„[T]essék egyszer [Kosztolányi] nagy diák-tanár-regényében, az Aranysárkányban megnézni, mit kellett a század elején egy érettségizőnek matematikából, fizikából tudnia! Kosztolányi Árpád igazgató úr nem adta ingyen az érettségi bizonyítványt Szabadkán.”
„Novák Antal, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanárja.” „…egy tanár, ki immár húsz évi pedagógiai múltra tekinthet vissza, évek óta előfizetője a Matematikai és Fizikai Lapoknak s a Természettudományi Közlönynek, újabban pedig a meteorológiai intézetnek tesz hasznos szolgálatot, amennyiben a zivatarokat figyeli, egy tudós, ki pompásan érti két nehéz szakmáját, a mennyiségtant és természettant, egy nevelő, ki mindig tapintatos és uralkodik magán: minderre nem oly könnyű felelni.” „…az iskolán kívül is szeretett magyarázni, különösen természettudományos kérdéseket, egy-két mondattal megérzékeltetve az elvont elméletet.” Azt vallja, hogy „a játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi. Ez vezeti be a gyerekeket az életbe. Csak játszva tanulhatnak.”
„Délután nem volt iskola.
Azaz, amint a diákok igen helyesen mondták, iskola, az volt, mert iskola mindig van, sajnos, csak előadás nem volt, hála Istennek.
Liszner Vili nagy, világos diákszobájában ült, fönn az első emeleten, az üzletük fölött. Csinosan kötött könyvet olvasott, A bajnokot, mely tanácsokat ad az atlétának, hogy kell élnie, s megállapította, hogy semmit se vétett a szabályok ellen. Aztán elkomorodva »készülni« kezdett.
Kiemelte a körzőt lila bársonyágyából, kört húzott, ahhoz egy érintőt, mely nem egészen érintette a kört. Tovább nem jutott.
Elővette a fizikát, mely födél nélkül, meggyötört, salátás lapjaival kétszer vastagabbnak rémlett, mint a többieké, találomra kinyitotta egy oldalon, s ott ezt látta:
Nézte a képletet, hosszan és türelmesen.
Nem volt kedve élni.
Mi ennek az értelme? Csodálkozott rajta. Ki találja ki az ilyet a diákok bosszantására? Düh szorította torkát. Mint a kukacok nyüzsögtek előtte a buta számok és betűk, mint a giliszták.
Ásított egyet. Tagjait gyönge izomláz borzongatta a folytonos, erőszakos tréningtől.
Azért itt várta meg házitanítóját, ki minden délután eljött hozzájuk, hogy fejébe verje ezeket a szamárságokat. Vilinek a számtanból, fizikából különösen rosszul állt a szénája.
Addig legalább a számtani példatárat lapozgatta, kelletlenül, mamlasz motozással.
Órákig el tudta ezt olvasni. Valaki öt méter posztót vásárolt… az apa nyolc évvel ezelőtt pont százszor idősebb volt, mint a fia, nyolc év múltán pedig négy év híján háromszor volt idősebb, mint a fia… egy gazdag ember két bérest fogadott… Ezeken elábrándozott. Szórakoztatták a tények, az alakok, a tárgyak, s eszébe se jutott, hogy a föladatokat meg lehet, meg kell oldani. Szőtte-szövögette lusta álmait. Vajon milyen színű az a posztó? És ki az a bizonyos apa meg a fiú? Szakálla van-e az öregnek, s a fia tud-e kerékpározni? Aztán hol lakhatott az a gazdag ember? Mihelyt azonban számolásra került a sor, elkedvetlenedett, s azzal ütötte el az egészet, hogy posztóra semmi szüksége, az apa, fiú, meg a gazdag ember mind unalmas, ostoba marha.
Tollszárat rágcsált, melynek lakkfestékjét már leharapdálta. Mint bajnok, az egészsége érdekében nem cigarettázott. De évente elszopogatott néhány tollszárat, kínjában.
Nem lehetett azt állítani, hogy nem tanult semmit. Azt sem, hogy nem tudott semmit. Mindez tévedés volna és igazságtalanság. Vili tanult is, tudott is. Többet ült a könyv előtt, mint mások, de kedvetlenül és unatkozva, csak hogy az idő múljék. Fejében pedig rengeteg mondatfoszlány gomolyodott össze, ilyesmik: »veszem ennek a négyzetgyökét és aztán beszorzok…«, vagy: »az általa kiszorított folyadék súlya…«, vagy: »a beltagok és kültagok szorzata…«, vagy: »a gyökvonás műveleti törvénye nem egyéb…«, de ezek egymástól függetlenül lebegtek, valahogy nem voltak együtt.
Becsapta a számtani példatárat, fejét ráhajtotta tornainges, csupasz karjára, s azzal mulatott, hogy fogával elkapta a rajta pihéző szőröket, és addig emelte a bőrt, s vele együtt karját is, míg tűrhetetlen fájdalmakat nem érzett.
Glück Laci, a házitanítója, belépett. Fekete, dróthajú fiú volt, fele Vilinek. Ha együtt mentek a gimnáziumba, úgy festettek egymás mellett, mint a bernáthegyi mellett a puli.
– Dolgoztál?
– Aha.
– Lássuk – mondta, és már leült.
Gyors volt a mozgása, gyors a beszéde, gyors az esze. Ezek versenyeztek egymással. De mozgása nem érte utol beszédét, s beszéde sem érte utol eszét. Akárhogy hadart, szája csak kullogott villanásszerűen működő agya után. Köpte a számokat.
– Hol a rajz?
– Itt.
– Rossz – szólt Glück Laci, és ledobta a földre. – Rajzolj újat.
Vili piszmogott. Nagyon tartott tőle. Az öreg Liszner arra is fölhatalmazta, hogy szükség esetén verje meg tanítványát, de ő sohase bántotta. Szerették egymást. Vili az iskolában védelmezte őt orvtámadások ellen, Glück Laci súgott neki.
Pesztonka hozta ozsonnáját, kávét, sok föllel, mert Laci így szerette, három vizeszsömlyét, mert Laci azt is szerette. Kedvébe jártak. Szegény fiú volt, otthon alig evett.
– No, mi lesz? – kiáltott Vilire, nyomkodva orrát gombócba gyúrt vörös-kék zsebkendőjével. – Siessünk, nincs időnk. A kör mellé egy érintő. Megvan?
Glück Lacit maga Novák ajánlotta ide. Azt mondta róla, hogy »logikus elme«. Ő valóban nemcsak tudta a számtant, hanem »értette« is. Mégpedig hogyan. Kikapta Vili kezéből a körzőt meg a vonalzót, maga csinált meg mindent, mutogatott, fejtegetett, érvelt. Ha ez így volna, akkor az úgy volna és viszont. Nohát, persze, világos. Vili is bólintott, hogyne. De nem értette. Nehéz feje volt.
Lassanként szállingóztak a többi diákok is.
A lakásba a fűszerkereskedésen át kellett menni, a homályos csigalépcsőn, mely a gyömbér és bors szagát árasztotta, mint odafönn minden.
Benn a boltban a kedves Liszner Kálmán bácsi fogadta fia vendégeit.
Az öregúr egyszer és mindenkorra meghívta Vili összes osztálytársait, hogy délután, amikor akarnak, nézzenek föl, tanuljanak együtt, és a közös elmetornán, viták hevében pallérozzák szellemüket.
Fényes ozsonnát adott.
Egy nagyasztalon nyitott szardíniásdobozok álltak, finom olajtóban ajókagyűrűk, vaj, sóskifli s ami a legjobb, diós birsalmasajt. Ki-ki kínálás nélkül annyit vehetett, amennyit kívánt.
Mindent megtett volna a szeretetre méltó öreg ezért a fiúért. Üsse a kő, gondolta, azt a pár száz koronáját, falják föl az egész boltot, csak Vili »átmenjen«.”
„Mikor Novák kiért az utcára, azt érezte, hogy nem kap levegőt. Benn a szobában már hűvösebb volt, mint künn. Fulladt vakmeleg fogadta.
Alacsony felhők borították az égboltot, mintha sötét posztóval vonták volna be. Fény küllőzött át rajtuk, de ez is csak valami hamuszín, túlvilági derengést szórt szét. Ebéd utáni csönd terpeszkedett a városra, a három óra némasága: az emberek gyászosan emésztették, amit megettek.
Fecskék röpültek lenn a földön, a szemetes, lócitromos kövezetet súrolva, s tágra nyitott csőrrel kapkodták be a legyeket.
– Vihar lesz – gondolta a tanár.
Kémlelte a szemhatárt, melyen igen ritkán apró villogások mutatkoztak. Zsebóráját kivette. A villogás és dörgés közt elmúlt másodpercekből, a fényút és hangút különbségéről állapítható meg, milyen messze van a zivatar, hány kilométerrel rohan. De dörgés még nem hallatszott. Csak kis, forró, alig észrevehető szellők mozogtak, azok is egészen alant, babrálva a port s néhány hamar hervadt levelet. A förgeteg még a horizont alján lappangott.
Zsebkönyvébe néhány adatot jegyzett föl: a villogás kezdetét, végét, erősségét s az égtájat, hogy otthon lemásolja a zivatarjelző levelezőlapon, s beküldje a meteorológiai intézetnek.
Az iskola udvarán pipált a szemétgödör. Bűzlöttek a patkányos kanálisok, az égbe lehelve csömörletes szagokat, hiába szórták körül vasrostélyukat vörös karbolporral.
Fönn, az első emelet sarkán a nyolcadik osztály várta tanárját.
Ez volt a tanévben az utolsó számtan-fizika óra. Utána már csak az osztályvizsga következik, aztán az érettségi, az írásbeli és szóbeli. Nincs többé lecke, csak általános ismétlés, mind a két tárgyból. Egy hónapja így van ez. A számtanból tudni kell az egész hetedikes és nyolcadikos tananyagot: algebra, irracionális kitevőjű hatványok, amortizáció, végtelen számtani és mértani haladvány, Moivre-féle formula, komplex számok n-edik gyöke, két egyenlet két ismeretlennel, két másodfokú egyenlet közös gyöke, Pascal-féle háromszög, analitikai geometria, sztereometria, gömbszelet, gömbszektor, gömbháromszögtan, a fizikából pedig szintén mindent, amit csak tanultak: mechanika, hangtan, hőtan s az elektromosság, a legkutyább.
Tanulni céltalan erőlködés. Ki ússza át az óceánt? Ki-ki annyit tud, amennyit tud. De minden ésszerűség ellenére fölhasználták az utolsó pillanatokat, s az előző katolikus hittanórán, kettőtől háromig is folyton készültek, elolvasva »A síkot meghatározó három nem egy egyenesbe eső pont«-ot vagy »Newton második axiómájá«-t. Jó azért azt átvenni. Most a legrosszabbak javítanak majd. Nem lármáztak. Ilyesmihez igazán nem volt kedvük. Az osztály halkan zümmögte a sinustételt, imádkozta a molekuláris erőket, Ohm törvényét. Lestek, mikor nyikkan a kilincs, mikor lép be Novák Antal.
A lég megrekedt a sok sóhajtól, s vemhesen kóválygott az emberi testek meg a padokba rejtett déligyümölcsök páráitól. Kitekintettek az utcára. Künn még nem esett.
Fák meredtek föl a tintafekete égbe. Egyik olyan magasra nyúlt, hogy a tanterem ablakából kézzel lehetett elérni, s a diákok rég letépték leveleit.
A gimnázium tisztes épületét lombok fojtogatták. Kúszónövények kapaszkodtak bádogcsatornáira, s egy-egy szemtelen virág bekandikált a tanterembe is.
Nagy kamaszok tehénkedtek el az unt, kinőtt padokban, melyeket kisebb testekhez szabtak. A padokat bicskáikkal már összevissza farigcsálták, úgyhogy azok valósággal megsoványodtak, készen arra, hogy összeroskadjanak, s széttörő kalitkákként engedjék el rab madaraikat, melyeket annyi ideje zártak el a szabadságtól. Ezen a kora délutánon alig lehetett látni. A homályban sápadt diákarcok rémlettek, mint halálraítéltek ábrázatjai, kik a siralomházban szomorkodnak.
Csak egy arc rózsállott az önelégültség színében, paposan és kövérkésen, Ebeczky Dezső arca. Az első pad közepén ült az első eminens, idősb Ebeczky Dezső köz- és váltóügyvéd szépreményű fia, ki otthon tejben-vajban fürdik, s itt túlbuzgóságával tünteti ki magát. Karját összefonta, a levegőbe nézett, láthatólag unatkozott, mint az, aki tisztában van mindennel, s nem érdekli, ami következik. Tibor, a második pad szélén, az ablaknál, a tegnapi izgalomtól még fehérebben, az algebrát olvasta, anélkül, hogy ajka mozogna.
Huszár Bandi Vili vékonyába bökött, mert nyílt az ajtó, s megjelent Novák.
Sietve jött, becsapta maga mögött az ajtót: a tanterem dübörgött.
Az osztály fölkelt, némán.
– Rossz napja van – suttogtak.
Novák máris a katedrán állt.
– Leülhetnek – intett.
Nem is volt rossz napja. Miután beírta az osztálykönyvbe a tananyagot, még tréfázott is.
Szokása szerint érdeklődött:
– No, mi volt fölvéve?
Ebeczky Dezső, ez a minden lében kanál, bizonyos baljós fenyegetéssel, mely azonban rá nem vonatkozhat, ezt jelentette ki:
– Minden.
Ebben ő nagy volt. Bizalmas tanácsadóként szerepelt leckeföladásnál, s mikor Novák fukarul mérte a tananyagból való adagot, indítványozta, hogy még, még, ez meg se kottyan, nem leszünk vele készen, tanár úr.
– Minden – ismételte Novák, egy mozdulattal mutatva az egész világot, a földet és eget. – Ez már beszéd. És mi a teendő?
– Felelünk – szólt Ebeczky Dezső éles, pimasz hangon.
Nem voltak rossz fiúk a nyolcadikosok. Ebben a pillanatban azonban mindnyájan megegyeztek abban, hogy ezt az alakot jó volna lehajítani az első emeletről. Hiszen természetes, hogy felelnek. Azt nem lehet elkerülni. De ezt talán lehetett volna kissé szomorúbban, a helyzet komolyságához illőbb hangon mondani.
– Helyes – szólt Novák –, felelnek. Eddig én beszéltem, egész évben, most pedig önök beszélnek – és tréfásan rábökött az osztályra.
Megnézte a fiúkat.
Ő is másképp látta a diákokat, mint ők önmagukat, akárcsak a diákok a tanárjukat. Kék, barna szemek világítottak feléje, pár szemüveg, szöszke, fekete hajak, melyet fölfelé fésültek, borbélyosan lepomádéztak vagy ficsúrosan kinyaltak, grádicsosan nyírt fejek, kócosak vagy vizes kefével gyorsan összeborzoltak, mint ázott csirketollak, és arcok, bájosak, még leányosak, halványak a félsztől, gonoszak a rettegéstől, mint a gyilkosokéi, aztán a padok alatt combok, meggyötörve, elgörbülve a rémülettől, lábak, melyeket fekete, sárga vagy fénymáztalan nyersbőr cipők födtek, és egymást taposták. Kisfiúk ültek itt, kik nagyon nagyoknak képzelték magukat, és féltek. Megesett rajtuk a szíve.
De teljesítenie kellett kötelességét.
Barátságosan megkérdezte:
– Tehát ki akar felelni?
Sokan jelentkeztek.
Azok, akik rendesen, azok, kiknek semmi szükségük a felelésre, hiszen már egész tanévben beigazolták szorgalmukat, tájékozottságukat.
De azok, kiknek annyira kellene a felelés, mint egy falat kenyér, a hanyagok és gyönge előmenetelűek, kiknek meg kellene ragadniok e csábító alkalmat, hogy az osztályvizsga előtt kijavítsák rossz érdemjegyeiket, azok nem jelentkeztek.
Azok társaik háta mögött lapítottak.
Novák látta, hogy nem engednek a gyöngéd erőszaknak, lapozgatott könyvecskéjében, s hosszú, kínos csönd után ezt mondta:
– Liszner Vilmos.
Enyhe derültség suhogott át az osztályon, melyet Novák nem értett.
Nem Liszner Vilmos volt az, hanem Liszner Vili, a Vili. Ki nevezi azt Liszner Vilmosnak?
Vili jobbra-balra fordulva előbb mondott valamit testőreinek, izgatottan, mint aki végrendelkezik. Nyilván utolsó kívánságát közölte velük. Azt, hogy súgjanak. De a két sportférfiú nem nagyon biztathatta, a tárgyalás hosszúra nyúlt. Jámbor, ki előtte ült, a hatodik padban, kénytelen volt hátraszólni s megjegyezni, fölösleges jótanácsul:
– Állj föl.
Vili végre fölállt, nem serényen, csak megadással. Nem lehetett tovább elodázni.
– Van kedve felelni, fiam? – kérdezte Novák szelíden, megvakarintva fejét csontvégű irónjával.
Mit mondjon erre? Azt nem mondhatja, hogy egyáltalán nincsen semmi kedve felelni. Úgyis felelnie kell. Lefelé tekintett hát a padon heverő könyveire, a számtanra, meg a fizikára, melyek lapjait babrálgatta, hogy utoljára még erőt kapjon tőlük, mint Anteus a földtől1. Fejét kissé oldalt hajtotta. Alig láthatóan vállat vont. Majd így szólt:
– Van.
A tanár örült ennek. Felelni végre kitüntetés. De megkérte őt, hogy érthetően jelentse ki ebbeli készségét:
– Kissé hangosabban.
Vili ismételte:
– Van.
Már készülődött is kifelé, a táblához. Novák azonban leintette:
– Csak maradjon a helyén. Mi így is elbeszélgethetünk.
Ez lehangolta Vilit. Ő szeretett legalább kimenni, kezébe venni a krétát, magasra ugrálva, fölkapaszkodva gyorsan törölni a táblát, kisuvikszolva legutolsó száraz foltocskáját is, érezni, hogy ott legalább hasznos izommunkát végez, aminek van némi láttatja. Ettől, sajnos, elesett.
– Most ez kibabrál velem – suttogta Vili a fogai között, de ezt nem egészen így mondta.
Novák becsukta könyvecskéjét. Rátekintett.
– Micsoda? – kérdezte szórakozottan. – Önnek bizony javítania kell. Egész évben nem nagyon iparkodott. Most majd jóváteszünk mindent. Ugye, Liszner?
Vili többnyire »kegyelem-elégségessel« csúszott át osztályról osztályra Biró Gyurka jóvoltából, ki az osztályozó konferenciákon kardoskodott mellette. Novák is átengedte mindig, egy megvető kézlegyintéssel.
De nem kedvelte őt. Nem mintha bármely diákja iránt ellenszenvet vagy rokonszenvet érzett volna: mindegyik csak »tanuló« volt, nevelési objektum. Izgatta azonban az, hogy annyi fáradtsága kárba vész, s Vili mégsem érti, amit magyaráz. Nürnbergi tölcsérrel öntötte volna belé a tudást2, kitette volna lelkét, hogy közelebb hozza egy problémához. Vili akkor megmukkant, s elárulta, hogy minden éppoly homályos előtte, mint azelőtt. Nováknak nem fért fejébe, hogy más ne lássa világosan azt, ami pedig oly világos. Gyűlölte a sötétséget, sokkal jobban, mint a hanyagságot vagy a vásottságot.
Vili is furán volt vele. Különösen hatodikos kora óta szentül meg volt győződve, hogy Novák őt gyűlöli. A gimnáziumban meg otthon pajtásai előtt többször mondogatta, hogy az a Kobak üldözi, az a Butykos esküdt ellensége.
Novák bátorította:
– Kedves fiam, csöppet se féljen. Nem harapom le az orrát. Én még egyetlen diákomat sem ettem meg elevenen. Nem tudhatunk mindent. Tudásunk véges. Én se tudok mindent. Hát jó. Beszéljen arról, amiről akar. Akármiről.
Vili komoran állt.
Novák kifelé bámult a viharos délutánra.
– Nincs itt kissé sötét? – szólt. – Jó volna talán meggyújtani a lámpát.
Tízen is kiugrottak a padból, hogy a szolgálatkészség örvén minél nagyobb rendetlenséget okozzanak. A tanár mást gondolt. Leintette őket. Hiszen ma úgyse rajzolnak. Csak kicsit eldiskurálnak.
Minthogy Vili a »gazdagság zavarában« semmit se tudott választani a dús tananyagból, Novák a variatióról, permutatióról, combinatióról, erről a bájos elmejátékról csevegett. Vili nem zavarta őt. Végül Novák átadta neki a szót, hogy folytassa.
Vili kis tétovázás után ezt mondta:
– Húzunk egy egyenest – bizonyára a táblára célozva, az egészséges mozgásra, a kis, üdítő sétára a katedráig.
– Nem bánom – szólt Novák csodálkozva. – Húzza meg azt az egyenest. De ne itt. Csak ott. Gondolatban.
– Legyen az AB.
– Vagy CD – tódította bosszúsan Novák, ki nem szerette a szajkózást.
Vilivel lehetett alkudni: elkapta a szót, mint megváltó ötletet.
– Legyen az CD – ismételte.
– Vagy XY – okvetetlenkedett Novák.
Vili megint engedett.
– Vagy XY.
– Mit akar, kérem, most azzal az egyenessel? – tört ki Novák. – Minek kell önnek az az egyenes a variatiónál? Nem értem önt, nem értem.
Novák nem értette Vilit. Vili sem értette Novákot.
Érdekes találkozás.
Zöldy, a csillagász, röhögött.
Vili ezt hebegte:
– Belezavarodtam.
– Mibe zavarodott bele, fiam? Hisz eddig még ki se nyitotta a száját.
A tanár másik kérdést ráncigált elő: egy ferde síkról szónokolt meg egy reá húzandó merőleges egyenesről. Vili az utolsó szavait buzgón visszhangozta, de mikor szabadjára engedte, elnémult, tanácstalanul.
Novák, kétségbeesve ennyi értetlenségen, föltette magában, hogy mégiscsak megérteti vele:
– Nézze, fiam – mondta –, de most jól idefigyeljen, itt van egy ferde sík, idenézzen, ez az a ferde sík – és fehér kezével végigszántotta a levegőt, aztán fölfelé mutatott –, erre ön innen, felülről egy merőlegest húz.
Vili nézte őt s azt gondolta: könnyű neki.
De agyában nem a ferde sík és merőleges képe jelent meg, melytől egész lényében idegenkedett, csak a hadonászó tanárt látta, mint paprikajancsit, az ujjait, arany jegygyűrűjét, meg a másikat, melyben karneolkő piroslott. Kevés érzéke volt az elvontságok iránt. Mindig csak a valóságot fogta föl, mely közvetlenül szeme előtt mozgott.
Őszintén szólva nem szerette az öreget. Főképp akkor nem, mikor ily közvetlen volt, s meg akarta világítani azt, amit úgyse lehet megvilágítani. Például a labdát emlegette, a diákok eme kedvenc játékszerét, a hajítás törvényeinek szemléltetésére, vagy a mosolygó, piros almát idézte lelki szemei elé, a szabadesés tárgyalásánál. Ezzel az ellenkezőt érte el. Vili nem a parabolát kedvelte meg, hanem megutálta a labdát is, s nem tanulta meg a szabadesést, inkább lemondott teljes életére az alma élvezéséről. Most is az motoszkált fejében, mennyivel jobb volna gyűrűhintán bukfencet vetni, nyújtón, lengőgerendán lógni, bordásfalon fészket csinálni, tizenkét saslengést kivágni.
– Szóval érti? – vallatta Novák, ki közben meggörnyedt, fölegyenesedett, többször mutatva a ferdesíkot, a merőlegest, s hogy ne legyen oly egyedül, kereste azokat a szemeket, amelyekben, akár az övében, az értelem és megismerés villan föl, ennek az isteni tudománynak a lángja.
Azok pár szóval megfeleltek. Novák így szólt Vilihez:
– Az egész olyan egyszerű.
Vili mérgesen dünnyögte, félhangosan:
– Neked minden olyan egyszerű.
Novák buzdította, hogy kedvet támasszon benne:
– És nemcsak egyszerű. Érdekes is.
Vili dörmögött:
– Neked minden érdekes.
Novák tovább próbálta kalauzolni a tudomány ösvényein:
– Hát hagyjuk ezt. Vegyünk egy másik, szintén érdekes esetet. A derékszögű paralelepipedont. Remélem tudja, hogy mi az. Hogyne tudná – szólt, önmagát biztatva, mert nem merte föltételezni, hogy akadjon oly elvetemült ember, ki ezt se tudja. – Tehát a derékszögű paralelepipedon élei úgy aránylanak, mint egy aránylik a kettőhöz, a háromhoz. Most már az a kérdés, hogy aránylanak a köréje írható egyenes henger palástfelületei? Csak úgy nagyjában mondja el, hogy oldaná meg a föladatot. Pár szóval.
Vili erre dühbe jött. Tőle ugyan beszélhettek. Fejét széles mellére sunyta, mint akit mélységesen megsértettek, s bárhogy faggatták, nem szólt.
Novák lejött a dobogóról, a hetedik pad mellé állt, Liszner Vili mellé, hogy baráti jelenlétével erősítse. Néhányszor makogott is valamit Vili, de jobb lett volna, ha hallgat, mert minden alkalommal újabb titkok kerültek napfényre: kiderült többek közt, hogy logaritmust se tudott keresni, hallatlan, logaritmust sem, és azt se tudta, hogy mi fán terem a köbgyök. Még a régi tananyagot is elfelejtette.
A számtan és fizika tanárja ide-oda sétált, kényelmesen, mint akinek nem sietős a dolga. Vastag cipőtalpa csikorgott a padló gyalulatlan lécein.
Szemügyre vette ezt a fiút. Kurta kabátszárából kibütykösödött a csuklója. Szögletes volt, szánandó. Csuklóján, mind a kettőn, olyan gumiszalag feszült, mellyel irodai aktákat szokás összeszorítani. Bal keze fejére háromszög volt tetoválva, mint a sziú indiánoknak. Gomblyuka körül, kabátja hajtókáján színes bádogzászlócskák, rézgombok, körök díszelegtek, a sportegyletek jelvényei, az ő diadalmas zsákmányai.
Novák megkérdezte:
– Mit eszik?
– Nem eszem semmit.
Vili nem is evett semmit, csak úgy motyogott mérgében.
– Nyissa ki a száját.
Vili föltárta a száját, mint a cápa. Nem volt abban semmi sem. Csak harminckét egészséges, fehér, fiatal fog.
– Jól van – szólt Novák –, most csukja be.
Vili becsukta.
Erre Novák csontnyelű irónját zsebkönyvéhez ütögette, mély lélegzetet vett, jelezve, hogy most következik a tanári prédikáció, melyet a diákok már vártak.
– Liszner, Liszner – kezdte lassan, mély, nem kellemetlen hangján. – Mondja csak, micsoda a maga édesapja?
Oláh Gyuszi meg volt elégedve. Ő azon a délutánon jobban utánozta Novák hangját, mint most Novák a sajátját. Mindenkinek eszébe jutott ez. Zöldy megint röhögött.
Vili a kérdésre nem válaszolt, mintha nem tudná, hogy mi az édesapja, akárcsak a paralelepipedont.
Aztán szólt kelletlenül:
– Kereskedő.
– Milyen kereskedő?
Hosszú csönd után, igen halkan:
– Fűszerkereskedő.
Novák ezt természetesen tudta, hiszen náluk vásárolt már évek óta. De a feddés ritmusa megkövetelte a rávezető szókratészi módszert.
– Látja, látja – szólt, mert ilyenkor mindent kétszer mondott –, ott a maguk szép, nagy boltjában sok inasra van szükség. Mért nem megy inasnak? Nem szégyen az. Aki az eszével nem tudja vagy nem akarja megkeresni a kenyerét, az keresse meg a két keze becsületes munkájával, az arca verejtékével.
Vili csak pislogott vöröslő, sírni készülő szemével, hogy őt, a bajnokot, inasnak küldi. Torkát a harag görcse szorongatta.
Novák folytatta:
– Most tavasz van, s künn a mezőn, a szántóföldeken, a szőlőkben kezdődnek a munkák, a szántás, kapálás, kötözés. Ehhez sincs kedve? Pedig inkább a földet művelné, mint hogy így szomorítsa azt az áldott jó édesatyját. Mondja kérem, mivel lopja maga az Istennek azt a drága napját?
A formás kis beszéd végéhez közeledett, s az utolsó tanulsággal zárult:
– Aki nem dolgozik, az ne is egyék. Aki nem tanul, az…
– Tanultam.
– Tanultam, tanultam – szólt Novák –, könnyű azt mondani. Ne tanuljon soha, hanem tudjon. Jaj, jaj, Liszner, Liszner.
A »jaj« rosszat jelentett. Novák csak akkor használta, mikor fogyni érezte türelmét, s tanári fájdalma jajgatásba csapott. Oláh Gyuszi két vonalat húzott könyve szélére, jegyezni kezdte, hányszor mondja majd: »jaj«. Egy alkalommal ilyen prédikáció alatt huszonhétszer mondta.
Novák áttért a fizikára.
Ezen a téren sem remélhetett sokat Vili. A fizikaórák rendesen délutánra estek, s ő szundikált az elsötétített szertárban. Nem látott egyetlen kísérletet sem: nem ismerte az influenciagépet, nem szívta mellére a villamos szikrák üde ózonszagát, csak akkor riadt föl, mikor Novák egyszer a hangtani kísérletezések során tótfurulyán furulyázott, vagy az oxigén és hidrogén keveréke hatalmas durranással robbant, vagy mikor már az óra végén kitárták a zárt ablaktáblákat, és sárga, sértő fény ömölt káprázó szemére. Novák fölemelte Vili padjáról a fizikakönyvét, hogy egy könnyű kérdést keressen. Micsoda agyonfirkált, szamárfüles könyv volt ez. Egy régi naptárlap hullott ki belőle, meg egy szilvamag. Meyer Robertnek, a szemüveges heilbronni orvosnak csupasz szájú arcképére huszárbajuszt rajzolt tussal, fejére sisakot, Faradaynek pedig, kit, úgy látszik, különösen utált, gombostűvel kiszúrta mind a két szemét. A tanár csüggedten lapozgatta, majd az ingát adta föl. Vili belekezdett, megindult, mint az inga, és megállt, mint az inga. Novák, hogy mégis kihúzza őt, másik kérdéssel kedveskedett:
– Talán a Toricelli-féle űr.
Vili makacsul hallgatott, lelógatva fejét. Körötte sisteregtek a többiek. Glück Laci kezével-lábával mutogatta tanítványának, hogy mi az. Hangosan súgtak. Novák már ezt se bánta.
Egyszerre fojtott kuncogás hangzott föl a hetedik pad körül.
Huszár Bandi a természettan-könyvét Vili felé tartotta, mint a ministráns a papnak az evangéliumot, hogy olvassa belőle a leckét, de a könyv lapján egy arckép volt. Novák Hilda fotográfiája. Az a csinos, bájos arcképe, mely kirakatokban is látható, s a helyi fényképész szívessége folytán nem egy diák birtokába jutott.
Novák a hetedik pad felé hajolva várta a feleletet, de fél szemmel meglátta a fotográfiát, mielőtt még eldughatta volna a diák.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre. Odaszólt indulatosan:
– Ne ízetlenkedjenek. Mit vihognak?
Azzal járni kezdett, izgatottan, le-föl, a padok között. Megkerülte a dobogót, újra visszament Liszner elé, a hetedik padhoz.
Női nevek voltak ide bevésve, nyíllal átlőtt szívek, geometriai idomok, trágár ábrák. Gyűlölettel nézte végig a szamárpadot. Utálta ezeket a kormos, fekete kamaszokat, ezeket a kanokat, kik nem iskolába valók, csak a levegőt rontják. Egész testében reszketett.
És talán tettlegességre is vetemedik, ha meg nem pillantja a feléje nyúló kezek sokadalmát, melyek nagyujjuk és mutatóujjuk szakadatlan mozgatásával kaparászták a levegőt, s szinte orra előtt babirkáltak: a diákok törzsüket lehetőleg kinyújtva, jobb karjukat támadóan előrefeszítve kérezkedtek, hogy ők tudják a Toricelli-féle űrt. Ekkor jutott eszébe, hogy mégis mérsékelnie kell magát, hiszen ezek csak gyerekek.
– Tudja – noszogatta Vilit – vagy nem tudja?
Vili alig hallhatóan nyögte:
– A Toricelli-féle űr.
De beérte a címmel, mást nem mondott, megint lecsuklott a feje.
Novák most rátámadt.
– Igen, az a maga fejében van.
Hatalmas kacagás harsant föl.
– Csönd legyen – mondta Novák.
Ezt a sikerült élcet több ízben alkalmazta, sok diákjára, egy előkelő növendékére is, ki évekkel ezelőtt járt ide, s azóta államtitkárságig vitte föl, és kezében az ünnepi serleggel beszédeket szokott mondani egy igen előkelő kaszinóban. Senki se vette rossz néven. Vili azonban, ki eddig csak görnyedezett, fejét dacosan fölszegte, s magából kikelve kiáltotta feléje:
– Na.
– Mit morog?
– Azt, hogy ne tessék engem nevetségessé tenni, tanár úr. Nem bírom. Nem bírom.
És látszott rajta, hogy nem bírja.
Novák ordított:
– Szemtelen.
– Nem vagyok szemtelen.
– Bikfic.
– Nem vagyok bikfic.
– Melák.
– Nem vagyok melák.
Mindenkiben megfagyott a vér. Zöldy se mert már röhögni.
Ilyen jelenetek azelőtt sohase fordultak elő Nováknál, legfölebb Fórisnál. A tanár homlokához kapott. Így még nem vesztette el egyensúlyát. A szívek viharosan dobogtak. Ebeczky Dezső rosszallóan csóválta fejét, Vilire tekintve, mint örök tanárpárti.
Vili most kiegyenesedett. Novák eléje állt. Fél fejjel magasabb volt a tanítványa.
– Óriás – csúfolta Novák és végignézte –, Achilles. Csak a tudása is ekkora volna. Hústorony.
– Ezt ne mondja nekem a tanár úr.
– Micsoda alak. Micsoda nagy alak. Szégyellje magát.
Vili fátyolos hangon kiabált:
– Ne tessék engem bosszantani – és fenyegetően eléje feszült.
– Tessék? Azt hiszi, talán félek magától? Nem félek. Ön akar érett lenni? Éretlen. Leülhet. Végeztünk.
Vili úgy ült le, hogy a pad belenyekkent.
Csajkás Tibor pedig fölállt.
Némán zsebkendőjére mutatott. Csupa vér volt. Lucskos lett tőle a keze is. A tikkasztó hőségben eleredt az orra vére. Pár csöpp a lécpadlóra hullott.
Kiment a mosdóhoz, hogy letisztogassa magát. Bámulta a falakat, melyeken tanárok nevei szerepeltek, főként Fórisé, bohó, teljesíthetetlen kívánságok kíséretében. Az ammóniáktól szúrós levegőben majdnem elájult. Ki kellett nyitnia az ablakot.
Az iskolaudvaron végignyargalt a tavaszi förgeteg, fákat cibálva, ajtókat csapkodva. Dörgött, villámlott. Nagy csöppekben potyogott a zápor.
Nemsokára fölzendült a csengő édes, megváltó szava. Oláh Gyuszi az utolsó vonalat húzta statisztikai táblázatán, s kiderült, hogy tanárja ezúttal a Vilivel való vitában harmincegyszer használta a »jaj« szót, tehát rekordot javított.
Novák alig hagyta el a tantermet, Vili, mint egy faun fölugrott padja tetejére. Szinte a mennyezetig ért. Öklét magasra emelte, a tanár után rázta:
– No megállj, ezért még szorulsz. Csak letegyem az érettségit.
Ezt a sötét, zajos tanteremben kevesen hallották. Huszár Bandinak és Petőfinek azonban még egyebet is mondott, amin azok úgy nevettek, hogy a hasukat fogták. Később leszállt a padról, megragadta számtan- és fizikakönyvét, s teljes erejéből a földhöz vágta. A padló porzott.
Így végződött a nyolcadik osztály utolsó számtan-fizika órája.”