János-szanatórium. – Olvasni, mindig csak olvasni: élet ez? Még tilos minden mozgás és izgalom, kivéve az olvasmányok szelíd izgalmát s képzelt túráit; palanquinon visznek ki a kertbe mint Cicerót, ott készen vár a matracos nyugágy, reám és a könyvre. Blazírt basaként naponta váltom ágytársamat. Minden érdekel és semmi se elégít ki. Kapni és csak kapni, sosem elég; az elme, mint a szív, nem nyugszik meg, amíg ki nem csordul. Sajnos, amit a beteg sok mozdulatlan hónapja összeolvas: mindenről írni, s méltón írni, nem tud. Első nagy olvasmányom Szekfü Gyula hatalmas történeti művének zárókötete volt: a Tizenkilencedik Század. Hogy vállalhatnám most, betegen, töröttén, azt a tanulmányt amit erről a műről írni kellene? Csak futtában s zárójelben merek szólani róla: de már nyitom is a zárójelet. Ez a könyv jóval több egynapos ágytársnál; évről-évre lestem köteteit, s most hogy betegágyamra hullott az utolsó, nincs nyugtom míg szóba nem ejtem.
Zárójel: író és historikus. – Persze, nem vagyok historikus. Tudós-becsét föl nem mérhetem a műnek, mely újkori „magyar századaink” első nagy szintézise megváltozott sorsunk távlatában. De ez a tudományos szintézis egyúttal írói alkotás. Amivel nem csak kompozíciójának nagyvonalúságára gondolok, vagy a részletekben meg-megcsillanó írói erőre s művészi formáló-képességre: hogy pl. Izabella királynő menekülését, vagy a szabadságharc rövid történetét drámai hatással tudja elbeszélni, s Rákóczi alakját egy kitűnő regényíró mély és gazdag pszichológiájával eleveníti meg. Szekfü munkája írói alkotás ott is ahol stílusa nem ragyog; ahol talán szürke vagy pongyola. S nem is az teszi irodalmi érdekűvé hogy, mint igazi szellemtörténet, minden élet gerincének a szellem életét látja és rajzolja, s az események történetét oly szervesen ágyazza bele a kultúrhistóriába, mint magyar történelemben senki még. Ez a mű nemcsak a magyar szellem életével foglalkozik: hanem maga is megnyilatkozása ennek a szellemnek, ahogy a háború és béke nagy katasztrófái után önmagára eszmél s lelkiismeret-vizsgálást tart. Szigorú és modern történet ez; irodalom a szó ibseni értelmében: ítélőszék önmagunk, régi énünk fölött. Kíméletlenül leplezi le dicső és átkos ópiumainkat, s gyanakvó ujjakkal kopogtatja végig a jóakarat üreges tégláit, melyek mélybevivő utunk kövezték ki. Bizalmatlan és kegyeletlen, amilyen maga a nemzet kell hogy legyen önmagával szemben, egy új Mohács napjaiban. Mohácstól Mohácsig: soha nagyobb szüksége, égetőbb órája nem volt a történeti szintézisnek, lelkiismeretvizsgálatnak mint ma. Múltunkra emlékezni mindig líra; de Szegfü lírája épen nem hasonlít a háború előtti magyar történetírás hazafias lírájához. Nem a ragyogó s véres tények beszélnek itt amiket Klio rendesen följegyezni szokott: hanem a nemzet sivár mindennapjainak tényei. A „magyar ugar” beszél: lápok, sivatagok, legelők s rengetegek; durva udvarházak, nyomorult pórviskók, bujdosó hegyhágók, vad karámok s elhagyott vásárhelyek. Izgató lapok maradtak emlékemben az ország területének elvadulásáról (a török hódítás után), vagy a jobbágyság helyzetéről, vagy a nemzetiségi tömegek lassú beszivárgásáról, vagy a települések történetéről (a XVIII. században)! Minden mondat tényszerű s kérlelhetetlenül pozitív; de a tényekben nem a kutató célját, inkább az író eszközét éreztem: színeket amikkel a magyar sors nagy képét megrajzolta, úgy ahogy egy mai, kijózanult magyar lelkében él. A múlt híres dicsőségei gyászosra sápadnak e perspektívában. Szekfü kegyetlen és kegyelettelen az illúziók iránt; szellemtörténeti módszere segíti a korokat a saját szempontjaikból látni, lehámozni a modern előítéleteket, felfedezni az ideológiák születését és relativitását. Történetíró alig mutathatná meg élesebben a tényfedezet nélküli eszmék lidércszerű veszélyességét, a nemes szándékok ártalmassá fordulását, emberi nagyság és hibák különös mérlegét, a végzetterhes állapotok halk és gyógyíthatatlan érlelődését, mint ő például a Rákóczi vagy Kossuth alakjának, vagy a magyar nemesi gondolkodásmód bűnös csökönyösségének, vagy a függetlenségi eszmekör zsákutcájának tekintetnélküli jellemzésével. Hőse nem a délibábok hőse, hanem aki hátat fordít a délibábnak; aki nem lázong, hanem számolva a helyzettel óv és alkot amit lehet. Ideálja a XVIII. századi barokk tekintélytisztelő világa: békés és „reakciós”, de civilizálódó (sőt mű-szomjas) és magyar! egy szerény birtokreform, egy kastély- vagy templomépítés, könyvtáralapítás nagyobb tett előtte, mint a harcok és összeesküvések. Illúziónélküli önismeret – nevelés – művelés: ezek végső reményei e kiábrándult, háború utáni szellemnek, mely dicstépő a múlttal, bizalmatlan a jövővel szemben, pesszimista, és igen! végletesen konzervatív, (mert könnyű belerohanni az új rosszba, de nehéz megtartani a régi jót). Mindez nem kedves a magyar pszichének mely a glóriatépést csak a forradalmi illúziók lázában, s a konzervativizmust csak a nemzeti frázisok görögtüzében tudja elképzelni. Szekfü újból megzavarta a Prokrustes-skatulyákat, melyekbe nálunk minden szellemet azonnal begyömöszöl a közvélemény. Jutalma, bevett szokás és magyar sors szerint, gyanú és vád: egyfelől „Rákóczi-gyalázó” s „hazafiatlan”, másfelől „opportunus alkalmazkodó”, alig van meghajszoltabb alakja hajszolt irodalmunknak. Mindenben egyetérteni talán mindenkinek nehéz vele; nemzeti vagy forradalmi délibábjainkra egyformán hideg szél fú lapjairól. De ez a szél edző és szükséges. S puszta ideológ[iai] ellenszenvből meg nem becsülni múltunk egyetlen nagy, őszinte. s mai vizsgálatát, új illusztrációja volna Szekfü örök témájának: az Ideológia és az Alkotás ellenségek. – Az alkotásról ezúttal nem írhatok méltón; de ezt el akartam mondani, legalább zárójelben.
Horatius nem halt meg. – S már a zárójel nagyonis kiterpedt; pedig az volt a tervem ebben a nyári cikkben, hogy nem beszélek semmiről hosszabban, s lehetőleg semmi újról és magyarról, irodalmunknak-való aktuális felelősséggel – itt a kánikula és a vakáció, és beteg is vagyok… Nekem vakáció ha latint vagy görögöt olvasok; kiszökni ebből a modern világból egy másik, szintén otthonos, gyermekkorból ismert világba, ahova már csak ritka szabadságokon szökhetek ki, mert a klasszikus nyelveken való olvasáshoz nyugalom kell, s elvonatkozás a modern gondoktól… Ezek a betegség ajándékai. S a tiszteletes idiómák védelme alatt fölszabadítom magam minden komoly s korszerű gátlástól: szeszély után és élvezetre megyek. Egynapos ágytársaim Chloë és Lydia, Barine, Neaera és Neobule; vagy Hero, Helena vagy Amaryllis… Ami annyit jelent, hogy nincs itt szó súlyos kötetekről; csak egy-egy Horatius-versről, vagy Vergilius-eklogáról, amit már régóta hordozok szívemben; s ha olyat kívánnék amit még nem ismertem, akkor is valami rövidet s csábítót rejtek a palanquinba, kívánós ínyemnek mindig új cserére – mint például:
a vergiliusi Moretum – amit ma szinte sub specie modernitatis is lehetne olvasni; micsoda naturalisztikus parasztnovella, a legművészibb versekben elbeszélve! élő példa rá hogy modern „életesség” és antik harmónia nem oly ellentétek; vagy
a Mousaios Hero és Leander-e – ez homéroszi vers és erotikus regény egyszerre: naiv pompa és buja édesség, a dekadens ókor; Daphnis és Chloë hexameterekben; vagy
Kolouthos verse a Helena csábításáról – nem valami nagy költő munkája, de az eposzi hagyomány dús kincseivel tele! s kivált a végén, az anyját kereső Hermioné panaszában, mily fölbuzgó líra!
Persze, a távolság elrajzolja az arányokat, s ki tudja, az antik olvasó, egy eleven nyelv s egész könyvtárnyi elveszett olvasmány asszociációval, mit talált ezekben a versekben! Nem vagyok kritikus, csak kívánós élvező. De itt van Horatius, és mindig újra itt, plédes nyugágyam ölén, s ő már egészen közeli, mintha csak magyar költő volna. Diákkorom óta az enyém már! legtöbb versét annyiszor olvastam hogy most már csak a nyelvet élvezem, egy-egy elfeledett sor verslejtését, egy plasztikus szórendet vagy jellegzetes horatiusi hangsúlyt. Horatius nem halt meg, s különös dolog, hogy ilyenekben él tovább, mikor egész életfilozófiája igazán elavultnak látszik, s tartalma is talán egy görögből jött konvencionális költészet sablontartalma. Talán maga a költő is csak ilyenekben látta költészetének célját és érdemét, költői büszkesége egy műfordító verstechnikus önérzete volt, Aeolium carmen ad Italos deduxisse modos.(1)
Mért ne lehetne ez is a legmagasabb és leghiánytalanabb művészet? Néha dühig izgat a modern, formaellenes csőcselék zsarnoksága, ostobasága és következetlensége, mellyel a költészet szabadságát gúzsba kötik. A festőnek megengedik, hogy színekben és formákban élje ki magát, senki sem veszi rossz néven tőle ha minden becsvágyát a kép „festői értékeiben” találja, s százszor megfestett dolgokat újrafest új modorban s műnyelven; sőt akkor van hiba ha valami „mondanivalóval” iparkodik hatást költeni. Csak a költőnek volna tilos öncélú művészetet csinálni abból ami az ő anyaga s eszköze: szavakból s versekből?
Horatius példája mutatja, hogy ez a művészet éppoly magas lehet mint akár az amit a muzsikus, egészen jelentésnélküli hangokból csinál. És csodálatos: épen ez az öncélú művészet, ez a különös és mindenütt-jelenvaló nyelvplasztika, olvasztja egybe a konvenciós s idegenből-kölcsönzött témákat egységgé, életté, egyetlen emberi attitűddé, az emberi dolgok meleg zamatával, úgyhogy magát a költőt, az egyént érezzük lélegzeni, ránk nézni, örök joviális elevenségében. Horatius nem halt meg. Vannak nagyobb, szárnyalóbb vagy gazdagabb lírikusok, de a könyvnek, Horatius óda-könyvének, alig van párja a világirodalomban. Itt nem egy lírikusról van szó, hanem egyetlen kötetben egy örök emberi attitűd tökéletes monumentumáról. Talán csak egyet tudnék hasonlót megnevezni: a Fleurs du Mal-t. Az persze egészen más attitűdnek vet monumentumot; ha úgy tetszik, egy modern attitűdnek a klasszikussal szemben. De az is, és ez is: egy-egy halhatatlan típusa az emberi lélek szembenézésének evvel a halálos élettel, – verszenébe és szózamatba sűrített élet-íz, mely halálig vissza-visszatér ínyünkre, ha egyszer megízleltük.
Nunquam satiatus. – Nem kell hinni, hogy minden klasszikus olvasmány ennyire elragadott volna. Legközelebb talán elmesélem Euripidészben való csalódásom történetét, mely hosszú történet, s most fejeződött be, hogy ez a betegség alkalmat adott, elolvasni az utolsó Euripidész-drámát, Oresztészt, amit még nem olvastam. Olvasáson a görögül való olvasást értem; fordításból nem mernék ítélni, még a jóból sem, ha tán volna ilyen… Micsoda naivvá s közhelyszerűvé tud válni a görög szöveg modern nyelven! Nyaranta kicsit mindig visszatértem az eredeti Euripidészhez, míg végigettem minden fennmaradt drámáját: ennyi lusta munka kellett hozzá, hogy megállapítsam, mennyire nem tetszik nekem ez a nagyra tartott s modern-hatásúnak híresztelt auktor. Jövőre tartom, elmondani, miért; szóval egyetértek Arisztophanésszel, akit viszont nagy élvezettel olvasok most újra. De már elég volt a klasszikusokból: nem kell hinni hogy ők is sokáig leköthetnek. Ciceró basa a görög aulétris után palesztinai leánykára vágyik. Talán egy modern zsidó író műve kellene, már Lukianos se jó, ugorjunk vissza a mába, lehetőleg bárok és gyárak, autóparkok felhőkarcolók közé. Szellemem belefáradt a magas irodalomba: talán valami detektívregény kellene. Van Dine-nak hívják a legdivatosabbak szerzőjét, s valóban nem közönséges auktor. Mennyi tudás, az egyiptológiától kezdve a matematikáig, és sakkelmélettől a pszichopatológiáig, mennyi komoly és jobb célra méltó tudás és képesség kell hozzá, hogy valaki egy ilyen – intelligens olvasók számára való, s végelemzésben mégis csak sablonra járó – ponyvahistóriát fölépítsen! De ez is jó a fáradt olvasónak (akár a keresztrejtvény, vagy a patience), hogy foglalkoztassa a mindig éhes agyat, s a szív, nemcsak ez a beteg testi szív, hanem ama szimbolikus Szív is, a folyton túltelő, nyugton maradhasson.
Vallás, tudomány és divat. – És ha már csak az agy foglalkoztatásáról van szó: nem lehetne-e – nem volna-e okosabb – mindjárt a tudományos olvasmányokra térni át? A sakkjátékos avval a fáradsággal matematikát tanulhat, és a rejtvényfejtő nyelvészettel vagy lexikográfiával foglalkozhatik. Valamikor a matematika, ez a nehéz és idegen nyelv, nem volt egészen érthetetlen számomra; de évről-évre jobban felejtem már. Kicsúszik kezemből a világ rejtélyének kulcsa, amibe valamikor annyira vágytam beletekinteni. Az Isten, ki egy darabig gépésztechnikus volt, ma újra elméleti matematikus, mint Platón korában. De a leejtett kulcsot nehéz már felemelni; ablakot keresek, hogy legalább kívülről betekinthetnék a Titkok házába, melyet hallom, egészen új fényekkel világítottak át azóta a kutatók, különböző szögletekből A rejtvényfejtő szívesen kibicel nagyobb és nehezebb rejtvények fejtőinek. Én, párnáim gödréből, a Világrejtély fejtőinek szeretnék kibicelni: noha alig értek valamit szavukból, s ők még kevesebbet a rejtélyből, és a Rejtély különben is megoldhatatlan.
Nyugágyamon az új fizikai elméletekről szóló pár könyv hever, melyek világképünket, mint mondani szokás, teljesen átalakították. Többek közt Eddingtonnak, a cambridge-i csillagásznak egy érdekes könyve. Ez az Eddington, amily nagy fizikus, egyúttal jó és szellemes író is; tőle tudtam meg, hogy „1927-től fogva megint szabad a fizikusnak vallásosnak lenni.” Tudniillik 1927-ben fedezték fel az indetermináció elvét, mely végelemzésben azt jelenti, hogy a fizika törvényei csak statisztikai törvények, sok-sok millió atomból álló testekre érvényesek, de az egyes atomra vagy annak alkotórészeire nézve fölmondják a szolgálatot. A statisztika valószínűségi számítással pontosan meg tudja jósolni hogy egy ország lakosságából a következő évben hány fog meghalni, hány lesz öngyilkos, és hány vándorol ki? s a biztosító társaságok erre a számításra üzleteket is alapítanak és sohse vesztenek rajta; de ki fogja megjósolni, hogy X vagy Y úr mához egy évre él-e még vagy mi történik vele? Így mozognak a fizikai testek a nagy számok valószínűségi törvényei szerint; míg az elektronok szabadon járják kiszámíthatatlan táncukat, ahogy Isten akarata vagy a saját kedvük viszi őket.
Eszerint a világ lényege a szabadság; a csoda csak nagyon valószínűtlen, de mégis mindig megtörténhetik; s ahol nyitva az út a csodának és a szabadságnak, ott nyitva a vallás útja is, melyet a determinációs világnézet oly sokáig elzárt. Ma, mikor intelligens társaságokban megint illik és divat vallásosnak lenni, sokan bizonyára hozsannával fogadják ezt az igazolást; én azonban megdöbbenve állok meg előtte. Mi lesz ha a fizikai világkép ismét felborul majd, új Einsteinek, Planckok, s Rutherfordok jönnek, s talán megint tilos lesz a vallás? Aki igazi vallásos szellem, aligha várt 1927-ig hogy hinni merjen, s jövőben sem fogja alárendelni hitét a tudományos teóriák változásainak, éppoly kevéssé mint a társadalmi és világnézeti divatoknak. Mindezek inkább feszélyezik mint bátorítják. Ezért feszélyezett ma sok vallásos lélek: nem igen szereti vallani, s talán maga sem meri tudni hitét. Jobb szeretne hinni minden tudás és valószínűség ellenére, és a Kor szavának ellenére is; s neki van igaza, mert a hite szikla, és a tudás csak köd s a korok szálló felhők, amikre nem lehet sziklából építeni.
Puzzle. – Ami pedig a Nagy Rejtvényt illeti, azt Eddington a kirakós puzzle-ökhöz hasonlítja: ez ma szintén divatba jött játék. Egy nagy képet szétnyírnak ezer apró darabkára, nem kockában vagy szabályos figurákban, hanem szeszélyes, girbe-gurba vonalakban; azt kelt megint összeállítani. Így próbálja a tudós összeállítani a világ képét, hogy leolvashassa rajzát, jelentését. Mit jelent az, hogy Einstein megcáfolta Newtont, és az új elmélet minduntalan fölborítja a régit – s a tudomány azért mégis halad? A puzzle-fejtő összeilleszt néhány darabkát a nagy kép töredékeiből, s boldogan kiált föl: megismerhető figurát vél felfedezni benne, egy részletet az égből felhőkkel. De sejtését hamar megcáfolja a kirakott képszelet növekvése, (vagyis a tudomány haladása); – még néhány darabka, a mi előbb égnek és felhőknek tűnt föl, az most duzzadó vitorla, a kék tenger hátterében. Ez is csak hipotézis, melyet romba döntenek az új adatok. A kép fejlődik, s a vitorlából bő drapériájú emberi öltöny lesz, vagy talán egy lebegő istenség köntöse. A kirakó örül minden újabb felfedezésnek, mert mankót ad neki a továbbhaladásra, lépcsőt az ismeretlen Igazi Kép felé. De rossz úton jár és megcsalódik az aki a felhőre vagy vitorlára vagy akár a köntösre, vallást vagy világnézetet akarna alapítani.
Így nem használhatók vallás vagy világnézet alátámasztására a Tudomány hipotézisei sem. Vallást vagy világnézetet adni számunkra a Tudomány a legkevésbé illetékes. Mindennek igaza lehet; de a Tudománynak végső feltevéseiben egész bizonyosan nincs igaza; mert az Igazi Képtől még messze vagyunk… Az Igazi Képet sohse fogjuk látni.
Idáig jutottam a keresztrejtvénytől, s most fáradtan nyúlok más, könnyebb könyv után. Nyugágyam elring a forró parkban, s az égen egy felhő, vagy vitorla, vagy istenköntös úszik. A szerkesztőségi küldönc keres, Molnár Ferenc új műveit hozta ki számomra. Ezekről írjak még:?
Majd a jövő számban, Euripidésszel.