Paulsen a következőképpen
magyarázza, hogy nem a külvilág, hanem egyedül a mi lelkiállapotunk képezheti
megismerésünk közvetlen tárgyát. Azt mondja, Kant helyesen ismerte fel,
hogy a dolgok magánvalóját – Ding an sich – mi nem ismerhetjük meg, mert
a mi megismerésünk nem magukra a dolgokra közvetlenül, hanem csak azok megjelenési
formáira vonatkozik. Pontosabban: a mi tapasztalásunk a dolgokat nem a maguk
valóságában mutatja nekünk, hanem térben és időben és gondolkodásunk a priori
törvényei alatt (okság, egység, többség stb.) De tér és idő nem objektív
valami, csak mi látjuk térben és időben a dolgokat. Tér és idő a mi érzéki
felfogásunk formái. Tér a külső szemléleté, idő a lelki tapasztalásé. Az
érzeteket mi a külvilágból kapjuk, de ezeket az érzeteket, színeket, hangokat,
nyomást stb. a mi agyunk rendezi el. A mi agyunk lát csak okot és okozatot.
Ha az agyunk így szépen el nem rendezné a mi impresszióinkat, egy káosz
lenne a szemléletünk. Tér és idő (a kategóriák) tehát a mi felfogó képességünk
kapcsoló formái. Más filozófusok elvetik ezt a kapcsolási törvényt. Így
pl. Mach nem fogadja el a kategóriákat, hanem más kapcsolási törvényt állit
fel.
Szóval Kant szerint a mi megismerésünk nem a dolgok „magánvalójára”
vonatkozik, csak a jelenségekre, a dolgok megjelenési formájára.
De ha érzékeink útján nem ismerhetjük meg a jelenségek mögött fekvő világot,
talán megtudhatjuk milyen ez a világ, ha önmagunkba pillantunk. Talán a
lelki élet, öntudatunk elemzése által pillanthatunk a hét pecséttel zárt
titok mögé.
Így sem lehet, feleli Kant. Te a lelki életedet éppen úgy tapasztalod,
mint a külvilág tüneményeit. Ha megfigyeled öntudatodat, érzéseidet, vagy
gondolataidat, ez éppen úgy tapasztalás, mintha megnézel egy házat. Lelki
tapasztalásod ugyan nem térben, hanem időben folyik le, de mégis csak a
kategóriák, a kapcsolási törvény alatt épp úgy, mint a fizikai világ szemlélete.
Hogy a lelki folyamatok valósággal milyenek, azt éppen oly kevéssé foghatod
fel, mint a külvilág jelenségei mögött rejtőző magánvalót.
A tapasztalható világon kívül tehát semmi mást fel nem foghatsz. Vége
a metafizikának, és vége az üres fogalmi dialektikának. Csak tapasztalás
útján ismerheted meg a jelenségek világát, de csakis ezt, a jelenségek világát
foghatod fel. Tapasztalataidat azonban elméd rendezi el, mondja Kant. Nem
lehet már ezután úgy okoskodni, ahogy a dialektikai irány okoskodott pl.,
hogy kell hogy Isten legyen, mert különben nem lehetne meg az isten fogalma
bennem. Az eszmékből, a fogalmakból nem lehet levezetni a valóságot; a fogalmak
nem élnek való életet, vagy legalább is a tiszta ész előtt ilyen lét nem
igazolható.
Csak félig van igaza Kantnak, – feleli minderre Paulsen. – Igaza van
abban, hogy a jelenségek a fenomenonok világa az, amit én megismerhetek.
De abban téved nagyot, mikor a lelki világot is a fenomenonok világához
számítja, a Tiszta ész-ről irt bírálatában. Nem, mondja Paulsen,
a mi öntudatunk kívül esik a jelenségek világán. Kant úgy fogja fel a dolgot,
mintha valami médium állna a külső és a lelki világ között. Ez tévedés.
A lelki világ közvetlenül van adva, ez a „Ding an sich” és a dolgok lényegét
nem is az érzéki észrevevés, hanem lelki élményeim megfigyelése által ismerhetem
meg. Nincs két világ, egy lelki és egy anyagi. Egy gondolat vagy érzés az,
aminek érzem vagy gondolom, és nem tüneménye, fenomenonja valami másnak.
A gondolat mögött nincs még egy dolog, egy magánvaló, mint a külvilág jelenségei
mögött. Következésképpen a gondolatokban és érzésekben nem a jelenségeket,
ha nem magát a lényeget, a wirklich Wirklichet fogtam fel. És mert kétféle
világ nincs, a külvilágot is olyannak kell gondolnom, mint a lelki életet.
Gondolatoknak és érzéseknek. Csakis ez az álláspont igazolható Paulsen szerint
tudományosan, nem a kanti kriticizmus, vagy a pozitivista álláspont, mely
kizárja az okok és célok keresését és az öntudat elemzését a tudományból
és a tudományt kizárólag a jelenségeken uralkodó törvényszerűség megállapításában
látja. Az a pozitivista álláspont, hogy megfigyelő és meg figyelt nem lehet
egy személy, Paulsen szerint bizonyára csak dogma.
Ez az az objektív idealizmus az az idealista metafizika, mely ma uralkodó
Németországban, és amely irány a „lelki-szellemiben” látja a valóságot.
Paulsen Helmholtzra, Verwornra és Machra hivatkozik, tehát három pozitív
nagy névre. Szerinte ezek is megtették már az első lépést az objektív idealizmus
irányában. Ezek filozófiai álláspontja is az, hogy a testi tárgyaknak abszolút
valóságot tulajdonítani nem lehet, és fel lehet ezeket oldani „maradék nélkül”
szubjektív észlelésekre. Verworn pszichomonizmusa nem ismeri a testi és
lelki világ dualizmusát. A testeknek nincs más létük, mint a lelki folyamatokon
kívül, úgy ez – a transsubjektive Wirklichkeit – csak akként képzelhető,
hogy hasonló a lelki világhoz.
Tegyünk úgy, mintha mindez roppant magától értetődő és világos lenne.
Mi jót várhatunk ettől az egész iránytól? Azt hisszük, a lelki élet felderítését,
a lelki élet fizikáját. Ez a nagy feladat vár a huszadik századra. Egészséges
az irányban a kiindulási pont. Ha meg akarjuk érteni a világ törvényszerűségét,
akkor a lelki élet világát kell megismernünk. Pszichikai életünk törvényei
nélkül nem ismerhetjük meg a fizikai világ törvényszerűségét.
Különben maga az irány Németországban sem új. Már Benekét is az a megismerés
vezette, hogy a belső tapasztalás, öntudatunk mutatja nekünk a teljes valóságot,
míg érzékeink útján a külvilágról csak mint jelenségről van tudomásunk.
Már ő előtte is a lelki élet felkutatása lebegett. Azért mondotta: az én
eszmém ha érvényre jut, az egész filozófia a lelki élet fizikája leend.
Loria összecsapja a kezét és reakcióról panaszkodik. A mai tudományosság –
kiált fel – antiobjektív, aszintetikus és antipozitív. Harminc évvel ezelőtt
a tudomány át volt hatva attól az eszmétől, hogy „a természeti törvények
magunkban a dolgokban bennrejlenek, és függetlenek az emberi hajlandóságoktól
és akaratoktól.” (Hát az emberi szervezettől?) Ma már egzakt tudományok
képviselői ezt a szubjektivizmust vallják, mondja. Mach elveti a tömeg és
anyag realitását, és a mechanikai fizika helyére egy fenomenologikus fizikát
állít. Poincaré
is azt állítja, hogy a matematika összes alapvető ismeretei nem az egyetlen
igazat fejezik ki, hanem csupán az intellektuális kutatás gyakorlati szükségleteinek
felelnek meg.
Igaza van Loriának. A reakció és a visszaesés korszakai szubjektívek
és idealisták, a haladó és felfelé tör korszakok objektvek. És ezek dacára
ismételjük, sokat várunk ettől a szubjektív iránytól. Mivel a világ törvényszerűségét
nem magukban a dolgokban, hanem a mi lelki életünkben keresik, a lelki élet
felderítését várjuk tőle. Oly mohón törnek a lelki élet elemzésére, hogy
ez a lelki fizika megalkotásának reményét ébreszti fel bennünk.
Abban a kötetben, mely egy hatalmas, az egész mai kultúréletet feldolgozó
német tudományos sorozatban jelent meg és amely kötetnek címe: Systematische
Philosophie, Wundt Metaphisik cím alatt egy igen tartalmas
tanulmányt irt, melyben három német természetfilozófussal: Haeckellel, Ostwalddal
és Mach-hal foglalkozik. Azt mondja, ez a három tudós ilyen sorrendben a
metafizikának három egymásra következő nagy korszakát képviseli. A metafizika
ugyanis a maga történeti kifejlődésében – a görögöktől Kantig – három nagy
korszakon ment keresztül: a poétikus, a dialektikai és a kritikus korszakokon.
A mai német filozófiában Haeckel képviseli a poétikus korszakot, Ostwald
a dialektikait, és Mach a kritikait. Hárman együtt felölelik a metafizika
egész fejlődési vonalát.