Céltalan volna, hogy egy sokat próbált kritikus parsifali gyanútlanság színében tetszelegjen. Amikor e cikksorozatot az új írónemzedék ügyének szenteltem, előre láttam a téma odvaiban rejtőző személyi viharokat. Nálunk írók és olvasók a kritikát a szellemi értékek börzecsarnokának tekintik; mire való a kritika, ha nem arra, hogy az egyik papír árfolyamát leverje, a másikét felszorítsa. Hiába tiltakozik a kritikus, hogy ő nem egyes írókért vagy írócsoportokért vetett föl szempontokat, ez ellenkezik nemcsak a köztapasztalattal, de a közvárakozással is. S ha ezek a szempontok egy „új nemzedék” szempontjai! Nem kell annak őszbecsavarodott írónak lennie, aki öt-hat új nemzedék rohamára emlékezve, minden „újabb” nemzedékben tisztességtelen versenyt szimatol. Kicsiny országunkban rövid a dicsőség jászla, egyidőben csak néhányan helyezkedhetnek el mellette s az új nemzedékek új szempontjai a legtöbbször furakodó, fiatal öklök, amelyek a jóllakottakat akarják félrenyomni. S ha az idősebb írók sandán néznek vissza a lökdösődőkre s meglepetve hallják az ismerős, de új helyükön nagyon is „túlzott” jelzőket egy-egy „ki nem alakult” ifjú neve mellett, lehet-e türelmet várni azoktól a dicsőségben és javakban egyaránt koplaló fiatal íróktól, akik ilyenfajta cikkektől elsősorban a maguk pirkadását várják s nincs az az eszme, melynek nevük hiányát megbocsátanák. Viszont kezdetén van a költők külön lélektanának, aki azt hiszi, hogy az a néhány ember, akinek a javára a „puccs történik”, elégedetten olvasnak végig egy róluk szóló, idegen szempontú bírálatot, melynek az írója még annyira sem intelligens, hogy önmagukról alkotott nézetüket, melyet pedig műveik elég feltűnő pontjain helyeztek el, tetszetősen összeállítsa. Amit senki sem vesz észre, a méltatott író észreveszi, hogy nem ő a méltatás végső célja, a kritikus nem neki tör utat, hanem valami másnak, amit ő sem lát egész tisztán s ami éppen a kritikus „message”-a: korból táplálkozó, korbefolyásoló akarat.
Érthető hát, hogy aki ilyenféle témához nyúl, nem igen kap üdvözlő sürgönyöket, de kritikus éppen az, akit egy probléma előtt sem a maga, sem a más indulatai nem feszélyeznek, ítélő erejével szigetelő zsámolyon áll. Hamarább elriaszthattak volna e problémakör tárgyi nehézségei. Aki megszokta, hogy mindig csak egy művel, egy íróval, tehát kétségtelenül egylelkű dolgokkal foglalkozzék, húzódozik attól a bizonytalan integrálszámítástól, melynek sok dolog egy lelkét kell tisztáznia. A történelemnek, a nagy sematizálónak még csak elnézzük, ha pontokba foglalja, hogy miben különbözik Racine kora a Voltaire korától, a jelen azonban tarkán konkrét és makrancosan eleven ahhoz, hogy ilyen világító elvonásokat lehetne előbűvölni belőle. A dolgoknak, úgy látszik, előbb le kell vedleniök valóságukat, hogy lényegüket megláthassuk; (veszedelmes feltétel, amely a történelmi lényeg értéke fölött is gondolkodóba ejthet). Én, a kritikus, szívesebben nézem a történelmet is kibogozatlan jelennek, mint a jelent kibogozott történelemnek s a jelenre alkalmazott történelmi analógiák erőszaka ellen nem egyszer tiltakoztam. Nem kell-e megkapnom itt a kúrált betegséget? Nem kényszerít a feladat, hogy történelmi analógiák fényében, torzultan nézzem a magam korát? A reakció még folyik s mi üledéket akarunk látni; perfektumban beszélünk jelenségekről, amelyek még küzdenek az elhelyezkedésért, rendezünk és magunk is küzdők vagyunk. Elkerülhető-e ebben a vállalkozásban a kijelentő és óhajtó mód bűnös összekeverése? Mit adok: ismertetést vagy programot? Leírok vagy rábeszélek? Az ilyenfajta írásokban, akármilyen tiszta az író szándéka, mindig marad valami nem tiszta: az érdektelen olvasó is úgy érzi, hogy a kritikus visszaélt az alakulás természetes zavarával, elébe próbált vágni a folyamatoknak, elbizakodásában vagy elfogultságában mesterséges kiválasztással keresztezte a természetest.
Nemcsak azért hálátlan ez a tárgy, mert másokat nyugtalanítunk vele, hanem mert mi magunk sem lehetünk egész nyugodtak egy szerepben, melyben némileg az idő jogait bitoroljuk. Mentségünk, hogy nemcsak mi siettetünk, hanem minket is siettet a kor depressziója. Az irodalom külső feltételei az utolsó évtizedben teljesen megváltoztak. Nemcsak az a jólét párolgott el, amelynek a művészet mégis csak fényűzése volt, hanem elveszett a szellemi szabadságnak a reménye is, elfordult az érdeklődés, megapadt az olvasótábor, mely az írót társadalmi hatalommá tette. Kelthetne-e Ady ma olyan kavarodást, mint húsz év előtt? Melyik előretörő társadalmi osztály becsüli annyira az irodalmat, hogy egy költőt tartson maga elé aranyozott pajzsul? Elképzelhető-e, hogy a mai ég alatt egy olyanféle parádés egyéniség, mint Ady, egyáltalán kibontakozhasson? Türelmetlenebb s ugyanakkor közönyösebb világban élünk, a levegő élesebb, mostohább. Azzal a tüdővel, mellyel Ady és társai első légvételüket vették, ma csak megfulladni lehet. A háború előtti író sokat panaszkodott, a mi néma mostohaságunkhoz képest ez azonban az édes gyermek követelőzése volt; voltaképen ösztönzésekben gazdagabb világban élt s hozzá még mellőzött, forradalmár író is lehetett. Ma az író külső ösztönzést csak igen nagy áron kap: függetlenségét, tisztaságát kell feláldoznia. Annak a „normális” írónak, akinek a közvélemény apró kedvezéseire, hír és jólét hátszelére van szüksége s szeretetre, mely őt hibáival együtt kényezteti, befellegzett. Ez a tapadó puhányok és a mogorva, tüskéjükbe búvó sünök kora; az írósors: cselédalkalmazkodás vagy heroizmus. Egyesek reménykedhetnek ideig-óráig, hogy a boldog és természetes középúton maradhatnak, az élet előbb-utóbb vagy elzülleszti, vagy író-Antigonékká avatja őket, akik Kreonok ellenében végzik az istenek által rájuk mért szertartásokat.
Mitől függ, hogy az írók kibírják-e ezt a kemény klímát? A szellem embere különös teremtmény, megpörköli az ujját és siránkozik, elevenen rakják máglyára s összeszorított foggal állja, csak érezze, hogy érdemes megégnie. Az író a külső feltételekhez hihetetlen mértékben alkalmazkodik, ha értelme és akarata hivatást talál köztük. Egy tonizáló gondolat többet ér neki, mint egy értelmetlen segély. S a mai fiatal írónak nyomoránál is nagyobb baja, hogy fogalmai az irodalomról, az író szerepéről egy puhább, melegebb korból maradtak rá, öröklött képzetei fényében fölöslegesnek, gyökértelennek érzi magát, tönkremegy, mert „nem kell” és elzüllik, hogy kelljen valakinek; azt a szerepet akarja betölteni, amely langyosabb időkben volt az író szerepe. A legjobbakat vergődő ifjúságuk megkeményítette, az írói öntudatból azonban hiányzanak azok a vonzalmak, elvek, előítéletek, amelyek ezt a kényszerű hősiességet belülről is igazolják. Az író elsősorban esztétikai szövevény, írásának a jellegét tudatos és ösztönös válogató munkája szabja meg s kora ellen is csak esztétikailag, értékelések és vonzalmak áthangolásával készülhet fel. Hiába érti meg egy író, hogy a kora heroizmusa kényszeríti, ha az esztétikája nem heroikus s a rímeivel, a hasonlataival, az eszméivel percről percre jövő ösztönzést eseng nem létező tömegektől. Letörik vagy képtelen módon próbálja megtölteni a hangversenytermet. Míg ha belül, a válogatásában, vonzalmaiban válik keménnyé, konokká, külső ösztönzésektől függetlenebbé: mostoha körülményeit is természeteseknek, esetleg optimálisaknak találja, ahogy bizonyos halak is csak roppant nyomás alatt tudnak élni.
E súlyosodó koron, mely pokoli crescendóját a mi életünkben már csak fokozni fogja, a szellem emberei csak úgy vergődhetnek át, ha nehéz feladatukra nemcsak heroikus jó szándékkal, de heroikusabb esztétikával vérteződnek fel. Természetes, hogy ezt a „heroikusabb esztétikát” nem lehet csak úgy belerakni az íróba, mint zseblámpába az elemet. De nem is kell, mert előfeltételei ott lappanganak az idegeinkben, beléette, belémarta közös múltunk: a kor. Az ólomkamra, ha meg nem öl, dacra tanít s a legjobb fiatal írókon nagyon is észrevehető ízlésnek és írói magatartásnak ez a „dacos alkalmazkodása”. Lelkiállapotunkban sok a közös, csak a szavak ágaznak messze. Időbe kerül, amíg a lappangó esztétikai alap éles szempontokká, határozott ideálokká érik.
Cikkemben én ezt az érést akartam siettetni. Nemzedékünk kilátásai nem vigasztalanok. Minél rettenetesebb emberi sorsunk, az írói annál felemelőbb. A szigoruló idő eleven szellemi energiákat talált, sőt úgy látom, hogy a kor külső kényszere s az irodalom belső fejlődése közt szerencsés szünergizmus van. A kor művész-aszkézisra szorítja, időtlenebb ideálok felé fordítja az írót, de erre tereli őt az előző kor bírálata is. A század első negyede irodalmilag is expanzív kor volt, hódított, habzsolt, határfákat döntött, gazdag zavart teremtett. Ezt a terjeszkedést, a Nyugat epigonjain láttuk, fokozni nem lehet; nemcsak az élet, a szellem is falakkal zárta be a féktelen határtalanságot, hódítás, habzsolás helyett ma rendezni kell, tisztázni, fegyelmezni.
Az írók is érzik, hogy a nomád időknek vége, megkezdődött a település. Aki megfigyeli a fiatal írók zsargonját, ellenőrizheti egy kis észrevételemet. Húsz év előtt a nagyra törő író „zseni” akart lenni, ma „remekmű”-vet akar írni. A zseni szó kiszorult a dicsőség tolvajnyelvéből s helyét a mű foglalta el. Ebben az apróságban ott szorong az az új írói szellem, melyre cikkeim támaszkodnak. Ignotus esztétikája annakidején „egyéniség-esztétika” volt: a szellem szabad mozgása számára keresett igazolást egész a rakoncátlanságig, a mienk: mű-esztétika, az alkotás törvényei közé zárja az írót s elmegy az írói egyéniség megtagadásáig.
Kétszeresen jó oka van ma az írónak, hogy ne az egyéniségéhez, hanem a műhöz ragaszkodjék. Egy hajókat törő korban a mű a palack, melyben azt, ami a legfontosabb volt számunkra, távol partok felé küldjük. Aki író, nem menekül meg, de az írás több mint az ember s életnek is biztosabb élet, mint a mienk. Ady mögött a vers volt cifra szolga, ma a költő a szürke szolga művei mögött. A mű tisztelete: aszkézis; aki csak azt az életét becsüli, amely elszakad tőle, könnyebben áldozza fel azt, amely vele marad. De azonkívül, hogy ránk parancsolt aszkézis, kívánatos rendező erő is. Ha az erős egyéniség bomlaszt, a mű az alkotás örök feltételeinek a tiszteletére kényszerít s eloszlathatja a zavart, melyet a túlerős egyéniségek, ahogy Ady mondta: „Isten szörnyetegei” kavartak föl a szellem tengerén. A kor külső kényszere s az irodalom belső szüksége egyaránt a műre utalja ma az írót; a mű fegyverzi fel lete borzalmára s ez segíti ki az irodalmi eszmék zűrzavarából is.
Tanulmányaimban éreztetni iparkodtam, hogy ez az esztétika-csere és ízlés-váltás nem elszigetelt jelenség, hanem része egy nagyobb változásnak, melynek a természete ma már elég jól felismerhető. Az 1925-ig eltelt harminc-negyven év szellemi téren a relativitás kora: mindenkinek igaza van, aki meg tudja okolni az igazát, csak pszichológia van és nincsen logika, az ellentétek nem döntik meg egymást, az egy ember sok ember, a változatok elfödik az állandót, az értékek közt nincs közös mérőegység. Ma (amikor különben minden omlik) szellemi téren megint nő az „abszolút” becsülete, az előző kor túlzásai egyre nyilvánvalóbbak: az „igazságok” mégsem egyenrangúak, a lélek csak tükre a törvénynek s nem forrása, az ellentétek vagy nem ellentétek, vagy nem állnak meg egymás mellett, a változatoknál fontosabb a közös s az értékek közt számon kell tartani a közös koordinátákat. A delejétől megfosztott emberiség jobbjai az állócsillagokra néznek s azokhoz igazodnak. Ortega igen szép dolgozatban mutatta ki, hogy Einstein relativitáselmélete éppen a relativitást kiküszöbölő elmélet; ezért tartja a matematikán túl is korszakalkotónak. Mi, akik a szellem más jelenségeit figyeljük, különösebb filozófiai érdeklődés nélkül is, hasonló relativitás-ellenes mozgalmat észlelünk. Az előző kort megbűvölték a változatok, feláldozta érte a szellemi élet egységét, mi ezt az egységet keressük. Egy prizmakor után, mely szivárványszínekre bontotta a szellem fehér fényét, ma új egységet, új fehér fényt iparkodunk előállítani. Ha az egyéniség-esztétika a fénytörés igazolása volt az irodalomban, a mű-esztétika egy olyan kor irodalmi elmélete, melyben a szellem nem a tarkaság luxusa többé, hanem tömör fény, amelynek nagy éjszakával szemben kell világosságnak lennie.
Tanulmányaimban, elméleti kérdések és írói arcképek örvén, ennek a tömör fehér fénynek az „össze”-szóródását akartam éreztetni egyesekben s az egész irodalomban. Bevezető cikkem a változatok csődjét mutatta be az 1908-as nemzedék után támadt ízlés-zavarban. Ars poeticám, mely az írói törekvések közt állított fel fiktív hierarchiát, ezt a rendezést a mű javára s az egyéniség fitogtató törekvések ellenében kísérelte meg. „Az irodalom önkormányzatá”-ban azt a heroikus keménységet éreztettem, melyet a kor kényszerít a szellem emberére, aki az alkotás (s általában a szellemi folyamatok) autonóm törvényeihez a nyílt és hallgatag terrorokkal szemben ragaszkodik. Írói portréim csak ürügyek voltak, hogy egyes jellemző író-sorsokon át az új irodalom szellemébe bevilágítsak. Erdélyiben szinte materiálisan érezhető a nagy tehetség visszahúzódása egy szűkebb térre s e szűkebb téren a rendeződés, fegyelem, koncentrálódás. Pap Károlynál a hatalmas koncepció elégszik meg egyszerű, kristálytiszta, majdnem gyermeteg eszközökkel. Illyés Gyula elég szerény és elég gazdag ahhoz, hogy az örök banalitások költője tudjon és merjen lenni. Szabó Lőrincben az előző irodalmi kor hagyománya keményedik hozzá a szigorúbb időhöz. Tamási Áron pompás egyéniségével szemben egy másféle, használhatóbb tehetség-ideált bontottam ki. Halász Gábor kritikai pályájában az importált kényesebb irodalmi ideálok harcát és lassú meghonosodását mutattam be a mi reménytelenebb levegőnkben. Ezeknek a cikkeknek semmiféle külön céljuk nem volt (legkevésbé, hogy egyes írói árfolyamokat fölverjenek), egyenként nem is állnak meg, csak egymás mellett, közös feladatuk zárt esztétikai rendszerbe hangolni szétszórt, de jelentős tüneteket. Semmit sem oly bajos éreztetni, mint elütő jelenségeket átlengő szellemet s ha nem hinném, hogy olyanokhoz vagy legalább olyanokhoz is szólok, akikben ott lappang ez a szellem, nem is vállalkoztam volna rá. Így e rövid vázlatot sem tartom kevésnek; a koordinátákat meghúztuk, nincs jelenség, amelynek meg ne határozhatnád e rendszerben a helyét.
Ami nem azt jelenti, hogy a tárgyat megközelítőleg is kimerítettük. Azok számára, akik gyanakszanak, hogy ez az új atmoszféra nem is annyira a valóságban, mint egyes fiatalok elkülönülő óhajában van meg, vég nélkül gyarapíthatnám az analóg tüneteket. A legfontosabb, hogy a jobb fiatal írókra az előző nemzedék vezéralakjai s kétségkívül legnagyobb írói (Ady, Babits, Móricz) egyáltalán nem hatottak, sőt elég gyakran szembekerülnek velük, míg háttérbe szorult kartársaikra, a hajdani „ellenzék”-re mind szívesebben hivatkozunk. (A szerencsétlenül fölvetett Ady-polémia mélyén is ez az ízlésváltás lappangott s talán nem is ártana ebben az ügyben, megfelelő fórum előtt, perújítást javasolni.) Kiveszőben vannak bizonyos irodalmi betegségek is, melyeknek kiütései jóformán minden 1908 körül feltűnt író homlokán ott piroslanak. Az egyéniség túlzott aláhúzása, önnön modorunk már-már paródiaszerű hangsúlyozása, mely Ignostustól Tersánszkyig, Adytól Kaffkáig csaknem mindenkin észrevehető, mint lezajlott betegség, ellenkező irányú immunitást hagyott vissza. Ismert írói pályafutásokra is hivatkozhatnék. Nem jellemző-e, hogy Babits, ez a mindent számon tartó író, szervezetével, írói gyakorlatával, beidegzett hajlamaival ellenkező „ortodox” elvekhez ért el? A különbség Kassák hajdani és mostani attitűdje közt sem írható tisztán az egyéni érés javára, Kassákkal az idő is vele ért. A fiatalabb írók közt meg valóságos tisztulási, leszűrődési járvány észlelhető; a szerencsésebbek közül Fenyő, Bányai fejlődését a Nyugat olvasói is követhették.
Nincs okom a hasonló jelenségeket szaporítani. Az ízlés dolgait bizonyítani fölösleges, elhitetni nevetséges, csak éreztetni kell őket s én azt hiszem, így is elértem a határt, ahol az írói éreztetés mérséklete az irodalmiatlan bizonygatással érintkezik. A fiatal írók „névsorá”-val sem érzem adósnak magam, mert nem igazságot akartam szolgáltatni a nemzedékemnek, hanem szempontokat állítani elé. Nem vagyok sem anyakönyvvezetője, sem Aristarchusa az íróknak, aki az írók kánonjába fölvesz vagy visszautasít. Nem tisztán rajtam múlt, hogy néhány érdekes írói sorssal nem foglalkoztam. Az irodalomszociológiai szempont is megkövetelte volna, hogy a „szem előtt levő” ifjú irodalom vezéreit bemutassam. Azokra a fiatal írókra gondolok, akik a köztudatba berögzött írótípusok inkarnációi: Kodolányira, akinek elemi erejű keserűsége a naturalista örökségben tartja a lelket, Zsolt Bélára és Márai Sándorra, akik a nálunk egész kivételesen nagy múltú és hivatású, zsurnaliszta színezetű irodalmat tudják színen tartani. E típusírók mellett érdekes lett volna néhány magányos tehetség pályáját a mi szempontjainkból is kommentálni. Szívesen találgattam volna, mi lakik Gelléri meg-megvillant oroszlánkörmei mögött, Szabó Pálnak is joga van rá, hogy ne mint csodaparaszttal, hanem mint íróval foglalkozzunk vele, itt van a két nőíró, akiket egész komolyan kell vennünk: Bohuniczky és Török Sophie; Fenyőn és Bányain kívül, akiket előbb említettünk, az igazságtalanul lehurrogott Marconnay Tibor, a prózaírók közt Nyirő, Thury, Terescsényi s bizonyára olyanok is, akiket én nem is ismerek.
Nem a teljesség kedvéért sorolom fel ezeket a neveket, hanem épp azért, hogy megmutassam, mennyire nem törekedtem teljességre. Az esszéíró épp azért ír esszét s nem irodalomtörténetet, mert borzad a teljességtől. Ami az irodalomtörténésznek a teljesség, az az esszéírónak a lényeges. S a lényeges itt nem az írók ügye volt, hanem az irodalomé.
Jól tudom, hogy e cikkek olvasója még e mentegetődzés után is vár tőlem valamit; vár egy szót, amelyet itt-ott már ő ejtett ki én helyettem is. „Ha ilyen élesen definiálod az irányt, mért nem nevezed meg?” kérdi az olvasó. „Hiszen akárki is látja, hogy az ajkunkon lebegő név történelmi hitelességgel fedi ezt az irányt, s te is csak azért jellemezhettél ilyen gyanús-következetesen össze-vissza jelenségeket, mert előbb volt meg a szó, mint a tünetek; a kész elnevezésen át nézted, ami eléd került.” És csakugyan, nincs akadálya, hogy mint mások itthon és külföldön, én is kiejtsem a „klasszicizmus” szót; nincs akadálya, de nincs sok értelme sem. Klasszicizmus: meghatározásnak itt alig több, mint ha egy emberre azt mondom, férfi, egy férfira, hogy szolid. Klasszikus minden kor, amely az egyénitől a közös, a különöstől az általános, a szabadságtól a törvény felé fordul. De hogyan, mért, hol, mikor? A mi irodalomtörténetünknek két klasszicizmusa van: egyik a Kazinczyé, másik a Gyulaié. Mindkettő klasszikus kor s milyen távol állnak egymástól. És milyen távol áll tőlük a mienk! Elég-e jellemzésnek a szó, mely ilyen különböző jelenségekre ráhúzható? A klasszicizmus csak keret; a szellemi élet államformája, maga az állam még sokféle lehet. Rend, de tartalmát az szabja meg, hogy mit rendezett, színezetét, hogy milyen körülmények közt. Az a két tényező, mely a mi klasszicizmusunknak színt és tartalmat ad: az elődeink után maradt ízlés- és problémazavar s a mostoha kor, melyben írni és élni kényszerültünk. Miközben e két tényező munkáját a legkülönbözőbb természetekben követtük, úgy hiszem, sikerült annyit kicsalnunk a dolgok élő szelleméből, hogy nincs különösebb szükségünk e szóra, mely az élő valóság holt árnyéka csak.
Elfogadják-e fejtegetésemet mások is? Nem tudom. E cikkek, bár akaratlanul, túl sokat vindikálnak annak, aki írta őket s nem volt példa rá, hogy igényes gondolatokat írójukkal együtt fogadjanak el. Én azonban, aki a gondolatkölcsönzés bámulatos útjait elég sokszor követhetném, nem esem kétségbe eszméim sorsa fölött: nevelőapák kezén, de viszont fogom látni őket.
