Az említett tudósokon kívül, mint már utaltunk rá, néhány tehetséges
művész is részese volt a brazíliai expedíciónak. Rájuk elsősorban az a feladat
hárult, hogy dokumentumértékű rajzokat és festményeket készítsenek a távoli
ország lakosságáról, illetve egzotikus állat- és növényvilágáról. A kormányzó
kíséretében utazó holland művészek közül mindenekelőtt azt a két festőt
kell feltétlenül megemlítenünk, akiknek az alkotásai mindmáig a leghívebben
őrzik ennek a kalandos vállalkozásnak az emlékét. Frans Post (1612 körül–1680),
a Johann Maurits számára is dolgozó jeles építész, Pieter Post testvére,
elsősorban a jellegzetes brazíliai táj festője volt. Képeinek meseszerű
hangulata, naiv bája talán leginkább a XIX. századi francia festő, Henri
Rousseau egyes alkotásaihoz hasonlítható, amelyekre Post művei egyébként
hatással is lehettek. A másik holland mester, Albert Eckhout (1610–1666)
elsősorban nem tájképeket festett, hanem Dél-Amerika flóráját és faunáját,
illetve a helyi lakosság egzotikus figuráit örökítette meg alkotásain. Eckhout
egész sorozat ilyen képet készített, köztük a címlapon látható festményt,
amely egy néger asszonyt ábrázol gyermeke társaságában.
Bár a hollandok által Brazíliába hurcolt afrikai négerek többsége rabszolga
volt, Eckhout említett képén látható fiatalasszony arany karperecet és gyöngy
nyakéket visel. Az ékszereket leszámítva a nő öltözete mellesleg mindössze
egy rövid szoknyából, illetve egy dekoratív, pávatollakkal ékesített kalapból
áll. A néger asszony egy gyümölcsökkel teli hatalmas kosarat emel a magasba,
míg pucér kisfia egyik kezében egy apró papagájt tart, a másikban pedig
egy cső kukoricát szorongat. Ha jól megnézzük, a néger nő övébe tűzve még
egy apró goudai pipát is felfedezhetünk. A két alakot különféle pálmákból,
kaktuszokból és folyondárokból álló buja növényzet veszi körül, amely csak
fokozza a kép egzotikus hangulatát. A festmény párdarabján egy csupán ágyékkötőt
viselő – békés tekintetű, ámde a legkülönfélébb gyilkos szerszámokkal felfegyverzett –
néger harcost láthatunk egy pálmafa tövében. Feltehetően még inkább megmozgathatta
az európai közönség fantáziáját Eckhout képsorozatának az a darabja, amely
az egyik helyi indián törzs tagját, egy tarairiu asszonyt örökít meg, hasonlóan
egzotikus környezetben. Ezen a festményen a fiatal nő már szinte teljesen
meztelen, ágyékát mindössze egy összekötözött levélcsomó takarja. A korabeli
nézőt azonban nem is annyira ez, mintsem a kép egyéb borzongató részletei
hozhatták izgalomba. A jámbornak tűnő teremtés ugyanis egy félig lerágott
kézcsonkot hurcol magával, míg fonott kosarából egy emberi lábfej kandikál
elő. A holland telepesekkel egyébként jó kapcsolatokat ápoló tarairiu indiánok
a korabeli források szerint valóban emberevők voltak, bár mentségükre legyen
mondva, hogy kannibalizmusukat rendszerint a megölt ellenség elfogyasztására
korlátozták. Hasonló, szintén életnagyságú festményeket készített egyébként
Eckhout az ország többi jellegzetes népcsoportjának a képviselőiről, így
a tupi indiánokról, a meszticekről vagy a mulattokról is. Érdemes itt megjegyezni,
hogy a brazíliai holland gyarmatok lakossága ekkoriban jelentős részben
portugálokból, illetve más európaiakból állt, ők azonban nyilván nem számítottak
eléggé egzotikus figuráknak, így talán ezért nem kaptak helyet a festő említett
sorozatában. Brazíliai korszakát megelőzően mellesleg sem Frans Posttól,
sem Eckhouttól nem ismerünk egyetlen festményt sem, hazatérésük után ugyanakkor
mindketten életük végéig Dél-Amerika jellegzetes motívumvilágát használták
fel képeiken.
1644-ben Johan Maurits a maga nemében egyedülálló, hatalmas műgyűjteménnyel
érkezett haza Brazíliából, amelyet alig tudott bezsúfolni frissen elkészült
hágai palotájába. A kormányzó közszemlére tett egzotikus kincsei éveken
keresztül a város fő látványosságai közé tartoztak. A híres brazíliai gyűjteménynek
azonban ma már csak kis töredékét találjuk meg Hollandiában, mivel ennek
jó részét Johan Maurits még életében elkótyavetyélte. 1652-ben például a
Dél-Amerikában gyűjtött fegyvereket, különféle használati tárgyakat és bútorokat,
számos Eckhout által készített műalkotással együtt barátjának, a brandenburgi
választófejedelemnek ajándékozta. Ennek az ajándékegyüttesnek a részét képezte
az a mintegy nyolcszáz tanulmányrajzból álló, Theatrum Rerum naturalium
Brasiliae címen ismertté vált sorozat is, amelynek a második világháború
után rejtélyes módon nyoma veszett, s csak a közelmúltban bukkantak rá újra,
a krakkói Jagelló-könyvtárban. Orvostörténeti szempontból különösen érdekes
Eckhout sorozatának az a lapja, amely egy albínó négert ábrázol. A művész
itt talán ugyanazt az albínót örökítette meg, akiről Marggraf is megemlékezett
a már említett Historia Naturalis-ban: „Láttam egy 18 éves fiút,
világos hajjal és teljesen fehér bőrrel, akinek ugyanakkor olyan orra volt, mint
egy négernek. Itt született Brazíliában egy néger apától és néger anyától.”
A volt kormányzó azonban korántsem csupán a választófejedelemmel szemben
bizonyult ilyen nagyvonalúnak. 1654-ben III. Frigyes dán királyt nem kevesebb
mint 26 festménnyel, köztük Eckhout Brazília őslakosait megörökítő híres
sorozatával lepte meg, s ez a ritka kollekció ma is a Koppenhágai Nemzeti
Múzeum etnográfiai gyűjteményét gazdagítja. 1678-ban, halála előtt egy évvel
Johan Maurits még maradék gyűjteményének jelentősebb darabjain is túladott,
amikor Frans Post több festményét, s Albert Eckhout nyolc falikárpittervét –
a műkincsekben egyébként nyilván nem szűkölködő – XIV. Lajos francia királynak
ajándékozta. A Mauritshuisben ma látható páratlan műremekek tehát valójában
nem Johan Maurits egykori gyűjteményéből származnak. A múzeum lelkes látogatóit
azonban mindez feltehetően a legkevésbé sem zavarja.