsthatost. De aztán meggondolta a dolgot, és egyet visszatett. A másik kettőt ledobta a gyerekek közé, és ezzel megadván az alapot a béketárgyalásokra, kezét összedörzsölve fordult a protomedicus felé:

– Mi újság a városban, illustrissime?¹²

– Fenség – hajolt meg az orvos –, nagy a sokadalom az utcákon. Kegyeskedjék kitekinteni, milyen nagy a nyüzsgés a Generál rétjén.

– Aha, mi van ott? Bolhaszínház? Azt megnézzük.

– Ma van a gellérthegyi távirgány¹³ bemutatása. Ha fenségednek tetszenék…

– Wie heisst?¹⁴ Tá-vir-gány? – tagolta a palatinus.

– Telegrafáló masinéria. De a hazai hirlelők távirgánynak írják. Ma tesz vele próbát a generál-stáb.¹⁵

– Jó, azt mi is megnézzük.

Csak a henyedolmányt (így magyarosította Döbrentey spectabilis¹⁶ a schlafrokkot¹⁷) cserélte föl a palatinus fehér kerek köpönyeggel, s leballagott a két úr a várból. A Parádé-piacon Pálfy Fidél csatlakozott hozzájuk, a tárnokmester, az Urak utcájában Mérey, a perszonális.¹⁸

A tárnokmester pénzügyekhez nem értett ugyan – hiszen azért volt rábízva az ország kasszája –, de szenvedélyes numizmatikus volt. Most is egy ezüst érmet kotort elő a dókája zsebéből.

– Aeginai drachma¹⁹, fenség – mondotta büszkén a palatinusnak.

– Hol szerezte méltóságod?

– Lateráti uram boltjában.

– Akkor nem aeginai. Őkegyelme falsificator.²⁰

– Esküt tett rá, hogy Sirmiumból való.

– Akkor nem is drachma.

– Ő maga találta.

– Akkor azt sem hiszem el, hogy érem.

A két úr eldisputált Lateráti uram drachmáján, úgy, hogy észre sem vették, mikor már fönt voltak a Gellért tetején. Splényi generális meg a budai hadikormányszék referensei fogták ott körül az ifjú urat, aki egy két öl magas pózna körül mesterkedett. A pózna felső végébe három léckar volt illesztve, amiket az ifjú ember kötelekkel mozgatott jobbra-balra, lefelé, fölfelé, előre, hátra, olyan serénykedéssel, hogy patakzott az arcán a verejték.

Az ifjú embert Andrean Károlynak hívták, a veje volt Nagy Eugénnek, a magyar udvari kamara regisztrátorának,²¹ és „jeles tudományos míveltségű úrnak” mondták a magyar „hírlelők”. A telegráf masina nem az ő találmánya volt, ő csak javított rajta. Az első optikai telegráfot a francia forradalom ötödik évében állította föl Chappe páter²² egy hetven kilométeres vonalon Párizs körül, és az első telegram, amit e világon föladtak, üdvözlet volt a forradalmi konventnek. A konvent persze megbukott, a forradalom is megbukott, de a Chappe-telegráf néhány évtized alatt egész Európában elterjedt. Még Oroszországba is eljutott, csak éppen két állam nem vette be – a Habsburg-monarchia és Törökország.

Andrean Németországban ismerkedett meg az optikai telegráffal, amelynek eredeti alakjában negyvenöt ingó léce volt – a léceket éjjel lámpák helyettesítették –, s így a kezelése sok bajjal járt. Andrean azt állította, hogy neki három jelző léc is elég, mert annyival is kényelmesen le lehet adni az ábécé minden betűjét.

– Nem értem én ezt – csóválta a fejét a palatinus –, hát kinek integet ez az ifjú úr ezzel a háromágú akasztófával?

– Kegyeskedjék fenséged a Szép Juhászné felé nézni, ott van felállítva a másik stáció,²³ éppen négyezerháromszáz ölnyire ide. Talán ezen az okuláron²⁴ keresztül!

Az okuláron keresztül csakugyan jól látszott a Szép Juhászné nyerge fölött a másik háromágú pózna, sőt az is látszott, hogy az éppen úgy kapálódzik, mint a gellérthegyi.

– No ez derék dolog – bólintott a palatinus. – Most már csak azt szeretném tudni, hogy lehet ezzel beszélgetni.

– Jelentse ön a társának, hogy a nádorispán úr őfensége itt van! – parancsolta Splényi Andreannak.

Andreán hol az egyik kötelet rándította meg, hol a másikat, a lécek fölemelkedtek és lecsapódtak, az egyik jobbra, a másik balra lendült, pár szempillanatig tartott az egész.

– Most jön a válasz. Kegyeskedjék fenséged az okuláron át figyelni, hogy milyen mozdulatokat tesznek a lécen. Én majd ezen itt feljegyzett alphabetum²⁵ alapján meg fogom fejteni a jegyeket – mutatott a távirgász egy krikszkrakszos papírlapot.

– Vivat értzherceg Josef,²⁶ vivat Hungaria! – ez volt a Szép Juhászné válasza.

– Öt secundum – nézte az óráját a generális.

– Bámulatos találmány – álmélkodott a palatinus, aztán elnevette magát, és rákacsintott Lenhossékra. – Ez még a tobáktöltögető pisztolynál is különb, ugye professzor?

Andrean felhasználta a palatinus jókedvét, és mindjárt átnyújtotta neki „a bécs-budai távirgány rajzolattyát”. Kimutatta benne, hogy Budától Bécsig két mérföldenként tizennyolc telegráfállomásra volna szükség. Egyik a másiknak adná tovább a jeleket, s négy minutum alatt megtenné az utat az üzenet Budától Bécsig.

– És vissza? – kérdezte a palatinus.

– Vissza? – jött zavarba a feltaláló. – Természetesen vissza is négy minutum alatt.

– Nem lehet – mosolygott a palatinus. – Bécsnek közelebb van Buda, mint Budának Bécs. Azt én jobban tudom, domine.

Mindazonáltal kegyesen átvette a memorandumot, és biztosította gráciájáról a telegráfost.

– Kötelességünknek esmérünk mindent megtenni, hogy hazánk a pallérozott európai tartományok közé emelkedjék.

Udvari fogat várta a palatinust a Gellért tövében, de csak lépve bírt menni a kocsi a tolongó tömegben. (Száz évvel ezelőtt majdnem hatvanezer lakosa volt már Pest-budának.)

Alig ért be a dolgozószobájába a nádor, megint udvari futárt jelentettek. Jakob volt, a császár privát futárja.

– Értesítem fenségedet – írta a császár –, hogy némely nyughatatlan elméjű emberek a telegráf masina nevű újítással meg akarják zavarni házunk birodalmának nyugalmát is. Bécsben elutasítva, valószínűleg a fenséges testvérünkre bízott tartományban is kísérleteket fognak tenni. Mivel ezen jakobinus találmány a népek között csak a köznyugtalanság előmozdítására szolgáló eszköz lenne, elvárjuk fenségedtől, hogy ezen rebelliós²⁷ újításnak útját állandja.

A palatinus arcán mosoly vonaglott keresztül.

– Ecce!²⁸ Nem mondottam, hogy Bécshez közelebb van Buda, mint Budához Bécs!

Azzal széthasította „a bécs-budai távirgány rajzolattyát”, és az asztal alá vágta.

– Megyek, gyerekek! – kiáltott le az ablakon a várkertbe, magára véve a henyedolmányt.

Mielőtt azonban lement volna, megállt egy percre a hermelines kép előtt, és értzherceg Josef, a palatinus, sok keserűséggel megcsóválta a fejét, és egy csepp pajkossággal ráöltötte a nyelvét őfelségére, I. Ferencre, ausztriai császárra és jeruzsálemi, magyar, cseh, lombardiai, velencei, horvát, tót, dalmát, galíciai, lodomériai és illíriai királyra.