Volt irodalomtörténetünkben egy ritka pillanat, amikor magyar költőnek születni nem azt jelentette, hogy egy kevesek által beszélt, nehezen megtanulható és fordítható nyelv hátrányával indul reménytelen világirodalmi hódításra, mert a klasszikus lingua latina minden poétának versíró anyanyelvül szükségeltetett. Akkor, midőn Európa középső mediterrán kiszögellése az ókor bűvöletétől forrósodott át, és a humanizmusnak a középkorból a reneszánszba tartó ívelése felszabadította az egyéni becsvágy lappangó energiáit, hogy individuumát az antik világ mintájára kiteljesítse.
Itáliában szikrázott fel először ez a galaxis Petrarcától Machiavelliig, fényét rövidesen a Baltikumig sugározta, bár az Alpokon túli erdőkön nem volt könnyű áthatolnia.
Magyarország ekkor a Hunyadiakkal hatalmas, biztos hullámtörője az oszmán hódításnak, s az állandó harcok közepette Mátyás udvarában itáliai „importból” kivirágzott egy csodálatos humanista kultúra, melyet „magyar Quattrocento”-nak szokás nevezni.
Legnagyobb teljesítménye – miként Huszti József, a kor kiváló ismerője írta1 – a Bibliotheca Corviniana és Janus Pannonius (1434–1472) költészete. Első alanyi költőnké, aki sokszor idézett sírverse szerint
„…elsőnek hozta Dunánkhoz
Isteni muzsák kis zöldkoszorús csapatát.”
Annyi mindenben első reprezentánsa a pannon költői küldetésnek, hogy hátrahagyott nagy költészet nélkül is Csokonai–Ady–Radnóti sors-ősét sejthetnénk benne, a „nem bűvésznek, de mindennek jöttem” kényszerűségével.
Elsőként eleveníti meg a hazai táj szépségeit, első, aki „mindig elvágyik, de nem menekülhet”, első, akit a sors gyakorlati érzék nélkül a közéleti szereplés csapdájába kényszerít, hogy testileg-lelkileg belepusztuljon, első, akinek költészetében hangot kap a fájdalom (és a halál már nem megváltás), első klasszika-filológus műfordítónk, a pajzán örömök első önfeledt megverselője, ha kell, az obszcén vaskosságig, és az első tbc-s poétánk, a pőre testi nyomorúság megéneklője.
A Dráva torkolatánál 1434-ben született Csezmicei Jánost sorsa különleges fogékonysággal áldotta meg, és azzal a szerencsével, hogy unokaöccse lehetett a legelső magyar humanistának, Vitéz János érseknek. Ő küldte a 13 éves gyermeket – több tehetséges ifjúval együtt – a ferrarai Guarino iskolájába elsajátítani a humanista műveltséget, hogy hazatérve majd a közéletben kamatoztassa.
A nagy ferrarai mester Battista nevű fia írja Janusról:
„Honfitársai még alig hihették, hogy a tudományok alapjait lerakta, máris – ami pedig az ő korában szinte hihetetlennek tartható – Itáliában elismert költő volt.”
Francesco del Cossa · 1469–1470 · freskórészlet · Palazzo Schifanoia, Ferrara
Példaképei az epigramma írói Martialis és főleg Beccadelli, akinek a ‘Hermaphroditus’ című könyve a kor legbotrányosabb könyvsikere volt. Jellemző, hogy bohém természetű Zsigmond királyunk Beccadellit e könyve alapján költővé koronázta. A húsz éven aluli Janus erotikus versei (‘De vulva Ursulae’(1) stb.) formailag is kitűnő alkotások, verselésben
„nemcsak a hegyentúliakat múlta felül, de nem volt olasz sem, aki tehetségét megközelíthette volna”
– írta róla Vespasiano.
A humanista kor divatos verse a panegyricus egész életében kísérte és kísértette, hogy az itáliai mecénások és tanárok-barátok mellett, a hazaiak iránt is leénekelje háláját. A panegyricus mellett jövedelmezőnek bizonyult az epithalamium műfaja is. Egyik sikeréről ugyancsak Battista Guarino számol be:
„Írt a dicső Leonello fejedelmünk menyegzőjéről két könyvet. A harmadikat, mivel a fejedelem meghalt, mellőzte. De míg azt a kötetet írta, a veronai Joannes Arculanus, e kitűnő orvos, korunk második Aesculapiusa, aki kora gyermekségétől fogva sokat foglalkozott költészettel, annyira gyönyörködött ennek az ifjúnak a tehetségében és a nászköltemény olvasgatásában, hogy ahányszor a betegek látogatásában kifáradt, lelki felüdülés céljából Janus költeménye kedvéért gyakran járt házunkba.”
Nevezetes eseménye ferrarai tartózkodásának, hogy itt találkozott először és kötött örök barátságot Galeotto Marzióval, aki Weszprémi szerint »quoque medicae callentissimus; immo medicinam exercuisse ipse«(2) – a magyar humanizmus oly ismert szereplője lett.
Ferrara után Janus nagybátyja kívánságára Velence egyetemi városába, Páduába ment tanulmányait folytatni, majd jogi végzettséget nyerni. A sors ismét Galeottóval hozta össze, kapcsolatuk mindvégig megmaradt. Kettejüket festette le a híres kortárs festő és jó barát Mantegna, a kép azonban elveszett, csak Janus verséből tudunk róla.
Itáliai éveiben még semmilyen betegség nem bukkan elő verseiben. Az orvostudományt inkább barátian, főleg Galeotto Marzión keresztül ismeri és nincs valami nagy véleménnyel róla
„medicina… scitu pulcherrima quamquam, Actu foeda
tamen.”
Azaz:
„Nem tetszett sem a könyvben igen szép, ám igazában csúf Orvostudomány.”
Mátyás királlyá koronázásának éve (1458) Janus Pannonius életében is sorsforduló. Vitéz János hazahívja s az addig egészséges (legalábbis nem panaszkodó) költő rövidesen a vérhas elgyötörtje lett. Panaszkodik, hogy:
„Hozhatják a szakácsok, nyelvemen elsavanyodnak,
Minden jó falatuk felpanaszolva nyelem.
Ablakomat zsalu védi, a napsugarat kirekesztve.
Fulladozom s az orvos tiltja a friss levegőt.
Tagjaimat nyöszörögve emelgetem ágyam ölén már
Poszka, soványka vagyok, bőröm csontra aszott.”
Felépülése után hivatali karrierje betetőződik. Az egykor pajzán-erotikus epigrammákat író és a vallást nemigen tisztelő poéta pécsi püspökké választatott. A király – ekkor még – hű embere elszántan követte legfőbb pártfogóját al-dunai táborába a török ellen. S valószínűleg maláriát kapott, ahogy a ‘De seaegrotante in castris’ [Mikor a táborban megbetegedett – A szerk.] című verséből arra következtetni lehet.
„Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal,
Bár azokat később sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.”
A láz mellett kedves Itáliája utáni vágy is gyötri. Hasztalan a rang, a hatalom, „inter arma” idegennek érzi magát. Tüdőbaját az utókor az 1466 márciusában írott elégiájából diagnosztizálta.
„Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj,
Számban sűrűsödik s véresen ömlik a nyál.
Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből,
S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.
Nincs pihenés; kerül éjjel-nappal a jószívű álom,
Virrasztók, s iszonyú képsorokat hoz a láz.
Élet: egészség. És akiben nem szűnik a kórság,
Csak sorvad, nem is él, végzete lassú halál.”
Betegsége ismétlődő verselési téma (pl. Ad animam suam [Lelkemhez – A szerk.]) míg költészete egyre apadóban. A király szolgálatában tett diplomáciai követjárások legfeljebb pár szabványos üdvözlő verset és rengeteg levelet csiholtak ki belőle. Janusnak tulajdonítják az Academica Istropolitana pápai engedélyeztetését, valamint Ilkus Márton és Regiomontanus meghívását.
Gyérülő költészet, a növekvő közéleti szerep gyanútlan elszántsága, mindkettő hátterében a biztosan sorvasztó betegség határozzák meg szűken mért éveinek utolsó töredékét. Belekeveredik, illetve egyik sugalmazója (Vitéz János mellett) a Nagy Király elleni összeesküvésnek.
Szövevényes szálait bogozni és személyes motivációit elemezni egy konspirációnak utólag nagyon nehéz. Az idő Mátyást igazolta és – jaj a legyőzötteknek, mégha képletesen is. Mátyásban volt gyakorlati érzék megbocsátani, és Janusban nem azt elfogadni. Költőnknek menekülnie kellett, és merre, ha nem Itália felé? Útközben a Zágráb melletti Medvevárban a Thuz testvéreknél talált pihenő menedéket. 1472. március 27-én érte el a korai halál, amit oly megrendítő rettegéssel idézett elégiáiban.
Költészetének utóéletét méltánytalanság alig érte. Első magyarra fordítója Pápai Páriz Ferenc,2 s azóta is a legkitűnőbb műfordítók érzik kötelességüknek az első híres magyar költő magyarul történő megszólaltatását.3
A humanizmus kultúrtörténeti fogalmával ikerpár neve több mint 500 éve képvisel bennünket a latin nyelvű költészet egyetemes panteonjának újkori oldalszárnyában.4