Pattantyús-Ábrahám Gézáról,(1) a Műegyetem legendás professzoráról számos anekdota kering. A számomra a következő a legkedvesebb:
„Az utcán posztoló rendőr arra lesz figyelmes, hogy késő este, a Műegyetem kerítésén sorra másznak át hallgatóforma fiatalemberek. A rendőr kérdésére mindegyik így védekezik: – A Patyi bácsinál vizsgáztam. Amikor úgy éjfél felé egy idős úr is igyekszik kifelé a kerítésen át, a rendőr dühösen rászól: – Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott. – Nem kérem, én vagyok a Patyi bácsi.”
Nos, az alábbi két idézet témája: Patyi bácsi és a Műegyetemi Zenekar.
Sváb János emlékei Pattantyús-Ábrahám Gézáról
[…] Kerékgyártó Pál jól hegedült, és már első évfolyamos gépészmérnök-hallgatóként bekerült a Műegyetemi Zenekarba. Én a pártoló tagokkal segítettem a hangversenyek rendezésében, a professzorok meghívásában.
A Műegyetemi Zenekar próbaterme és hangszertára akkor a menza fölötti nagyterem volt, amit később előadóteremmé alakítottak át. Pattantyús professzor pihenésként ide járt zongorázni vagy kamarazenét játszani.
A Műegyetemi Zenekar hangversenyei az akkori egyetemnek ünnepi eseményei voltak. Azokon a professzori kar legtöbb tagja jelen volt, hogy tanítványaival együtt hallgassa a művészi színvonalon előadott darabokat és olyan vendégművészek közreműködését, mint Gyurkovics Mária, Páka Jolán, Warga Lívia, Zempléni Kornél stb., Kenessey Jenő karnagy vezénylete mellett. […]
Pattantyús-Ábrahám Géza emlékkönyv, 79–80. p.
A Műegyetemi Zenekar
Az 1957. június 17-i jubileumi emlékhangversenye meghívójának, a Műegyetemi Zenekar történetéről szóló része
Még le sem zárultak az ezeréves Magyarország fennállását, régi fényét, nagyságát és dicsőséget nagy pompával hirdető millenniumi ünnepségek, amikor 1896 őszén a művészetre hajló és a zenében is felüdülést találó lelkes műegyetemi ifjúság elhatározta, hogy maga és mások szórakoztatására, zenei igényeinek kielégítésére zenekart alakít. Zerkowitz Rudolf I. éves gépészmérnök-hallgató indítványára felkérték Tőtössy Béla(2) műegyetemi tanárt, hogy a zenekar szervezésére és vezetésére vállalkozzék. Az egyetem tanári kara összeadta azt az összeget, amelyből a legszükségesebb hangszereket be lehetett szerezni, és így mintegy ötven taggal megalakult a Műegyetemi Zenekar, mint az ország első nem hivatásos zenekara.
A próbákat eleinte vasárnaponként tartották egyetemünk akkori Múzeum körúti (ma tudományegyetemi) épületeinek rajztermeiben, majd jóval később, a Duna-parti központi épület felépítése után, állandó zenetermet kapnak. Az első hangversenyek táncestéllyel voltak egybekötve. A műsor ezért rövidebb, és még nem szimfonikus jellegű. A Zenekar műsorába azonban hamarosan belekerül a kamarazene is. 1899-ben a Műegyetemi Zenekar közreműködik az akkori – főleg műegyetemi hallgatókból álló – Mérnök Daloskör hangversenyein. Az 1900. év márciusában tartott hangversennyel kezdődnek a táncmentes hangversenyek. A műsorok komolyabbak, magasabb színvonalúak, és mindinkább szimfonikus jellegűek. A magánszámokat azonban eleinte nem zenekarral, csak zongorával kísérik.
A Műegyetemi Zenekar hírnevét az évente megrendezett nagy hangversenyek zenei körökben is évről évre öregbítik. 1911-ben a Budapesti Kamarazenekör felkérte a Műegyetemi Zenekart 7. egyesületi éve VI. hangversenyének teljes átvételére, úgyhogy ez a hangverseny, mint a Műegyetemi Zenekar kamarazeneestje szerepelt műsoron. Nevezetes esemény volt a Zenekar történetében 1911. május 6-án a műegyetemi ifjúsági zászló felavatása alkalmából a Zeneakadémia nagytermében rendezett nagyszabású hangverseny. Ezzel kezdetét vette az oly kívánatos együttműködés egyetemünk énekkarával, mely ez idő tájt Nagyvárad, Kolozsvár, Kassa, Losonc, Eperjes, Szombathely, Sopron és más vidéki városban aratja megérdemelt sikereit.
A Zenekar karnagyai az első nyolc évben műegyetemi hallgatók voltak. Ezután közkívánatra Tőtössy professzor veszi át a Zenekar vezetését, és közel két évtizedig ő volt a karmestere. Tevékenysége alatt a hiányok felszámolására Schwalm Ferenc fiatal operaházi kontrabasszista segítségével olyan kontrabasszista gárdát nevelt, melyet Budapest összes zenekara nemcsak megirigyelt zenekarunktól, hanem sűrűn igénybe is vett.
A Zenekar növekvő sikereiről tanúskodik dr. Toldy László zenedei tanár elismerő levele is:
„A Zenekar összjátéka és a stiláris finomságok ízléses reprodukciója oly fényesen igazolják ennek a serdülő ifjaikból álló zenekarnak nemcsak létjogosultságát, hanem kultúrmisszióját is, hogy lehetetlen hálával és elismeréssel nem adózni ennek a gyönyörű intézménynek lelkes és fáradtságot nem ismerő buzgalma iránt.”
Az első világháború ezt a gyönyörű fejlődést megszakította. Azonban az ifjúság lelkesedésének semmi nem állhatja útját. Rövidesen ismét fellendül a zenekari élet.
Amint Zenekarunk 60 éves múltja első felének sikerei Tőtössy professzor nevéhez fűződnek, úgy kapcsolhatjuk össze az utolsó 30 év történetét dr. Pattantyús-Ábrahám Géza Kossuth-díjas professzor nevével. Ő volt az, aki a Tőtössy professzor halálát követő visszaesésből a Zenekar életét fellendítette, és újabb sikerek felé vezette.
A Zenekar létszáma ezekben az években 50 főnél kevesebb ritkán volt. A próbák órarendszerű pontossággal folytak. Ha valaki nem tudott részt venni egyik-másik próbán, sokszor megesett, hogy Pattantyús professzor beült játszani a hiányzó kis technikushelyére. Sőt, a tudós professzor, akinek műszaki könyvei ez idő tájt az öt világrészen ismertté tették nevét, időt szakított arra is, hogy szükség esetén maga is beállt kottát másolni a Zenekar számára. Ezen a hatalmas, lelkesítő erejű tevékenységeken kívül anyagiakban, kottákban és hangszerekben közel 100 ezer Ft értékű volt az a támogatás, amelyet Zenekarunk Pattantyús professzornak köszönhet.
Elnöklete alatt Kenessey Jenő karnagy lelkes irányítása mellett a Műegyetemi Zenekar az ország legkiválóbb zenekaraival volt összemérhető. Az általa hatalmas mértékben fellendített zenekari élet eredményeként igen gyakran, havonta több alkalommal is tartott a Zenekar hangversenyeket az egyetem dísztermében, gyakran a Zeneakadémián, s egy-egy hangverseny műsorával vendégszerepelt más intézményeknél is az ország különböző városaiban. Napjainkban országos, sőt világhírűvé vált művészeink szívesen vendégszerepeltek a Műegyetemi Zenekar hangversenyein. Ezt a fejlődést csak másfél évre szakították meg a második világháború utolsó, zavaros hónapjai, majd ezt követően az egyetem épületének használhatatlansága. Az egyetem épületével együtt a zeneterem is súlyos károkat szenvedett. Csaknem teljesen elpusztult a Pattantyús professzor elnöklete alatt gyűjtött hatalmas kottatár, melyből azelőtt az Operaház, a Nemzeti Színház is kölcsönzött néha műveket, és elpusztult a Műegyetemi Zenekar tulajdonát képező 2 zongora, 1 cimbalom, 1 harmónium, 10 cselló, 10 nagybőgő és igen sok fa- és rézfúvós hangszer. Ezeket az anyagi károkat azóta sem pótolhatta senki sem. Ennek ellenére 1950-ig folytatódott a Zenekar sikersorozata helybeli és vidéki szereplések formájában.
A hallgatóság létszámának nagymértékű növekedése miatt az egyetemi oktatás érdekei nem tették lehetővé az ezt követő években a zeneterem fenntartását. Ez azután súlyos következményekkel járt a Zenekar számára. Egy ideig a tagság és a tanárelnök lelkesedése áthidalta a nehézségeket. A pincétől a rektori tanácsterem előszobájáig úgyszólván mindenhol tartottunk próbákat, de ezek a helyiségek is csak rövid ideig álltak rendelkezésre. A kedvezőtlen körülmények végül is felőrölték a lelkesedést, és az utóbbi hat évben egy-egy tanévre alig jutott egy-egy hangverseny. Így a Zenekar az utóbbi években nem tudta betölteni hivatását, nem vehetett részt egyetemi hallgatóink kulturális nevelésében…
A magasabb műveltség megszerzése hazafias kötelességünk is.
„Ha a magyarság nem törekszik minden téren az elérhető legmagasabb műveltség megszerzésére, elmerül a népek tengerében. Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát egyetlen magyar sem engedheti meg magának. Ebben áll nemzeti létünk legfőbb biztosítéka.”
Most a jubileumi harsonák hangja legyen intő figyelmeztetés számunkra, hogy haladó hagyományainkhoz híven, a műszaki tudomány mellett a művészet fegyverével is küzdenünk kell az egész magyarság szebb, boldogabb jövőjéért.
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”
