Korszerű természettudományos irodalom Széchényi Ferenc és Teleki László könyvtárában

I

Magyarország XVIII. századi könyvkultúráját s ezen keresztül a szellem embereinek a kor tudományával való kapcsolatát vizsgálva, újra és újra azokhoz a nagy magánkönyvtárakhoz kell fordulnunk, melyeknek tulajdonosai – megfelelő anyagi eszközök és műveltségi színvonal birtokában – századuk jelentős könyveit összegyűjtötték és azokat honfitársaiknak is hozzáférhetővé tették. E könyvtárak jelentőségével, különösen a felvilágosodás eszméinek terjesztésében betöltött szerepükkel már sokan foglalkoztak, de aránylag kevesebb gondot fordítottak a XVIII. században egyre jelentősebbé váló természettudományok közismert, nemegyszer korszakalkotó műveire, melyek pedig hozzátartoztak e könyvtárak állományához. Vizsgálódásainkban azokkal a nagyobb magánkönyvtárakkal foglalkozunk, melyek már méreteikben is feltételezik az állomány sokszínűségét, a tudományok egyetemességének gyűjtésére való törekvést s állományuk ma is közvetlenül tanulmányozható, vagy közvetve, korabeli kéziratos, illetve nyomtatott katalógusok révén rekonstruálható. Ez utóbbi kritériummal régi könyvgyűjteményeink közül valóban csak a leghíresebbek rendelkeznek – a kisebb gyűjtemények rendszerint szétszóródtak, s legfeljebb fáradságos levéltári kutatások deríthetnek fényt rájuk.¹ A könyvek provenienciáját nálunk általában nem vették figyelembe sem a múlt századi szisztematizáló raktári törekvések, sem a későbbi mechanikus rendezési elvek, melyek pedig lehetőséget nyújthattak volna régi állománytestek együtttartására.² A szóba jöhető nagyobb magánkönyvtárak körébe elsősorban a következők tartozhatnak: Széchényi Ferenc ún. soproni könyvtára, mely külföldi könyveit foglalta magába, Teleki József könyvtára, mellyel a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának alapját vetette meg, s melyet tulajdonképpen még apja, Teleki László gyűjtött a XVIII. század második felében, Teleki Sámuel marosvásárhelyi, Festetics György keszthelyi könyvtára és Ráday Gedeon gyűjteménye. Ezek közül jelen tanulmány a tartalmilag két legkevésbé ismerttel és csak kéziratos katalógussal rendelkezővel foglalkozik: Széchényi Ferenc és Teleki József, illetve László könyvtárával. E két könyvtárban kívánjuk megvizsgálni, hogy rendelkeztek-e a kor színvonalán álló természettudományos könyvgyűjteménnyel, megvoltak-e állományukban a természettudományok korabeli standard művei s mennyiségileg miképpen viszonyult ez az anyag a humaniórák könyvanyagához. További lépésként kínálkoznék annak a felmérése, hogy az olvasók révén mekkora volt ezeknek a könyvtáraknak a kisugárzó hatása.

II

Széchényi Ferenc, mikor magyar és magyar vonatkozású könyveinek gyűjteményét 1802-ben a nemzetnek adományozta, soproni házában elhelyezett könyvtárát visszatartotta, s ez továbbra is saját tulajdonában maradt. A könyvtár akkori igazgatója, Miller Jakab Ferdinánd több ízben szeretett volna a pesti könyvtár részére ebből a soproni könyvtárból egyes műveket megszerezni, Széchényi azonban „…nem volt hajlandó megbolygatni e gyűjteményt, melyet nagyon szeretett.”³ Eredeti terve az volt, hogy ezt a könyvtárat halála után adják el s a befolyt összeget a nemzeti könyvtár céljaira fordítsák, 1818-ban azonban úgy határozott, hogy e szándékát még életében megvalósítja. A könyvtár átvételére Horvát István történész, a nemzeti könyvtár alkalmazottja utazott le Sopronba 1819 januárjában. Csodálkozva állapította meg, hogy a könyvtár milyen értékes anyagot foglal magába: a klasszikusok kiadásain kívül a legkülönfélébb külföldi tudományos műveket, melyeknek értéke még a nemzeti könyvtár értékét is felülmúlja. Csak a duplum-műveket javasolta eladásra, a többiből a nemzeti könyvtár mellett egy segédkönyvtár létesítését ajánlotta, mely a külföldi tudományos művekkel jól kiegészítené a csak magyar anyagot tartalmazó eredeti Széchényi alapítványt. Ez a „segédkönyvtár” elnevezés a későbbi irodalomban zavart okozott. Széchényi soproni könyvtárát ugyanis úgy emlegették, mint ami „csak segédkönyveket” tartalmazott, holott itt nem a mai értelemben vett segédkönyvekről és segédkönyvtárról volt szó. Az elnevezés pusztán azt jelezte, hogy a csak magyar és magyar vonatkozású anyag gyűjtésére alapított és rendelt nemzeti könyvtár mellett ez a könyvanyag mintegy kisegítő, járulékos, segéd-jellegű volt.

Horvát-nak, sikerült Széchényi-t meggyőznie terve helyességéről, de heves ellenkezésre talált saját főnökénél, Miller-nél, aki továbbra is a könyvek eladása mellett kardoskodott, még Széchényi ellenében is. Nem célunk itt ennek a harcnak egyes állomásait ismertetni, melyet Kollányi amúgy is részletesen megírt; tény az, hogy az 1819-ben Horvát által Sopronban átvett és Pestre szállított könyvek közül Miller sokat eladott, s gazdálkodásának csak 1820 őszén a nádor erélyes közbelépése vetett véget. Ekkor írta meg Széchényi Ferenc második alapítólevelét a soproni könyvtárról, alig két héttel halála előtt, melyben az általa alapított nemzeti könyvtár mellé egy „segédkönyvtárat” alapít.

A Sopronban átvett könyvek jegyzéke fennmaradt, s ma ennek alapján rekonstruálhatjuk az eredeti állományt, melyet a müncheni szakrendszer bevezetésekor a kor szisztematizáló könyvtárrendezési elveinek megfelelően az állomány többi részeibe besoroltak. A katalógus betűrendben 5085 művet, 9205 kötetben sorol fel, becsértéke 26 002 fr. 8 krajcár.⁴ Külön jegyzékbe kerültek az ugyancsak ekkor átvett térképek, metszetek, festmények, oklevelek, oklevél-másolatok és könyvszekrények. A könyvjegyzék a szerzőn, címen, esetleges közreműködőn kívül feltünteti a megjelenés helyét és évét, a kötetszámot és a becsértéket, kiadót nem ad. A címet olykor rövidítve közli, pontatlanságok is előfordulnak.

Teleki József 1826. március 17-én adományozza a maga és testvérei nevében apjuktól, id. Teleki Lászlótól örökölt 30 000 kötetes könyvtárukat a Magyar Tudós Társaságnak.⁵ Az alapítólevél említi, hogy Teleki László utódai gyarapították a könyvtárat, ez azonban nem lehetett jelentős. Teleki József elsősorban saját könyvtárát gyarapította, melyet azután 1850-ben szintén az Akadémiának adományozott. A szóban forgó gyűjtemény alapjait még a családalapító Teleki Mihály unokája, Teleki József (1738–1796) vetette meg, nagyobb részét azonban fia, Teleki László, (1764–1821) a Kegyenc írójának édesapja gyűjtötte. Az adományozás után még gyakorlatilag sokáig nem volt a Társaság birtokában a könyvtár, helyhiány miatt továbbra is a Teleki-házban volt elhelyezve, itt használták a tudósok. Az átvételre csak 1844-ben került sor, az új elrendezés Toldy Ferenc munkája volt. Jellemző, hogy az új elhelyezésnél is nehézségek voltak, s a régi törvénykönyveken kívül éppen a természettudományi és orvosi szakkönyvek szorultak ki egy mellékszobába.⁶ Az eredeti Teleki László-féle anyagot az 1860-as évek közepéig kezelték külön, ekkor beolvasztották a szakrendbe állított könyvanyagba. Jelenleg az akadémiai könyvtár kézirattárában levő kéziratos katalógusok alapján rekonstruálható. Teleki László neve alatt több könyvjegyzék található, részben azonos, illetve egyre bővülő címanyaggal. Ezek közül a legutóbbinak látszó, legbővebb katalógust választottuk ki.⁷ A katalógus szakrendi, ezen belül nagyságrend érvényesül. Szerzőt, címet, megjelenési helyet és évet, valamint kötetszámot ad.

III

Mindkét könyvtár gyűjtése a XVIII. század második felére, tehát a felvilágosodásnak már Magyarországon is elkezdődött, illetve elterjedt időszakára esik. A könyvek megjelenési ideje is főleg XVIII. századi, különösen a természettudományi műveké. Miután a korszerű, legmodernebb irodalmat keressük, tárgyalásunk is csak e század könyvtermésére terjed ki. Ez alól csak néhány esetben tettünk kivételt, pl. tudománytörténetileg jelentős XVII. századi művek esetében, vagy olyan népszerű szakkönyvek esetében, melyeket még a XVIII. században is használtak és újra kiadtak. Elemzésünk csak a külföldi, tehát a Magyarországon kívül megjelent szakirodalomra terjed ki.

Az időhatárokkal függ össze a „korszerű irodalom” meghatározásának egy kissé bővebb kifejtése. Ha ugyanis egy adott időszak korszerű irodalmát kívánjuk összefoglalni, kiderül, hogy az első pillanatra egyértelműnek tűnő megfogalmazás több egymásra rétegeződő részt foglal magába. A progresszív irányba dolgozó kísérletező-kutató tudós vagy – XVIII. századról lévén szó – spekulatív természetfilozófus mindig egy lépéssel előbb jár, mint ahol a kor közismert tudományos ismereteinek összessége tart. Továbbá a tudományos közélet elég általánosan ismert vagy elfogadott tanai is előtte járnak annak a tudományos ismeretanyagnak, amelyet a felnövő új generációnak az iskolák és tanárok átadnak. E három állomás – a kutató tudós, a tudományos közvélemény és a tudomány, mint tananyag – közötti távolság mértéke úgy tűnik, mint ami egyenes arányban áll a fennálló társadalmi rendszer retrográd, illetve kevésbé retrográd voltával, míg haladó társadalmi rendszerben ezek a távolságok összezsugorodni látszanak. Példaként idézhetjük, hogy a heliocentrikus világszemlélet alapjait Kopernikusz már 1543-ban megjelent művében lerakja, de tanait az inkvizíció még 1616-ban, Galilei személyében is keményen elítéli, s Magyarországon például csak 1757-ben engedélyezik az egyházi hatóságok, hogy az iskolákban mint hipotézist tanítsák. Pedig ekkor már Newton fő műve is hetven esztendős múltra tekint vissza, s az akkor még ismeretlen königsbergi tanár névtelenül megjelent művében már két éve lefektette a Newton-on is túlmutató evolúciós szemléletű világképet.⁸ Viszont a XVIII. században, amikor a tudományok, különösen a természettudományok fejlődésében nagyarányú gyorsulás következik be – ami természetesen összefüggésben van az ideológiai korlátokat szétfeszítő gazdasági-társadalmi fejlődéssel –, egy másik tendenciát figyelhetünk meg. Különösen a század vége felé, amikor a fejlődés viharos tempója ipari és politikai forradalommá érik, a tudományos élet fenti állomásainak egymáshoz való közeledését, sőt párhuzamos fejlődését tapasztalhatjuk. Elsősorban Franciaország a példa erre, ahol a kor tudósai kutatásaikat közvetlenül a forradalmi háború szolgálatába állítják, útmutatásaik alapján az ipar nagyszerű eredményeket ér el, s mindezzel párhuzamosan még új típusú főiskolákat is felállítanak (École Normale, École Polytechnique), ahol a következő generáció mérnökeit, tudósait képezik ki, a legmodernebb tudományos eredmények alapján.

Ha tehát egy időszak „korszerű” ismeretanyagának meghatározásáról van szó, mindig tekintettel kell lennünk egy-egy tudományos felfedezés vagy nézet, illetve az azt publikáló mű korában elért elterjedtségére, illetve elfogadott voltára s nem szabad figyelmen kívül hagynunk a fenn vázolt lépcsőzetes, illetve egymásba folyó fejlődést.

Vizsgálódásaink alapja, mintegy vezérfonala a tudománytörténet. Természetesen a tudományok története nem mindig azonos a tudományos művek történetével, hiszen a tudománytörténet nem egy olyan esetet tart számon, amikor tudományos eredmények elsikkadnak, illetve sokáig homályban maradnak a megfelelő publicitás híján egyrészt, a megfelelő gyakorlati szükséglet, illetve alkalmazáshíján másrészt. Az a szemléletes megállapítás, hogy „a tudománytörténet csontváza a retrospektív szakbibliográfia”⁹ – a bibliográfus biztos útmutatóját adja kezünkbe, figyelmeztetve egyúttal arra is, hogy e csontváznak hússal-vérrel való felöltöztetése s az élő tudomány testének bonyolult idegrendszeri összefüggéseinek feltárása már túlmegy a bibliográfia területén. Egy tudományág fejlődésében a ma szemszögéből visszatekintve könnyű megállapítani a csúcsokat, a jelentős fordulópontokat, de a tudományos művek történetében fel kell figyelnünk a szintézisekre is, a szerzők között a népszerűsítőkre, a gyakorlati alkalmazókra, a továbbadókra. A művekben lecsapódott tudománytörténet tehát előbbiek szerint szűkebb, utóbbi megállapításunk szerint tágabb, mint maga a tudományok története.

Elemzésünkben a könyveket meghatározott szakterületek szerint csoportosítva tárgyaljuk. A könnyebb áttekintés kedvéért ezeket a szakcsoportokat lehetőleg a ma is használatos fogalmak szerint állítottuk össze, bár a XVIII. században a természettudományok egyes területeinek élesebb elhatárolása még nem következett be. A természettudományok egyes ágainak összefoglaló szemlélete és a bölcsészettudományok körébe való utalása tulajdonképpen még Arisztotelész tudományfelosztásából származik, amely a fizikát a filozófia egyik ágának tekintette s a „philosophia naturalis” alatt az egész természettudományt értette. Arisztotelész-nek ezt a meghatározását lényegében még Bacon is változatlanul hagyta s az ő nyomán a XVIII. században d’Alembert is, aki a nagy francia enciklopédia beosztásában Bacon nyomdokain haladt. Az egyes szakterületek differenciálódása, a tudósok specializálódása még nem volt olyan előrehaladott, hogy ez a rendszer a fejlődésnek komoly gátja lehetett volna. A kutató, vizsgálódó természettudós – különösen a század első felében – még nem vesztette el érdeklődését a természet teljessége iránt s működését sem korlátozta kizárólag egy szakterületre. Az ismereteknek mai fogalmaink szerint viszonylag szűk köre is lehetővé tette még a tudomány nagy területeinek enciklopédikus átfogását.

Tárgyalásunk menete a következő: matematikai, csillagászati, fizikai és vegytani szakkönyvek. Utánuk a természetrajz szakjának bevezetéseként olyan művek, melyek a természettudományos ismereteket enciklopédikusán tárgyalják: s mind fizikai, mint természetrajzi ismereteket közölnek. Ezek rendszerint tanító, népszerűsítő céllal készült művek. Ez után következnek a természetrajz gyűjtőfogalom alatt a XVIII. század „historia naturalis”-ának körébe vágó könyvek, melyeknek három fő csoportja a mineralógia, a botanika és a zoológia. Ide soroljuk a biológia kezdeteit is. Végül az orvostudomány és a gyógyszerészet körébe sorolt munkák következnek.

A felosztás bizonyos szempontból még így is önkényes, hiszen az egyes tudósok munkásságában s ennek megfelelően műveikben is erősen összefonódik pl. a matematika a fizikával, illetve csillagászattal, a fizika a kémiával, az orvostudomány, illetve gyógyszerészet kezdetben a botanikával, később a kémiával stb. így bizonyos ismétlődések elkerülhetetlenek, viszont a tárgyalás menetének világossága mégis megköveteli a területek elhatárolását.

Minden szakterület élén egy rövid tudománytörténeti bevezetést adunk, ezután ismertetjük Széchényi és Teleki gyűjteményének odatartozó munkáit, majd egy rövid értékelő összefoglalás következik a meglevő állomány és a hiányok összevetéséből.

Miután az egyes szakterületek könyvanyagának elemző, értékelő összefoglalásáról van szó, teljességre nem törekedhettünk. A felsorolásban azok a művek szerepelnek, amelyeket retrospektív bibliográfiákból és életrajzi lexikonokból kétséget kizáróan sikerült azonosítani.¹⁰ Magától értetődik, hogy a teljes címanyagból ily módon kieső kb. 10% éppen az az anyag, amely kisebb jelentőségű s tartalmilag kevésbé értékes. Ahol az anyag mennyisége miatt nem soroltunk fel minden címet, ott erre külön utalás történik.

IV

A természettudományok történetében a XVII. század eleje, Galilei, Bacon, Gilbert kora hozta el a kísérleti természettudomány megszületését. Ez az új tudomány csak a skolasztikus egyetemekkel és az egyházzal vívott szüntelen harcban tudott továbbfejlődni. De mellette állt a feltörekvő új osztály, a polgárság, melynek közvetlen érdeke volt, hogy a tudomány elmélete és az ember konkrét termelő tevékenysége végre összekapcsolódjék s a spekulatív, terméketlen skolasztika, helyébe a valóságot konkrétan szolgáló tudomány lépjen. Igen találó Engels megállapítása, miszerint „Ha a társadalomnak valamilyen technikai szükséglete van, úgy ez jobban fejleszti a tudományt, mint tíz egyetem.”¹¹ A korai kapitalizmusnak ez a konkrét szükséglete vezet el a természettudományok rohamos fejlődéséhez. A tudomány művelése a XVIII. században már bizonyos rangot jelent, a tudósok a társadalomnak többé nem üldözöttjei, hanem megbecsült, hivatalosan támogatott tagjai, működésüket akadémiák, tudományos folyóiratok, sokszor magas hivatali állások, vagy tanári katedrák könnyítik meg. Az előző század már készen adta át a XVIII. század tudósainak a természeti és technikai problémák megközelítésére, illetve megoldására a kísérletezésnek s a matematikai megfogalmazásnak azt a módszerét, mely a korszerű tudománynak alapja és legfőbb továbblendítője lett. J. D. Bernal tudománytörténész periodizációja szerint az 1690–1760 közötti időszak az ipari forradalomhoz vezető átmeneti korszak, a tudósok főleg a newtoni nagy építmény betetőzésén dolgoztak.¹² Ugyanakkor előtérbe lépett a tudomány szórakoztató-tájékoztató oldala s megélénkült a dolgok megismerésére, az igazság minden megjelenési formájára irányuló laikus érdeklődés. A tudomány – legalábbis közérthetőbb része – divattá válik, s végső eredményében a természettudományok objektív, elfogulatlanul vizsgálódó szelleme ösztönzően hat a gazdasági-társadalmi berendezések szabad kritikájára. Ahogy az ember a tudomány révén úrrá tud lenni a természeten, éppúgy irányíthatja sorsát és kifejtheti képességeit a társadalomban is – a közgondolkodás egyre inkább emberközpontúvá s a korlátlan haladásban bízóvá válik. Az 1760 utáni időszak mind tudományos-technikai, mind politikai szempontból forradalmi időszak. A természettudományban elsősorban a gázok vizsgálata és a kémiai kutatások hoznak korszakalkotó változásokat, a tudósok olyan feladatok megoldására vállalkoznak, amelyeket a gyakorlati élet vetett fel, tudomány és ipar megtalálja a kapcsolatot s a tudomány beépül a termelésbe. A polihisztor helyébe kialakul a szaktudós típusa, aki kutatásait már legtöbbször állami feladatként végzi.

Ezzel párhuzamosan a kor filozófiája hatalmas munkát végez, hogy a tudományt végre minden középkori kötöttségtől, előítélettől megszabadítsa és a természet összefüggő jelenségeit objektíven tükröző, egzakt összefüggések rendszerévé tegye. A kor természeti ismeretei visszahatnak a filozófiára: a kísérleti természettudomány mechanikai jellege a XVIII. század materializmusát mechanikus materializmussá formálja. A vezércsillag Newton, akinek világképe lényegében változhatatlan, metafizikus szemléletű s hipotéziseket nem kedvelő rendszere szigorú mechanikus okságot, mechanikai determinizmust állapít meg. Hatására a XVIII. század természettudósai lemondanak a jelenségek lényegének tanulmányozásáról s megelégednek a jelenségek összefüggéseinek mennyiségi vizsgálatával, matematikai leírásával. Az eredmények egyelőre őket igazolják: a természet mennyiségi vizsgálata új, nagyszerű tudományos eredményeket hoz. A pontos megfigyelések és mérések a további fejlődés alapjául szolgáltak. Csak a század második felében kezd érvényesülni egy újabb irányzat (Lomonoszov, Euler, Kant, Laplace), amely a metafizikus szemlélettel szemben az evolúciós elvet kezdi érvényesíteni.

A kvantitatív szemlélet mellett még erős szisztematizáló törekvés jellemzi a kor tudósait. Mindent összegyűjteni, felmérni, osztályozni és pontos rendszerbe foglalni – azaz az ész logikai elvei alapján rendet teremteni a jelenségek káoszában – igen jellemző tevékenysége a korszak tudományosságának. Elég itt Linné elévülhetetlen érdemeire utalnunk a botanika terén.

A század a tudomány területi elterjedését is kitágítja: míg a XVII. században még Franciaország, Anglia és Németalföld monopolizálta a tudományt, addig korszakunkban a tudományos tevékenység már Poroszországra, Svédországra, Oroszországra, Svájcra s kisebb mértékben Ausztriára és Olaszországra is kiterjed. A tudósok nemzetközi kapcsolatai erősödnek s tevékenységük hatósugara is jelentősen növekszik. A tudományos ismeretanyag nemzetközi cseréjének különösen érzékeny fokmérője a könyvkiadás; egy-egy sikeresebb művet csaknem valamennyi európai nyelvre lefordítanak, s a különböző kiadások jól tükrözik a mű elterjedtségét. Szinte nincs a kornak jelentős tudósa, akinek fontosabb művei ne lennének hozzáférhetők latin, német, francia, esetleg angol, holland vagy olasz nyelven is, bármelyik nyelven is íródtak eredetileg.

V

Első vizsgált szakterületünk a matematika, mely a felvilágosodás korának valósággal vezértudománya. Mint a „tiszta észből” szerkesztett tudományt, minden tudomány alapjának, a megismerés kulcsának tekintik. A matematika kvantitatív szelleme hatja át az egész kort, a természettudományokat éppúgy, mint a filozófiát. Jellemző Leibniz mondása, aki szerint „A filozófusoknak éppúgy matematikusoknak kell lenniök, mint a matematikusoknak filozófusoknak.”¹³ A század matematikai tevékenysége a Newton és Leibniz által felfedezett differenciálás integrálszámítás és ennek a mechanikára való alkalmazása terén összpontosul. A két „nagy”-nak, Newton-nak, és Leibniz-nek elsőbbségi vitája az említett felfedezésről, valamint Angliának a nehézkes newtoni jelöléshez való ragaszkodása hosszú időre, kb. száz évre elszigeteli Angliát a kontinensen kibontakozó nagy matematikai iskolától. A korszak nagy matematikusai a Bernoulli fivérek, Jakob és Johann, L. Euler, J. L. Lagrange, P. S. Laplace. Szorosan hozzájuk kapcsolódnak A. C. Clairaut, J. d’Alembert, P. Maupertuis és Daniel Bernoulli. A francia, illetve svájci matematikusoknak ez a ragyogó sora a század végére már teljesen felméri a Newton által felfedezett világot, minden fogalmat pontosan a helyére tesz s az égi és földi mechanika jelenségeit megmagyarázza. A matematika fejlődése, miután elérte a csúcsot, látszólag kimerülőben van. A megrekedés azonban csak pillanatnyi: hamarosan rájönnek arra, hogy a matematika a csillagászat és a mechanika szolgálatából felszabadulva, önállóan is képes a továbbfejlődésre. A nagy ihlető itt Gauss – de az ő tevékenysége már a XIX. századot vezeti be.

Szólnunk kell még a francia matematika új korszakáról, mely a század utolsó évtizedében bontakozik ki s az 1794-ben megnyíló École Polytechnique-hez kapcsolódik. A forradalomban született intézmény csakhamar mintája lesz az új kor követelményeinek megfelelő, felsőfokú műszaki képzést adó intézményeknek. A kutatás és az oktatás, az elmélet és a gyakorlat itt már szorosan összekapcsolódik, s az intézet új típusú tankönyvei a kor legjobb kézikönyveivé válnak. (S. F. Lacroix, A. M. Legendre, G. Monge művei.)

Széchényi könyvtárában megtaláljuk Newton és Leibniz műveit,¹⁴ de a bevezetőben említett többi nagy matematikustól nem találunk műveket. Akad azért néhány jelentős, a gyakorlattal több kapcsolatot tartó szakembertől származó munka, így B. F. Bélidor-é, a tudós francia mérnöké, aki főleg mint hadmérnök szerzett érdemeket, ő a modern tüzérség megalapozója. Víz és útépítészeti művei is jelentősek. Itt egy matematikai műve található, mely elsősorban a tüzérség számára készült.¹⁵ Megvan az ugyancsak francia N. Bion-nak, a „matematikai eszközök királyi mérnöké”-nek sok kiadást és fordítást megért matematikai tankönyve.¹⁶. Érdekes l’Hôspital márkinak, a francia akadémia tiszteletbeli tagjának a differenciálszámítással foglalkozó műve, mely ugyan még 1696-ban jelent meg, de kiváló matematikusok által bővített kiadásait az egész XVIII. század folyamán is használták.¹⁷ Megvan a francia akadémiának egy matematikai értekezéseket összefoglaló gyűjteményes kiadása, de ugyancsak régi, 1676-ból származó.¹⁸ B. Lamy¹⁹ és I. G. Pardies, két kiváló XVII. századi francia szerzetes több kiadást ért művei is megvannak.²⁰ A többi matematikai könyv német tanárok munkája: kézikönyvek, tankönyvek, matematikai összefoglalások. Első helyen Ch. Wolff-nak, a leibnizi tanok nagy népszerűsítőjének művei állnak, akinek Európa-szerte elterjedt kompendiumai Magyarországon is igen népszerűek voltak.²¹ Két művel is szerepel J. G. Büsch, hamburgi matematikatanár, aki az 1767-ben Hamburgban alapított Handelsschule első igazgatója volt s főleg a kereskedelmi számtan területén működött.²² J. J. Ebert wittenbergi²³ és a Ch. Wolff után dolgozó B. Ch. Wiedeburg jenai matematikatanárok művei a tanító, népszerűsítő matematikai művek közé tartoznak.²⁴ Érdekes J. Leopold lipcsei mechanikusnak, a berlini akadémia levelező tagjának szintén gyakorlati, főleg mechanikai célokat szolgáló könyve.²⁵ Megemlítjük még H. W. Clemm tübingeni teológiai professzor és városi lelkész műveit, aki a teológia mellett matematikával is behatóbban foglalkozott.²⁶ Végül Euklidész Elemek című műve nem a XVIII. század tudományának eredménye, de akkor is és azóta is alapvető, klasszikus mű. A könyvnyomtatás óta több mint ezer kiadást ért s így érthető, hogy Széchényi könyvtárában is négy volt belőle, két XVII. és két XVIII. századi kiadás.

Teleki László könyvtárában Leibniz-től és Newton-tól ugyanazt a két művet találjuk, melyeket már Széchényi könyvtáránál említettünk, a kiadás is azonos. De van ezeken kívül még egy gyűjteményes kötet is.²⁷ A nagy matematikusok közül Johann Bernoulli²⁸ és A. C. Clairaut²⁹ művei találhatók; L. Euler-nek, a század legnagyobb matematikusának hatalmas arányú munkásságából (530 könyvet, illetve értekezést írt, hátrahagyott kéziratait az orosz tudományos akadémia 47 éven át tette közzé) két mű van.³⁰ A jelentősebb nevek közé számítanak még N. L. de La Gaille természettudós és csillagász, akinek sok kiadást ért, bevezető jellegű matematikai műve³¹ és Ch. Wolff, akinek Elementa matheseos universae című műve két kiadásban is megtalálható.³² A továbbiakban már főleg tanárok, mérnökök műveivel találkozunk. A tanárok közül elsőként kell megemlékeznünk Sauri abbéról, aki a montpellier-i egyetemen tanított s 1770-ben megjelent összefoglaló jellegű matematikai műve 1834-ben érte meg hatodik kiadását.³³ Ismert professzor A. G. Kästner is, aki 1756–1800 között a matematika és fizika professzora volt a göttingai egyetemen, tagja az ottani tudós társaságnak s nagy irodalmi munkásságot fejtett ki.³⁴ G. I. Metzburg jezsuita a bécsi egyetem matematikatanára,³⁵ J. F. Weidler a wittenbergi egyetemen tanít,³⁶ J. F. Hennert az utrechti egyetem professzora.³⁷ J. F. Penther a göttingai egyetem tanára a század első felében.³⁸ Ch. H. Wilke már csak egyszerű iskolaigazgató, középfokú számtankönyvek írója.³⁹ A gyakorlati szakemberek művei közül jelentősebb L. Unterberger osztrák katonamérnök könyve,⁴⁰ S. Ledere francia rajzoló, rézmetsző és mérnök–geográfus geometriai műve, melynek első kiadása még a XVII. században, 1669-ben jelent meg,⁴¹ valamint A. Savérien-nek, a tengerészetnél szolgáló francia mérnöknek matematikai és fizikai lexikona.⁴² Itt is megvan l’Hôspital márki művének latinra, fordított bécsi kiadása, melyet már Széchényi könyvtáránál említettünk. N. R. Paulin francia mérnök és matematikatanár műve egészíti ki még az idetartozó művek sorát.⁴³ Érdekes G. E. Rosenthal alakja, aki nem tanár és nem mérnök, csak egyszerűen a természettudományokkal foglalkozó polgár és magántudós, különböző természettudományi társaságok tagja s elég bő irodalmi munkásságot fejtett ki.⁴⁴ Végül megemlítünk még egy logaritmus-táblázatot, egy német matematikai lexikont és az Euklidész kiadásokat, amelyekből három XVII. négy XVIII. századi.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Széchényi könyvtárából a század nagy matematikusainak munkái – Newton és Leibniz kivételével – hiányoznak; néhány jó összefoglaló és népszerű mű, valamint a klasszikus Euklidész képviselik ezt a szakot. Teleki gyűjteménye már jóval többet nyújt, bár Maupertuis, Laplace, Lagrange művei itt is hiányoznak s Euler munkássága nincs megfelelően képviselve. Főleg Lagrange Mécanique analitique (1788) című művét hiányoljuk, melynek pedig német fordítása is volt.⁴⁵ Az École Polytechnique-hez kapcsolódó kör Lacroix, Legendre, Monge – kitűnő és elterjedt kézikönyvei sincsenek meg. Főleg S. F. Lacroix Traité du calcul différentiel et du calcul intégral (1797) című művére gondolunk, mely mindazt egyesítette, amit erről a tárgykörről előtte írtak. Hiányoljuk d’Alembert matematikai műveit⁴⁶ és Ch. Bossut neves francia matematikus munkáit.⁴⁷ Nincs a matematika történetéről szóló mű, pedig A. G. Kästner⁴⁸ és J. E. Montucla⁴⁹ művei ebből a tárgykörből elég ismertek voltak. Német és francia egyetemi tanárok műveiből bőséges a választék, s van néhány mérnöki szempontú matematikai összefoglalás is. Miután Anglia a matematikai tudományokban eléggé elszigetelt a XVIII. században, érthető, hogy angol matematikus műve, pl. C. Maclaurin-é, nem jutott el ezekbe a könyvtárakba.

VI

A csillagászat XVIII. századi fejlődését is Newton felfedezése határozta meg: az égitesteket összetartó erő, a gravitáció törvényének lefektetése megadta a Naprendszer egészének átfogó szemléletét. A század tudósait ezek után elsősorban a Naprendszer méretei, mennyiségi összefüggései érdekelték. A tudomány előtt olyan kérdések álltak megválaszolatlanul, mint a Hold–Föld és a Nap–Föld távolság, pontosabb adatok a Föld alakjáról, tömegéről stb. Első eset a tudomány történetében, hogy a fenti kérdésekre a válaszokat már nemzetközi méretekben szervezett tudós-expedíciók keresik és adják meg. Az 1769-es Vénusz-átvonulást, melynek vizsgálati eredménye a Föld–Nap távolságra adott már majdnem pontos választ, Európa valamennyi országában megfigyelik. Nyugat-európai tudósok II. Katalin meghívására Oroszországba utaznak, francia expedíciók Kaliforniában, Kelet-Indiában és St. Domingo szigetén végeznek megfigyeléseket, az angolok Tahitiba küldenek ki megfigyelőket. A skandináv államok az északi sarkkörre szerveznek expedíciót, ebbe kapcsolódnak be az osztrák és magyar csillagászok is (Hell Miksa, Sajnovics János).

A kor csillagász-matematikusait az égi mechanika érdekli, a bolygómozgások pontos leírására keresnek matematikai formulákat. A legnagyobbak közülük J. L. Lagrange, P. du Maupertuis, és A. C. Clairaut. A századforduló legnagyobb elméleti csillagásza P. S. Laplace. Munkásságuk eredményeként a század végére már pontosan kiszámították a bolygópályákat. Részben még az előző század végére esik E. Halley működése, aki főleg az üstököskutatással és a földmágnesség terén végzett kutatásaival szerzett elévülhetetlen érdemeket. 1742-ben halt meg, de műveit még halála után is sokszor újranyomták és használták. Az ő nevéhez, fűződik a XVIII. század egyik leglátványosabb tudományos diadala: az általa előre kiszámított időben és helyen valóban feltűnt egy üstökös, (16 évvel Halley halála után) melyet azóta is Halley-üstökös néven ismerünk.

Az állócsillagok világáról a XVIII. században még nem sokat tudtak. Megelégedtek a pozíció-megfigyelésekkel, ezek alapján katalogizálták a csillagokat, egyre bővülő, nagy csillag-katalógusok jelentek meg. A legjelentősebb és legbővebb a századvégi megfigyeléseket feldolgozó 1801-ben megjelent Histoire céleste française című gyűjtemény, mely már 50 000 csillag adatait tartalmazta. A csillagkatalógusok elsősorban gyakorlati célból készültek, a navigációs méréseknél használták őket. A pozíció-megfigyelések során J. Bradley angol csillagász, E. Halley után a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója jutott el fontos tudományos felfedezésekhez. Az aberráció jelenségének felfedezésével megtalálta a Föld Nap körüli keringésének „szemmel látható” bizonyítékát, azonkívül ő igazolta a fény véges terjedési sebességét is. Az állócsillagok behatóbb tanulmányozása felé majd csak W. Herschel, a századforduló legnagyobb csillagásza fordítja a figyelmet. Felfedezései a Naprendszerre vonatkozó ismereteket is nagymértékben előrelendítették. (A Nap, illetve az egész Nap-rendszer mozgása, az Uránusz felfedezése.)

Csillagászati mű Széchényi könyvtárában mindössze néhány van, valamennyi német eredetű. Megvan Ch. Wolff Cosmologiája,⁵⁰ azonkívül egy neves csillagásznak, J. E. Bodé-nak két kitűnő, bevezető jellegű kézikönyve.⁵¹ Bode a berlini csillagvizsgáló igazgatója volt, művei számos kiadást értek. A Magyarországról elszármazott Hell Miksa, a bécsi csillagvizsgáló igazgatója több művel szerepel; megvan a csillagvizsgáló évkönyveinek 11 kötete és Hell két önálló műve. Az egyik, a Nap parallaxisáról szóló, a Föld–Nap távolság kiszámításával kapcsolatos.⁵² A két további csillagászati könyv nem jelentős: az egyik G. Ch. Lichtenberg, göttingeni fizika professzor asztronómiai előadásairól kiadott mű, – lejegyezte és kiadta T. G. Gamauf soproni evangélikus lelkész⁵³ – a másik egy német udvari házitanítónak az ifjúság számára készült összefoglalása.⁵⁴

Teleki könyvtárában két mű párhuzamos Széchényi gyűjteményével: Ch. Wolff Cosmologiájának 1731-es kiadása és a bécsi csillagvizsgáló Hell-féle évkönyvei. A továbbiakban itt rangosabb irodalmat találunk: megvan A. C. Clairaut klasszikus műve a Föld alakjának elméletéről és a folyadékok egyensúlyáról. Az itt összefoglaltak a francia tudósok híres lappföldi expedíciójának eredménye.⁵⁵ Evvel az expedícióval függ össze P. Maupertuis műve, mely a Föld alakját véglegesen tisztázta s igazolta Newton elméleti megállapításait a sarki belapultság-ról.⁵⁶ L. Euler-nek két fontos műve van meg, az egyik a Hold-elmélettel foglalkozik, a másik átfogóan tárgyalja az égi mechanikát.⁵⁷ Találunk műveket a Föld–Hold távolság megmérőitől, a két neves francia csillagásztól, N. L. de La Caille-tól és J. Lalande-tól is.⁵⁸ Lalande-nak itt német fordításban meglevő nagy csillagászati kézikönyvét nemzedékek használták. Érdekes a kitűnő angol csillagásznak, J. Ferguson-nek, a század népszerű tudományos előadójának műve.⁵⁹ A továbbiakban német egyetemi tanárok művei következnek: J. F. Hennert utrechti⁶⁰ és J. F. Weidler wittenbergi egyetemi tanárok munkái.⁶¹ Egy Bécsben működő szakember zárja le a sort: J. J. Marinoni, matematikus és mérnök, aki saját házában egy csillagvizsgálót rendezett be s erről írt művében.⁶²

Összegezve a csillagászat tárgykörébe vágó munkákat, megállapíthatjuk, hogy Széchényi anyaga igen kevés, néhány összefoglaló mű ad csak eligazítást az olvasónak. A Teleki könyvtár már felmutat a korszak nagy tudósaitól származó, legújabb eseményeket közlő műveket, de csillagkatalógust itt sem találunk. (Pl. J. Lalande csillagkatalógusa vagy Hold-atlasza, a bevezetőben említett nagy francia csillagkatalógus vagy J. Flamsteed-nek, a greenwichi csillagvizsgáló első igazgatójának posthumus művei.) Bár igaz, hogy a csillagkatalógusok inkább a tengerrel rendelkező államokban voltak fontosak, Magyarországon navigációs céllal nem tanulmányozták a csillagos eget. Hiányoljuk P. S. Laplace műveit, bár az ő munkássága, főleg híres égi mechanikája, már a XIX. századba nyúlik át.⁶³ Jó kiegészítői lettek volna a csillagászati szaknak J. S. Bailly francia csillagász művei, aki eredeti munkásságán kívül (üstököskutatás) kitűnő csillagászattörténeteivel is ismertté tette nevét.⁶⁴ La Caille-nak is hiányzik az egyik alapvető munkája, bár ezt nem róhatjuk fel, mert a mű igen ritka, csak kis példányszámban nyomták.⁶⁵ E. Halley-től sem találunk műveket, holott volt korabeli párizsi kiadása, francia fordításban.⁶⁶ W. Herschel-nek sincsenek művei, pedig több német fordítása is volt, köztük híres óriástávcsövének leírása.⁶⁷ Herschel teleszkópjai ismertek, sőt elterjedtek voltak a kontinensen, a nevesebb csillagvizsgálók az általa készített távcsöveket vásárolták. (A göttingeni csillagvizsgálónak is Herschel készítette távcsöve volt.) Nevezetes kozmológiai mű volt még J. H. Lambert német természettudósnak Kosmologische Briefe című műve,⁶⁸ mely a Tejútrendszerről azonos felfogást vallott az angol T. Wright-tal. (Eszerint a Tejútrendszer különálló csillagok összefüggő rendszere, a ködfoltok távoli Tejútrendszerek.) De míg T. Wright műve⁶⁹ jóformán ismeretlen maradt s az ő művét másodkézből ismerő I. Kant munkája, mely már a kozmosz evolúciós szemléletét fektette le, félévszázadon keresztül szintén az ismeretlenség homályában lappangott,⁷⁰ addig J. H. Lambert műve a hozzáértők körében már ismert volt. Sem a Széchényi, sem a Teleki gyűjteményben nem található. A felsoroltakon kívül hiányzik még Ch. M. de Lacondamine francia tudósnak a Föld alakjával foglalkozó műve is.⁷¹ J. Bradley-nek, a neves angol csillagásznak munkái elsősorban a Philosophical Transactionsben jelentek meg, Európában is elterjedt önálló művei nem voltak.

VII

Míg a középkori fizikának két fő területe a csillagászat és az optika volt, az újkorban bevonult a fizikába az erő és a mozgás fogalma. Galilei munkássága lerakta a dinamika alapjait s ezzel megkezdődhetett az új, a mai fizika korszaka. Galilei-től kétirányú fejlődés indult el: egy kísérleti iskola és egy elméleti vonal, melyek azután a XVII. század végére egymásra találtak és összefonódtak. A következő század természettudományának már magától értetődő a módszer kérdése: a kísérletezés és az elmélet összekapcsolása. Amit Galilei indított el, Newton fejezte be: az általános gravitáció törvénye egységes világképet adott, szintézisbe foglalva az égi és a földi mozgásokat.

A XVII. században a fizikának két ága fejlődött nagyot: a mechanika és a fénytan. A mechanika a XVIII. században is az első helyen áll. A Newton utáni kor tudósainak feladata a mechanika matematikai apparátusának kidolgozása, az analitikus mechanika megteremtése. Ebben a munkában L. Euler műve az egyik fontos mérföldkő: Mechanica sive motus scientia analytice exposita (Petropolis, 1736), a másik, a betetőzés J. L. Lagrange műve: Mécanique analitique. (Paris, 1788) Daniel Bernoulli és d’Alembert gazdagítják még lényegesen a mechanika területét. Jelentősen fejlődik a folyadékok és légnemű testek fizikája, önállósul a hangtan, megalapozzák a szoros értelemben vett akusztikát. A fénytan nem fejlődik lényegesen a század folyamán, de kialakul egy új ága a fényerősségmérés, a fotometria. A hőtan, mely eddig eléggé elhanyagolt terület volt, most előtérbe lép, vizsgálják a testek viselkedését hő hatására, fontos törvényeket fedeznek fel. (J. L. Gay-Lussac) A hőjelenségekre főleg a kohászat fejlődése és a gőz feszítőerejének felhasználása tereli a figyelmet. A kalorimetria egyik megalapozója M. V. Lomonoszov. Munkássága a fizikának még számos területére kiterjed: megfogalmazta és kísérletekkel igazolta a tömeg megmaradásának elvét, felismerte a fény és az elektromosság kapcsolatát. Eredményei azonban Nyugat-Európában kevésbé voltak ismertek.

Kialakult a fizika egy új ága: az elektromosság s lerakták az elektrosztatika alapjait. A kísérleti fizika ezen a téren igen aktív, az elektromos kísérletek a kor divatjává válnak s a tudósok bevonulnak velük az arisztokrácia szalonjaiba. De a kísérletek mindaddig a tudományos játszadozás fokán maradnak, amíg hiányzik a jelenség kvantitatív jellegű meghatározása. Végre Ch. A. Coulomb 1784-ben ezt is elvégzi, s most már az elektromosság tudományos alapokon fejlődhet tovább. A dörzsölési elektromosságtól a légköri elektromosság felfedezéséig, a galvanizmus téveszméin keresztül Coulomb elektromos térerősségéig egészen a korszakalkotó Volta-féle oszlopig (1800) terjed az elektromosság XVIII. századi, igen változatos története. Ezt a folyamatot a művek egész sora kíséri végig, különösen sok a népszerű tudományos munka, amelyek igyekeznek kielégíteni a század emberének kíváncsi, kísérletező kedvét.

Széchényi könyvtárának fizikai tárgyú művei között első helyen kell említenünk Newton műveit. Megvan a híres Principiának egy XVIII. századi kiadása és az Optica latin fordításának harmadik, Svájcban megjelent kiadása.⁷² B. Franklin-nak egy németre fordított, posthumus műve található.⁷³ Alapvető műnek számít P. Musschenbroek holland newtonianus, leydeni fizikaprofesszor, a nevezetes leydeni palack feltalálójának fizikakönyve.⁷⁴ Itt találjuk a kísérleti fizika egyik francia úttörőjének, a nagy irodalmi munkásságot kifejtő J. A. Nottet-nak könyvét.⁷⁵ Ch. Wolff-nak szintén van idevágó, összefoglaló műve.⁷⁶ Jelentős összeállítás J. S. T. Gehler német fizikus hatkötetes fizikai lexikona, melyet bővítve 1825–1845 között is kiadtak.⁷⁷ Érdekes a jezsuita N. Regnault párizsi matematika- és fizikaprofesszornak párbeszédes formában írt műve, melynek igen nagy sikere volt, az 1729-es első kiadás után még öt kiadást ért. Magyarországon is közismert lehetett, Nagyszombaton az egyetemen 1754-ben mint promóciós kiadvány szerepelt. Ezután már gyorsan feledésbe merült, ami érthető – a cartesianus jezsuita nem Newton híve volt.⁷⁸ Megvan a gráci egyetem fizikaprofesszorának, az ex-jezsuita G. L. Biwald-nak sok kiadást ért fizika tankönyve.⁷⁹ Az elektromosságról, közelebbről az ún. „állati delejességről” értekezik a kiterjedt Gmelin-család egy tagja.⁸⁰ Elterjedt és népszerű mű volt J. S. Halle berlini tanár főképp fizikai kísérleteket tartalmazó Magie, oder die Zauberkräfte der Natur című műve.⁸¹ Idetartozik még J. H. Voigt-nak, a jenai egyetem matematika és fizikai tanárának kiadásaban megjelenet természettudományi folyóirat.⁸²

Teleki könyvtárában Newton Principiája nincs meg, az Opticának viszont egy korai kiadása található. (A műnek második, a latin fordításnak első kiadása.⁸³) A leydeni P. Musschenbroek is szerepel egy művel, mely fizikai előadásait tartalmazza.⁸⁴ J. A. Nollet kísérleti fizikája is megvan, de nem az a kiadás, ami Széchényinél.⁸⁵ A Gehhr-féle fizikai lexikont említjük, még, mint mindkét könyvtárban meglevőt – a párhuzamok ezzel meg is szűnnek.

A fizika történetének nagy nevei közül Teleki könyvtárában még a holland fizikus, Ch. Huygens nevével találkozunk, bár ő még a XVII. század tudósa,⁸⁶ míg a Bernoulli család tagjaitól több mű is van, köztük Daniel Bernoulli-nak a fizika történetében igen fontos Hydrodynamicája.⁸⁷ Megvan a neves oxfordi professzornak, J. T. Desaguliers-nek kísérleti fizikája.⁸⁸ A francia hugenotta származású, szabadkőműves tudósnak főleg az elektromosság területén végzett kutatásai jelentősek. Ugyancsak az elektromosság, valamint a gázok vizsgálatának területén tűnt ki az angol J. Priestley, fizikus és kémikus. Itt a gázokról szóló műve található, német fordításban.⁸⁹ Fontos mű Newton tanítványának, W. J. Gravesande-nak, a leydeni egyetem matematika–fizika tanárának munkája. Ő az első, aki a kontinensen Newton rendszerét tanítja és a fizikát kísérleti alapon oktatja. Tankönyvét fizikai kísérletek képeivel illusztrálta. Teleki könyvtárában a műnek 1725-ös, bővített kiadását találjuk, valamint egy kivonatos bécsi kiadását.⁹⁰ L. Euler egy művét, mely részben matematikával, részben fizikával foglalkozik, már a matematikánál említettük. Az orvostudományban, botanikában és fizikában, főleg az elektromosságtanban egyaránt kitűnt holland orvosnak, J. Ingenhousz-nak egy elektromossággal foglalkozó műve található.⁹¹

A továbbiakban több művel szerepel a jezsuita természettudós R. G. Boscovich [Bošković]. Az Itáliában, majd Párizsban tanító tudós Newton követője és tanainak elterjesztője. Művei a kartéziánus fizikával szemben nagy lépést jelentettek előre, bár egyes téves elméletei egy ideig eltorzították Newton eredeti elképzeléseit.⁹² Jó fizikai kézikönyv M. J. Brisson-nak, a Lycée Bonaparte professzorának Dictionnaire-je.⁹³ A hőtan és fénytan egy gyakorlati kísérletezője, a párizsi ügyvéd N. Gauger szintén szerepel egy művel.⁹⁴ Megvan R. Smith-nek, a teológiai végzettségű, de matematikussá lett és az angol király „mechanikai mester”-ének címével kitüntetett cambridge-i professzornak optikája.⁹⁵ A már többször említett A. G. Kästner göttingeni professzornak egy hidrodinamikáról szóló műve található.⁹⁶

Meg kell még emlékeznünk Segner János Andrásról, aki ugyan Magyarországról származott el, de később Jénában, Göttingenben, majd Halléban lett matematika–fizika tanár s munkássága az európai tudományos közéletbe, ezen belül is a németnyelvű irodalomba épült bele.⁹⁷ J. M. Krüger halléi, majd helmstädti egyetemi tanár Naturlehre című műve magyar szempontból különösen érdekes. Művét Kováts József nagyenyedi professzor latinra fordította és Kolozsváron 1774-ben kiadta. Ez volt az első, Newton rendszerén alapuló fizikakönyv Erdélyben.⁹⁸

Megemlítjük még néhány ugyancsak német egyetemi tanár művét: G. Hamberger göttingeni,⁹⁹ J. J. Lange hallei¹⁰⁰ és A. Socin bázeli, illetve hanaui tanár elektromosságról szóló művét.¹⁰¹ Megvan a delejezéssel gyógyító csodadoktornak, A. Mesmer-nek az állati delejesség felfedezéséről szóló műve.¹⁰² A. Savérien matematikai és fizikai lexikonját a matematikai szaknál felsoroltuk. A továbbiakban néhány szerző nélküli, cím után ítélve fizikai tárgyú mű következik. (Taschenbuch, Magazin, Dictionnaire, Abhandlungen, Observations stb. Az egyenkénti felsorolástól eltekintünk.) Ide kívánkozik még egy érdekesség leírása, egy newtoniánus könyv, mely Le Newtonianisme pour les dames címmel Párizsban, 1738-ban jelent meg. A mű eredetijét F. Algarotti itáliai író és tudós írta fiatalon, 21 éves korában.¹⁰³ Ahogy B. Fontenelle Descartes rendszerét igyekezett népszerű-tudományos formában előadni, úgy Algarotti is arra törekedett, hogy az új newtoni világképet olyan egyszerűen és hatásosan adja elő, hogy az a hölgyeket is meghódítsa. A mű nem annyira a dámák, mint inkább a tudósok körében kavart nagy vihart, de íróját egycsapásra ismertté tette s megszerezte számára Maupertuis és Clairaut barátságát. Algarotti az európai felvilágosodásnak jellegzetes alakja lett, Péterváron és II. Frigyes udvarában is megfordult. Művének fordítója L. A. Duperron de Castera francia diplomata, mellékesen gáláns szerelmi történetek és könnyedén filozofáló művek szerzője. A fordítás rosszul sikerült, csak hamis képe az eredetinek. Algarotti népszerűsítő törekvése nem volt egyedülálló példa, a filozofálást annyira kedvelő XVIII. században még a nagy Euler is hasonló formába öntötte névtelenül kiadott művét: Lettres à une princesse d’Allemagne sur divers sujet de physique et de philosophie. (Vol. 1–3. Lepzig, 1770) Teleki könyvtárában mindkét mű megvolt.

Áttekintve a fizika tárgykörébe vágó műveket, megállapíthatjuk, hogy mindkét gyűjtemény határozott érdeklődésről tanúskodik a kísérleti fizika iránt. Ezt tanúsítják P. Musschenbroek, J. A. Nollet, J. T. Desaguliers és J. Priestley művei, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Természetesen itt is találnánk kiegészíteni valót, pl. Sauri abbé kísérleti és elméleti fizikáját.¹⁰⁴ A kimondottan elektromossággal foglalkozó művek viszont nincsenek olyan számban képviselve, ahogy azt a kor érdeklődése és az irodalmi termés is indokolná. Hiányoljuk pl. L. Galvani művének német fordítását.¹⁰⁵ B. Franklin műve is megjelent németül,¹⁰⁶ ugyancsak J. Priestley érdekes munkája, amely az elektromosság addigi történetét és eredményeit foglalta össze.¹⁰⁷ Az olasz származású, de Angliában működő T. Cavallo elektromosságtani művei is igen elterjedtek voltak a kontinensen.¹⁰⁸ A századvég áltudományos prófétájának, a „delejezéssel” gyógyító A. Mesmer-nek is sok műve forgott közkézen, közülük Teleki könyvtárában találunk egyet.¹⁰⁹

Igen népszerűek voltak a XVIII. században azok a művek, amelyek érdekes matematikai és fizikai problémákat, matematikai játékokat és fizikai kísérleteket foglaltak össze, többnyire az érdeklődő műveltebb emberek számára, népszerűtudományos formában. Ezek közül a legkitűnőbb J. Ozanam műve, a Recreation mathématiques et physiques. Bár még 1694-ben látott napvilágot, a XVIII. században egyre bővülő új kiadásokban jelent meg s rendkívül népszerű volt. Egyik átdolgozója a század végén J. E. Montucla, a neves matematikus. Ez a mű is hiányzik Széchényi, illetve Teleki könyvtárából. A továbbiakban a mechanika két alapvető művének hiányát kell megállapítanunk, L. Euler-nek és J. L. Lagrange-nak a bevezetőben említett műveit. Nincs meg d’Alembert mechanikai műve¹¹⁰ s nem találjuk La Caille mechanikáját és optikáját sem.¹¹¹ Gravesande fizikai műve csak Teleki-nél van meg, Széchényi-nél hiányzik. M. V. Lomonoszov Péterváron megjelent művei nem tartoztak az elterjedt művek közé, jóllehet a bennük közölt tudományos eredmények a korabeli tudomány élvonalába tartoztak. Meditationes-de solido et fluido (St. Petersburg, 1760) című műve az anyag megmaradása törvényének első publikációja. Jelentős még egy fénytani munkája is.¹¹² A csillagászatnál már találkoztunk J. H. Lambert nevével, akinek fizikai művei is jelentősek. Photometria című művével ő a fotometria megalapítója. (Augsburg, 1760) Megemlítjük még a hiányok között az elsősorban szintén csillagász J. J. Ferguson-nek főleg gyakorlati célú mechanikai műveit.¹¹³

VIII

A vegyészet történetében a XVIII. század jelentős fejlődést hozott, ekkor vált a kémia egzakt természettudománnyá. A középkori alkímia titokzatosságát már az előző századok során levetette s bár még a felvilágosult korban is akadtak itt-ott hívei, illetve becsapottjai az aranycsinálásnak, ezek már nem jelentették a fejlődés fő vonalát.

A jatrokémia korában, a XVI–XVII. században a kémia az orvostudomány segédtudománya volt, célját az emberi szervezetben lefolyó jelenségek vizsgálatában és gyógyszerek készítésében látta. A XVIII. században azonban a kémia már önállósult, a tudósok rendszerezték az addigi eredményeket s a kutatást egyetlen központi kérdés, az égés problémája köré csoportosítva, megalkották a vegytan terén az első tudományos hipotézist, a flogisztonelméletet. Az elmélet ugyan nem volt helytálló, s a század végén nagy munkájába került a kutatóknak, amíg korlátait le tudták dönteni – mégis nagy lendületet adott a kémia fejlődésének, mert általa a jelenségek egész sorát sikerült megmagyarázni s egy egységes logikai rendbe beállítani.

A korszak élén R. Boyle, a kutató kémikus első típusa áll. Bár még a XVII. században élt, s a flogisztonelmélet is csak halála után született meg, mégis ő a vegytan tudományos fejlődésének elindítója. Kísérletei során kialakította a modern vegyelemzést, s elsőnek vetette el az arisztotelészi négy elem megkövesült dogmáját.

A flogisztonelmélet alapjait a sokoldalú J. J. Becher vetette meg, akinek munkásságában kémiai, orvosi, matematikai, mechanikai művek mellett filozófiai, politikai, közgazdasági, sőt nyelvtudományi művek is szerepelnek. Az elméletet véglegesen G. E. Stahl jénai, majd hallei egyetemi tanár, később a porosz király udvari orvosa dolgozta ki.¹¹⁴ A továbbiakban a leydeni egyetem orvosprofesszora, H. Boerhaave nem új elméletek, vagy kísérleti eredmények közzétételévei tűnt ki, hanem összefoglalta az addigi ismereteket. Elementa chemiae című műve még a század közepén is a legelterjedtebb vegytani könyv volt. Számos kiadást ért, valamennyi európai nyelvre lefordították.

A század elejének kitűnő vegyésze a francia E. Geoffroy. Főleg az elemek vegy-rokonságának vizsgálatával tűnt ki. A flogiszton-korszak legnevezetesebb vegyésze a berlini S. A. Marggraf. A párizsi egyetem tanárát, P. Macquer-t elsősorban nagy sikerű kémiai tankönyvei miatt említjük meg. Elements de chymie pratique és Elements de chymie théoretique című művei, valamint Dictionnaire de chymie című műve – az első vegytani lexikon – a kémia legsikeresebb könyvei közé tartoznak, kiadásaik és fordításaik száma temérdek.

A század folyamán az érdeklődés a gázok felé fordult. M. V. Lomonoszov mutat rá először arra, hogy a vegyi reakcióknál lekötött, illetve felszabaduló gázokat is le kell mérni, nemcsak a szilárd anyagokat – s ezzel megfogalmazza az anyag megmaradásának elvét. Eredményére nem figyelnek fel, csaknem félszázad múlva azonban A. L. Lavoisier, a kémia XVIII. századi zsenije ugyanezt az elvet szögezi le. Ő dönti meg véglegesen a flogisztonelméletet s betetőzi az először R. Boyle által bevezetett kvantitatív módszer alkalmazását. Vele lezárul a flogiszton-korszak, s megkezdődik a pontos mennyiségi vizsgálatok kora. Lavoisier összegezte a gázok kutatása terén addig elért eredményeket is. A két legfontosabb felfedezés ezen a téren az oxigén (J. Priestley) és a szénsav (J. Black) felfedezése volt. Ugyancsak Lavoisier magyarázta meg először helyesen az égés, sőt az élet folyamatát is, ami szintén égés, vagyis oxidáció. Munkássága – főleg elméleti megállapításai – korszakalkotók a kémia minden területén. Nyomában C. L. Berthollet, R. J. Richter és T. Bergmann főleg a vegyrokonság kérdésével foglalkoztak. A gázok vizsgálatának területén nagy jelentőségű még H. Cavendish és C. W. Scheele működése. Utóbbit a szerves vegytan megalapítójának tekintjük.

Lavoisier működése gyakorlati téren is forradalmasította a vegyészetet. A kémia már ekkor behatolt az iparba, s új gyártási eljárások kidolgozásával elősegítette a nagyipari termelést. Különösen a textil-, bőr-, és élelmiszeriparban volt jelentős a tudomány segítsége az iparnak.

A Lavoisier utáni kor vegyészeinek működése – L. J. Proust, J. Dalton, L. J. Gay-Lussac, H. Davy és J. J. Berzelius tevékenysége – már zömmel a XIX. század elejére esik.

Széchényi gyűjteményében mindössze három kémiai tárgyú művet találunk. Az egyik P. Macquer-nek említett vegytani lexikona,¹¹⁵ a második A. F. Fourcroy-nak, a kiváló francia vegyésznek munkája.¹¹⁶ Fourcroy Macquer halála után huszonöt éven keresztül volt a „Jardin du Roi” kémia tanára. Érdemei nemcsak a vegytan fejlesztésének területén, hanem a francia nyilvános oktatás szervezésében is nagyok. A harmadik mű L. F. Crell-tól, a helmstädti, majd göttingeni egyetem orvostudomány, illetve kémia tanárától való.¹¹⁷

Teleki gyűjteményében szintén szerepel P. Macquer vegytani lexikona s ezen kívül még híres kémiai kézikönyveinek egyike.¹¹⁸ A kitűnő tankönyvek, illetve kézikönyvek között kell megemlítenünk J. R. Spielmann művét is.¹¹⁹ A szerző orvos, gyógyszerész és kémikus volt, végül a strasbourgi egyetem tanára. Idetartozik R. A. Vogel-nek, a göttingeni egyetem orvosprofesszorának több kiadást ért kémiai kézikönyve is.¹²⁰ G. E. Stahl-tól, a flogisztonelmélet megalapítójától is találunk művet.¹²¹ Mind Stahl, mind F. Hoffmann elsősorban orvosok, munkásságukba erősen összefonódik a kémia az orvostudománnyal éppúgy, mint F. N. J. Jacquin bécsi orvosprofesszornál, aki a botanikában is kiváló eredményeket ért el, sőt ásványtannal és kohászattal is foglalkozott.¹²² A jatrofizikai orvosi irányt követő F. Hoffmann hallei orvosprofesszor műve is orvosi jellegű.¹²³

Részben még a XVII. századi alkimisták közé tartozik J. Kunckel, aki mint gyógyszerész kezdte, majd fejedelmek szolgálatában álló vándorló tudósként folytatta. Nevezetesebb az itt található műve, a Laboratorium chymicum (Berlin, 1767), mely alkimista vonásai mellett sok értékes vegytani megállapítást is tartalmaz. Megtaláljuk J. Priestley fontos művét, melyben gázvizsgálatairól számol be.¹²⁴ A. L. Lavoisier-től két németre fordított mű szerepel, az egyik a flogiszton-ellenes kémia összefoglaló műve, a másik egy válogatás fizikai-kémiai írásaiból.¹²⁵ Inkább farmakológiai vonatkozású K. Neumann-nak, a berlini orvosi sebészeti főiskola kémia tanárának, a porosz patikák főfelügyelőjének műve.¹²⁶

A bevezetőben említett nevek és a felsorolt művek közötti különbség részben már feltárja a hiányokat. Leginkább H. Boerhaave Elementa chemiae című művét, a század egyik legfontosabb kémiai összefoglalását hiányoljuk. (Első kiadása Leydenben, 1731-ben.) Nem szerepel A. L. Lavoisier legfontosabb műve sem.¹²⁷ S. A. Marggraf ugyan keveset írt, kísérleti eredményeit többnyire a berlini akadémia kiadványaiban jelentette meg, de ezeket összegyűjtve kétszer is kiadták.¹²⁸ Gyűjteményeinkben nem szerepel. A keveset író tudósok közé tartozott H. Cavendish és J. Black is. Előbbi főleg a Philosophical Transactionsben publikált, utóbbi kémiai előadásainak anyagát csak halála után adták ki.¹²⁹ Nem találunk művet C. L. Berthollet-től, akinek elsősorban a vegyrokonságról írt munkája jöhetne szóba, melynek német fordítása is volt.¹³⁰ Nem szerepel a szerzők között a két kiváló svéd vegyész, T. Bergmann¹³¹ és K. W. Scheele sem.¹³² A teljesség kedvéért említjük meg E. Geoffroy-t akinek orvosi könyvében igen sok a vegytani vonatkozás. A posthumus könyvet még többször kiadták a század folyamán.¹³³

A bevezetőben nem emlékeztünk meg N. Lémery francia vegyészről, akinek munkássága főleg a farmakológia terén jelentős. Cours de chymie című művének első kiadása 1675-ben jelent meg és 23 kiadást ért – a század elején még ez volt a gyógyszerészek és kémikusok legnépszerűbb vezérfonala. Másik két műve is igen sok kiadást ért.¹³⁴ Szintén kiváló francia gyógyszerész és vegyész volt A. Baumé, a róla elnevezett sűrűségmérő feltalálója. Fontosabb művei a Chymie expérimentale et raisonné (Vol. 1–3. Paris, 1773), melynek német fordítása is volt¹³⁵ és az Elements de pharmacie théorique et pratique. (Paris, 1762) A századvég két kiváló francia vegyészét említjük még meg; mindketten igen sokat tettek a francia forradalom, majd a napóleoni idők alatt a kémia ipari alkalmazása, illetve oktatása terén. Az egyik a gyáros J. A. Chaptal¹³⁶ a másik A. F. Fourcroy. Utóbbinak Philosophie chymique (Paris, 1792) című művét majdnem valamennyi európai nyelvre lefordították. Csak Széchényi könyvtárában találunk tőle egy művet.

A kémia szak tehát elég sok hiányt mutat fel, még Teleki-nél is, de itt nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarország gazdasági fejlődése ekkor messze elmaradt a kapitalizálódó nyugati államok mögött, már pedig a vegytan elég szorosan összefüggött az ipari forradalommal. Alapvető tájékozódást a legújabb eredmények alapján mindkét könyvtár tudott nyújtani – s itt elsősorban P. Macquer műveire gondolunk.

IX

A két könyvtár állományának elemzésében a következőkben olyan műveket mutatunk be, melyek a természettudományi ismereteket általában, összefoglalóan tárgyalják, a természetről mint egységes egészről enciklopédikusán írnak, s nagy részük oktató, tudománynépszerűsítő céllal készült. Ezek a könyvek részben fizikai, részben természetrajzi ismereteket közöltek. Innen jutunk el a tisztán természetrajzi művek nagy csoportjához, melyek az élettelen és élő természetet leíró módon mutatták be. A „természet három országát”, az ásványok, növények és állatok világát együttesen vagy külön-külön tárgyaló művek, a különböző „historia naturalis”-ok a XVIII. században már magas fejlettségi fokon álltak. Mindhárom területen nagyarányú rendszerező tevékenység folyt, mely azután a XIX. században még nagyobb arányokban és még szigorúbb tudományos pontossággal folytatódott. Érdemes e három terület XVIII. századi fejlődését kissé részletesebben is szemügyre venni, s rajtuk keresztül a biológiát is érinteni.

Az ásványtan művelői a kezdeti külső leírások után jutnak el az ásványok kémiai tulajdonságainak tanulmányozásához. A kezdeteket olyan nevek fémjelzik, mint R. Boyle, a hírneves angol kémikus, vagy J. J. Becher, német orvos és vegyész. Utóbbinak nevezetes Physica subterranea (Frankfurt, 1669) című műve. Az ásványtani kutatásnak ez az irányzata a XVIII. században főleg svéd tudósok munkásságában teljesedik ki. Legkiemelkedőbbek közülük J. G. Wallerius, A. F. Cronstedt, T. Bergmann és C. W. Scheele. Hozzájuk csatlakozik a francia N. L. Vauquelin és a német H. M. Klaproth. Utóbbi fontos műve az öt kötetes Beiträge zur chemischen Kenntnis der Mineralkörper, mely már kétszáz ásványt elemzett a legszigorúbb tudományos pontossággal. (Bd. 1–6. Berlin, 1795–1815)

Az ásványok tudományos osztályozásával a század első felében már Linné is megpróbálkozott, de rendszerezése a korabeli ásványtani ismeretek fogyatékos volta miatt nem volt tudományos. Az osztályozás később kémiai és kristálytani alapokon történt meg. A kristálytan megalapozói francia tudósok: Romé de l’Isle és R. J. Haüy. Utóbbi Essai d’une théorie sur la structure des cristaux (Paris, 1772) című művében kimutatja a kristályalakok között levő matematikai összefüggéseket.

Az ásványtan történetében korszakalkotó A. Werner munkássága, aki rendszerbe foglalta az összes ismert ásványokat Von den äusseren Kennzeichen der Mineralien című művében. (Leipzig, 1774) Werner a freibergi bányászati akadémia tanára volt, az ásványtan iránt érdeklődők egész Európából idesereglettek, s tanításai így igen gyorsan elterjedtek.

A kőzetek rendszeres kutatása azonban a század folyamán már nem korlátozódhatott a gyűjtött ásványok vizsgálatára – a terep, illetve a talaj mélyebb rétegeinek közvetlen tanulmányozása vált szükségessé. Egy kevés indíttatást adott ezen a téren a bányászat, bár számára a gyakorlati kitermelés volt a fontos; a Föld szerkezetének mélyebb ismerete, illetve a Föld őstörténete csak a tudósokat érdekelte. A földfelszín kialakulásáról kétféle geológiai elképzelés is született, s ezek a század második felében heves harcot vívtak egymással. A neptunisták (özönvíz-pártiak) élükön Werner-rel azt állították, hogy minden a vízből való leülepedés útján keletkezett – míg a plutonisták, a földrengéspártiak a kőzetrétegek keletkezésének ún. katasztrófa-elméletét vallották. Közülük került ki J. Hutton, a XVIII. századi geológia másik nagy alakja, a modern elméleti geológia megalapítója. Korszakalkotó művében, a Theory of the Earthen (Edinburgh, 1795) kifejtette, hogy a geológiai erők ma is működnek, s a földfelszín kialakulásában a földrengések és vulkánikus kitörések kisebb jelentősége mellett döntően ezek a lassan működő geológiai erők játszanak szerepet.

A XVIII. században az ásványtan iránt megnyilvánuló nagy érdeklődést bizonyítják a különböző természetrajzi gyűjtemények és gerincük, a mineralógiai kollekció. Tulajdonosaik kezdetben főleg magánszemélyek: tudósok, főnemesek, nemesek. A nagyobb magánkönyvtáraknak ebben az időben az ásványtani és éremtani gyűjtemény legtöbbször olyan természetes kiegészítője, mint a térképek, kéziratok gyűjteménye, vagy a családi irattár.

A növénytan művelői előtt a XVIII. században az a hatalmas feladat állt, hogy az irodalomban leírt és már sok ezerre szaporodott növényfajta káoszában végre rendet teremtsenek. A nomenklatúra bizonytalansága, a növénynevek nagy számú szinonimái miatt teljes volt a bizonytalanság, rendkívül nehéz volt egy-egy növényt azonosítani. A Linné előtt megalkotott ún. „mesterséges rendszerek” nem tudták betölteni hivatásukat, bár voltak köztük igen figyelemre méltó kezdeményezések is, így pl. J. P. Tournefort francia botanikusé, akinek 1700-ban megjelent Institutiones rei herbariae című műve (Tom. 1–3. Paris) már körülhatárolta a fontosabb rendszertani kategóriákat. Végre K. Linné korszakalkotó műveiben, a Systema naturaeban (Leyden, 1735) és a Species plantarumban (Stockholm, 1753) megalkotta az addigi legtökéletesebb mesterséges rendszert, félreérthetetlen terminológiát vezetett be és meghonosította a binomiális nomenklatúrát. Ezek segítségével könnyűvé vált a növényhatározás, s fokozott erővel indulhatott meg Európa-szerte a helyi flórák kutatása, tanulmányozása. Egyre újabb növényfajtákat fedeztek fel, írtak le és illesztették be Linné rendszerébe. A növénytan azonban csakhamar túlnőtte a mesterséges rendszerek korlátait, s Linné egy másfajta rendszerezését, a természetes rokonságot kifejező csoportokat vette fejlődése további alapjául. Ezen a téren francia tudósok, A. L. Jussieu és A. P. de Candolle értek el jelentősebb eredményeket. Mivel Linné lebecsülte a mikroszkóp szerepét, nagy tekintélye megbénította a morfológiai kutatásokat – e téren a XVIII. század nem jutott tovább, mint amit az előző században a növénybonctan tulajdonképpeni megalapozói, R. Hooke, M. Malpighi és N. Grew már felfedeztek. Jelentősebb haladás a növényélettan területén volt, különösen S. Hales angol növény-fiziológus és H. L. Duhamel du Monceau francia botanikus munkássága fontos ezen a területen. Előbbi a növények táplálkozására, nedvkeringésére és növekedésére vonatkozó alapvető vizsgálatait közölte 1727-ben megjelent művében, utóbbi továbbfejlesztette a növények élettanára vonatkozó ismereteket. Az oxigén felfedezése (J. Priestley) nagy lendületet adott a növényélettani kutatásoknak, s 1779-ben J. Ingenhousz mondta ki először a zöld növények szénsav-oxigén cseréjét. (Experiments upon vegetables. London, 1779.) J. G. Koélreuter kimutatta a különböző fajok kereszteződésének, tehát a termékeny hibrid fajok keletkezésének lehetőségét.

Meg kell még emlékeznünk arról a jelenségről, amely mind a növénytan történetében, mind a könyvtörténetben rendkívül jelentős, és ez az illusztrált növénytani díszművek korszaka. Ez az időszak a XVIII. század közepétől mintegy száz éven át tart, de a fénykor a XVIII. századra esik. E munkák létrejöttében részben a botanika fellendülése, részben a kor, illetve a mecénások reprezentatív igénye játszott szerepet. A kis példányszámban megjelenő, már korukban is rendkívül drága díszművek a növények természethű képeit tartalmazták, művészi látásmóddal és hallatlanul magas fokú technikai készséggel ábrázolva. Tudósok és ihletett grafikusművészek közös alkotásai ezek a művek, bár néha előfordult, hogy a kettő egybeesett, így pl. N. J. Jacquin-nek, „Bécs Linnéjé”-nek esetében, aki maga illusztrálta műveit. E díszművek legkiemelkedőbb mesterei G. D. Ehret, a Bauer fivérek, (F. A. Bauer, F. L. Bauer és J. Bauer) P. J. Bedouté, P. J. Türkin és mások. (Az F. L. Bauer illusztrálta Flora Graecának. 1845–46-ban készült új lenyomatának mai értéke kb. 10–12 000 aranykorona.)

Az állattan területén a két előző század folyamán az állatvilágot leíró művek nagy számban láttak napvilágot. Az osztályozás, a rendszerezés itt is éppen olyan sürgető szükségszerűség volt, mint a botanikában. J. Ray és J. T. Klein foglalkoznak a rendszerezéssel, – Klein ugyan elég önkényesen, az állatok végtagjainak száma szerint osztályoz. Ray-nek viszont elsőként sikerült tisztáznia a fajfogalmat, s osztályozásában az egész középkoron át uralkodó Plinius-szal szemben Arisztotelész lényegében helyesebb felosztásához nyúlt vissza. A leíró állattan nagy, átfogó megreformálását K. Linné hajtja végre. Osztályozza az állatokat, s a botanikához hasonlóan itt is bevezeti a binomiális nomenklatúrát. Miután a kor hiányos anatómiai ismeretei még nem tették lehetővé az állatok belső szervezetén alapuló természetes rendszerezést, kis módosítással lényegében ő is elfogadta Arisztotelész felosztását. Linné munkássága nagy lökést adott a leíró állattannak. Míg a Systema naturae 2. kiadása 1746-ban még csak 607 állatfajt ismertetett, a 13. kiadásban 1788-ban már 19 604 található. Az anatómia fejlődése a század végén már lehetővé tette egy természetes rendszer kidolgozását. Ezt G. Cuvier francia zoológus, az összehasonlító boncolástan megalapítója hajtotta végre, ő már nagy anatómiai apparátussal dolgozott, s állatrendszertana alapelveiben ma is helytálló.

Az anatómia csak a XVIII. század folyamán vett nagyobb lendületet, s az indítást itt is a mechanika szolgáltatta. W. Harvey vérkeringés elmélete mechanikai magyarázatra támaszkodott, a testet mint hidraulikus gépezetet fogta fel. Ez megfelelt Descartes állatgép–embergép elméletének, bár nála az utóbbit az előbbitől még megkülönbözteti valami értelmes lélekféle, amely az egész mechanizmus működését irányítja. Ezt is elhagyja J. O. Lamettrie francia filozófus, s L’homme machine című művében teljesen materialista alapra helyezkedik. A gépelméletet az anatómia vonalán még tovább fejlesztette G. A. Borelli olasz orvos és természettudós De motu animalium című művében. (Vol. 1–2. Roma – Leyden, 1680–85) Az élet „princípiumának” kérdését azonban egy hipotézissel volt kénytelén helyettesíteni; de jó nyomon járt, amikor elmélete szerint az életerő, a „sal vitae” belégzés útján kerül a szervezetbe. Az oxigént csak 1774-ben fedezi fel J. Priestley, s nyomában kialakul az a szemlélet, mely az állati szervezetet mint egy hőerőgépet fogja fel, amelyben a táplálék fűtőanyagként elég. A század végére nagyjában tisztázódik az állati és növényi szervezetben lejátszódó szén–hidrogén–oxigén anyagcsere lefolyása, s ezen a síkon még az élő szervezet valóban párhuzamba állítható a hőerőgépek működésével.

A mikroszkópiai vizsgálatokra kell még rámutatnunk, mint amelyek döntő módon befolyásolták a biológia fejlődését, s így kihatással voltak természetesen az állattanra is. A fontos felfedezések még a XVII. század második felére esnek, s elsősorban R. Hooke, M. Malpighi, J. Swammerdam és A. Leeuwenhoek munkásságában tükröződnek. R. Hooke, a sejt felfedezője Micrographia című művében (London, 1665) elsőnek ad rendszeres leírást a mikroszkopikus világról. M. Malpighi a mikroszkopikus bonctan megalapítója. A XVIII. században, mint már említettük, a kutatásoknak ez a területe nem fejlődik lényegesen. Egyedül J. T. Needham mikroszkópiai vizsgálatai jelentősebbek.

A biológiában a kutatás sokkal véletlenszerűdben ment végbe, mint pl. a fizikában. Ennek oka részben az, hogy a biológia kezdeti eredményei nem szolgáltak még semmilyen gyakorlati alkalmazás alapjául, illetve kiindulópontjául – másrészt az élet kérdésének kutatása óhatatlanul ideológiai korlátokba ütközött. Istenhívők és racionalisták egyaránt az élő szervezetben kívánták eszméik helyességének igazolását megtalálni. Az élet kérdésében uralkodó zűrzavarra jellemzőek pl. a szaporodás kérdése körül dúló viták. Bár már W. Harvey kimondta az „Omne vivum ex ovo” elvét, a XVII. század végén közel 300 nemzési hipotézis küzdött egymással. A tudományos viták a felvilágosodás századában is tovább folytatódtak, lelkes hívei voltak pl. a preformációnak, (eszerint a csírában eleve benne van az élőlény pontos, de kicsinyített mása) de még sokan hadakoztak az ősnemzés tanai mellett is, többek között olyan ismert tudósok, mint J. T. Needham és G. L. L. Buffon. A. Leeuwenhoek látta meg először mikroszkóp alatt az állati nedvben az ondósejteket, s C. F. Wolff-é, a szentpétervári akadémia bonctan és élettan tanáráé az érdem, hogy Theorie von der Generation című művében (Berlin, 1764) állást foglalt az embrió fokozatos fejlődése mellett. Az élettan területén alapvető még A. Haller svájci orvos, költő és polihisztor működése. Híres könyve, az Elementa physiologiae, a kísérleti élettan első alapvető műve, 1757–1766 között jelent meg. (Tom. 1–8. Lausanne) Meg kell még emlékeznünk J. B. M. Lamarck-ról, bár műve, a Philosophie zoologique, melyben korát messze megelőzve a fajok fejlődéselméletét hirdeti, már a XIX. századba vezet át. (1809-ben jelent meg.)

A természetrajzi ismereteknek tudományos színvonalon és ugyanakkor irodalmi stílusban való népszerűsítésének mestere a XVIII. században G. L. L. Buffon, a Jardin du Roi igazgatója, a nagy francia enciklopédia munkatársa. Hatalmas 36 kötetes műve a Histoire naturelle (Paris, 1749–1788) a Földre, az emberre, az állatokra, növényekre és ásványokra vonatkozó ismeretek óriási tárháza. Angol, német, holland és olasz nyelvre is lefordították, s egyes kötetei minden XVIII. századi jelentősebb könyvgyűjteményben szerepeltek. Sikerét elsősorban érzékletes megjelenítő erejének és képzeletdús stílusának köszönhette, míg tudományos téren jóval alatta maradt a kor jelentős szakíróinak. Természettudományos nézeteiben sok haladó vonás található, de ugyanakkor ellentmondás is: végeredményben hatása jóval pozitívabb, mint műveinek értéke.

Széchényi könyvtárában az általános természeti ismereteket tárgyaló munkák közül elsőnek G. L. L. Buffon említett nagy művéről kell megemlékeznünk, melyből 33 kötet található. A. F. Büsching német geográfus művének címe népszerűsítő tendenciára utal.¹³⁷ Hasonlóképpen a gyakorlatias oktatásáról híres dessaui iskolának, a Philantropium tanárának, K. Ph. Funké-nak művei.¹³⁸ Némi átdolgozással több mint félévszázadon át népszerű volt J. H. Helmuth német egyházi ember Volksnaturlehre című műve.¹³⁹ A kiváló osztrák közgazdasági író, J. H. G. Justi itt egy természettudományi művel szerepel.¹⁴⁰ Handwörterbuch der Naturgeschichte címmel egy lipcsei orvos, G. B. Schmiedlein nyújt összefoglaló ismereteket.¹⁴¹ Főleg az ifjúság számára írta változatos tárgykörű (földrajz, természetrajz, történelem) és sok kiadást ért műveit G. Ch. Raff ulmi, majd göttingeni tanár.¹⁴² Figyelemre méltó még egy francia munka, a nyolckötetes Le spectacle de la nature (Utrecht, 1736), mely igen népszerű volt, sok kiadást ért, majdnem minden európai nyelvre lefordították. Jó példája a század általános természettudományi ismereteket közlő, tanító jellegű műveinek. Alkotója N. A. Pluche francia természettudós, tanár és egyházi ember, aki azonban szembekerült az egyházi hatóságokkal, s emiatt rendjétől és állásától is kénytelen volt egy időre megválni. Magántanítóként működött, s említett műve is pedagógiai ihletésű: egy vidéki földesúr és egy pap párbeszédes formában közlik egy nemes ifjúval mindazt, amit a természetről, illetve a világegyetemről tudni illik. A témák igen változatosak: nemcsak fizikai, csillagászati és természetrajzi ismereteket közöl, de megismertet a mezei gazdasággal, az egyes ipari mesterségekkel, beszél az emberről, mint biológiai és mint társadalmi lényről, végül eljut az ember és az isten kapcsolatához. Bár alapvetően vallásos szemléletű, a természeti ismeretek hasznosságának hangsúlyozása, s az utolsó kötetben a tolerancia hirdetése kiemeli a hasonló művek sorából.

Ásványtani művek közül a svéd mineralógusnak, A. E. Cronstedt-nek két németre fordított művét találjuk.¹⁴³ A két könyv tulajdonképpen egyazon műnek két különböző német fordítása – rajtuk keresztül érdekes tudománytörténeti, illetve könyvkiadás-történeti megállapításokat tehetünk. Az eredeti mű névtelenül jelent meg Stockholmban 1758-ban. Két év múlva, még Cronstedt életében Koppenhágában megjelent német fordítása, majd ennek egy újabb bővített változata 1770-ben Lipcsében. A következő német kiadást maga A. Werner fordította 1780-ban, mivel az előző fordításokat igen rossznak és hibásnak Ítélte. Werner szerint az 1771-es francia változat még rosszabb, de leghibásabb a szentpétervári 1776-os orosz kiadás, miután mindkettő a német fordítások után készült. Még a legelfogadhatóbb az angol változat, s az ebből készült olasz. Miután a tanítás alapja mindenütt Cronstedt műve, elhatározta, hogy saját maga fordítja le svéd eredetiből. Werner az előszóban a nagy elődnek kijáró tisztelettel ír Cronstedt-ről, megállapítva művének kiemelkedő jelentőségét és ásványtani rendszerezési elveinek újszerűségét.

Cronstedt művének sorsa nem állt egyedül: a jó szakmai fordítások sokszor hiányoztak, s igen gyakran maguk a tudósok kellett, hogy a nyelvi átültetéssel foglalkozzanak, ha nem akartak a szakmai színvonalból engedni, s tévedések áldozataivá válni.

Ezért olyan gyakori a fordításoknál a bővítés, átdolgozás, mivel a szakemberfordítók saját tapasztalataikkal is kiegészítették az idegenből átvett műveket. (Természetesen a szerzői jogok tisztázatlansága is hozzájárult a szellemi javak szuverén, sőt önkényes kezeléséhez.)

Megvolt Széchényi könyvtárában K. Linné-nek az ásványok felosztásáról szóló munkája is.¹⁴⁴ Megtalálható F. E. Brückmann-nak, a Magyarországon is hosszabb időt eltöltött wolfenbütteli orvosnak és természettudósnak a világ bányászatáról készített nagy összefoglaló műve.¹⁴⁵ Egy francia orvos és mineralógus, L. Launay műve¹⁴⁶ és egy, a bécsi udvari természetrajzi gyűjteményt ismertető munka egészíti ki ezt a szakterületet. Utóbbi K. Haidinger-nek, a természetrajzi kabinet őrének, későbbi bányatanácsosnak munkája.¹⁴⁷

Kimondottan botanikai művet is csak néhányat találunk. Legfontosabb K. Linné két művének fordítása, az egyik a Vollständiges Pflanzensystem című, (Bd. 1–4. Nürnberg, 1777–1778) a másik Linné első nagy jelentőségű munkája, a Systema naturae, mely nemcsak a növények, hanem az ásványok és állatok osztályozását is magában foglalta.¹⁴⁸ Csehország flóráját mutatja be egy szépen illusztrált mű, a Flora Boemica. (Prága, 1793–1794) Alkotója E. W. Schmidt, prágai botanikus és virágfestő, a prágai főiskolán a botanika tanára. A Felvidékről elszármazott bécsi orvos, J. J. Wernischek művében a növények osztályozásának egy új, bár meglehetősen önkényes módját fektette le. Műve két kiadást ért, de rendszerét ezután elfeledték.¹⁴⁹ Egy berlini professzor, F. A. L. Burgsdorf erdészeti szakértő zárja le a sort, a fafajtákról írt művével.¹⁵⁰

Nevesebb szerzőtől való állattani mű csak egy van: G. Edwards angol természettudós, a kor egyik leghíresebb ornitológusának munkája, melyet az angol eredeti után Nürnbergben adtak ki. Az illusztrált, pompás kiállítású eredetinek német fordítása J. M. Seligmann, neves nürnbergi rézmetsző és kiadó gondozásában jelent meg.¹⁵¹ Még egy ornitológiai mű van, szintén sok metszettel, J. Ch. D. Schreber-től, az erlangeni egyetem orvosprofesszorától.¹⁵² Egy kisebb állattani breviárium található Ch. W. J. Gatterer göttingeni, majd heidelbergi tanár tollából.¹⁵³ Bár Gatterer fő érdeklődési területe nem az állattan, hanem a kamarai tudományok voltak. Megvan H. S. Reimarus-nak az állatok ösztöneiről írt műve.¹⁵⁴ Reimarus elsősorban filológus volt, de foglalkozott természetrajzzal is. J. J. N. Spalowsky bécsi orvos és természettudós két nagyobb művet írt, egyiket a négylábúakról, a másikat a madarakról, de a katalógus csak a mű bevezetőjét, illetve a művet bejelentő ismertetőt írja le, lehet, hogy csak ez volt meg.¹⁵⁵ L. Th. Gronovius leydeni természettudós, a Royal Society tagjának egy műve¹⁵⁶ és J. H. Sulzer svájci tudósnak a férgekről szóló munkája egészíti ki a zoológiai művek sorát.¹⁵⁷

Az általános természettudományi és összefoglaló természetrajzi művek közül Teleki gyűjteményében a Széchényi anyaggal párhuzamos G. L. L. Buffon nagy műve, melynek egyes részei több kiadásban is megvannak, s a francia eredetin kívül német fordítás is van. (Az összes meglevő kötetek száma 79!) G. Ch. Raff gyermekeknek szóló Naturgeschichte című műve és a Le spectacle de la nature című összefoglaló munka egy hágai és egy későbbi párizsi kiadása szerepel még az azonos művek között.¹⁵⁸

A kiemelkedőbb szerzők közé tartozik J. Ch. Valmont de Bomare francia természettudós, akinek Dictionnaire raisonné universel d’histoire naturelle című műve Buffon munkája mellett egyike a természettudomány legjobban megírt népszerűsítő könyveinek. (Vol. 1–13. Paris, 1768) A svájci J. J. Scheuchzer a kor egyik legképzettebb természettudósa, nagy irodalmi munkásságot fejtett ki a természettudományok csaknem minden területén, érdemei különösen hazájának természetrajzi feltárásában nagyok. Itt egy kisebb munkája található.¹⁵⁹ F. J. F. Blumenbach orvostudományi professzor a göttingeni egyetemen egy egész korszakon keresztül. (1752–1840 között élt, s az egyetemen működött 1776-tól haláláig.) Természettudományi kézikönyve 1832-ben érte meg 13. kiadását.¹⁶⁰ Német ornitológus és erdész J. M. Bechstein, aki egész életét az erdészeti kultúra fejlesztésének és természetrajzi, főleg madártani megfigyeléseknek szentelte. Itt található műve: Gemeinnützige Naturgeschichte Deutschlands. (Bd. 1–4. Leipzig, 1789–1795) F. H. W. Martini berlini orvos és természettudós, a berlini természettudományi társaság alapítója,¹⁶¹ orvosi és természettudományi folyóiratok kiadója. Összefoglaló műve a 11 kötetes Allgemeine Geschichte der Natur in alphabetischer Ordnung.¹⁶² J. Beckmann göttingeni egyetemi tanár műve egészíti ki még ezt a szakot.¹⁶³

Az ásványtani művek közül először K. Linné Natursystem des Mineralreichs című művét említjük meg.¹⁶⁴ Az ásványok kémiai tulajdonságainak vizsgálatával kitűnt svéd J. G. Wallerius-nak három műve van.¹⁶⁵ Ugyancsak a kémiai ásványtannak volt kiváló szakértője Ch. E. Gellert, aki csaknem tíz évig a pétervári akadémián működött, majd a freibergi bányászati akadémiának lett professzora. Munkássága a német kohó- és bányaiparban is jelentős.¹⁶⁶ A főleg kémiával és orvostudománnyal foglalkozó R. A. Vogel, göttingeni egyetemi tanárnak szintén van idevágó munkája.¹⁶⁷ Végül két ismeretterjesztő munka, az egyik J. Ch. Adelung-tól, a neves nyelvésztől,¹⁶⁸ a másik a Werner után dolgozó F. J. A. Estner bécsi abbétól.¹⁶⁹

Botanikai szakkönyvek között természetesen K. Linné művei állnak az első helyen.¹⁷⁰ A növényélettanban fontos mérföldkő J. Ingerihousz műve, melyre már a bevezetőben is utaltunk. Itt a munka francia fordítását találjuk.¹⁷¹ J. F. Gmelin orvos és botanikus a tübingeni, majd a göttingeni egyetem tanára volt. Tagja a kiterjedt Gmelin-orvoscsaládnak, ahonnan a XVIII. században sok neves botanikus és kémikus került ki. Az említett szerző legnevezetesebb munkája egy teljes botanikai szótár, az Onomatologia botanica completa. (Vol. 1–9. Frankfurt – Leipzig, 1771–1777) Részben ide, részben a gyógyszerészeihez tartozik J. T. Tabernaemontanus XVI. században élt német orvos-botanikusnak híres Kreuter-Buchja, mely a legfontosabb gyógynövényeket írta le. A művet közel 200 éven keresztül egyre bővülő kiadásokban bocsátották ki. Teleki birtokában egy baseli, 1752-ből való kiadása volt. A növénytan szakkifejezéseit magyarázza művében a neves francia botanikus H. L. Duhamel du Monceau.¹⁷² Ugyancsak tőle való két szépen illusztrált mű, az egyik a fákról, a másik a gyümölcsökről szól.¹⁷³ A botanikai díszművek közé tartozik a Dánia flóráját bemutató Flora Danica, a növénytani irodalom egyik leghosszabb megjelenési idejű könyve. Kiadása 1761-től kezdve 122 éven át tartott. A Teleki-katalógus címleírása után Ítélve a nagy mű kezdeteinek egy töredéke lehetett meg a könyvtárban.¹⁷⁴ Igen szép botanikai képes mű Svájc polihisztorának, A. Haller-nek munkája.¹⁷⁵ A sokoldalú Haller rajzolni is kitűnően tudott, s műveit nagyrészt maga illusztrálta.

A XVIII. században divatos műfaj volt a botanikus-kertek nagy leíró katalógusait kiadni. Ezek komoly tudományos munkák voltak, többnyire díszes, illusztrált kiadásokban. A leydeni egyetem botanikus kertjéről H. Boerhaave, a neves orvosprofesszor, kémikus és botanikus adott ki munkát.¹⁷⁶ Az amszterdami botanikus kert gyógynövényeit mutatja be G. Commelin holland botanikus. A munkát több mint kétszáz tábla díszíti.¹⁷⁷ Kelet-Indiába vándorolt holland orvos volt G. E. Bumph, aki a gyarmatokon konzul és kereskedő lett, de emellett a tudományokkal is foglalkozott. Sok botanikai és zoológiai művet írt. Herbarium Amboinense című műve a botanikai díszmunkák közé tartozik.¹⁷⁸ Végül megemlítjük még A. C. Ernsting német orvos-botanikus munkáit¹⁷⁹ és az osztrák flórát bemutató művet.¹⁸⁰

A zoológiai műveknél két XVII. századi műre is utalunk. Az egyik W. Harvey-nek, a vérkeringés felfedezőjének egy műve,¹⁸¹ a másik G. A. Borelli olasz orvos nevezetes műve, a De motu animalium.¹⁸² Ez a könyv az élő állatok mozgásával foglalkozik, az izom- és idegműködést tárgyalja. A korabeli orvostudományra, nagy hatást gyakorolt.

A XVIII. századi könyvek közül kiemelkednek Ch. Bonnet svájci természettudósnak összes művei.¹⁸³ Botanikai művei is voltak, de munkássága fontosabb a zoológia területén. Férgekkel, rovarokkal, lepkékkel és általában a szaporodás kérdésével foglalkozott. A preformáció elméletének lelkes híve volt. A svéd faunát tárgyalja K. Linné műve.¹⁸⁴ Ornitológiai művet kettőt találunk: az egyik J. M. Beckstein német ornitológus és erdész munkája,¹⁸⁵ a másik J. Jonston német orvos és zoológus műve.¹⁸⁶ Utóbbinak még több nagy összefoglaló állattani munkája volt, műveit német, francia, angol és holland nyelvre is lefordították és többször kiadták. Teleki-nél még egy, a kígyókról szóló művét találjuk.¹⁸⁷ Az állatok anatómiájával foglalkozik művében B. M. Valentini orvos.¹⁸⁸ Az Európán kívüli faunáról adnak hírt az utazó természettudósok művei. Az egyik könyv szerzője a botanikánál már említett G. E. Rumpf,¹⁸⁹ a másik szerző P. Forskål dán tudós, aki királyi megbízásból tett keleti utazásokat.¹⁹⁰ A. Haller fiziológiai művei megvoltak Teleki könyvtárában, ezeket részletesebben az orvostudományi résznél tárgyaljuk. A mikroszkópiai vizsgálatokat tartalmazó művek közül J. T. Needham Nouvelles observations microscopiques című művét találjuk. (Paris, 1750) Megvolt H. S. Reimarus-nak az állatok ösztöneiről írt műve is, melyet már Széchényi könyvtáránál említettünk.

A természetrajz szakot összefoglalóan értékelve megállapíthatjuk, hogy Széchényi könyvtárából a tudománytörténet által számon tartott, jelentős tudósok művei közül csak néhányat találunk, Teleki gyűjteményében már valamivel többet, de még mindig nem eleget. G. L. L. Buffon nagy összefoglaló munkája ugyan mindkét könyvtárban sokat pótol, s Teleki-nél ezen felül még J. Ch. Valmont de Bomare és Ch. Bonnet művei is megvannak. De már az ásványtani művek közül pl. mindkét könyvtárban hiányoljuk J. J. Becher-nek, H. M. Klaproth-nak, R. J. Haüy-nak, A. Werner-nek és Romé de l’Isle-nek a bevezetőben említett fontos műveit, illetve a nehezebben elérhető eredetiek helyett német fordításaikat.¹⁹¹ A svéd mineralógusok közül Széchényi-nek csak A. E. Cronstedt-től, Teleki-nek csak J. G. Wallerius-tól van könyve. T. Bergmann-tól nem találunk művet, pedig bécsi kiadása is volt.¹⁹² Angol szerzők természetesen nehezebben jutottak el az akkori gyűjteményekbe nálunk, pl. J. Hutton, akinek nem is volt korabeli német fordítása. De pl. a másik neves angol mineralógus, R. Kirwan már elég ismert volt a kontinensen.¹⁹³

A bányakincsekkel foglalkozó művek közül hiányoljuk Teleki-nél F. E. Brückmann művét, mely Széchényi-nél megvolt. A bányaügyeknek kiváló szakértője volt J. P. F. Duhamel francia mineralógus, aki nemcsak hazája, hanem Németország, Ausztria és Magyarország érceit is tanulmányozta. Művének címe: Geometrie souterraine élémentaire, théorique et pratique. (Paris, 1788) Német kiadása nem volt. Magyar vonatkozásai miatt említjük meg J. A. Scopoli osztrák geológust, aki hét évig a selmeci bányászati akadémia tanára volt, majd Prágában lett kémia és természetrajz professzor.¹⁹⁴

Botanikai művek között Linné alapvető művei megtalálhatók. J. P. Tournefort-nak a bevezetőben említett művét Linné munkái feleslegessé is teszik. De a későbbi rendszerezők közül már hiányzik A. L. Jussieu munkássága. Genera plantarum című művében a természetes rendszert dolgozta ki.¹⁹⁵ A. P. de Candolle főbb művei már a XIX. századra esnek. Érdekes, hogy nem találunk egyik könyvtárban sem botanikai művet N. J. Jacquin-től, a kiváló bécsi orvosprofesszortól és szenvedélyes botanikustól, akit Bécs Linné-jének neveztek el, s aki nemcsak mint tudós, hanem mint művészi növényfestő is kitűnt. Néhány évig a selmeci akadémián is tanított.¹⁹⁶ Növényélettani munkák terén hiányosak a gyűjtemények. Nincs meg S. Hales-nek a bevezetőben említett kiemelkedő műve.¹⁹⁷ De még fontosabb lett volna H. L. Duhamel du Monceau fő műve, a De la physique des arbres (Vol. 1–2. Paris, 1758), melyben mindazt összefoglalta, amit ebben a tárgykörben előtte M. Malpighi, N. Grew, S. Hales és Ch. Bonnet írtak, hozzáadva természetesen a saját eredményeit is. J. Ingenhousz korszakalkotó műve csak Teleki-nél található. H. B. Saussure jelentős növényfiziológiai műve 1804-ben jelent meg, tehát már részben kívül esik könyvtáraink gyűjtési korszakán.¹⁹⁸

Az állattannal kapcsolatos irodalom elsősorban a természetrajz többi szakjait is tárgyaló művekben található meg. (Linné, Buffon, Bonnet, Valmont de Bomare művei.) A XVII. században élt J. Jonston-nak állattani műveit a XVIII. században is kiadták még, Telekinek is volt példánya, de az előbb említettekhez képest az ő munkáit már túlhaladottaknak kell tekintenünk.

A rendszerezők közül mindkét könyvtárból hiányoznak J. T. Klein művei. Latinul írt műveit ő maga fordította németre.¹⁹⁹ Buffon előtt a legjobb ornitológiai mű M. J. Brisson francia természettudós könyve volt, amelyben 1500 madárfajta leírását adta.²⁰⁰ Sem Széchényi, sem Teleki gyűjteményében nem található. Hiányoljuk G. Cuvier-nek híres összehasonlító anatómiai műveit is, bár megjelenésük már a XIX. századra esik.²⁰¹

A XVIII. század természetrajzának fejlődésére nagy hatást gyakorolt R. A. Réaumur műve, a Mémoires pour servir a l’histoire des insectes. (Vol. 1–6. Paris, 1734–35) Az utána következő szerzők sokat tanultak tőle, elsősorban a módszer kérdésében. Vizsgált gyűjteményeinkben nem található. Hasonlóképpen B. de la Cépéde francia természetbúvár művei.²⁰² G. A. Borelli, és A. Hotter műveit csak Telekinél találjuk meg. A. Leeuwenhoek egyik helyen sem szerepel.²⁰³ A bevezetőben említett mikroszkópiai vizsgálatokról beszámoló művek közül csak Teleki-nél találunk egyet, J. T. Needham művét. Nincs meg C. F. Wolff-nak a bevezetőben említett fejlődéstani műve sem.

X

Az orvostudomány XVIII. századi fejlődését nehéz egy rövid vázlat keretei közé szorítani. Az orvostudomány eredményei ugyanis nagyrészt más tudományágak terén elért eredményekre támaszkodnak s a gyakorlati gyógyító tevékenység részben a fizikai, kémiai, biológiai és fiziológiai kutatások függvénye. E kutatási eredmények felhasználása mellett természetesen a gyógyító gyakorlat is ki kellett fejlessze a maga sajátos módszereit s éppen ebben alapvető a század orvosainak működése.

Az 1689-ben meghalt angol orvosé, Th. Sydenham-é az érdem, hogy újra a betegek megfigyelésére fektette a fősúlyt, s bevezetett az orvosi gyakorlatba olyan, azóta már nélkülözhetetlenné vált fogalmakat, mint a kórtörténet, az állandó és azonos tünetcsoportokból kikövetkeztetett diagnózis, az azonos betegségekre azonos gyógymód alkalmazásának elve, a környezeti hatások figyelembevétele stb. Nyomában H. Boerhaave, a leydeni egyetemnek 36 éven át volt tanára (1702–1738 között) alapítja az első klinikát. Hatása az orvosképzésben óriási – egész Európából idesereglenek az orvosok, s elterjesztik Boerhaave klinikai gyakorlatát. Boerhaave ugyanakkor az orvostudomány nagy rendszerezője is: egyesíti az orvostudomány addigi két szélsőséges irányzatát, az emberi szervezetet fizikai illetve kémiai szempontból értelmező ún. jatrofizikai és jatrokémiai irányzatot Sydenham hippokratészi iskolájával s mindehhez hozzáteszi a maga klinikai módszerét. Számtalan művet írt, közülük különösen kettő az, melynek nagy orvosi hírnevét köszönhette s melyekből a kor valamennyi orvosa tanult. Az egyik az Institutiones medicae in usum annuae exercitationes domesticos digestae. (Leyden, 1708) E mű az elméleti orvostudomány alapja, még 15 kiadást ért. A másik az Aphorismi de cognoscendis et curandis morbis in usum doctrinae medicae (Leyden, 1709) című munka, mely a főbb betegségeket tárgyalja s még 10 kiadást ért. Nevezetesebb tanítványai közé tartoznak többek között A. Ham és G. van Swieten, a bécsi iskola megalapítói és a svájci A. Hotter, akinek érdemei a fiziológiai kutatások területén korszakalkotóak. Műve, az Elementa physiologiae corporis humani (Vol. 1–8. Lausanne, 1757) a kísérleti élettan első alapvető műve. A kémiánál már szó volt G. E. Stahl-ról, a flogiszton elmélet kidolgozójáról. Itt mint a vitalista irányzat összefoglalóját említjük. A szervezetben egy anyagtalan „életerőt” feltételező vitaiizmus, illetve animizmus különböző formákban egészen a XIX. század közepéig tartotta magát. Stahl riválisa és az animizmus legnagyobb ellensége az ugyancsak Halléban tanító F. Hoffmann. A jatrofizikus Hoffmann-nak maradandó érdeme természetesen nem a mechanikus „ember-gép” szemlélet, ha nem a fizikai terápiát hangsúlyozó gyógymód. (Ásvány- és gyógyvizek, fürdők.) A vitaiizmus egy másik változata J. Brown angol orvos „inger-elmélete”, mely csakhamar igen elterjedt és népszerű lett a gyógyító orvosok körében, főképp azért, mert igen leegyszerűsítette a gyógykezelés formáit. A téves feltevésekből kiinduló és éppen ezért téves utakon járó orvosi módszerek közül a delejezéssel gyógyító A. Mesmer gyógymódja viszonylag hamar lelepleződött – de már igen nehezen küzdötte le az orvostudomány a homeopátiát, a hasonszenvi gyógymódot, S. Hahnemann elméletét. Az orvosi ismeretek továbbfejlesztésében fontos szerepe volt G. B. Morgagni olasz anatómusnak, akinek De sedibus et causis morborum című, 1761-ben megjelent műve az első rendszeres kórbonctan. Nagy jelentősége abban van, hogy az addig „anyagtalannak” vélt betegségek anatómiai elváltozásait kimutatta, s ezzel összekapcsolta a klinikai gyakorlatot a kórbonctannal. Műveit továbbfejleszti X. F. Bichat francia anatómus és sebész, a kórélettannak és szövettannak megalapítója. Nevezetes műve a Sur la vie et la mort. (Paris, 1800)

A XVIII. század ismeri el először a közegészségügyet, mint szervezett állami feladatot. A veszélytelen himlőoltás felfedezését nyomon követi az oltás kötelező bevezetése, egyre több kórházat alapítanak s az egészségügyi előírások és jogszabályok már minden állam törvényhozásában polgárjogot nyernek. A fejlődést tükrözi a hivatalos gyógyszerkönyvek nagy száma is. Az állami egészségügy elismertetésében legfontosabb J. P. Frank bécsi orvosprofesszor működése. Vollständiges System einer medizinischen Polizei (Mannheim, 1799–1819) című nagy művében a közegészségügyi szervezet átfogó tervezetét és előírásait adja. A francia kórházügy kiemelkedő szervezője P. Cabanis. A személyi higiéné alapjait német orvos fekteti le: W. Hufeland, Makrobiotik, oder die Kunst das Leben zu verlängern (Berlin, 1796) című művében. (1798-ban Pesten magyar fordítása is megjelent.) A foglalkozási betegségeket elsőként írta le B. Ramazzini.²⁰⁴

A sebészetet és a szülészetet hosszú időn keresztül nem sorolták az orvostudományhoz és nem is orvosok gyakorolták. A XVIII. században itt is fordulat áll be: az orvostudomány közeledik a két „megvetett” területhez, az orvosegyetemek mellett önállóan kifejlődött sebésziskolák főiskolai rangra emelkednek. A francia forradalom radikálisan oldja meg a problémát: a dogmatikus, elavult módszerű orvostudományi egyetemet zárja be, s a gyógyító gyakorlathoz közelebb álló sebészakadémiákat teszi meg az orvosképzés központjaivá.

Széchényi könyvtárában főleg olyan orvosi műveket találunk, melyek a laikusok számára is érthetőek. Ilyenfajta összefoglaló mű a Synopsis universae medicinae practicae (Amsterdam, 1730), mely J. Allen neve alatt jelent meg. A szerző – föltehetőleg angol orvos – kiléte azonban bizonytalan, már korabeli írók is úgy vélekedtek, hogy az „Allen” név mögött nincs valóságos személy. A kompilátor, aki különben J. Dolaeus XVII. századi német orvosnak még az alkimista misztika felé hajló Encyclopedia medica (Hanau, 1684) című műve után dolgozott, valószínűleg csak álnévként használta. A mű 15 osztályba sorolja valamennyi betegséget, felsorolja régi és korabeli orvosok nem egyszer ellentmondó véleményeit, majd ismerteti a gyógymódokat. Igen elterjedt munka volt, az első londoni kiadás után (1719) még csaknem 20 kiadást ért a kontinens különböző országaiban, lefordították angolra, németre, franciára.

A jatrofizikai iskolához tartozik G. Baglivi olasz orvos és anatómia tanár, aki a XVII–XVIII. század fordulóján eredményesen harcolt az akkor még erősen bénító orvosi előítéletek és tekintélyek ellen. Itt található összegyűjtött műveit többször kiadták.²⁰⁵ Szintén a századforduló orvosa a baseli egyetemen tanító Th. Zwinger, akinek műve, a Sicherer und geschwinder Arzt (Basel, 1748) rendkívül közkedvelt népszerű orvosi munka volt. A XVIII. század egyik leghíresebb praktizáló orvosa volt S. A. D. Tissot. Hírnevét részben nagyszerű terápiás eredményeinek, részben egész Európában elterjedt, számos nyelvre lefordított műveinek köszönhette. Különösen nagy feltűnést keltettek népszerű egészségügyi iratai.²⁰⁶ Megvan J. Kämpf német orvosnak az altesti betegségek fizikai gyógymódjával foglalkozó műve, mely nevét híressé tette.²⁰⁷ A gyomorbetegségekkel foglalkozik J. V. F. Schlüter quedlinburgi orvos munkája.²⁰⁸ F. H. W. Martini berlini orvost és természettudóst főleg az általa kiadott folyóiratok tették híressé. A Berliner Sammlung zur Beförderung der Arzney-wissenschaften und der Naturgeschichte… című kiadványnak mind a tíz kötetét megtaláljuk Széchényi gyűjteményében. (1768–1779) I. Niederhuber bajorországi városi tisztiorvos főleg a közegészségüggyel foglalkozott. Itt szereplő műve hatósági intézkedések szükségességét hangsúlyozza állati járványok idején.²⁰⁹

Az orvostudomány művei Teleki László könyvtárában meglepően nagy helyet foglalnak el, valamennyi szak közül ez a legterjedelmesebb. Itt már nem választhatjuk az egyenkénti felsorolás módszerét, a mintegy 370 kötetből erősen válogatva csak a fontosabbakkal foglalkozhatunk.

Elsőnek említjük a XVII. századi Th. Sydenham-ot, akinek művei egy korabeli és két XVIII. századi kiadásban találhatók.²¹⁰ H. Boifferhaave-nek sok munkája van meg, köztük a bevezetőben említett két legfontosabb is.²¹¹ Megvan a Haller által kiadott Praelectiones academicae²¹² és még több más is.²¹³ A század elejének legnagyobb leíró anatómusa B. S. Albinus. A leydeni egyetemen 25 éven keresztül (1720–1745) ő tölti be az anatómiai és sebészeti tanszéket. Művei a kor legjobb anatómiai munkái, fő művének metszetei még ma is szinte utolérhetetlen pontosságúak. Teleki könyvtárában egy művel szerepel.²¹⁴ Albinus és Boerhaave tanítványa volt A. Haller. A sokoldalú svájci tudós nevével már a botanikánál találkoztunk. Boerhaave után ő a korabeli orvostudomány legnagyobb rendszerezője, érdemei főleg a fiziológia és az anatómia területén nagyok. Itt találjuk fő művét, a kísérleti élettan első alapvető könyvét.²¹⁵ Megvan egy kisebb bevezető jellegű műve is, mely egészen a XIX. század elejéig a fiziológia legelterjedtebb tankönyve, kézikönyve volt.²¹⁶ Többi művei közül még egy anatómiai munkát említünk meg.²¹⁷ Haller-nek a göttingeni egyetem sokat köszönhet: 1736–1753 között Göttingen volt Haller tevékenységének fő színhelye. Az egyetem alapításától kezdve ő volt az anatómia, a sebészet és a botanika tanára, az ő érdeme a botanikus kert és az anatómiai intézet, valamint a göttingeni tudós társaság és a Göttingische Gelehrte Anzeigen alapítása.

Ugyancsak Boerhaave kiemelkedő tehetségű tanítványa a két németalföldi orvos: G. van Swieten és A. Haën. Mindketten Ausztriába kerülnek s megalapítói lesznek az orvostudomány ún. „bécsi iskolá”-jának. A felvilágosult gondolkodású van Swieten az osztrák birodalom orvosi reformátora, Mária Teréziá-nak nemcsak háziorvosa, hanem egyik legfőbb tanácsadója is. Itt találjuk egyik legfontosabb művét, melyben magyarázatokkal látta el Boerhaave munkáját.²¹⁸ A. Haën-nek is megvan leghíresebb műve.²¹⁹ A „bécsi iskola” csaknem valamennyi tagja képviselve van. A korábbiak közé tartozik M. Stoll, akinek fő érdeme a járványos betegségek gondos megfigyelése. 1772–1774 között Hont vármegye főorvosa volt.²²⁰ A. Störck 1760-tól császári és királyi háziorvos, művei nagy tekintélynek örvendtek, többet magyarra is lefordítottak. Munkássága a gyógyszerészet terén is jelentős, sok új gyógyszer bevezetése fűződik nevéhez. N. J. Jacquin-nel együtt kiadta Ausztria gyógyszertani könyvét. Telekinél ezt a művet is megtaláljuk.²²¹ Van Swieten legjobb tanítványa H. J. N. Crantz nőgyógyász szakorvos, aki megreformálta az osztrák bábaképzést, megírta a kor legkitűnőbb bábakönyvét, és sokat küzdött az előítéletek, a babonák ellen. A bécsi orvosi egyetem hírnevéhez nagyban hozzájárult.²²² Bécsi orvosprofesszor volt J. J. Plenk is, aki később a nagyszombati, majd budai egyetemen is tanított. Nagy irodalmi munkásságot fejtett ki a botanika, a kémia és az orvostudomány területén. Tankönyveit, kézikönyveit sok nyelvre lefordították, bár művei inkább csak rendszerező összeállítások, mintsem egyéni orvosi gyakorlatának eredményei.²²³ A század végén nagytekintélyű orvosprofesszor még J. Quarin, a császár háziorvosa, II. József alatt az osztrák kórházak legfőbb irányítója,²²⁴ és utóda, A. J. Stifft.²²⁵ Értékesek még J. G. Hasenöhrl járványügyi munkái²²⁶ és K. Mertens-nek a népbetegségekről írt műve.²²⁷

Anatómiában az olaszok jártak elöl. A fontosabb művek közé tartoznak a már Széchényi-nél említett G. Baglivi művei.²²⁸ G. M. Lancisi-nek legfőbb munkája a posthumus De motu cordis et aneurysmatibus (Leyden, 1740), mely a szívbetegségek patológiai anatómiájának klasszikus műve, G. B. Morgagni is támaszkodott reá. Az anatómia professzora G. D. Santorini is.²²⁹ A XVIII. század közepéig kedvelt és tekintélyes anatómiai tankönyv az angol J. B. Winslow műve,²³⁰ valamint a kiváló német sebész, L. Heister kompendiuma.²³¹ Végül a szintén olasz G. B. Morgagni híres műve, a De sedibus et causis morborum. (Padua, 1765) Morgagni 59 éven át volt a padovai egyetemen az anatómia professzora, egész orvosnemzedéket nevelt fel. Munkássága a patológiai anatómiát a diagnosztika szolgálatába állította.

A század neves orvosai közül itt találjuk S. A. D. Tissot műveit, köztük a XVIII. század legnagyobb hatású népszerűsítő egészségügyi könyvét.²³² Itt vannak a vitalista E. G. Stahl²³³ és az ingerelmélet alapítójának, J. Brown-nak művei.²³⁴ Sokrétű irodalmi munkásságot fejtett ki F. Hoffmann, a hallei egyetem neves orvosprofesszora is. Stahl-lal együtt az egyetem orvosi karát Európa egyik legfontosabb orvosképző intézményévé tette.²³⁵ A browni tanok ellen küzdött Ch. W. Hufeland berlini egyetemi tanár, az ottani poliklinika, a nevezetes Charité főorvosa. A mintegy négyszáz művet publikáló Hufeland egyike volt a legkiválóbb orvosoknak, gyakorlatában a különféle orvosi irányok egyesítésére törekedett.²³⁶ Ugyancsak a Charité orvosa volt Ch. G. Seile, aki itt szerzett tapasztalatait gyűjtötte össze és tette a korabeli orvostudomány közkincsévé.²³⁷ A század elején a porosz kórházügy szervezője J. T. Etter.²³⁸ Még néhány orvost említünk meg, akinek Hufeland-hoz, Sellé-hez és Eller-hez hasonlóan elsősorban nagy kórházi tapasztalatokon nyugvó diagnosztikai, patológiai és terápiás eredményeik, illetve publikációik jelentősek. Így pl. F. B. Sauvages montpellier-i orvosprofesszor, akinek műve nagy szorgalommal összegyűjtött hatalmas repertóriuma a patológiának. Ez az első valóban tudományos és a maga idejében (először megjelent Leydenben, 1760-ban) legjobb kórismereti rendszerezése a betegségeknek. A természettudományos rendszerezésben kissé Linné-t utánozta.²³⁹ Gondos megfigyelései után a „német Hippokratész”-nek nevezték L. F. B. Lentin-t.²⁴⁰ A betegvizsgálat és a diagnosztika terén kiemelkedő S. G. Vogel rostocki egyetemi tanár, később fürdőorvos munkássága.²⁴¹ Az angolok közül D. Macbride katonaorvos műve jelentős.²⁴² Megvan J. Kämpf műve is, melyet már Széchényinél említettünk.

Az egyes szakterületek orvosai közül az alábbiak érdemelnek külön figyelmet. Kitűnő fiziológus az angol B. Whytt, az animista Stahl követője. Edinburghben volt orvosprofesszor, a skót király háziorvosának választotta.²⁴³ Az önálló gyermekgyógyászatot először foglalta össze W. Harris, az angol király háziorvosa. Műve ugyan még 1689-ben jelent meg Londonban, de a XVIII. század első felében még igen sok európai kiadása, illetve fordítása volt.²⁴⁴ Csaknem 100 év telik el, amíg az egyik legkiválóbb svéd orvos, N. Rosén von Rosenstein upsalai egyetemi tanár 1765-ben megjelent művében végleg lerakja a pediatriának, mint önálló orvostudományi ágnak alapjait. Könyvét sok nyelvre lefordították, csak németül hat kiadást ért. 1794-ben magyar fordítása is megjelent Domby Sámueltől.²⁴⁵ A XVIII. század legnagyobb szülészénél, az angol W. Smellie-nél tanult J. G. Röderer göttingeni orvosprofesszor. Németországban az ő munkássága jelenti a tudományos szülészet megindulását. Itt található műve az első német szerzőtől származó tudományos szülészeti tankönyv.²⁴⁶ A járványokkal foglalkozott műveiben W. Grant londoni orvos.²⁴⁷ A sebészek közül kiemelkedik L. Heister, aki a helmstädti egyetemen működött s az intézetet a német sebészet központjává tette. Chirurgie című művében (először Nürnbergben, 1718-ban) mindazt összefoglalta és tudománnyá tette, amit a sebészet addig produkált. A mű a század folyamán különböző fordításokban és kiadásokban egész Európában használatos volt.²⁴⁸ A katonai orvostudomány legnagyobb alakja a XVIII. században J. Pringle, az angol hadsereg főorvosa, a Royal Society tagja, később elnöke. Érdemei a hadsereg egészségügyi szervezetének lefektetésében és a háborúk okozta betegségek, illetve sebesülések helyes kezelésében igen nagyok.²⁴⁹ A népszerűsítő orvosírók közé tartozik a berlini J. F. Zuckert. Itt szereplő diétikai műve elterjedt volt.²⁵⁰ Megtaláljuk Teleki gyűjteményében a fiziognómia első képviselőjének, J. K. Lavater-nek munkáját.²⁵¹ Orvostörténeti művet csak egyet találunk: A. F. Hecker munkáját.²⁵² Hecker erfurti, majd berlini orvosprofesszor nem volt eredeti alkotó, de mint ügyes, jól és világosan szerkesztő kompilátornak, művei elég elterjedtek voltak.

A gyógyszerészetet szintén több mű képviseli. Nyolc hivatalos gyógyszerkönyvet találunk. (Osztrákot, németet, angolt, hollandot.) Boerhaave kémiai iskoláját képviselik tanítványának, az amszterdami orvos, majd leydeni egyetemi tanár H. D. Gaubius-nak művei.²⁵³ A tudományos gyógyszerészet fejlődésére befolyást gyakorolt a német J. F. Cartheuser, aki orvostudománnyal, gyógyszerészettel és botanikával foglalkozott.²⁵⁴

Széchényi orvosi könyveinek bemutatásánál már szóltunk arról, hogy a néhány mű csak bevezető tájékoztatást nyújt az olvasónak. Teleki gyűjteménye viszont mennyiségében és tartalmában egyaránt jelentős. A század fontosabb orvosi könyvei mind megtalálhatók, szinte nincs jelesebb szerző, akinek munkái itt hiányoznának. Mindössze néhány nevezetes műre tudunk utalni, melyek még teljesebbé tehették volna ezt a szakterületet. Nincsenek meg, X. F. Bichat-nak, J. P. Frank-nak, Ch. W. Hufeland-nak és B. Bamazzini-nek a bevezetőben említett művei. S. Hahnemann-tól nem hiányolunk művet, hiszen 1790-ben megjelent munkájának nem volt visszhangja, gyógymódja csak 1810-ben kiadott műve után vált igazán közismertté. Viszont hiányoljuk W. Smellie-nek, a XVIII. század legnagyobb nőgyógyászának műveit. Őt tartják a természetes szülés atyjának, a kontinens szülészei és nőorvosai mind nála tanultak. Klasszikus műve a Treatise on the theory and practice of midwifery.²⁵⁵ Nevezetes anatómiai atlasza is.²⁵⁶ Ugyancsak angol orvos volt a kitűnő W. Cullen, glasgow-i, később edinburghi orvosprofesszor, az angol király háziorvosa. Művei a kontinensen is ismertek voltak.²⁵⁷ A fontosabb orvostörténet-írók művei mindkét gyűjteményből hiányoznak.²⁵⁸

Befejezésül még azokat a kiadványokat említjük meg, melyek részben természettudományi vonatkozásúak. Első helyen a nagy francia enciklopédiát, melyet mindkét gyűjteményben megtalálunk, valamint a mesterségek leírását tartalmazó nagy művet, mely csak Telekinél volt meg.²⁵⁹ Teleki könyvtárában még tudós társaságok és tudományos akadémiák kiadványaival, értekezés-gyűjteményeivel is találkozunk; ezek között is sok természettudományi tárgyú akadt. Pl. a göttingeni tudós társaság kiadványai az 1778–1782-es évekből, a párizsi akadémia 13 kötetes sorozata az 1759–1785-ös évekből, a svéd akadémia értekezései német nyelven 1739–1790 között 27 kötetben, a manchesteri tudós társaság munkáinak német nyelvű, lipcsei kiadása két kötetben, egy Lipcsében kiadott természettudományi sorozat,²⁶⁰ és a párizsi akadémia története 1692–1750-ig, 109 kötetben. (Katalógusban „hiányos” megjelöléssel.) Megvolt ezenkívül az Acta Eruditorumnak 63 és a Philosophical Transactionsnak 12 kötete.

XI

Eredményeinket az alábbiakban összegezhetjük. Mindkét gyűjtemény rendelkezett olyan könyvanyaggal, mely a korszerű természettudományos eredményeket összefoglalóan ismertette és – különösen Teleki könyvtára – a kor nagy tudósainak munkásságát is kisebb-nagyobb hiányokkal ugyan, de tükrözte. Teleki anyaga, miután háromszor akkora könyvtárról volt szó, mint Széchényi-é, természetesen gazdagabb, jobban megválogatottabb, a szakterületek aránya is kiegyensúlyozottabb. Egyedül az orvosi könyvek arányszáma okoz bizonyos eltolódást, az egész természettudományi állománynak mintegy felét teszi ki. A többi szakterület közül mindkét gyűjteményben a fizika és a természetrajz a leggazdagabb, Teleki-nél még a matematika is elegendőnek mondható, a csillagászat és a kémia viszont már gyengébben van képviselve. Széchényi-nek orvosi könyve is viszonylag kevés volt.

Ha a két gyűjtemény XVIII. századi természettudományi anyagának számszerű viszonyát nézzük a teljes kötetszámhoz, a következő eredményre jutunk. Széchényi mintegy 230 kötete a 9205 kötetes állománynak 2,5%-a, Teleki kb. 730 kötete az irodalomban említett mintegy 30 000 kötetes állománynak 2,4%-a. (Az utolsó bekezdésben említett tudós társaságok kiadványait és a nagy francia enciklopédia köteteit nem számítottuk a természettudományi művek kötetszámához.) Mivel régebbi természettudományi mű mindkét könyvtárban csak elenyésző számban volt s a mezőgazdasági és műszaki könyvek hozzáadása legfeljebb egy százalék módosulást eredményezne, ez az arány egyúttal a humán tárgyú könyvekhez való arányra is fényt vet. A két százalékszám tehát meglepően egyezik, bár talán nem is olyan meglepő az eredmény, hiszen azonos korú és azonos típusú könyvtárakról van szó. Ami a gyűjtők személyét illeti, a két tulajdonos közül egyik sem volt a természettudományok terén különösen jártas, pusztán a XVIII. századnak minden iránt érdeklődő, sokat olvasó és – társadalmi rangjánál fogva – a tudományokat és művészeteket pártoló embere. Az a Magyarország, ahol könyvgyűjteményeiket létrehozták, még csak korukban fogott hozzá, hogy a tudományokat „a maga nyelvére átültesse” és megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy tudós nemzedékét végre hazai talajon is képes legyen felnevelni és kiképezni. A korszerű tudománnyal való kapcsolatot sokáig csak a külföldi egyetemek és külföldi könyvek jelentették a magyar szakemberek számára s még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az alkotó tudomány hazai műhelyei is kialakultak. Ehhez a folyamathoz e két nagy magánkönyvtár anyaga bizonyára adott kezdeti ösztönzést, még mielőtt pusztán históriai értékké válva, alapjaivá lettek két legfontosabb közkönyvtárunknak.