„…Az egyetlen nyugatos, kinek írói művén az ifjúkorában divatozó természettudományos világnézet mély nyomot hagyott.”
Ezt Szerb Antal mondta Karinthy Frigyesről. Ha jól értem, nem dicséretnek szánta.
A fogalmazás amúgy persze nagyon szabatos. Tudniillik nem Karinthy az egyetlen a nyugatosok között, aki sokat tud, sokat ért a természettudományokból, matematikából. Éppen ő ír a haldokló Tóth Árpádról, aki saját sorvadó tüdejének hiteles anatómiai rajzát vázolja fel egy szerkesztőségi kutyanyelvre. Ugyanaz a Tóth Árpád, aki egyik legszebb versében azt panaszolja, hogy embertársai a csillagoknál is messzebb vannak tőle, és ezt a szomorú tapasztalást a színképelemzés leírásával támasztja alá:
„Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.”
Vagy Babits, aki fogarasi magányában nemcsak görögül tanul, hanem integrálni és differenciálni is (ebben a sorrendben, mert matematikus kollégája úgy gondolja, ezt a kivételes szellemet a végtelen nagy felől kell a végtelen kicsiny felé vezetni), és Bolyai Appendixét olvassa, természetesen eredetiben, mert hiszen a szépirodalmat se kivonatokból vagy fordításokból ismeri.
Vagy akár közülük a legkönnyedebb szellemnek látszó Kosztolányi, gyógyszerész ősök leszármazottja, aki illatukról, állagukról ismeri föl a gyógyszereket (későbbi életében persze jobban is, mint kellene), szigorú matematikatanár fia, aki ismerős tisztelettel beszél az egzakt természettudományokról. (Közbevetőleg: tessék egyszer nagy diák-tanár-regényében, az Aranysárkányban megnézni, mit kellett a század elején egy érettségizőnek matematikából, fizikából tudnia! Kosztolányi Árpád igazgató úr nem adta ingyen az érettségi bizonyítványt Szabadkán.)
De Karinthy persze más – és éppen ezt mondja Szerb Antal. Neki nem pusztán természettudományos ismeretei vannak, hanem a világnézete természettudományos, és ez a szemlélet alkotásaiban is megmutatkozik. Első rátekintésre szívesen helyesel az ember ennek a kijelentésnek. A Tanár úr kérem kisdiákjának fizikai kísérletei nyomán leszakad a lámpa, és víz önti el a házat. Drámájának, a Holnap reggelnek a főhőse repülőgép-tervező mérnök. A Zeppelin-léghajó megjelenése az Andrássy út fölött lelkes írásra készteti. Egy Kossuth Lajos utcai boltban recsegő rádió technicista lelkesedésre és fanyar társadalombírálatra indítja. Telma Titusz pedig valami elektromos masinéria segítségével vándoroltatja a saját lelkét – egy fölötte irracionális műveletet hajt végre egy villanyszerelő biztos szakértelmével. Valóban, találmányok, műszaki megoldások, a technikai forradalom szelleme mindenhol. És persze a tudomány tisztelete: vers Galileiről, hódoló megjegyzések Voltáról, Galvaniról… röviden, a századelő képe a természettudományokról.
Ezt gondolja az ember Karinthyról. Ő maga mintha hasonlót gondolna, amikor ilyeneket ír: „A tudomány régen túl van azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magába a tudományt. (…) a született művelt lélek (…) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van.” (Karinthy kiemelései.)
Kicsit megzavarodik az ember ettől a tételtől. Nem mintha azt hittük volna, hogy minden művelt embernek (születetten művelt embernek?) két, egymással perlekedő fej ül a nyakán. Persze, hogy egy koponyánk vagyon (ha szabad Esterházy Pétert nagyon szabadon idézni). De az az állítás mégis meglep, hogy a tudomány szükségképpen költői, míg a költészet esetleg lehet, de bizonyára csak vesztére lehet tudománytalan.
Fél lappal arrébb aztán áll valami, ami arra utal, hogy mégis két külön világról van szó. „…a valódi tudomány mindig azzal foglalkozik amit még nem ismer, – szemben a költészettel, mely azt írja le, amit már ismerni vél.” Amiből az következnék, hogy a megismerésben a tudomány jár elől, a költészet vagy utána ballag, vagy éppen tévútra tér. Ha valaki okvetetlenkedni akarna, akár azt is kérdezhetné, mire való a költészet, ha ilyen siralmas a szerepe a megismerésben. De legalábbis arra kellene szorítania a művészeteket, hogy a tudományos eredményeket, műszaki alkotásokat énekeljék meg. Azokat igazán ismerhetnék, nemcsak tévesen vélekednének felőlük.
Karinthy természetesen nem jut ilyen kalibáni következtetésre. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, a fentiekből semmilyen következtetésre nem jut, hanem rögtön a következő bekezdésben az ellenkezőjét írja:
„És a valódi tudomány soha nem tagadta a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismerésére vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig.”
Erre pedig egy nagyon furcsa példatár következik. Arról, hogy a költészet, a szó szerint vett költészet hogyan érezte meg, sejtette meg előre mindazt, amit a tudomány később igazolt, felfedezett, feltalált. Eszerint az érzelmek és vágyak szárnyalásáról szóló metafora a repülőgép létezését posztulálta; a költő szívünkbe látó szeme a röntgenkép, a „hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok” ábrándképe a telefon, a rádió, a mozi formájában vált műszaki valósággá.
Vagyis a költészet jár elől a vágyak és igények megfogalmazásában, a tudomány és a technika az, ami lassanként megvalósítja őket. És csak azt tudja megvalósítani, amit a költészet már posztulált. Karinthy írása ezen a ponton transzcendens (és nagyon szép) gondolatok felé kanyarodik; nem merem itt tovább követni őket, úgy gondolom, messze esnek a nálunk megszokott tárgyaktól és érvelési módtól. Tisztelettel ajánlom a hivatkozott szöveget.
Nehéz azonban észre nem venni azt a műszaki ismereteken, jól megértett természettudományos elveken alapuló, a kutató gondolkodással rokonszenvező mélységesen mély tudományellenességet, ami kicsap ebből a higgadt eszmefuttatásból. Nem a prioritás gyerekes versengése miatt. Hanem, mert nem is akarja ismerni azt a gondolkodásmódot, amely nem előlegezi, hanem kitárja az eredményt, amely nem célja, hanem igazsága szerint tekint egy megállapításra, amelynek mozgatóereje nem a vágyakozás, hanem a kíváncsiság, eredményét pedig nem a praktikus haszonban, hanem a gondolat tisztaságában látja.
Ebből a szép írásából úgy látszik, mintha Karinthy gondolkodását meg se érintette volna a természettudományos világnézet.