Minden krétai hazudik

Douglas Hofstadter híres könyve, a Gödel, Escher, Bach 1979-ben jelent meg Amerikában, és azonnal szenzáció lett. Jobb helyeken minden sarokban erről beszéltek annak idején, bestsellerként díjak sorát nyerte el. (A magyar fordításra két évtizedet kellett várnunk.) Sikere megcáfolta, hogy a finom szellemi csemege már nem kell az embereknek, könyv se, vagy ha mégis, akkor a szemét.

Az olvasottság megérdemelt. A könyv, mint alcíme mondja: az örök aranyfonalról szól, azaz a tárgyi és a szellemi világnak azokról az építményeiről, amelyek kevés számú azonos elemből – néhány kapcsolódási szabállyal – a legbonyolultabb képződményekké alakultak.

A hasonlóságok sora válik nagy élménnyé, hiszen így alakul a különböző nevezetes számok végtelen sora, de maga a számítógép is, így a sejtek teremtő-örökítő mechanizmusa, végső termékként az emberi aggyal, és így a művészetek számos magasrendű világképe, a szerző által példaként kiemelt zseniális holland konstruktív grafikusnak, Eschernek az életműve és mindennek betetőzése: Bach felülmúlhatatlan zenéje.

A dolgok ilyetén rendjét a számelmélet és logika néhány egyszerű, közérthető fogása, írja le, azt hihetnénk, hogy így minden, ami csodásnak tűnik, néhány elemből álló, hosszabb-rövidebb számképlettel leírható, és ezáltal megérthető, sőt másolható is.

Hofstadter hamar megmutatja, hogy ez nem igaz, az önmagukban is gyönyörű és csodás struktúrák csak a dolgok vázai, a tartalom mélyebben van elrejtve. A filozófia őskérdései kerülnek újszerű tárgyalásra, szemléletes bemutatásra, hol bújik a csoda, miért tökéletes a bachi zene azon felül is, hogy a formai-szerkezeti tökéletességnek is az elérhető csúcsáig jutott?

Az elérhető és az elérhetetlen közötti különbséget Gödel gondolatával példázza. Gödel századunk egyik legcsodásabb lángelméje volt, matematikai eredményei messze túlmutatnak a matematikán, egész gondolkodásunkat, annak alapjait módosítják az őáltala létrehozott világkép-forradalmat csak az einsteinihez lehet hasonlítani. Gödel a számok világán keresztül bizonyította be a bizonyíthatóság korlátait, általános érvényt szerezve annak az Epimenidész nevéhez fűződő ötletnek, amit a Hazug Paradoxona néven ismerünk… (Egy krétai a feltett kérdésre azt mondja: minden krétai hazudik. Így a kérdés eldöntetlenül válasz nélkül marad.) Az egész emberiség krétai, az egész emberi gondolkodás is krétai, magunkból nem tudunk kilépni. Magunkon az egész emberi nemet is értjük, így a bennünket érintő világból sem tudjuk a végső igazságokat eldönteni.

Ez a tanulságok egyik fele, a másik azonban az, hogy emellett a gondolatok és művek aranyfonatai csodás képződményeket hoznak létre, amelyek többet és többet mutatnak a megfoghatatlan teljességből.

Mindez így elég elvontnak tűnik, de a könyv hatását, különös értékét az teszi, hogy a bachi zene, az escheri képzőművészet, a gondolkodás fejlődésének megfogható és szépen bemutatott, elemzett példáival válnak a gondolatok roppant élvezetéssé és jól érthetővé annak is, aki igen távol áll a számelmélet és a logika világától. Közben felvonulnak a modern genetika és agykutatás eredményei, a mesterséges intelligencia kibontakozó világa és még sok minden más, mind megfogható, közérthető, szellemesen bemutatott tanulságos módon, alig letehető olvasmányossággal érzékeltetve az alig érzékelhető elvontságokat.

Az elbeszélést több szálú, vidám beszélgetésekkel végigkíséri Achillész és a Teknős (akit az eleai Zénón becsapós okoskodása szerint nem lehet utolérni); a Rák, aki úgy halad előre, mintha hátra menne (mint számos bachi fuga, vagy escheri lépcsőház); a Lajhár, aki szereti fejjel lefelé lógva nézni a világot, de a végén maga a szerző is, aki úgy néz a valódi világra, mintha az a valódi képe lenne egy valódi világot tükröző képben. Van egy másik szála, amelyik a számelmélet és logika, innen az algoritmizálás egyszerű mechanizmusaival ismerteti meg az érdeklődő olvasót. Egy harmadik: kitűnő ismeretterjesztés a század nagy gondolkodóiról, Gödelről, Turingról, Tarskiról, másokról és a század nagy tudományos eredményeiről, a genetika, a neurológia, a mesterséges intelligencia, az alakfelismerés lényegéről. A negyedik: zeneelmélet, a kánon és a fuga művészete, a zene szerkezetének és érzelmi hatásának kapcsolatai, ötödik a zen-buddhizmus koanjainak és az önreflektáló, kibogozhatatlan gondolatoknak a költői bemutatása. A hatodik, a mesterszál, a gödeli gondolatsor, méghozzá ennek a matematikai ismeretekkel rendelkezők számára is nehéz bizonyításnak közérthető, de pontos levezetése.

Tücsök és bogár, az néha az olvasó érzése, de a végére, mint minden rendes regényben, az egész elrendeződik, minden a helyére kerül, egységes aranyfonatban, egyesítve a teória ragyogását (nem szürke!) és a zöld élet aranyfáját (zöldarany és aranyzöld, hogy a szerző rákkánonjára replikázzam). Nagy ív és nagy mulatság.

Nem avult el ez a munka a megjelenés és a magyar fordítás közötti két évtized alatt? A jelentős művek jellemzőjeként jelentkezem: nem! Az akkori vélemények többsége ma is helytálló, néhány nyitott kérdés válaszra lelt (ebből a fordító a sakkot emeli ki, a világbajnok Kaszparov és a Deep Blue gépi program mérkőzésének egy-két tanulságát). Meglepő és mégsem meglepő, hogy a mesterséges intelligenciára és a genetikai kód működésére vonatkozó alapgondolatok már mennyire jelen voltak, az azóta megtett valóban hatalmas haladás, „csak” ezeket finomította, tette valósággá. A hálózatok együttműködésének tartalma is megjelenik az intelligens hangyaboly példázatával. Talán egyvalami hiányzik, az idegrendszer működését alapul vevő neurális hálózatok tanulási mechanizmusa, de a könyv írásának idején ez a gondolat éppen a szerző egyik méltó eszményképének, Marvin Minskynek a hatására elejtettnek számított. Méltó, mert azóta, ahogy nálunk annak idején, mondani volt szokás, Minsky önkritikát gyakorolt.

Hofstadter különlegesen felkészült elme, apja Nobel-díjas fizikus és maga is fizikából szerzett tudományos fokozatot, hosszú ideig szerkesztette a nagy tekintélyű Scientific American matematikai játékok rovatát, a gondolkodásnak ezen csupa szellem, szórakozás és mélység iskoláját. A könyv ma is friss élmény azoknak, akik az igazi élményeket szeretik.

Hogyan ajánlatos olvasni? Aki ismerős e témákban akár egyfolytában, ismerek olyat, aki a 742 oldalt (a magyar kiadásban) majdnem egy ültő helyében olvasta ki, akár a legjobb detektívregényt. Az olvasók többsége szemelget, csak részben olvas lineárisan, a könyv szerkezete is lehetővé teszi ezt, főleg, ha valaki egy idő után elveszti az érdeklődést a számelméletbeli és logikai részletekben. Nem is feltétlenül szükséges ezeken végighaladni, bár különösebb előismeret nélkül is követhető. Aki szeret rejtvényt fejtegetni, gondolkodási játékokat űzni, annak több hetes szórakoznivalóval szolgál.

Ilyen munka nélkül a világra való tekintetünk (kerülöm a gyanús „világnézet” szót) lenne szegényebb. Hozzáteszem, a végkonklúzió mutat végső megismerési határokat, de azt is, hogy ezek végtelenül messze vannak, így derűlátó, életet és szépséget élvező érzésekkel megerősödve tesszük le a könyvet a befejező Hatszólamú Ricercar után.

Különleges dicséret illeti a fordítót, Lipovszki Gábort. Ő nem hivatásos fordító, villamosmérnök, információtechnikával foglalkozik. Korábban sem fordított, ezután sem akar. Két évének minden szabad percét, minden energiáját áldozta e Musikalisches Opfer (zenei áldozat, a könyv bachi alapképlete) átültetésére, mert nemcsak úgy gondolta, hogy fontos mű, hanem azt is, hogy a magyar olvasónak kezébe kell adni mindazért ami itt leíródott. Hatalmas civil kezdeményezés minden nyereségigény nélkül, az eredményt tartva nyereségnek. A munka sziszifuszi, minden mondatot értelmezni is kell, a szöveg a tartalom miatt is nehéz, a kemény szakmunkákkal szembeni könnyedség a fordító számára óriási nehézség, a mű tele van nyelvi ötletekkel, ide-oda csavarokkal, kicsiben is illusztrálva a fonat belső szerkezetét, azt is, amit az eredeti könyv megjelenése óta Mandelbrot nyomán fraktáljelenségként jellemzünk.

A Hatszólamú Ricercar sokszoros betűrejtjelezésének bravúros magyarítása csak az egyik példa, de a szöveg tele van kitűnő magyar nyelvi ötletekkel is. A fordító csak néhány kisebb részletben kapott egyik kollégájától, Király Lászlótól műfordítói segítséget, egyébként nyelvi és szaklektor nélkül kellett dolgoznia.

Az eredeti könyv előkelő díjakat kapott, díjazzuk mi is legalább elismeréssel a fordítót!

(Magyar Hírlap, 1998. október 31.; Forrás: ARCANUM)