Elnézést kérek, de attól tartok, most valami olyasmi következik, ami akár verselemzésre is emlékeztethet. Tudom, nem nekünk való ez. De nem állhatom meg, hogy meg ne osszam a meglepetésemet azokkal, akiknek talán kedvük van velem együtt meglepődni.
Egyszer azt olvastam, hogy három dolog van a világon, amit akármilyen sokáig el tudunk nézni: a lángokat a tűzben, a hullámokat a vízen és a felhőket az égen. Ez akár igaz is lehet. Tessék csak arra gondolni, hogy az irodalmi leírásoknak milyen gyakori témája, a költői képeknek milyen általános forrása ez a három természeti jelenség. Például a felhők: hindu elbeszélő költeménytől Petőfiig, Homérosztól Puskinon át Babitsig, ha szabad így mondanom, felhő felhő hátán. Leírás, kép, hasonlat, allegória, szimbólum – akár egy teljes meteorológiai stilisztikát össze lehetne állítani. A romantika kora, persze, különös örömét lelte a hol viharzó, hol nyájasan aranyló fellegekben. Köztünk szólva, kissé egyhangúvá is válik néha a dolog. Persze, a nagy költők kezében annyira szép… de remélhet-e az ember valami váratlant ebben tárgyban?
Chandrasekhar, a Nobel-díjas, nagy hindu-angol-amerikai asztrofizikus, úgy látszik, verset is okosabban olvasott, mint sok más ember. Shelley egy késői versének, a Felhőnek az utolsó versszakát idézi egy tanulmányában – Szabó Lőrinc fordításában másolom ide a verset.
Dajkám a Menny, a végtelen;
Föld és Víz lánya vagyok;
járok a világ pórusain át;
változom és nem halok.
Mert mikor a tiszta egekről vissza-
vonul a sötét vihar
s a szél s a nap új kék dómba borul
konvex sugaraival:
az eső komor barlangjaiból
én csak nevetek síromon
s mint földből a lélek, a mélyből új élet:
kitörök s lerombolom.
A vers első kiadója, Mary Shelley, a költő özvegye tudni véli, hogyan keletkeztek ezek a sorok: „…meglátta a felhőt, amint átsietett az égbolton, mialatt ő a Temze hullámain ringott a csónakjában.”. A romantikus elandalodás iskolapéldája. Nem csoda, hogy Mrs. Shelley szerint ez a vers „tisztábban viseli magán a költészet bélyegét, mint [a költő] bármely más műve”.
Chandrasekhar másképp gondolja. Nem mintha nem tartaná ezt a verset ő is az angol líra csúcsának. De ő (a természettudós-irodalmár King-Hele nyomán is) tudja, hogy Shelley: természettudós költő. Ezt tanúsítja az idézett szakasz – a természetről való tudást. Mert amit itt Shelley leír, azt nem láthatta a folyón ringó sajkájából, nem érzékelhette sehogyan sem, nem hallhatta a hangját, nem érezhette az illatát. Ezt csak megtanulnia és megértenie lehetett. Annak a csodának vagyunk itt a tanúi, hogy egy nyelvteremtő géniusz a legnagyobb költői erővel, nagyon bonyolult és nagyon zenei versformában, egy hatalmas költői kép keretében írja le – a víz körforgását a természetben. Valamit, amit soha senki nem látott. Nem is lehet látni. Csak tudni lehet.
Azt már régi irodalomtörténetek is megírták, hogy a költőt diákkorában „elbűvölték a kémia tiltott csodái”. (Mi ez? Tilos volt Etonban kémiát tanulni? A XIX. század elején, Priestley és Dalton korában?) Később persze… Mi van később? Chandrasekhar Whiteheadet idézi: „Shelley viszonya a természettudományhoz épp az ellentéte volt Wordsworth-énak”, aki a természeti szépség gyilkosának tekintette a tudományt. Shelley „szerette, és soha bele nem fáradt abba, hogy költészetében kifejezze az általa sugallt gondolatokat. Számára ez az öröm, a béke, a megvilágosodás szimbóluma volt.”
Az irodalomtörténet kissé másként beszél erről. „Shelley látásmódja (…) metafizikai; a szépség az ő számára »intellektuális«, ez a világegyetemben élő és ható szellem…” Ami a tudományhoz való viszonyát illeti: „…képeinek forrásai között kimutatható élete végéig nem lankadó érdeklődéssel gyarapított természettudományos műveltsége”. De a Felhőről azt olvassuk, hogy itt „elhagyja a görög istenségek vezetését, és – fenséges és vidám könnyedséggel – megalkotja a saját mítoszát”. Mítoszát?
Biztosan nem a tudományát, hiszen a költő maga írta, hogy a költészet, szemben a logikával, „nincs alávetve az értelem aktív erőinek, s megszületése és újbóli jelentkezése nincs szükségszerű kapcsolatban a tudattal vagy az akarattal”. Szándék és tudatos eltökéltség nem segíti a költőt az alkotásban. Az ismeretek nem hívhatók akaratlagosan elő. A természettudományos ismeretek sem. Shelley-természetű költő biztosan soha nem ír tankölteményt. De ismeret és tudás mégis ott van a költő agyában. Shelley esetében a természettudományos ismeret is.
Viszont a mítoszok… „A mitologémák (…) világaspektusokat foglalnak magukba, világaspektusokon alapulnak…” – tanultuk Kerényi Károlytól.
Shelley szelleme valóban mítoszt alkotott ebben a versben. A világ természettudományos aspektusának mítoszát. Ebben, ebben is, páratlan ez a vers. Talán a szó szoros értelmében is az. Nem hiszem, hogy lett volna, vagy akár ma, egy nagyon is természettudományos világlátás idején, ma lenne költő, aki a természetről szerzett (hibátlan!) ismereteit ily módon, vers és vers-zene ilyen szintjén lett volna – lenne – képes művészetté szervezni, alakítani.
Néha talán nem is a költői erő hiányzott. A lélek mélyére húzódó természettudományos meggyőződés hiányzott.