Irgalom

Bevezető

1. részlet

anatómia, patológia

Másnap Ágnes épp a déli bemutatásokon volt a kórbonctani intézet hullatermében. A terem másik felében néhány holttest feküdt, amelyeket a klinikai osztályokról hoztak át ide, az ő oldalukon pedig egy nagyobb bádoggal borított asztalon szögletes porcelántálak álltak, amelyekben az érdekesebb, bemutatásra méltó szerveket készítette elő a gyakorlat vezetője. Ágnes nagyon szerette ezeket a gyakorlatokat, itt került érzéki közelségbe a kórformákkal, amelyek a könyvlapokon valami elvont bizonytalanságban úsztak el előle; látta a kavernáktól szétrombolt tüdőt, alul a gümők friss szórásával, a szívelfajulás homályos, kékes árnyalatát, a billentyűk zsugorító felrakodásait, a májban az elgennyedt echinococcus tömlőket, az agyerek nyomon követhető trombózisát, az ellágyulás határát az ép szövet felé. Egy óra alatt tíz-tizenkét készítményt is bemutattak, összevissza cikázva az egész kórtanon; a durva anyagi változások fölé, a mellékelt kórlapok jóvoltából klinikai képek, orvosi ráhibázások, sejtések, tévedések rajzolódtak, melyeken át a tálban fekvő szervek szinte kilibegtek az utcára, ott lüktettek, pihegtek a szerencsétlen emberekben, akik még végzik a dolgukat, lyukasztják a jegyet, könyvelik a tételeket, de szervezetük egy zugában tapintható vérrögként, hibaként már ott dolgozik a végzet, amely idedobja őket a hosszú hullaasztalokra. A halált hozták be e tálakon proteuszi változatosságában.”

I. 42–43.

2. részlet

vitaminhiány, skorbut

S a vitaminokat kezdte az anyjának magyarázni, ezeket a csodálatos, ismeretlen anyagokat, amelyeknek a létéről az előző évtizedben szereztek bizonyos hiánybetegségek kapcsán tudomást. A skorbutot a C betűvel jelölt vitamin hiánya okozza, az erek áteresztővé válnak, a fogak kihullanak. Az apja skorbutja nem lehet olyan súlyos, hisz azt írja, öt foga hiányzik, azt sem a skorbutban vesztette el. Ez a testéről készített leltár, az öt hiányzó foggal, valóban szinte jókedvre hangolta Ágnest!

---

…maradt hát, s csak az egyetemen, az órák előtt igyekezett a beszélgetést a skorbutra terelni, hogy a kollégák mit tudnak, a vitamin betegségnek, ha a beteg kap vitamint, maradhatnak-e tartós nyomai. Élményszerű emléke azonban senkinek nem volt, a hadifogságot viselt korosabb kollégák (az ő évfolyamukban sok volt az ilyen) még az éhínség előtt kerültek haza. S persze mind azt mondta, amit ő is az anyjának. De hátha nemcsak az ínyén, a bőr alatt vannak vérzések, hanem a savós hártyákon, a májban – esetleg az agyban is –, bökte fel Ágnes, elméleti lehetőségnek álcázva a titkos aggodalmat. A harmadév a betegségekkel való ismerkedés, a medikus hypochondria kora! Ágnes ment volt ettől: – s a maga köhögését nem kapcsolta össze a leírt tünetekkel az apja szerveiben azonban százezer apró kis vérzést látott, amelyek nem szívódnak fel, mint a bőrről, a nyálkahártyákról, nyomtalan – hanem az anyagcserében, szívműködésben… s igen: a gondolkozásban is kis, apró kieséseket hagynak.”

II. 83–84. p.

3. részlet

patológia

Aztán a bonctani gyakorlat. A bádogasztalon fekvő test egy nyomdászé volt, aki állítólag ólomkólikában halt meg. A kórboncnok, mintha a szagáról megérezte volna, hogy a belgyógyászok megint valami hallatlan melléfogást követtek el, ironikus tárgyilagossággal olvasta fel a diagnózist s a kórtörténet fontosabb adatait; miközben állandóan a halottat s a tulajdon gumikesztyűjét nézte, mintha csak arra vigyázna, hogy a kajánul csillogó szeme valami előleget ne adjon a mulatságból. Tíz-néhány esztendő elég volt, hogy a belgyógyászok fejében megtermő gondolkodási hibákat kiismerje, s amikor a hasban a perforált vakbelet megtalálta, még makacsabbul nézte a kesztyűjét, hogy diadala még frappánsabb legyen. – Érthető, mondta halkan. A belgyógyászok unják a mindennapi eseteket, szeretnének valami ritkábbal találkozni. S az illető szerencsétlenségére nyomdász is… Akármilyen borzasztó volt, hogy a kollégák, mint akik a mesterségükben rejlő sarlatánságba pillantottak, cinkos, beavatott nevetésre húzták a szájukat a holttest fölött, amely e diagnosztikai ínyenckedés nélkül élne és mozogna: Ágnesre is átragadt a vidámságuk, s úgy jött ki a bádogasztalos szuterénféle helyiségből, mint aki többet tud az orvosi munkáról.”

IV. 207. p.

4. részlet

belgyógyászat, szívtompulat

Másnap megvolt a belgyógyászati kollokvium. A kollokválók ott álltak a folyosón, és vártak, hogy a földszinti vizsgálóba, ahol a tanársegédjük a kollokviumot tartja, beeresszék őket. Közben egymást ijesztgették. Különösen a harmadévesek voltak rémületben, mert a felsősöktől azt hallották, hogy Rosenthal (az a tanársegéd, aki Ágnesre is rászólt) nemcsak a félévi anyagot kérdi el, hanem fizikális vizsgálatokat is végeztet velük; – a Krönig-teret kell kopogtatniuk, a máj, lép szélét tapintani, s ezek a dolgok a számukra, akik a klinikai tárgyakban gólyák voltak, abba a ködös zónába vesztek, melybe fülük és ujjuk elméleti ismereteiket még nem tudta követni.

---

Ágnes egyike volt az első kollokválóknak. A tanársegéd a paranefritikus tályogot kérdezte tőle. Ez különben elég ritka baj, az ő fejében azonban megkülönböztetett helyet foglalt el, a professzor az első órán mutatta be, s ő a szűz dolgoknak kijáró indulattal jegyzett mindent a füzetébe – emlékezetébe. Nagyszerűen ment: a tanársegéd szemmel láthatóan kedvtelve nézegette. Utána egy férfibetegnek az abszolút és viszonylagos szívtompulatát kellett kikopogtatni. Ágnes ismerte őt, a nagy bajszáról s kék színéről, elolvasta, hogy cor bovinum, azaz igen nagy „ökör” szívének kell lennie, de hogy a tompulata meddig érhet, arról fogalma sem volt. Amíg a következő kolléga felelt, kopogtatta, tapogatta; húzott is egy vonalat a dermográffal. A jóakaratú beteg azonban ismerte már a szívtompulatát, s kicsit az ablak felé fordulva ő mutatta meg a csorba körmivel, hova szokták húzni a vonalat. Tán büszke is volt rá, hogy a „reletivje” szinte a hónaljáig ért. Ágnes még egyszer végigkopogtatta a nagy szőrös mellet, aztán nagy elszántan követte a masina-csonkította ujj nyomát. Rosenthal, amikor a kollegával végzett, odajött hozzá, de nem kopogtatott utána (fejből tudta az osztályán a tompulatokat), a medika és a beteg machinációjából azonban, úgy látszik, a hátával is elfogott valamit, mert váratlanul azt kérdezte: – Hisz a kisasszony ezekben a tompulatokban? Ágnes meghökkenten nézett rá; lóvá tette az öreg?… A tanársegéd nagy barna szemében azonban nem volt rosszakarat… – Nem úgy értem, hogy ebben, amit itt a kisasszony isten ihletésével fölrajzolt; hanem általában, ezekben a mi tompulatainkban. Na, csak feleljen őszintén. Ágnes érezte, hogy a kollokviumon túl van, mégpedig jelesre, ez már csak afféle diskurzus, amelyet az egész csoport, még a hátralevők is, érdeklődéssel hallgatnak, s a megkönnyebbedésből eredő jókedve most már csak arra vigyázott, hogy a tréner adta labdát ügyesen adja vissza. – Az abszolút tompulatban már kezdek, mondta mosolyogva. – De még van két és fél évem; tette aztán hozzá, mert Rosenthal szemén s a mögötte felhangzó kolléga-kacagáson is érezte, hogy talpraesetten felelt. – S azt hiszi, az alatt bedolgozza magát ebbe a mi belgyógyász sarlatánságunkba. – Az abszolút tompulat a meggyőzőbb, rukkolt elő a felbátorodott kollokváló a maga medikusi kételyei egyikével. – Ott a szív csakugyan nekifekszik a mellkasnak. De a relatív, ahol vékonyabb, vastagabb levegőréteg van a kettő közt… Az önkényes, ugye, hogy ki hol érzi a határát? Korányiék máshol, mint Bálinték. – Ez, úgy gondolom, megállapodás dolga, mint a mértékegységek… pirult bele Ágnes a makacsságba. – S a kisasszony füle abba még nincs beavatva, kacagott Rosenthal… Amit a kolléganő mond, egyáltalán nem olyan szamárság, fordult a csoport felé. Tán hallották már, hogy van egy úgynevezett „közkórházi tompulat” is. Az épp a kegyed abszolút tompulata. A kórházi főorvosok egy része, éppúgy, mint a kisasszony, klinikai csalafintaságnak tartja a mi relatív tompulatunkat. S ha a röntgenológia elterjed: lehet, hogy nem is lesz értelme magunkat kínozni vele. Még a jó öreg Krönig-tér is odakerül a kínai orvosok százféle pulzusa közé, a tehetetlenség lomtárába, amelyre az eszközök hiánya kényszerítette az orvosokat.

Mindenki látta, hogy a kollokvium éghajlata enyhébbre fordult. Ez az a pont, amelyben a vizsgáztató fejét elöntik a tulajdon gondolatai, a saját okosságán érzett öröm, s a következő feleletekben már csak annak keres teret. A kollégák hálás, jutalmazó mosollyal pillantottak Ágnesre, ahogy a tintától friss, nyitott indexével a vizsgáló hátterébe vonult. A következő kolléga egy perc alatt ment le. Rosenthalnak nyilván nem volt rokonszenves – egy kicsit olyan bajtárs képe volt, elfogadta, hogy tud, s elengedte. Máriának ezalatt egy mellhártya-gyulladásos beteget kellett meghallgatnia. Máriát azonban elkapta Ágnes sikere s a maga kótyagos hangulata, s azt mondta: – Kérem, tanársegéd úr, én véletlenül tudom, hogy ezen a betegen mit kéne hallanom, száraz, hócsikorgásszerű pleurális zörejt, de bevallom őszintén, nem hallom. Rosenthal egy pillanatig a szemöldökét összehúzva nézett a nevető lányra, aki olyan volt, mintha ivott volna; nyilván azt nézte: szándékos-e a pimaszság, vagy csak a kollokvium hangulata ragadt rá egy kis kergeség formájában. – Nem fél a kolléga kisasszony, kérdezte aztán, hogy úgy jár, mint a mesebeli lány, arany helyett szurok hull rá? A kollégák, akik ismerték a Holle asszony meséjét, elismerőn nevettek; Mária azonban nem volt olyan hangulatban, hogy a tréfás rendreutasítást s a benne rejlő összehasonlítást, Ágnes s a maga fellépése közt, fölfogja. – Tán mert csak a szívdobogásom hallom a sztetoszkópban is, tette hozzá, a felhúzott szemöldök elől egy kicsit visszaretirálva, a szokott modorába. Rosenthal meghallgatta a beteget. – A szívdobogásának igaza van, a dörzszörej csaknem teljesen eltűnt. Aztán egy ritkább, akkoriban felfedezett betegséget kérdezett Máriától, s látva, hogy az a mindent bevágó nők közé tartozik, a töltőtollal az indexe fölött a kis csapat felé fordult, s a gondolatait folytatta: – Megmondom én a kollégáknak, hol van a diagnosztikában a csalás. Azt mondják, ennek és ennek a betegségnek ez a három a kardinális tünete. A szegény medikus hallgat, néz – én is így voltam, tudom –, s úgy érzi, hogy nem három, de harminc vagy háromszáz összemosódó benyomás jön a betegről felé: az is, hogy izzad, hogy az izzadságának milyen szaga van, a nyirkos bőribe milyen rajzot vet az ing gyűrődése, hogy a szája kék-e, a melle hogyan zilál… Mikor fogja ő ebből a háromszázból azt a hármat, amiből a diagnózist felállíthatja, kiválasztani? A többire meg az érzékeit mintegy becsukni, megvakítani. Hát itt van, kérem, a csalás! Mert mi sem csukjuk be: mi is azt a háromszázat érzékeljük, az adódik össze bennünk, ha a szívdobogásunk nem is, voltaképp nem is itt (bökött a fejére), hanem valahol lejjebb (s itt a gyomrára mutatott) a látott kóresetek százaival való konfrontálás után a betegség diagnózisává vagy legalább a gyanújává. Aztán kezdődik el a bizonyítás, az ellenőrzés, annak a három tünetnek a kiemelése, amelynek az alapján a diagnózist felállíthatom vagy esetleg elvethetem. Ezért hunyunk mi szemet, ha az altiszt vagy a beteg (s itt Ágnesra nézett) maga mondja meg a szegény szigorlónak, hogy mi baja. Elképzelhetetlen, hogy amin mi is sokszor napokat tűnődünk, azt a szegény, kínpadra vont lélek, aki a saját szívműködését hallja, tapasztalatlanságában ott, a szemünk előtt kitalálja.

A diáknak semmi sem tetszik úgy, mint ha a tanár vallja be, hogy lehetetlent kívánnak tőle. Úgyhogy Rosenthalnak a következő kollokviumok alatt az ügy érdekében már azt kellett bizonyítani: mi az, amit meg lehet követelni.

---

Aztán Rosenthal vallomására tért a szó. – Az okosabb belgyógyászok tudják, hogy sarlatánok, jegyezte meg Vetési, aki egy sebész, méghozzá jövendő agysebész megvetésével nézte a tudomány más ágait. Adél részben a hecc kedvéért, részben mert valóban belgyógyásznak készült, a kicsit nyafogó, de ingerlő hangján azt mondta, hogy orvostudománynak voltaképpen csak a belgyógyászat nevezhető, a többi csak ipar, mint a szabászat. Ebből a szokott kirurgus-medikus-vita fejlődött ki a két szakma elsőbbségéről. A sebészetet az elnéző mosolyába visszahúzódó Vetési helyett Mária védte nagy harci tűzzel. Nemcsak mert ez a Vetési pártja volt; abban a vidéki városban, ahol az apja patikuskodott, a nyáron még, néhány napot töltött, fehér köpenyes orvosnőnek öltözve egy sebészbarátjuk osztályán, ahol egy-két furunkulus, panaritium felvágását is megengedték neki. Hogy ő ezeket a jellemétől távolesőnek tartott dolgokat kellő támogatással meg tudta csinálni, már akkor olyan lelkesedést váltott ki benne a sebészet iránt, hogy régi választása, a gyermekorvosság komoly veszélybe került. Verebély s Vetési, de főképp a mostani kivételes hangulata aztán olyan sebészpártivá tette, mintha kreizl-öltés helyett, már mint kislány érlekötéssel foglalkozott volna.”

IV. 259–265. p.

5. részlet

tüdőgyógyászat, hörgőtükrözés

Másnap a páros alvástól, az idegen test rúgásaitól elgyötörten ült a Verebély órán, még azt sem tudta megérteni, hogy azt az érdekes, új találmányt, a bronchoscopot hogy vezetik le a hörgőkig.”

V. 384. p.

6. részlet

orvoslás, geriátria, dekubitusz

Ágnes közben megnézte az átutaló lapon a nevet. Finta, a Nemzetinek csakugyan volt ilyen színésze. Ágnes az átvezethetőt átvezette a kórlapra, csak a maradék kérdéseivel ült oda a beteg mellé. – Nem fárasztom, ha kikérdezem? – Nem fárasztom, felelte a beteg, a gépiesség vagy távollét jeleként a ragot is megismételve a szóval. A válaszai azonban, bár távolról, ép eszméletből jöttek. Közben Viktória nővér is odaállt a lavórral, szivaccsal az ágyukhoz. A betegnek már a szaga is elárulta, hogy nem ura a záróizmainak. De ahogy Viktória nővér óvatosan, nagy sziszegések, jajdulások közt oldalra fordította, s kibontotta, a szivacs a szétkent bélsár alól élénkpiros, hámfosztott sebeket hozott elő. – Nem tudja tartani? – kérdezte Viktória, s a fegyelmezett apácaarcon a kelletlen munka undora jelent meg (mert bár a csecsemőket majd minden nő szívesen teszi tisztába, a csecsemővé visszahullt öregtől a legedzettebb ápolónő is undorodik), majd rajtakapva magát a hangjában rezgő nyerseségen – Fáj, ugye? – tette hozzá a szokottnál gyöngédebben. Tessék ezt megnézni, mutatta az odahajló Ágnesnek a keresztcsonton levő tenyérnyi fölfekvést, s ingerültsége most már a beteg előző ápolói ellen fordult, akik így küldték át neki. A bejáróné, az nagyon szépen tartott, jegyezte meg váratlanul az arccal az ablak felé fordított beteg, mintha a hátán járó ujjak felháborodásával vitatkozott volna. A bejáróné nyilván az emberi jóság utolsó szeglete volt, melytől a kórházba vitellel elszakadt, s bár a halál ellen közönyössé vált már, igazságérzete őt még védeni akarta. Csak nem bírt már emelni, magyarázta meg a leöblítés s a kenőcs odahozása közt, a fájdalom szünetében. Na, itt majd megint szépen tartjuk, jegyezte meg Viktória nővér, aki miközben ujjai a púderrel, kenőccsel működtek, Ágnes kérdéseinél is pontosabban állította össze a keze alatt levő test történetét, a jómódú hozzátartozókat, akik mintsem magukhoz vennék, a bejáróné gondjaira bízzák a tisztátalant, s a bejáróné s a színész vagy meny párbeszédét, hogy ezt már ő sem bírja, a mentők érkezését, a búcsút a Roth néniéhez hasonló özvegyi lakásocskából, a kórházi ápolónok, betegek fintorgását, a sürgetést, hogy tegyék ki Cinkotára. – Hány napot töltött a kórházban? – kérdezte még, ahogy újabb jajdulások között ingét lehúzva a hátára fordította. Ágnes azt hitte, a megbolygatás fájdalmai közt nem is értette a kérdést, de kiderült, hogy számolt, a rettenetes órák sorába próbált az éjszakák számával rendet vinni. Hármat töltöttem, mondta a száraz, iskolás hang. Addigra Ágnes is kiszámította a kísérőlapról: valóban hármat.

A beteg fájdalmai azonban, a gondozás ellenére, egyre növekedtek. A csontburjánzás, melyről a röntgenlelet beszélt, az odábbmozdítást tette keservessé, a lepedő s a csontok közé szorult, továbbsebesedő bőr a rajta fekvést. Ágnes, aki kedves helyén, a virrasztóasztalnál készült a kórbonctan-kollokviumára, hallotta a csendes nyögdécselést. A betegek egy része aludt már, mások a nyögéseket figyelték. – »Mért nem adnak valamit neki?« – »Kapott kevert port.« – »Mit ér az a vacak?« – »Emmo kell ennek«, vált ki, úgy, hogy ő is hallja, a Schwartzerné hangja. Ágnes maga is azt érezte, hogy csakugyan kell valamit tenni. De Balla nem látta még a beteget, s gyógyszert csak ő rendelhetett legföllebb Füredi. – Doktorkisasszony! – szóltak át most már, de nem Schwartzerné, a nagyteremből. Mért nem adnak ennek a szegénynek valamit? Ágnes letette a könyvet, s átment; a lehúzott lámpa fényében fantasztikus árnyat sétáltatva a falakon. – Nagyon fáj? – hajolt az új betegre. – Nagyon fáj, ismételte az, s a száraz hang fölött csak a szemében válaszolt, az odatartott lámpafénynek, a bódult fájdalom. De az apáca ajtaját nem írta már körül a megszokott fénysáv, a férfiterem adta orvosban s ápolónőben az ügyeletet. Füredi ajtajához ment; az, úgy látszik, még fenn volt, valami vatatás hallatszott belülről. Vajon mit csinálhat egy ilyen ember, mint Füredi, ha egyedül van? Olvas, a gordonkáját pengeti, gondolkodik? Mind összeegyeztethetlen volt a kinn megismert képpel. De akármit csinált is, éber volt, meghallotta a járáskelést, az ajtaja előtt megállt lépést, a habozó fapadló reccsenését. – Ki az? – szólt ki félig ijedten, félig ingerülten. Ágnes csak most kopogtatott be. Én vagyok, mondta halkan, Kertész Ágnes. Tanácsot szeretnék kérni. A félénk hang, a szokatlan »tanácsot szeretnék kérni«, melynek nem is kellett okvetlen orvosi dologra vonatkoznia, az ajtó mögött széktolást, néhány gyors lépést váltott ki. – Tessék, parancsoljon, jelent meg a folyosó fényében Füredi arca.

– Egy beteget hoztak be délután, Balla doktor úr nem látta még, de rettenetes fájdalmai vannak. A lelet szerint Paget-kórja van. Az orvos kutatón nézett Ágnesre, hogy csakugyan egy beteg fájdalma miatt szólította-e ki (ő valami meglepőbbre készült), s megindult szótlan a nőosztály felé. – Fintának, a színésznek az édesanyja, mondta Ágnes mögötte lépdelve; ezzel a betegnek kért a társadalmi összeköttetéseire hivatkozó orvostól egy kis kíméletet. – Melyik az a beteg? – kérdezte Füredi jó hangosan, ahogy a terembe lépett. Az, hogy mint a Tudás és Elhatározás lépjen a tanácstalan kis kollégával az idegen terembe, felvillanyozta. – Csúnya felfekvései vannak, magyarázta Ágnes, s odahozta az átutaló lapot, Füredi fontos arccal tanulmányozta. – Mutassa a hátát, szólt oda a betegnek, mintha az csapágyon forogna. A parancsoló hang azonban, mely hajdani orvosi segítségek emlékét ébreszthette, hatott: Ágnesnek alig kellett a testet átfordulás közben támogatnia. Füredi a felfeküdt hátra nézett (amely délután óta is szemmel láthatólag tovább sebesedett: a nyers, vérzéses hús kékespirosa ütött át a sárga kenőcsön) s füttyentett egyet. A gumilepedő megint lucskos volt, maszatos. No, majd adunk valamit, amitől aludni fog, mondta a betegnek. – Mit akar azzal? – kérdezte aztán szinte gorombán Ágnestől, aki egy pelenkát hozott, hogy a lepedőt letörülje, s visszadobva az oldalán fekvő testre a takarót, a betegre bízta, hogy mint talál vissza a helyére. – A morfiumot keresi? – kérdezte Ágnes a műszerszekrényben matató orvostól. – Ahogy mondani méltóztatott, mondta ő, miután a két ampulla közül az egyiket a lámpa fölé tartva a kétköbcentis fecskendőbe szívta. Aztán még egy ampullát húzott föl. Ágnes kezébe vette, s megnézte a letört üveget. Az is morfium volt, nem is egy, két százalékos. A Vámossy Gyógyszertan, nyílt fel az emlékezetében, az adag mellett a felkiáltójel. – Négy centigramm, nem sok az? – kérdezte meghökkenten az orvost. Elég, felelte Füredi nyomatékkal és sajátságos, szinte diadalmas pillantást vetett Ágnesre, mint aki nem mindenkinek hozzáférhető határokon lép át, s ugyanakkor mint ötletes ember, a szót is megtalálta magyarázatul. Ágnes pillantásában azonban lehetett valami (a betegágyhoz sem ment oda, csak a másik szoba réséből figyelte az injekció beadását), ami miatt nem akarta ezzel a szellemes »eléggel« befejezni az együttlétüket. – Nem jön ki egy cigarettára? – mondta, miután a fecskendőt a Petri-csészébe visszatette.”

VI. 488-491. p.

7. részlet

elfekvő, vérnyomásmérés, gerinccsapolás (lumbálpunkció)

Abban állapodtak meg, hogy másnap reggel hét óra tájt a Keleti érkezési oldalán, a helyiérdekű vasútnál találkoznak, mert a depandansz kint volt, túl Cinkotán. Halmi vállalta, hogy kikíséri, s ha Ágnes jelet ad, hogy nincs kedve hozzá, a visszavonulását is fedezi. Ágnes az érettségije óta aligha töltött napot ekkora izgalomban. Hisz itt most eldőlhet, ami medikus kora óta ott jár benne, de az utolsó esztendőben, mióta klinikai tárgyakat hallgatott, különösképp gyötörte, hogy lehet-e, akárhány vizsgát tesz le, valóságos orvos őbelőle. Az orvostanhallgatóság eddig tulajdonképp egy múzeumjárás volt, ahol megtanulta a kitett tárgyakat felismerni, még a belgyógyászati gyakorlaton is ott volt közte s a beteg közt a kiállító szekrény üvegje: a tanársegéd szeme; az a néhány hallgató, kopogtató mozdulat nem hozott létre semmiféle kapcsolatot ujja s az érintett test közt, ha ott is maradt rajta az idegességében erősebben nyomott sztetoszkóp karikája. Itt azonban ő tarthatja, neki kell tartania a vizitet; meghallgatja, úgy hogy senki sem figyeli közben a leállás fele kopogó szíveket; megkeresheti az összefüggést, ahogy Rosenthal mondta, a fülében, szemében egybeállt benyomások s a könyvben tanult szimptómák közt. Világos, hogy az ilyen alkalmat, bárhogy szerette volna (s ez mindennél erősebb parancsként állt belé), ha csak valami egész különös nagy indok nincs rá, nem szabad elszalasztani. De hátha épp ez a korai szembesítés az ő fejletlen tudása s a gyakorlat közt: ez teszi örökre tönkre a gyakorlathoz szükséges hitét? Egész napon át a maga képzelt mását látta, amint fehér köpenyben ágytól ágyhoz lép, fölszívja az ampullákból a koffeint vagy a morfiumot, s a bőrt kihúzva az odanyújtott karba szúrja… Vajon mögötte is ott áll majd a műszeres tálcát tartva a bóbitás ápolónő? Csak ez ne volna legalább! Egyedül még csak elbabrálna valahogy. Kiválasztaná a legjámborabb falusi beteget, vagy ha van, az eszméletlen fekvőt: azon kezdené. De ezek a szakavatott, gunyorosan figyelő szemek! Este hazaérve elővette a Diagnosztika-jegyzetet, amelybe a teljesség kedvéért a szubkután s az intravénás injekció adásának a módja is le volt írva, s megpróbálta a részletesen leírt mozzanatokat a képzelete felől az ujjába idegezni. Aztán a vérnyomásmérőket nézte át – a Recklinghausent, Riva-Roccit. Az élettani gyakorlaton egyszer ugyan mért már az órással, de ott biztos higanyos lesz: s a maga meztelen karját tapogatva képzelgette, hogy fogja a manzsettát föltenni, a pumpát nyomni, a fossa cubitiban az érlökést hallgatni. Az utóbbit gyakorlatban is megpróbálta, mert hisz stetoszkópja volt már, de hogy fogja a zavartól piros füle az átcsapást az elnyomott ér némasága s az első halk pulzusdobbanás közt meghallani.

Másnap a helyiérdekűn azonban nem akarta az aggályaival traktálni szegény Halmit, aki elfogultságában ilyen könnyelműn kezeskedett érte. Ez végül is olyan pálya, amelyhez önuralom kell – egész a szélhámos nyugalomig. Kezdjük hát azon, hogy barátunk előtt a félelmünk elrejtjük. De mert a képzeletét nem tudta a ráváróról elfordítani: az „osztály” felől kezdte el faggatni. Mért van ennyire kinn, mért depandansz mégis? Halmi, mint mindig, ha társadalmi vonatkozású kérdést tettek fel neki, értesültebbnek bizonyult, mint várható volt, s maga is vigyázott rá, hogy pontosan feleljen. A „depandansz”-t egy Podmaniczky bárónő hagyta örökösei bosszantásául közcélra. A bárónő mellrákban halt meg, s minthogy unokahúgai, akiknek örökölniük kellett volna, kevesebb gyöngédséggel, mint türelmetlenséggel érdeklődtek hogyléte iránt: a cinkotai jószág, mely már maga is egy nagyobb birtok maradványa volt, a hozzátartozóktól elhagyott, gyógyíthatatlan betegekre szállt, úgyhogy a ház, amelyben a bárónő szenvedett, haldoklókkal népesedjen be, a föld pedig, parcellázásokon értékesítve, a kórház fenntartására a tőkét szolgáltassa. A felparcellázott föld a háború előtti években át is alakult kertté, villasorrá, a tőke viszont hadikölcsönné lett, s mint ilyen vált papírronggyá. A kúria azonban, melyben a háború alatt újoncokat képeztek ki, megmaradt, s hogy valamit mégiscsak kezdjenek vele: a Kun utcai kórházhoz kapcsolták. Az ugyanis a legócskább kórháza volt Budapestnek, egy kültelki Rókus- vagy Régi Szent János-kórház, amelybe a legszegényebb betegeket helyezték el. Akit aztán sem kirakni nem lehet onnét, sem meggyógyítani, kiteszik Cinkotára.

---

A „kisműtő”-t, amely nevét nem egy másik „nagy” műtőnek köszönhette, hanem annak, hogy valóban piciny volt – tán egy guvernánt kamrája valaha: éppúgy lehetett volna laboratóriumnak nevezni, mert a műtőszekrényen (amelyben néhány jódrozsdás szonda, csipesz, fogó hevert) s a műtőasztalon kívül, melyet mint később kiderült, inkább a betegek tehetetlensége, mint a beavatkozások súlyossága tett szükségessé, egy laboratóriumi asztal is volt, rajta összevissza epruvettatartók s vegyszerüvegek. A helyiség, főként azután, amit a klinikán látott, nem volt bizalomkeltő; a szem az ablakrács kovácsolt levelei s a padló nap megvilágította négyszöge felé menekült belőle. A műtő egyetlen székén egy férfi ült, háttal nekik, felhúzott inggel, amelyet maga fogott a nyakába. A másik fehér köpenyes alak, akinek ezen a háton, egyik kezében a tűvel s a másikban a bejódozott vattával, valamit csinálnia kellett, egy pillantást vetett feléjük, s inkább csak a fejével mutatta: hogy tessék, fáradjanak be, aztán visszafordult a megmunkálandó háthoz, mutatóujját végigsiklatta az ágyékcsigolyák tüskéin, majd egy sárga foltot kent a kikeresett helyre, még egyszer odanyúlt a mutatóujjával, s hirtelen elszánással beszúrta a tűt. Ágnes bár sosem látta, megtisztelten fedezte fel, hogy egy lumbálpunkció az, aminek tanúja lett. Tán még ezt is kell esetleg csinálnom, gondolta elszörnyedve. Bár tanulás közben többször is elolvasta a kivitelét, az olyan elképzelhetetlen volt, hogy oda, a másik s harmadik ágyékcsigolya közé, a gerinccsatornába betaláljon. A doktor azonban betalált, s egy kis forgatás után, a kémcsőbe, melyet az ápolónő tartott a tű alá, nem is csöpögve, hanem sugárban szinte, megindult a rejtélyes folyadék: a liquor, amellyel ő eddig (minthogy boncolásokon nem lehet) nem is találkozott. A tűszúrás helyét letörölték, leragasztották – a beteg fölállt, még meg is hajolt kissé, azután kiment. Úgy látszik, nemcsak elfekvők vannak itt, villant át Ágnesen. Javakorbeli, erős férfi volt, csak a szemében volt, ahogy elmentőben feléjük nézett, valami különös kábultság. Mind a négyen némán várták, ameddig kimegy. – Jó sok liquor lejött, jegyezte meg Halmi, mielőtt Ágnest bemutatta volna. – Agytumor, mondta Balla, a tűt a piciny fogorvosi sterilizálóba dobva.

---

Ahogy belépett, hangos jóestét köszönt, s ezzel az új szokatlan jóestéttel három tétova csoportba osztotta a szürkülő szobában derengő testeket: volt, aki meg se moccant, volt, aki a fej arra fordításához szükséges mocorgást végezte, s aki bágyadtan vissza is köszönt. Ágnes odalépett az első ágyhoz. Az egyszerű vaságyból fej felől egy rúd nyúlt föl, azon fekete tábla, krétával a beteg neve, életkora, alatta a diagnózis. A klinika után, ahol közvetlenül a fej felett, a keretbe fogott tábla csillogott a leletekkel, ez a fölnyúló palatábla olyan szegényes, közkórházi volt, amellett mintha készülő fejfák árnyát vetette volna a betegre. – Hogy tetszik lenni? módosította Ágnes a tervbe vett kérdést, a kövér, ősz hajú asszony előtt. – Megvagyok, kérem, mondta az mosolyogva kicsit, mintha ő is tudná, hogy ennek a kis orvosnőnek a kérdése csak játéknak számít. Ágnes a feje fölé nézett. Myodeg. cord. – szívizomelfajulás, egészítette ki a rövidítést. – A szívére nincsen most panasza? kérdezte, s hogy megmutassa, nem olyan tudatlan ő, mint a néni mosolya hiszi, hozzátette az annyiszor hallott kérdést: – A balkarba kisugárzó fájdalmai? De a néni csak megcsóválta a kócos ősz fejét, mint akinek nincs több felelni valója. Ágnes hátranézett, hogy lesz-e injekció. De Viktória nővér nem volt ott mögötte. A második ágyhoz lépett, abban egy mozdulatlan, halottsápadt beteg feküdt, csak az arc rángása, a paplan átrajzolódó apró rúgásai jelezték, hogy él. Ágnes nem tudta, odahajoljon-e hozzá, megpróbálja föltenni a kérdést, vagy továbbmehet. – Urémiája kezdődik, hajolt oda tapintatosan a műszeres tálca fölött (ezért ment át a másik szobába) Viktória nővér. Ágnes egy pillantást vetett a sápadt, nehéz szagú testre, s továbblépett. A következő ágyban egy magas, sovány nő ült; ő volt az egyetlen ülőbeteg a szobában; újságlappal legyezte az arcát, mintha fülledt vasúti kupéban lenne, s élénk, kicsit ellenséges szemmel figyelte a vizit közeledtét. Ágnes még oda se állhatott elé, ő a vállán át, mintha ott se lett volna, Viktória nővérnek támadt. – Ha nem csinálnak itt valamit, Viktória nővér, meglátja, megbolondulok maguknak. Ez a Kollerné, ha nem horkol, énekel vagy a menyével veszekszik. Már megint nem aludtam egy szikrát sem éjszaka. Hogy lehet egy ilyen eszelős vénasszonyt a normális betegek közt tartani. – Majd kap egy kis megnyugtatót, mondta Viktória nővér, attól majd alszik. – De ne valami valeriánát, nem vagyok én kanmacska, hogy macskagyökeret adjanak. Emot adjon, hogy aludjak végre. – Azt kap, látja, mondta Viktória a letört végű ampullát Ágnes elé tolva. Az asszony, akinek a készen tartott panasz, mintha Viktória nővérre szűkítette volna a látóterét, botnyi karján a csíkos inget gyűrögetve, csak most vette szemügyre Ágnest, akit a kifakadás, melytől a beteg szeme kidülledt, s a nyakán levő vénákkal berajzolt zsák rózsaszínűre színeződött, úgy megzavart, hogy a csipeszbe vett tű remegni kezdett a kezében. Egy pillanatig némán nézték egymást, az orvosnő mozdulatait figyelő beteg, s Ágnes, akinek végre sikerült a morfiumos ampullából az oldatot felszívni. – Ez a hölgy nem tud injekciót adni, kiáltotta a beteg, mielőtt Ágnes a karját megfoghatta volna, s hátrafeszítette magát az ágyban. – Maga már megint okoskodik, Schwartzerné, szólt rá szigorúan Viktória nővér, s olyan eréllyel fogta meg s tolta a tű elé a vonakodó vállát, amilyet nem várt volna az ember a mosolyától. Ágnes érezte, hogy ebben a percben dől el a sorsa. Egy pillanatra, mintha valami haragféle lőtt volna a félelmébe; a veszélyeztetettség állati reakciója, mely az ellenségre ugraszt. Olyan gyorsan döfte be a tűt, az összecsípett bőr alá, hogy Schwartzernénak sziszegni sem volt ideje, már ment a folyadék az irha alá. – No látja, mondta Viktória nővér, Schwartzerné felé mogorván, Ágnes felé azonban (ő legalább így érezte) biztatón, elismerőn. Ágnest ettől az elismeréstől – vagy amit annak tartott – olyan diadalérzet fogta el, mint a jeles kémiaszigorlata után sem. – Fájt? loccsantott ebből a diadalérzésből még Schwartzernéra is egy fölösleges kérdést, mintha egy tapasztalt orvos vetné oda az oktalan gyermeki félelemnek. Schwartzerné azonban nem felelt, csak a vállát szorította a szúrás helyére, s bizalmatlanul követte, aki adta.

Ágnest úgy kimerítette ez a tusakodás, hogy csak a második vagy harmadik ágynál ocsudott föl, hogy is került ő ide, föltette-e a szokott kérdést, pedig nyilván feleltek, s ő is felelt rá valamit, szájában ott volt a hangjának a maradványa. Csak ahogy a csendes reszeketés egyre jobban kijött a köpeny alatt, úgy tért vissza a sajátságos öntudatlan lélekjelenlétbe, amely idáig hozta, az öntudat s nyugalom. – Koller néni megint rossz volt, hallotta a füle mellett, a Viktória nővér hangját. Hát ez a Koller néni? gondolta s jobban megnézte az öregasszonyt, akinek csapzott haja, mosolygó vörös arca, most is mintha valami delírium gőzében lenne elmerülve. A táblára nézett: dementia senilis. – Hallucinációi vannak? fordult Viktória nővérhez, inkább hogy magának bizonyítsa, mennyire nyugodt már: figyeli a beteget, orvosi műszavakat használ. De Viktória nővér vagy mert nem akarta elkapni a labdát, vagy mert valóban nem ismerte a kifejezést: – Elbeszélget szegényke magában, mondta a hivatásos részvéttel. Kollerné után újabb injekció következett. Egy kerek, tésztás arcú néni, aki mialatt Kollernénál álltak, már nagy készséggel tűrte fel a ruha ujját. – A múltkor ebbe kaptam, mutatta Ágnesnek a másik karját. S mint a bátor gyerek, aki büszke rá, hogy neki nem fáj a himlőoltás, Schwartzernénak is odaszólt. – Nézze, Schwartzerné, én nem félek a doktorkisasszonytól. Beadja ő azt nekem szép ügyesen, ugye? s rámosolyodott Ágnesre. S Ágnes, bár a keze jobban reszketett, mint előbb, most valóban szinte virgonc, vállalkozó kedvvel húzta fel az ampullát, hogy meglesz már a második injekciója is. – No ugye, mondta az asszonyság. Egy kicsi visszafolyt. De azért ez is használni fog? Ágnes boldogan helyeselt. – Intravénás nem lesz? kérdezte Viktória nővértől, mint aki annak a beadására is vállalkozni merne. – Egy salvarsan, de azt Füredi doktor úr (ez volt a segédorvos neve) adja majd be. Átmentek a kisszobába, ahol a négy rákos feküdt, de azok csak ópiumcsöppeket kaptak. – Végeztünk is? kérdezte Viktória nővért, mikor az a kis szoba sarkában a műszerasztalra a tálcáját letette. – Mára igen, mondta azzal a félmosollyal, melyről Ágnes sehogy se tudta eldönteni, érti-e az ő boldogságát, csendesen együtt örül-e vele, vagy csak a sokat látott közöny s az apácakedvesség csillog a szemüvegén. – Nem hasznosíthatnám még magam? kérdezte Ágnes. – Hát ha kedve van… a doktorkisasszonynak, van egy-két kitöltetlen anamnézis. Fésüsné például, mutatott az egyik rákos asszonyra, ő tegnap jött be.

Viktória nővér, derekán az olvasó, kicsörgött, s Ágnes ott maradt a szoba sarkában, a kis asztalnál, mely a műszeres tálca, az alkohol, benzin s a kórtörténetek helye volt. A legtermészetesebb az volt, hogy ezek mögé mentse az elfogultságát, amely most, midőn mint valami osztályos orvos, a betegeivel egyedül maradt, a magasban égő villanykörte fényin s az ágyak árnyékain osztozó szobában elfogta. A klinikán az orvostanhallgatóknak nem volt szabad a kórlaphoz nyúlniuk, úgyhogy az a kis mozdulat, mellyel a mappa zöld szalagát kioldotta, szinte szakrális borzongást váltott ki benne. A három beteg némán nézte a kórtörténeteket sorra maga elé emelgető doktorkisasszonyt: Fésüsné, akinek a nevét mondták, föl is ült, mint aki elkészült rá, hogy történik vele valami. Azt ők is természetesnek találhatják, gondolta Ágnes, mialatt a lapokat váltogatta a kezében, hogy előbb tájékozódnom kell a betegek felől. (Legalább látják, súgta közben a novícia hiúság, hogy értek a dologhoz.) Valójában abból, amit olvasott, alig jutott valami a tudatába. Végül, a legalsó lapok közt megtalálta a Fésüsnéét, teljesen üres volt, csak a neve volt rajta, nyilván a Viktória nővér halvány ceruza betűivel s benne egy röntgenlelet. A kórelőzménnyel itt, annyit látott már, nem sokat bajlódtak, inkább csak az volt kitöltve, hogy a mostani betegség mikor kezdődött, s honnan, milyen diagnózissal utalták ide. – Akkor, ha megengedi, kiállítom a kórlapját, lépett Fésüsnéé elé. Minthogy töltőtolla nem volt, s az asztalt a tintával odahúzni feltűnő lett volna, úgy gondolta egyelőre csak ceruzával jegyzi be a vázlatot. (Ha lesz pénzem, veszek egy töltőtollat, határozta el. A köpenyzsebben a sztetoszkóp mellett az olyan orvosi, de lám, nélkülözhetetlen is.) Fésüsné engedelmesen ült, karját lelógatva az ágyon. Nagy ökörszeme volt, csak világoskékben, s vonásai éppoly megadón csüggtek lefelé, mint karjai. – Lefekhet, nem lesz vizsgálat, csak kikérdem, mondta Ágnes a székét az ágy mellé betolva. Fésüsné azonban ülve maradt, mint aki tudja, mivel tartozik a doktoroknak. – Jól esik ülni egy kicsit? fogadta el Ágnes barátságosan, s kezdte kérdésekre fordítani a rovatokat. – Berhidai? kiáltott fel meglepetten, mert az asszony Berhidán született. A tükrösi elbeszélésekben gyakran hallotta Berhidát, anélkül hogy tudta volna pontosan, merre van. Most ez a szinte mesebeli név, mégis egyszerre közel hozta, szinte kivetkeztette absztrakt betegvoltából az asszonyt. Az azonban nem úgy felelt, ahogy várni lehetett (ezen mérhette a csüggedtségét vagy bárgyúságát), felvillanó szemmel: Tetszett már ott lenni? Hanem csak annyit, hogy: – Már nem vagyunk odavalók, Lángmajorban voltunk cselédek, amíg fel nem jöttem. Így aztán Ágnes se tört ki: hogy hát Tükrös nevét hallotta-e. – Ezt már a Kun utcában is kérdezték, mondta Fésüsné, amikor a gyerekkori betegségeire tértek. De ott se tudtam megmondani. Azt tudom, hogy voltam beteg, de hogy mi bajom volt, azt nem tudom. S az elgondolkozott arcával mutatta, hogy benne megvan a jóakarat, hisz az ő bajáról van szó, de ha egyszer cselédek voltak ők akkor is, nem jött őhozzájuk doktor, hogy megmondja, mi bajuk. Ágnest nógatta a rovat: nem tudta, oda szabad-e írni, hogy nem emlékszik. – Kiütés volt a testén? Vörös pöttyök? – Az mintha lett volna. Vagy csak a Mariskának volt, aki meghalt a vörösben? Ez nyilván családi beszédtárgy, így maradt meg a fejében. – Magának nem az volt, vöröse? – Nem. Énnekem nem volt olyan súlyos. Ágnes végre is beírta: vörheny, kérdőjellel.

A Fésüsné válaszai a későbbiekben se lettek pontosabbak. Arra, hogy mikor vette kezdetét a mostani betegsége, azt mondta: – Már rég vettem észre, hogy nem vagyok olyan, mint azelőtt. Arra, hogy miről vette észre, hogy beteg: – Csak úgy elaléltam, kérem. Kapálás közben is egyszer csak érzem, hogy elgyengültem. De az Ágnes képzeletében, a medikus kíváncsiságot kísérő részvétben, ezek az együgyű válaszok jobban kirajzolták Fésüsnét meg a betegségét, mintha kórház habitűéként előremondta volna a pontos válaszokat. A szomszéd beteg, aki Ágnes közbetolt székinek a másik oldalán feküdt, amikor az egy pillantást vetve a röntgenleletre, a bélpanaszai felől kezdte Fésüsnét faggatni, hirtelen felült, s a füléhez hajolt, mint aki a további kérdezősködéstől akarja megkímélni: – Cécéje van, mondta, de úgy, hogy az érdekelt is meghallhatta. Fésüsnét nyilván olyan együgyű lénynek tartotta, aki felől akár azt is mondhatná: rákja van, attól se lenne bölcsebb. Az újabban lábra kapott rövidítéssel, mellyel az orvosok akkoriban kezdték kímélni a betegek fülét, inkább a maga beavatottságát bizonyította. Ágnes meglepetten nézett a közbeszólóra: kis macskafejű asszony, a bizalmasan hunyorgó szeme fölött deres frufru (megmaradt neki, vagy itt is kisüti valahogy) villant Ágnesre. Azt, hogy a társának rákja van, azzal a szinte kárörömmel elegy titokzatossággal mondta, amely mint Ágnes megfigyelte, majd mindenkit elfog, amikor egy reménytelen diagnózist mond ki a másik ember gyanútlansága mögött. De hisz Balla őneki azt mondta, hogy a kisszobában csak rákosok vannak. Akaratlanul is a közbeszóló táblájára nézett, de azon a villany fénye szétszikrázta a betűket. A beteg azonban elkapta a pillantását, s huncutul rámosolygott. – A diagnózisomat nézi a kisasszony? Azt gondolja, mert itt fekszem, nekem is cécém van? Ez sokkal csendesebb szoba, a Balla doktor úr azért fektetett ide. – S a néninek mi baja? kérdezte Ágnes reménykedve. – Tessék belepillantani az iratokba, mondta huncutul. Majd, hogy ne kelljen vesződni vele, szinte büszkén: – Énnekem neoplazmám van.

A kikérdezés ezután úgy ment tovább, hogy a közbeszóló apró magyarázatokkal toldta meg, mint aki már előrébb jutott a szegény jámbor sorsában, Fésüsné válaszait; mindjárt a maga sorsát is hozzávágva, úgyhogy a cselédasszony története, akit Lángmajorból már csak a kibírhatatlanság hozott fel a Pesten élő húgához, a második Mariskához, meg a Hubernéé (így hívták a frufrus nőt), akinek tíz évvel ezelőtt tévedésből levették a mellét, holott, mint kiderült, adenomája volt, párhuzamosan haladt egymás mellett. A harmadik ágyban az ajtóval szemben fekvő asszony, csak a nyakát fordította feléjük, s nagy felakadó szemefehérjével s egy-egy nyögéssel jelezte fájdalmát, melyet az ópium se csillapított, s türelmetlenségében egyszer-egyszer a másik oldalára vetette magát. – De sokat tud beszélni, mondta inkább a maga bosszúságának, mint a negyedik betegnek, aki ágya sötétjébe veszve életjelt sem adott, hogy aztán egy idő múlva megint visszadobja magát őfeléjük. Ágnes azonban szívesen hallgatta nemcsak Fésüsné, de Huberné történetét is (akinek jobb időkben illatszertára volt), s akiben az életösztön ekkora ravaszsággal nem vette tudomásul a feje fölé kiírt diagnózist. A cselédasszony kikérdezése közben véget ért. Amikor a húgával a Kun utcába elment, ott előbb azt mondták, van valami a hasában, meg kell nézni. – Fölvágni, gondolom szúrta közbe, de aztán megröngönyöztek, s azt mondták, elég, ha besugározzák. Hogy az megvolt, aztán hozták ide. De én már nem bízom, fejezte be szomorúan.

Huberné azonban, akit boldoggá tett, hogy nem hurrogják le, nem várta ki, amíg Ágnes mond egy-két vigasztaló szót, ő maga kezdte Fésüsnét dorgálni: hogy mondhat ilyet, nem szabad az embernek olyan hamar elcsüggedni, s közben Ágnesre hunyorított, mint akik tudják, hogy áll a dolog. – S ez a mostani, a neoplazma, ez hogy kezdődött? kérdezte Ágnes most már őt, mikor az elbágyadt Fésüsné megkérdezte, hogy lefekhet-e. – Mellhártyám lett, magyarázta Huberné, csak nem gyulladás, úgy mondja a Balla doktor úr, hanem neoplazma. Tetszik tudni mi az, burjánoznak a sejtek. – Az, nézte Ágnes a beszédes asszonyt. Amit hallott, végtelenül szomorú volt, s neki mégis össze kellett szednie magát, hogy ne örüljön neki, hogy kórbonctanon megtanulta, mi az a neoplazma, s hogy az az adenoma nem mirigydaganat, hanem igenis rák volt, a mellhártya meg az áttét, s hogy a beavatottságnak azzal a kárörömével ne hallgassa a magát ámító férget, amivel az kacsintott rá, olyan visszatetszőn. – Nem a néni napozott kinn a délelőtt a ház előtt? kérdezte hirtelen, amikor Huberné azt is elmondta, hogy a húga Balla doktor úr régi ismerőse, ezért is irigyelik a betegek. (Mert ezek, szegények, tetszik tudni, olyan elfekvők jobbára). – De, hogyne kunkorodtak fel szinte a büszkeségtől a frufrujai, ezért is pletykáznak rám, hogy van egy gavallérom, hisz látta, a férfiről. De ha egyszer azzal kellemesebben el tudok beszélgetni, mint ővelük.

Amikorra Ágnes leült az asztalához, hogy a ceruzával írt kórelőzményt bemásolja, Füredi, a segédorvos jelent meg, a Salvarsánt beadni. Kis szőke ember volt, aki gyors mozgással, szapora, eleven beszéddel s az orra alatt némi bajuszkával iparkodott magát igénytelensége tudatán túltenni. – Á, az új kolléganő, mondta a szobába benézve, s a fölálló lány felé sietett, hogy üdvözölje. A meglepődésén érzett, hogy játssza csak; tudta, s készült is rá, hogy az új nőnek itt kell lennie, Salvarsán beadás közben társalogni fog vele. – Balla alorvos úr már említette. Egy derűs színfolt ebben a hullakamrában. Ezt a mondatot már nyilván azelőtt elkészítette, mielőtt a szobába lépett. De ahogy a felálló lányt, aki szebb s komolyabb volt, mint gondolta, meglátta, kezét az agyonmosdatott kezébe vette, úgy érezte, hogy a belépő nem volt jó, s egy kis pír szökött a homlokára. – Végzett már, vagy még medika? menekült a szakmai fölénye mögé, holott ezt is tudta valószínűleg. Tehát egy kis ízelítő az orvosi gyakorlatból. Ezt gúnnyal mondta, s mindjárt hozzá is tette: – Ha ez annak nevezhető. S közben már bontotta a Salvarsan dobozt, s fehér ujjai hangsúlyozott szakszerűséggel láttak az ampulla töréséhez, a keveréshez. – Adott már be intravénást? – Nem, azt még nem, mondta Ágnes, s ő is elpirult kissé (azért-e, mert nem, vagy mert a mondata úgy jött ki, mintha másfélét már sokat adott volna). – Alkalomadtán szívesen asszisztálok a kolléga kisasszonynak. De a Salvarsan, tetszik tudni, kényes. S már indult is, a tízcentis fecskendőt maga előtt tartva, a másik szobába. Ha egypár csepp mellémegy, csinos nekrózist kap az ember, mondta már a beteg fölött. S az még itt is kellemetlen. No, mi lesz, anyukám? szólt rá a sovány barna asszonyra, aki csak a fejét feszítette fel a lüktető nyaka fölött, melyben mintha egy külön szív dobogott volna. – Injekció? kérdezte az, mert szokatlan volt, hogy nem Balla doktor úr, hanem a férfiak orvosa adja neki az injekciót. – Miért, mit gondolt, miért állok itt ezzel a spricnivel; rohamra készen, mint valami ulánus? Amikor a négy keresztjét beszedte, biztosan fürgébb volt, jegyezte meg, mielőtt az oldatot a beteg karjába kezdte ereszteni. – Úgy, most lassan kiengedhetjük, szólt Ágnes felé, aki a beteg feje felől állt, és a gumicsövet szorította. Anélkül, hogy ránézett volna, érezte, hogy ez az orvosi durvaság, melyet egy vidéki sebészorvostól hallott, nem imponált ennek a lánynak.

Ágnes gyors ösztönével, mellyel a férfiakban tájékozódott, valóban kitérképezte már, kivel van dolga. Az a kis másodlagos ivari járulék az orra alatt, milyen gonddal kefélgetheti össze. Ez a trágárság is úgy jön ki alóla, mint fiúgyerekből a nagyos káromkodás. – Cigány, igazolta Füredi a kisszobába visszaérve, a mondását. De azt, hogy „ki tudja, milyen árokban szedte össze”, már lenyelte. Voltaképpen egészen fölöslegesen nyomjuk belé a Salvarsant. Aorta insufficiencia, elég csinos aneurysma. De hát a Wassermann! Ut aliquid fecisse videaturt, dobta be nem is egész jó helyen a mondást, melyet Ágnes is ismert, Verebély használta a reménytelen esetekre, ahol mégiscsak tenni kell valamit. – Ez itt az egész munkánk, magyarázta, a tízes fecskendőt áthúzva s az alumínium dobozba visszatéve. Tökéletesen mindegy, hogy teszünk-e valamit. Hullakamra, ismételte meg, mintegy önigazolásul a bemutatkozó szavát. Éppen hogy mozognak… De hát mit tegyen az ember? Valahol el kell átmenetileg helyezkedni… Majd a hiúság hullámán, mely úgy jött fel belőle, mint a pirulása: Én ugyan remélhetőleg nem leszek itt soká. S egy vidéki kórházról kezdett el beszélni, ahol a nagybátyja belgyógyász főorvos; ott már készítik az ő helyét. Szóval, a kolléga kisasszony ma éjszaka már itt alszik minálunk? kérdezte búcsúzóban. Az első ügyelet, tette hozzá, s megint elpirult, mint mindig, amikor fölényes akart lenni, mintha lenn, a vegetatív idegrendszerében valaki hazugságon fogta volna a szájára kent fölényt. – Igen, kicsit tartok is tőle, mondta Ágnes, hogy leguggoljon ezelőtt a minden szavával ágaskodni akaró ember előtt. – Viktória nővér régi bútor, s különben is, mi történhet? Tegyük fel a legrosszabbat, adrenalint ad be morfium helyett. Egy héttel előbb kerül a bádogasztalra. Éjféltől különben én is itt vagyok már; ha szüksége van valamire, rendelkezésére állok. Egy kis kamaraegyüttes Irányi professzoréknál, jött fel benne újabb hullámban az önérzet… Gordonka, felelte Ágnes meglepett kérdésére. De ma talán nem is kell játszanom. Hiába, muszáj ismeretségeket kötni. Még udvarolgat is az ember, mondta, és megint elpirult.

Ágnes mosolyogva ült vissza a kórtörténete mellé. Az őt is mulattatta, ha egy férfi abba a sugárkörbe jutva, amely, úgy látszik, minden fiatal nő körül ott van, vergődni kezd, csapkod az önérzetével, mint a megzavart pillangó. Ezzel könnyű lesz társalogni, gondolta. Az egész idő alatt csak ő beszélt, én csak annyit mondtam, hogy „tartok tőle”, meg „mit játszik”? Őneki azonban folyton bizonyítani kell valamit, ami, maga is tudja, nincs úgy. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha szép csendesen odaáll, s azt mondja, csak a modorával: én egy szürke kis egér vagyok, egy fokkal még tán szürkébb, mint te, de ha kedves leszel velem, megtanítlak arra, amit tudok: intravénásra, lumbálpunkcióra. Vajon mit gondol most, amíg a kis sovány nyakát feszítve az inggombját beteszi: „elkápráztattam ezt a kis nőt”, vagy „hülye voltam megint”? – Nem jó ember, jegyezte meg Huberné az ágyából, mintha csak a gondolatába látott volna. Vigyázni kell vele, tette hozzá ravaszul. Ágnes a betegekre nézett, persze, azoknak egy kis mulatság volt az ő találkozásuk, a doktor meg az új doktorkisasszony; még a Fésüsné kék bociszemiben is érdeklődés látszott. – Hát az igaz, hogy nem olyan mint a Balla doktor, jegyezte meg az a beteg is, aki idáig csak dobálta magát, s a Huberné beszédét sokallta. Szerencsére egy csoszogó papucs meg egy nagy has jelent meg, valami megesett lány, aki itt várta be a szülést, s így Ágnesnak nem kellett sem felelnie, sem visszautasítania a közeledést. A rákosok kezdték találgatni, hogy mit kapnak. – Dara lesz, resztelttel, mondta Huberné. – Gríz, érzem a szagát, mondta undorodva a hánykolódó. – Ugyan, hogy érezné? A gríznek nincs is szaga. De csakugyan tejbegríz volt, apró bádogtányérokban hozták, egy kis préselt lekvárral. – De nem olyan csomós, mint a múltkor? kérdezte Huberné, aki elsőül kapott, ellenséges nyájassággal a takarítóasszonyt. – Több a víz, mint a tej, jegyezte meg a hánykolódó, az evéshez váratlanul felülve. – Azt kinn isszák meg, szólalt meg egy száraz hang, (mely mintha egy nedvességet vesztett gégéből jött volna) a negyedik ágy felől, melyről Ágnes azt hitte, hogy alvót vagy eszméletlent takar sötétjébe. – Hejába, nem tudom megenni, sóhajtott fel Fésüsné, aki idáig semmit sem szólt, csak ült a bádogtányér fölött, s szép csendesen beletette a kanalat. Huberné papirost húzott ki a párnája alól. – Egy kis keksz, a lányom hozta, magyarázta a papírzörgésre odapillantó Ágnesnek. Ezzel tán jobban csúszik… Az, hogy őneki keksze meg látogatója van, szintén az irigységkeltő privilégiumai közé tartozott. A terhes egy idő múlva visszajött a tálcájával, melyen a gríz fele odafagyva, elkenve, elcsöppenve ment vissza a moslékba. Aztán Viktória nővér olvasója, hosszú szoknyája kezdett el csörögni, suhogni odaát. A betegek az esti dolgukat végezték. Volt, aki mint Huberné, kiment, más leszállt az ágyáról, mások alá ágytálat kellett tenni. Viktória nővér lehúzta a földig a villanykörtét, amelynek ernyője nem volt, de húzója igen; aztán átjött Ágnesékhez, itt egészen eloltotta a villanyt, s egy kis virrasztó lámpácskát tett elé. – Nem zavarok itt? kérdezte Ágnes, felállva a kórtörténet mellől. – Nem, dehogy, mosolygott Viktória nővér a naivitáson, hogy egy orvos tekintettel akar lenni a betegekre. Elalusznak ezek… szegények… tette hozzá, a kissé megvetőn kifordult mondathoz a foglalkozásszerű gyöngédséget. (Aki tud, jegyezte meg a sötétben, sóhajtva a hánykolódó.) Egy kicsit ismerkedem az esetekkel, magyarázta Ágnes, a mappára mutatva, maradását. S hogy magának is bizonyítsa, hogy azért maradt, s nem mert itt már meghonosodott kicsit, míg a kórház többi része, a sötét folyosó, az alorvosi szoba, ahol majd aludnia kell, még valami idegen volt; párosítgatni kezdte a kórlapokat s a kórteremben látott betegeket. Veseelégtelenség: ez nyilván az urémiás; vérszegény pasztózus, aki olyan kedvesen tartotta a karját; Kovács Sándorné, a gyomorműtét utáni áttételekkel, a hánykolódó, akinek öt méterről orrába ment a gríz szaga. Hogy még alaposabb legyen, egy blokkra fölírta a diagnózisokat, a Schwartzerné Basedow malignáját, Sántáné anémia perniciózáját, hogy a belgyógyászatban majd utánanézzen.”

VI. 442–475. p.

8. részlet

endokrinológia, struma

Ágnes pedig, mint magasabb tudományos gondokban elfoglalt elmét nem merte faggatni: amit megértett, annyi volt, hogy a Schwartzerné malignus strumája, amelynek a műtétét a statisztikájukra kényes sebészek nem vállalták tán nem is csak a pajzsmirigyre szorítkozó baj, hanem az egész „vegetatív endokrin” rendszer (Ágnes most hallotta először ezt az azóta divatba jött kifejezést) megrendülése. Schwartzernéból vért vettek, diétát írtak elő neki, a cukrát mérték, számon tartották az eosinophiljeit, s most, amikor több mint hat hete benn volt már, Balla új anamnézist vett föl róla, részletesen kikérdezte a veje s közte lefolyt perpatvarról, a szakításról, melytől betegségét számította, mintha ő is lehetségesnek tartná, hogy a megrendülést egy lelki sérülés váltotta…

---

Balla közben egy-egy barátját is kihozta az érdekes eset megtekintésére. Egy ilyen esti bemutatón Ágnes Rosenthallal találkozott. Épp benn volt, amikor a pedagógus tanársegéd az ismeretlen kórterembe lépett. Ágnes kissé visszahúzódott, a szemközti ágyak közé, mint diákkorában, amikor a színházi folyosón egy kedves tanára tűnt föl, rábízva, hogy megszólítja-e őt, s szerényen épp csak meghajolt feléje. Rosenthal azonban ismerősnek találta, odalépett hozzá, s kezét nyújtotta. – Maga most itt van? – mint valami régi ismerőstől. (Még csak azt tudja, hogy látott már). Mi az hogy nem látom mostanában? kérdezte aztán, hogy Ágnes megmondta, mit csinál itt. (Most már tudja, hogy medika vagyok.) – Kerestem a gyakorlatokon, ez nem szép, hogy ebben a félévben nem hozzám kéredzett. (Még mindig azt hiszi, a gyakorlatokon évődött velem, gondolta Ágnes). S Rosenthal mintha csak azt akarta volna megcáfolni, ami a mosoly mögött van: nagyon jól emlékszem a kollokviumára. Megjegyzem, ha valaki egy kis eredetiséget árul el, fordult Ballához. S már a körülállt Schwartzernéra (még egy kis vörös kopasz orvos jött be velük) öntötte rekedtes nyájasságát. – Szóval, maga az az érdekes beteg? Látja, az egész tudományegyetem összegyűl a csodálatára. Megtapogatta a strumát,…”

VI. 501–503. p.

9. részlet

orvoslás, rendszerszemlélet, fizikai kémia, Korányi Sándor

– A Korányi-óra? – kérdezte Halmi, aki, Ágnest ismerve, előre gyanakodott, sőt féltékeny volt a Korányi-órákra. – Ha ez úgy van, ahogy ő mondja, s biztos hogy úgy van, akkor én nem fogok soha gyógyítani, mondta Ágnes, legföllebb kuruzsolni.

A kis elrévedés, az emlékezetét különös elevenséggel megszálló képnek szólt; egy fölfele fésült, ősz hajú ember áll, nem köpenyben, mint a tanársegédei, hanem fekete zsakettben, az előadóasztal előtt, keresztcsontjával nekidőlve, bal keze az asztallap szélét fogja, s elég halkan, hátul tán nem is hallani jól, beszél. A kéz, mellyel az asztallapba kapaszkodik, vékony csontú, a körme kicsi, nem férfiköröm, s feltűnően kék. Az arca a kézhez illő, kékespiros, s mintha puffadt volna. Tán emphysemája van, mert melle a testhez képest nagy, domború, időnként az összehajtott zsebkendőjébe köhög. A fizikumában sincs semmi imponáló, beteg öregember, aki fiatalnak sem volt erős, s mégis tiszteletet ébreszt. Csak a híre vagy a zárkózottság, magány, melyet a közlés csak még jobban hangsúlyoz? Ahogy beszél, nem néz a hallgatóságra, fejét kissé lesütve mondja a pontos mondatait, szürkéskék szeme csak akkor bújik elő a szem alatti-fölötti zacskóból, ha a tanársegédtől kéri a kórlapot, vagy a betegnek tesz föl kérdéseket. De ezek a kérdések sem teremtenek, bár udvariasak, kapcsolatot: csak az épülő előadáshoz szükséges válaszokat akarja megkapni tőle. Az egész klinika – a legszebb – az övé; ez a sok ember mind az övé; ez a sok ember mind a tudását, rendelkezését várja, s ő mégis mintha egy láthatatlan burokba lenne zárva, melyről jobban kellene ismerni, hogy megmondhassa micsoda: a tudomány elmerültsége vagy a szenvedés visszahúzódó tapasztalata. A kollégák közt híre jár, hogy különféle családi szerencsétlenségek érték, azok ellen vajon tud-e védekezni ezzel az elszigetelődéssel. Az előadás Ágnes várakozásához képest elég érdektelenül indult. Valamit rekapitulált, nyilván a vesebetegségek Fahr-féle felosztását, melyet Ágnes, minthogy az előző két órán nem volt ott, nem nagyon értett. A monoton hanghordozását is meg kellett szokni. Aztán a vádlottként, fegyencruhában ott ülő beteget szólította elő: egy öreg nefroszklerózisos volt, s a kérdések után a kórlapról olvasta fel az adatokat, fehérjeszázalékot, vesecilindereket, amilyeneket már Ágnes is látott. Aztán a vese koncentrálóképességéről beszélt, hogy mennyire tud alkalmazkodni, a fagyáspontcsökkenés méréséről, amelyet ezen a klinikán vezettek be az összmolekulatartalom meghatározására, mellesleg a kémia új ágáról, melyet fizikai kémiának szokás nevezni, s mellyel az orvosoknak is jó lenne megismerkedniük. Ez már érdekesebb volt, főleg, hogy tőle hallja, hisz a vesebetegségekről szóló könyvben mindezt olvasta már. Ekkor jött valami, ami a fakó hang s az izgató gondolatok közt az ellentétet szinte drámaivá tette. Napközben már megpróbálta rekonstruálni, hogy jutottak oda – tán az érgomoly-elmeszesedés következményeiről –, mint emelődik meg a vérnyomás, hogy a veseszürlet mégis átsajtolódjék rajt, a vérnyomás hogy terheli meg a szívet, amelynek az ereiben különben is ott vannak a meszes plakkok, a rossz szívműködés pangást okoz, ha az illető már emphysemás – itt egy kis mosoly jelent meg a kékes szájon –, esetleg a tüdő is bevonódik, az általános pangás, persze, visszahat magára a vesére is, a szűrés most már még nehezebb lesz, a vérnyomás még föllebb megy, a szív még jobban meg lesz terhelve, a circulus vitiosus, ha meg nem állítják, kanyarog tovább, a beteg mind rosszabb állapotba kerül. Ez a circulus vitiosus, ez volt az a pont, ahol Ágnesen a gyönyör vagy riadalom vett erőt, a nagy gondolatoké, amelyeknek a horderejét abban a pillanatban fel sem tudjuk fogni, de azt érezzük már, hogy gondolkodásunkat s tán az életünket át fogja rendezni. Az, hogy a betegség ilyen spirális pályán circulus vitiosusokban fejlődhetik, a kórtanban tanult szimpla ok-okozat helyett az összefüggések sokkal finomabb szövetét rezdítette meg, s ez volt ami a gyönyörűséget okozta. A professzor eztán arról kezdett beszélni: milyen hibát követhet el az orvos, ha ezt a circulust rossz ponton próbálja megszakítani. A vesebajosnak szüksége van a vérnyomására, s ő a vizsgálatot elmulasztva, a könnyen diagnosztizálható vérnyomást szorítja le, vagy, ami valamivel jobb, idő előtt ad digitalist neki, holott a vese kímélésével, megfelelő étrenddel a circulus vitiosus egy időre tán megfordítható még. Tán ez volt, a mulasztások bő lehetősége, ami az új gondolat gyönyörébe ijedelmet kevert.

– No és mi volt az, ami annyira megrémítette azon a Korányi-órán? S hogy Ágnes nem felelt rögtön, Kertész féle fordult. – Az öreg báró körül tudniillik van egy kis mítosz, kétségkívül kiváló kutató, de… s itt megállt, mert nem tudta, hogy azt a fontoskodást, mellyel egyes kollégák beszéltek Korányiról, s amit még Ballán is megfigyelt: hogy nevezze meg úgy, hogy Ágnes mostani lelkesedését meg ne sértse. – Mi? próbált Ágnes is ebbe az állapotba belenézni. Talán, hogy a szervezetben minden összefügg egymással, s mint a háló, ha megérintik, minden beavatkozás az egészen végigfut. – Azt, hogy a természetben minden összefügg mindennel, már más okos emberek is megállapították, hallatta Feri a régi, böffenésszerű kis nevetését, mely ez alkalommal az orv boldogságnak szólt, hogy ennél az asztalnál, az ismerős kifejezés ürügyén a maga apostolaira célozhatott. – Igen, ment tovább állhatatosan Ágnes, de én a gyógyítást eddig mégis úgy képzeltem el, mint egy automatát, az ember kihúzza a diagnózist, s bedobja a gyógyszert. S most eszméltem rá, hogy mindez mennyivel bonyolultabb. – De azért végül továbbra is csak ez történik. A Korányi-klinikán is, védte Feri a maga bázisát. Akármilyen bonyolult a szervezet, az orvos megállapítja a diagnózist, s megteszi, amit a tudomány ilyen esetben előír. – Ez egy kicsit olyan, mint a társadalom, kapcsolódott be Kertész is. A társadalomban sem lehet előrelátni egy intézkedés minden következményét. – S mégis kell intézkedni, szakította félbe Halmi, szinte felujjongva. Nagyon jól mondja a tanár úr, a szövevényesség tudata s a határozott intézkedés nem zárja ki egymást. Nem véletlen, hogy akik a dolgoknak ezt a dialektikus összefüggését elsőnek hangsúlyozták, a legbátrabban nyúltak ebbe a szövevénybe. – Igen, én sokszor bámultam is a bátorságot, mosolygott Kertész, aki tudta, Feri kikre céloz, s alkalmazkodásból ez alá a „bámulom” alá rejtette az ellenkezését. Én annak a felelősségnek az ezredrészét sem kockáztattam volna.”

VII. 605–608. p.

„A belgyógyász Korányi a hazai orvoslás egyik kulcsalakja. Kutatási módszerének újszerűségét akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a 19. századi medicina elsősorban a kórbonctanra épült, mely pontos leírást adott a szervekről és azok kórtanáról. A beteg szervet összekapcsolták az észlelt tünetekkel: így kapott a betegség kettős »könyvvitelt«. A betegség tünete és a kórbonctani elváltozás közti óriási távolságot azonban ez a leíró, statikus szemléletű orvoslás nem tudta áthidalni. A kórboncnoknak az ember: máj, vese, tüdő. A betegség okát, »fészkét« úgy keresi, hogy közben nevéhez és hivatásához hűen elválaszt, szétszed. A század elején az orvoslás új irányt keresett, néhány fiziológus az életjelenségeket megpróbálta visszavezetni fizikai és kémiai változásokra. Az élettani kutatások nem szikével, hanem mikroszkóppal, vegyszerekkel, kémcsövekben folytatódtak, a sejtek kémiája, tehát egy kisebb szerveződési szint felől. Ez a módszer könnyen vezethetett volna még nagyobb fokú redukcionizmushoz, ám az új mérési eljárásokkal nyert adatok Korányi kezében addig alig értelmezhető problémák megoldásához adtak kulcsot. Korányi egyszerre volt analitikus és filozófus természetű. »Filozófus az – írja Németh László –, aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény az egész gondolattenger hullámzását indítja meg… Korányinak az élet egyvalami. Szoros belső miliő, mely a szerveket az élet nagy egységében mossa össze.« Bizonyos betegségek oka Korányi szerint az életfolyamatok circulus vitiosusa, melyben az egyik folyamat megromlása önmaga okát súlyosbítja, vagy egy másik folyamatot ránt circulus vitiosusba. A gyógyítás azon múlik, hogy ebbe az egymást rontó örvénybe bele tud-e látni az orvos, föl tudja-e fejteni az élettani összefüggések finom szövetét. Korányi ennek az áttekintésnek volt nagy művésze: az élettani folyamatok szimultán szemléletű elemzéséhez a fizika és a kémia egzakt, pontos méréseken alapuló eszköztárát hívta segítségül, így az emberi szervek közül a korábban alig értett vese működése lassan kezdett kirajzolódni. Ez a szervünk őrzi belső miliőnk stabilitását, bonyolult szabályozási mechanizmusokkal kapcsolódva más szervekhez. Korányi orvos-kutató munkássága során elszakadt a régi jól bevált gyakorlattól, függetlenítette magát az anatómusok gyámkodása alól, bevezette a vesék funkcionális vizsgálatát, úgy, hogy a figyelmet a »szervezetben megosztó folyamathálóra terelte«.”

Both Mária: Barangolások Németh László pedagógiai világában I.