Shakespeare annyi különféle ismeretet halmoz fel műveiben, hogy sok szakma a magáénak tekinthetné őt, de a legtöbb jogcíme erre az orvostudománynak volna. De Shakespeare nem volt sem jogász, sem tengerész, sem orvos. A Periclesben olvashatjuk:
„Nem titok,
Hogy az orvoslás titkát kutatom”
de egyrészt többen kételkednek a Pericles eredetiségében, másrészt ez a mondat sem jelent igazi szakképzettséget, csak tanulmányozást, érdeklődést, állandó fogékonyságot.
Shakespeare színész volt és akár jól játszott, akár rosszul (Lessing a Hamburgi dramaturgiában inkább rossz színésznek tartja), minden esetre pontosan tudta, mire van szükség hivatásánál. Ezt bizonyítják a Hamletben a színészeknek adott utasítások. Elengedhetetlen feltétel, hogy a színész sokféle alakot ölthessen, de legalábbis, hogy beleélje magát a szerepébe.
Oly keveset tudunk róla, hogy nemrég egy nagy londoni újság a jubileumi év alkalmából javaslatot tett arra, hogy műveit számítógéppel vizsgálják meg a nyelvezet, a stílus és az alkotói jellegzetességek figyelembevételével. Az elektronikus analízis így végre fényt deríthetne a költőre. Hasonló kutatásról volna szó, mint amilyent a múlt év végén egy skót lelkész és egy matematikatanár alkalmaztak Szent Pál leveleinek vizsgálásánál, amikor is megállapították, hogy a 14 neki tulajdonított levél közül csak öt származhatott egy szerzőtől.
Mi derülne ki így? A nevét viselő legtöbb darabról valószínűleg az, hogy valóban ő a szerzőjük, a többinél pedig bizonyára hathatósan közreműködött. Számítógépes vizsgálat nélkül is igaznak tekinthetjük ezt a megállapítást, amit az az összbenyomás is bizonyít, amelyet Shakespeare művei több mint három évszázadon át mindenkiben keltettek, aki csak megismerte őket.
„Szép gondolatai közül még a legjelentéktelenebb is magán visel egy olyan ismertetőjegyet, amely az egész világnak odakiáltja: én Shakespeare vagyok!”
Művében olyan egységes személyiség lép elénk, akinél tulajdonképpen nem is lényeges, hogy végül is a tudós és becsvágyó Bacon, vagy egy amerikai történész által nemrég a síri nyugalmában megzavart Christopher Marlowe, vagy valaki más az igazi szerző.
Műveiben azonnal feltűnik, hogy milyen otthonosan mozog orvosi gondolatmenetekben és kifejezésekben, sőt, mi több, mennyire ismeri kora orvosi műszavainak korrekt használatát és a klinikai tüneteket. Minden további nélkül ma is felismerhetők diagnózisok, mint pl. az, hogy miben halt meg Sir Falstaff. Összehasonlítva vele a többi Erzsébet-korabeli szerzőt, kitűnik, hogy bár itt-ott valamennyien beleszőnek műveikbe orvosi ismereteket, Shakespeare tudását egyik sem éri el. Hogy csak egy példát említsünk, senki sem alapította klinikai eseményre egy tragédia dramaturgiai fordulópontját, mint ahogyan azt Shakespeare kétszer is megtette az epilepsziával: a Julius Caesarban és az Othellóban.
Ha nem volt orvos, úgy milyen forrásokat használt fel? A durva Erzsébet-korban kétségkívül módjában volt sok mindent meglátni és észrevenni, amit azután feldolgozott. Ezt nemcsak a sebekre vonatkozó szavai, hanem haldoklási jelenetei is elárulják.
Milyen is volt akkoriban az orvostudomány? Vajon az orvos valóban oly primitív volt, mint amilyennek 50 évvel később Molière ábrázolta? Igaz, az orvos valahol a borbély, a pap és a patikus között állt, de semmi esetre sem volt sarlatán, hiszen működésének szellemi alapja az egyetemi képzettség volt. A XVI. századból fennmaradt egyetemi előadások listájából tudjuk, hogy még mindig Galénosz, Avicenna és Hippokratész műveiből tanítottak.
Az új irányzat azonban már megindult. Botanikus kerteket létesítettek, tanulmányozták a gyógynövényeket, boncolásokat végeztek. Bár a hullákat többnyire illegálisan szerezték meg, a hatóságok bizonyos elnézéssel kezelték ezt a tevékenységet. Az anatómiai rajz virágkorát élte. A beteg ágya melletti szemléltető oktatás persze még elképzelhetetlen volt, és ha a tanulók beteget akartak látni, úgy tanárukhoz, vagy egy gyakorló orvoshoz fordultak, aki az általa vezetett kórházban, vagy saját praxisában alkalmat adhatott erre. A fakultások még nem voltak olyan élesen elválasztva egymástól, mint napjainkban. Sok fővárosban a jó modorhoz hozzátartozott az orvosi fakultás előadásain való részvétel, vagy a hospitálás a boncolásoknál és a demonstrálásoknál. Különösen a régi Londonban volt ez szokásban, ahol a tökéletes gentleman neveléséből nem hiányozhatott egy kis orvostudományi tanulmány sem.
Shakespeare, aki a londoni évekből fennmaradt szerződésekben mindig mint „gentleman” szerepelt, részt vett a főváros társadalmi életében, arisztokratákkal állt barátságban, és talán ismerte William Harveyt is (akinek műve azonban csak Shakespeare halála után jelent meg). Mindenekelőtt pedig éles megfigyelőképességgel megáldott költő volt és ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem csodálkozhatunk orvosi ismeretein. Korának orvostudományához ezenkívül más módon is hozzáférhetett, elsősorban olvasmányai révén. A művelt ember annak idején – nem úgy, mint ma – könnyen elolvashatta ugyanazokat az írásműveket, mint az orvos, mert még a kifejezett tankönyvek legtöbbjét sem a specialisták exkluzív táborának írták. Shakespeare nemcsak Plutarkhoszt olvasta, hanem bizonyára Plinius természetrajzát is, amelynek volt angol fordítása. A műveiben fellelhető öt Hippokratész-aforizmát pedig talán akkor ismerte meg, amikor még ő maga járt a latin iskolába. Montaigne is nagy hatással volt rá, ami szintén gazdagította orvosi ismereteit, hiszen Montaigne Esszéiben az orvostudományi vonatkozások állandóan visszatérő szerepet játszanak. Kétségkívül ismerte Bacon esszéit is, amelyekben szintén jóval több orvosi, mint jogi hivatkozás található. Végül pedig Shakespeare veje, John Hall orvos volt.
Míg a Shakespeare-irodalom szinte áttekinthetetlen, addig John Hall-ról aránylag kevés adat jelent meg. Életkörülményei folytán azonban nem látszik valószínűnek, hogy Shakespeare túl sok orvosi ismeretet köszönhetne neki.
Hall 1575-ben született, és Franciaországban, többek között Montpellier-ben is tanult, ahol esetleg Rabelaist is megismerhette közelebbről. 1600-ban telepedett le Stratford on Avon városában és 1607-ben vette feleségül Shakespeare leányát, Susanna-t. 1635-ben halt meg, Shakespeare mellé temették a templomban.
A Hall és Rabelais közötti ismeretségre utal talán a Coriolanusban szereplő Aiszóposz-mese, amit már Bucknill is megemlít. De Shakespeare ezt a mesét természetesen könnyen máshol is olvashatta, vagy hallhatta. Hall természetét nem tükrözik vissza Shakespeare drámái. Elismert gyakorló orvos volt, és apja végrendelete után ítélve modern beállítottságúnak látszik. Az asztrológia és az alkímia tanításait mindenesetre visszautasította. Egyébként a „praxis aurea” kedvéért az akkori lehetőségek teljes fegyvertárát alkalmazta, beleértve az egyiptomi-hellenisztikus ganajpatikát is, amelynek még Galénosz is kénytelen volt engedményeket tenni. Hall kezelésmódját egy történet szemlélteti, amely Shakespeare egy kollégájával és barátjával esett meg.
Michael Drayton visszatérő láz miatt állt Hall kezelésében, aki őt az akkor szokásos drasztikus kúrák egyikének vetette alá. Ibolyaszirup beadásával a test teljes tisztítását hajtotta végre „felfelé és lefelé”, ahogyan naplójában lakonikusan feljegyezte. Hall valóban vezetett betegnaplót, de sajnos csak 1617-től, tehát egy évvel apósa halála után. Shakespeare betegségéről és haláláról még nem írt, nem jegyzett fel semmit. Naplója maga csak poszthumusz kiadásban jelent meg. A könyv csak kivonatokat tartalmaz az eredeti kéziratból, amelyet ma a londoni British Museum őriz. Orvostörténelmi szempontból nincs túl nagy értéke.
Hall ezen felül a puritánokhoz tartozott, viszont Shakespeare-ről jogosan feltételezhetjük, hogy nem volt puritán. Sőt, inkább a katolicizmussal voltak kapcsolatai, míg Hall fanatikus puritán volt, telve gyűlölettel minden más, szabadabb szellemi irányzattal szemben, egyszóval rendkívül türelmetlen volt mások iránt. 1607-ben lett Shakespeare veje, és miután Susann volt apja fő örököse, mégis feltehető, hogy a drámaíró és az orvos között szorosabb kapcsolatok állhatták fenn.
Shakespeare csak 1612 óta lakott újra állandóan Stratfordban, így hát ennek a kölcsönös gondolatcserének a lehetősége nem tarthatott nagyon sokáig. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy végleges visszatérése előtt Shakespeare utazgatott-e Stratfordba.
Ellentétben tehát azokkal, mint pl. St. Clair Thomson, vagy Eli Moschcowitz, akik Hall-ban vélik látni a legfontosabb forrást, ahonnan Shakespeare orvosi ismereteit merítette, az újabb szerzők, mint Edgar I. Fripp és R. R. Simpson ezt a lehetőséget indokolt fenntartással ítélik meg. Shakespeare tulajdonképpeni forrásait saját olvasmányai és saját nézetei képezték, de emellett meg kell említenünk kapcsolatát a londoni Silver streettel, ahol a borbélyok és a kirurgusok zöme lakott. (Hall nem folytatott sebészi gyakorlatot.)
A Szonettekben, Shakespeare legtitokzatosabb, de minden bizonnyal valódi és egyúttal legszubjektívebb alkotásaiban, önmagát Hippokratész és Galénosz négy nedvről szóló tanának tükrében ábrázolja:
„…sár és víz keveréke, csak
Sírok, s várom az idő vigaszát;Nehéz könnyet, mást nem adhat e két
Lassú elem, közös kínja jelét.”
„Két társuk, tisztító tűz s lenge lég,
Veled időzik, akárhol vagyok;
Ez gondolatom, abban vágyam ég,
S e két itt-ott-szárny villámként suhog.Mert ha elment e két gyorsabb elem
Hozzád, gyöngéd, szerelmi hírnökül,
A kettővel négy-gyúrta életem
Bánattól nyomva halálba merül;Míg csak meg nem gyógyítja keverék
Életem a megtért két gyors futár;”
Tökéletesen kellett ismernie ezt a komoly és merev tanítást, hogy ilyen gördülékeny formában használhassa fel. Milyen forrásból merítette hát az akkori orvostudományi elméletek ilyen pontos ismeretét? Nyilván sokat olvasott erről, Plinius, Bacon, vagy Montaigne munkáiban. De a négy nedv tana az általános műveltség tárgyát is képezte, úgyhogy az arisztokrata körökben, amelyekkel kapcsolatot tartott, szintén hallhatott erről. De még egy további fontos forrásra is utalunk itt.
Ben Jonson műveinek 1616-ban megjelent fólió-kiadásában a 72. oldalon található Shakespeare neve azon színészek között, akik 1598-ban Jonson első „új komédiájának” premierjén közreműködtek. Ennek a komédiának a címe Every Man is his Humour (Az ember és a nedvei) volt, tehát már a cím is magában foglalja a nedvekről szóló tanítást és egyensúlyúknak fontosságát. Mivel Shakespeare nevét említik első helyen, feltehető, hogy ő volt a főszereplő, amiből viszont az következik, hogy ebből az alkalomból is elég sokat hallhatott a nedv-elméletről. Jonson doktori diplomával rendelkező, művelt költő volt és darabját tudatosan írta az antik szerzők és főleg Plautus alapján.
De vajon Shakespeare mélyreható humorálpatológiai ismereteinek itt kereshetjük-e legfontosabb alapjait? Az öregekről azt mondja, amit Galénosz óta általánosságban hittek:
„Kocsonyás vérük hideg, szinte áll,
Nincs friss melege, nincs már bennük érzés:
Az élet visszahanyatlik a földhöz
S mint az út vége, tompul, nehezül.”
Caesart úgy jellemzi, hogy benne az elemek oly jól keveredtek, hogy a természet mindenki fölé emelhette őt.
Montaigne erős hatást gyakorolhatott Shakespeare-re (Taylor a Hamletban 51 olyan gondolatot mutatott ki, amelyet Shakespeare tőle kölcsönzött), de ellentétben vele Shakespeare nagyra becsülte az orvosokat. Míg Montaigne lekicsinyléssel beszél az előítéletekről, amelyekkel az orvostudomány „elcsavarja a fejünket”, sőt óva int az „orvosok meséitől” és azt tanácsolja, hogy nézzük inkább jól meg, mi a valóság és mit tanít a tapasztalat, addig Shakespeare-nél az orvosokról sem paródiát, sem karikatúrát nem találunk. Pedig ez sem eshetett volna nehezére, gondoljunk csak kesernyés megjegyzésére a véget nem érő purgálások miatt, amiket akkoriban alkalmaztak és amiket nyilván veje is csinált. CXVIII. szonettjében ír ugyanis arról, hogyha valaki valamilyen rejtett bajának megelőzése céljából orvoshoz fordul – beteggé válik a purgálástól:
Vagy említsük meg sorait a Rómeó és Júliában, amelyekkel egy akkori patikust „idéz meg”:
„Eszembe jut egy patikárius…
Itt lakhat: erre láttam őt minap,
Toprongyosan, kócos szemöldökével.
Aszott gyógyfüveket szemelt aszottan:
A nagy nyomor csontig lerágta húsát.
Sötét boltjában teknősbéka lógott,
S egy aligátor, s förtelmes halak
Kiszáradt bőre. Fent a polcokon
Ütött-kopott üres kis tégelyek,
Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok,
Jól széjjel rakva, hogy mutassanak.
Elnéztem ezt és azt mondtam magamban:
Ha egy embernek méreg kellene,
Efféle éhenkórász adna néki.”
Ezzel szemben a Learben így ábrázolja az orvosokat:
„Van eszköz, asszonyom. Legelső
Természetes dajkánk, a nyúgalom,
Mit nélkülöz. De van bőven ható
Füvünk azt visszahozni, s erejök
Képes bezárni a bánat szemét.”
Flatter véleménye szerint Sir John alakjában Shakespeare saját magát ábrázolja. Minden bizonnyal a költő egyik kedvenc alakja volt, mert nagy sikert aratott és a IV. Henrik sok előadást ért meg. A quart-kiadás négyszer jelent meg (még a teljes fólió kiadás előtt) és az 1598. évi kiadványban a következő megjegyzés áll: „Sir John Falstaff véleménye a nedvekről.” Végül pedig Shakespeare elhatározta, hogy megírja a folytatást is. De Falstaff „veleszületett, mindig megújuló életöröme” nem a költő életfelfogása, vagy magatartása. Hogy Hegel-t idézzük: „Shakespeare túlságosan az önmagára utalt egyéniséget testesíti meg.” Ebben ő jóval inkább korának gyermeke, korának szülötte, mint az akkori London többi költője. Nem Falstaffot, hanem a reneszánsz új világképét tükrözi. Míg a középkori ember a földi és a túlvilági lét fogalma között élt, amely a halált nem annyira megsemmisítő, mint inkább beteljesítő erőnek tekintette, addig a reneszánszban hirtelen megnyílt az élet és a halál közötti szakadék. Az ember úgy látta, hogy ki van szolgáltatva sorsának – a sors nem vált meg, nem emel fel, hanem megsemmisít és lerombol. Az ember, mint teremtmény olyan amilyen és szelleme is véges, úgyhogy nem marad számára más hátra, mint megbánás és panasz nélkül megadni magát, elmerülni.
De a középkor és az újkor közötti átmeneti idő által alkotott sötét világképben egy felemelő vonást is találunk: az egyéni lét, éppen a múlandóságnak való kiszolgáltatottsága folytán világraszóló alakot ölt és így egyedül a személyiségben jut érvényre (pl. a Szonettekben a barát alakja, továbbá Caesar, Macbeth, Lear). Felismerhetővé válik az a pont, ahol a reneszánsz szkeptikus és pesszimista világképébe betört Giordano Bruno „heroikus szenvedélye”. Shakespeare-nek azonban mégsem a szenvedélyek mutatják meg a menekülés útját.
„Ti szent csodák, s minden fel nem fedett
Erői a földnek, sarjadtatok fel
Könnyűimen, hogy enyhet és segélyt
Nyújthassatok szegény jó betegemnek!”
Vajon Montaigne művein keresztül Shakespeare meg tudta-e pillantani az öregkor nyomorúságát? A geriátria történetéből sem az egyiknek, sem a másiknak neve nem hiányozhatna. Ha Montaigne hatása bizonyára meg is erősítette Shakespeare felfogását, a gyökerek itt is mélyebbre nyúlnak. Shakespeare valamennyi műve hadat visel az idő ellen:
„De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?”
Falstaff olyan, mint a mai újsághirdetések „életerős ötvenese”: mialatt az utazókat, „szalonnán hízott pimaszok”-at kirabolja, azt kiabálja:
„…gyűlölnek minket, fiatalokat;… Hát talán a fiatalembereknek nem kell megélniök?”
Főbíró „Hát te is az ifjúság listájára írod a nevedet, amely leíratott már az öregség minden betűjével? Hát nem nedves a szemed? Nem száraz a tenyered? Nem sárga az arcod? Nem fehér a szakállad? Nem vézna a lábad? Nem nő a pocakod? Nem törött meg a hangod? Nem fogyott ki belőled a szusz? Nem kettőződött meg az állad? Nem apadt felére az eszed? Nem rontotta meg minden részedet az öregség? Es mégis fiatalnak mondod magad? Pfuj, pfuj, Sir John!”
Falstaff „Uram, délután három óra körül születtem, fehér fejjel és kissé kerek hassal. Ami hangomat illeti, azt a sok hollázásban és a templomi éneklésben vesztettem el. Nem akarom tovább bizonygatni a fiatalságomat: az igazság az, hogy csupán az ítéletben és a megértésben vagyok öreg, és aki bakugrásban akar velem versenyezni ezer márkáért, kölcsönözze nekem a pénzt, aztán majd meglátjuk!”
Shakespeare az értelemre gondol, amit a szív orvosának nevez. És oda konkludál, hogy a mohó vágy, amely az orvost elutasítja, maga a halál (CXLVII. Szonett). Az ember elveszett, ha az értelem elhagyja. Ezek a salernói gondolatok, amelyek a drámáit benépesítő gigászi érzelmek közé vannak rejtve, csak nehezen fedezhetők fel, ugyanolyan nehezen, mint a becsületes ember Shakespeare-i eszménye, azaz Horatio a Hamletben, Kent a Learben, Pisanio a Cymbeline-ben.
Shakespeare, a nagy mágus, a többi ember számára kifelé, csendes-rendes ember volt. Természetesen sok rendellenesség is volt életében: elhamarkodott házassága, menekülése szülővárosából. Ezután azonban már semmi olyant nem hallhatunk róla, ami nem érdemelné ki a „gentle” vagy az „honest” – nemes és becsületes – jelzőket. Lelkébe nem engedett senkit belelátni – csak aki műveit megérti, találhatja meg egy olyan ember nyomát, aki fél az öregségtől és végül rezignált lesz. Negyvenes éveiben írja meg nagy műveit. 48. évétől hallgatásba merül, 52 éves korában meghal.
Bármennyi rejtvényt ad fel Shakespeare továbbra is, bensőséges ismeretei az orvostudomány terén mindig újra csodálatot fognak kelteni. Nem volt-e végül mégiscsak orvos? Vagy nem rejtőzik-e neve mögött mégis az orvostudományban jártas Lord Bacon? De Bacon, bár mestere volt a szónak, inkább tudós író volt, noha esetleg lehettek volna okai, hogy költői műveit álnév mögé rejtse.
Shakespeare mágikus költő: nála a képszerűség uralkodik, nem a fogalom – az érzések áradata és kavargása, nem pedig a merev absztrakció.
És ne ámítsuk magunkat: az orvostudomány is érzés dolga nála. Látja az embereket meghalni és leírja őket, megjelenik nála a betegség: a Falstaffban a facies hippocratica, máshol a tífusz, a peritonitis okozta halál, az angina pectoris roham, az epilepszia, a szenilis dementia. De ezekben a krízisekben drámák zajlanak le és nem definíciókért folyó küzdelmekről van szó. A szenvedélyében őrjöngő ember felfokozott alakját mindig szembeállítja a természet által megszabott határokkal. Az orvostudomány így a Shakespeare-i világnézet oszthatatlan része és nem ráaggatott dísz, mint más Erzsébet-korabeli szerzőknél, akik csak dicsekedni akartak más irányú ismereteikkel. Shakespeare sohasem felejti el tapasztalatát:
„Az orvosság éltünk megnyújtja, de
Az orvos is meghal.”
