Hídverés rovat

Bolyai János vallomásai

Vekerdi László
matematika, Bolyai János

„Ez a kézirati hagyaték sokban különbözik a szokásostól… A magános ember vallomásai ezek. Előre eltervezett rend nélkül keletkezett írások; papírra vetésükkel az egyedüllét börtönéből keresett szabadulást és kapcsolatot a világgal az onnan kiszorult rendkívüli tehetségű elme.”

Ebből a Kolumbusz tojása-szerűen egyszerű és új szempontból vizsgálja Benkő Samu Bolyai János egész kéziratos hagyatékát, először a Bolyai-kutatás évszázados történetében. Az eddigi életrajzírók inkább csak válogattak a gazdag kéziratos anyagban, s ki-ki a saját Bolyai János elképzeléséhez keresett (s talált) benne adatokat. Sokféle elsődleges, másodlagos és harmadlagos Bolyai-kép keletkezett a száz év alatt; nagyon különbözőek és nagyon különböző értékűek; Bedőházi „rosszfiú Jánosától” és Szily „félőrült vadzsenijétől” Dávid Lajos „koravén csodagyerekéig”, Alexits akadémikus „délceg forradalmáráig” és Tabéry „szarvasbikájáig”. A képek és torz képek tarka kavargásából megnyugtató pasztell-színekkel emelkedik ki Németh László romantika ellen lázadó racionalista-pozitivista gondolkodója és Sarlóska Ernő elegáns, européer osztrák katonatisztje.

A Bolyai-geometria sokkal hamarább megtalálta a helyét a matematika, majd – Tóth Imre 1953-ban megjelent Bolyai-cikkével s azóta közölt kontra-euklideszi tanulmányaival – a gondolkozás történetében, mint az alkotója; Bolyai Jánosról sokféle képet rajzoltak, de Benkő Samu most megjelent monográfiája (Bolyai János vallomásai. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968) az első írás, amely a képek mögött az emberig férkőzött. S ezt igen határozottan hangsúlyozni kell, s nemcsak azért, hogy a könyv megérdemelt rangját elismerhessük. Azért is, vagy talán még inkább azért, mert Benkő Samu Bolyai Jánosában a sokféle Bolyai-kép szinte mindegyikéből (talán még a „szarvasbikából” is) megtalálható valami, de itt a részletek az egész kontextusába simulva saját szerepüket játsszák, nem a különcöt ábrázolják többé, hanem a különöst, s éppen így s csak így – sikerül, különösségében, az egyént a kor társadalmi és szellemi dinamikájába kapcsolni. Az eddigi Bolyai János-képek – még a legrangosabbak is – maszkok, a Benkő Samué szellemi portré, amely a hitelesség (szavakban aligha megfogalmazható) élményét ébreszti az olvasóban.

Az első fejezettől (ahol Benkő Samu a kéziratok sorsáról számol be röviden) az utolsóig (amely Bolyai János filozófiáját az európai gondolkozás és a lokális társadalmi helyzet között keletkező – szikrák inkább, mint villámok fényében mutatja be) ez a hitelesség-élmény kísér és kísért, és nemcsak a kitűnően választott, eddig sehol nem publikált kéziratokból származó idézetek tömege miatt, hanem elsősorban a szempont miatt, amely a (nagy fáradtság árán rendbe szedett, s gyakran bajosan kibetűzhető) kéziratokban meglátta és megláttatta a társ híján a papirossal beszélgető rendkívüli tehetség (meg) roppant gyürkőzéseit.

„Most is csak azt mondjuk – figyelmeztet Benkő az egyik idézet után – amiről már korábban is szóltunk: csak az képedjen el a sorok olvasásakor, akinek nem kellene számtalan önellentmondással szembenéznie, ha minden gondolatát leírná! Bolyai kéziratai a gondolatok tovagyűrűzését úgy őrizték meg, ahogy az összebonyolódott események tükrözésében éppen megfogalmazódtak.”

A tömör önéletrajz-töredék idézése és az önéletrajzot kísérő (inkább a hangulatot, mint a szöveget magyarázó) rövid kommentár alapján Benkő mesterien bontja ki a kéziratokból a matematika szépsége és fensége körül gyűrűző gondolatok rétegét; megmutatja a matematikai szépség kizárólagossá növekedését Bolyai lelkében, megérteti, hogyan válik a matematika az ízlést és az igényt meghatározó normán túl etikai erővé, és János három nagy halálos fájdalmát gyógyulni segítő írrá. A három nagy sebét, melyet Gauss furcsán tartózkodó elismerése, Lobacsevszkij párhuzamos felfedezése és atyjával való holtukig tartó mérkőzése ütött Bolyai János lelkén. Ez a három terület foglalkoztatja az eddigi Bolyai-irodalom nagyobb s komolyabb felét is, Benkő azonban nem az eddig szokásos „ki a hibás” vagy éppen a prioritás-kérdések felől közelít, s nem az apa-fiú vagy a szolgálati viszonyok elemzése felől, hanem belülről, az önnön vágyaival s normáival vívódó Lélek felől, s kívülről, koncentrikusan, a tudományos el- és megismerést különféle, marosvásárhelyi és európai társadalmi és akadémiai hierarchiák szerint elrendező környezet felől. S ebben az új perspektívában különös közelségbe kerül Marosvásárhely és Göttinga; a tekintélyelven alapuló tudományos feudalizmus zárja őket egy világba, s szigeteli el benne egymástól a távolságnál tökéletesebben a szereplőket. Benkő mesterien érzékelteti ennek a mindenütt jelenlevő s mindenütt uralkodó hierarchikus szemléletnek a világát s kapcsolatait; a Bolyai Farkas és Gauss között –inkább oda, mint ide – váltott levelekkel az alkalmi hírnökök szerepeltetésével, a Bolyai Farkasban élő Gauss-kép finom elemzésével, legfőképpen azonban azzal, ahogyan bemutatja, mint rombolódott le Bolyai Jánosban atyja Gauss-képe, s fejlődött ki helyébe szenvedélyes és szenvedéssel teljes gondolatok hosszú sorából az új reális Gauss-értékelés.

A nővel és a betegséggel való – Bolyai sorsában többszörösen rokon és összefonódó – vívódás rövid ábrázolása után Benkő a könyv talán legmeglepőbb részéhez érkezik: megmutatja, hogyan érthető meg Bolyai János sorsa és tragédiája a korabeli közép-kelet-európai történelemből. Helyesebben nem is ezt mutatja meg, sokkal finomabb és sokkal a témához illőbb utat választ: a kéziratok gondolat-gomolygásából bontja ki Erdély akkori történetéből azt, ami Bolyai János sorsában és gondolkozásában tükröződött. Ezekből a tükrözött részletekből értjük meg azután, hogyan lehetséges, hogy

„az erdélyi művelődési élet […] felhalmozott annyi energiát, hogy pályájára röppentsen egy rendkívüli tehetséget, Bolyai Jánost. A következőkben azonban már tehetetlennek bizonyult, mert társadalmilag és tudományosan egyaránt készületlen volt a születő művek megértésére, befogadására és megbecsülésére.”

A fatálisan félreértett és magánossá váló, de korát mindig híven tükröző gondolkozás regisztrálta a bajt, s segíteni igyekezett. A saját kínján messze túl látó lélek magához méltó kereteket keresett s talált; a világ ésszerűsítését tűzte ki célul. Íme, az Üdvtan és a Tökéletes közállomány háttere. S ezután nem lehet majd – kiragadott példák alapján – elnézően vagy sejtelmesen mosolyogva tárgyalni erről a különös kéziratcsomóról, s nem lehet sajnálkozni és megbotránkozni sem miatta. Két világraszóló alkotás, az Appendix és a Responsio érthetetlenül közönyös fogadtatásával halálra sebzett rendkívüli tehetség keresett itt kiutat a kínzó pokolból, melynek lényegét végül is a társadalom elrendezésében ismerte fel, s gyógyszerét az elnyomott parasztság s az értelmiség urak és katonák elleni békés, erőszakmentes világforradalmában találta meg.

Benkő Samu avatott vezetése nyomán meglepődve veszi észre s hiszi el az olvasó, hogy Bolyai János Rousseau tanítványa volt, a romantika első nagy mesteréé, csak a természet, amely szerint az életet berendezni óhajtotta, nem az eredeti vad, hanem egy „okos, művelt második természeti állapot” volt. Az az állapot, ahol a jelent híven tükröző, a jövőt készítő, s itt reménytelenül magára maradott elme társakra találhatott volna.

„Romantikus zaklatottság és sztoikus megnyugvás ellentétének egységéből rajzolódik ki Bolyai János szellemi arca. Magával ragadja a romantika sodrása, a korstílusé, mely a művészetben, irodalomban, tudományban, de még a közhasználati tárgyak megformálásában is a felfokozott életérzésnek, az érzelmek és a szenvedélyek lobogásának tárt utat, az alkotó tehetség szuverenitásának követelt elismerést, s elvárta, hogy a válaszút előtt álló társadalom a lángelme tanácsára hallgasson. De romantikus hevülete jéghegyekbe ütközik: az őt és művét körülfogó társadalmi közönybe. Ennek ellensúlyozására alakítja ki sztoikus életfilozófiáját, melynek előképéül nem annyira az antikvitás bölcselete, mint inkább a korábbi századok erdélyi kálvinista gondolkodása szolgált.”

„Zaklatottság és megnyugvás”. Az összefoglaló fejezet címe, a Bolyai-sors mottójaként, az olvasó emlékezetébe vésődik, felejthetetlenül. S Benkő Samu Bolyai Jánosa, Huizinga Erasmusához, Lucien Febvre Lutheréhez és Illyés Gyula Petőfijéhez hasonlóan, előbb-utóbb kilép a történelemből, s útitársunkká válik.

BENKŐ SAMU
(1928)
Kolozsváron élő művelődéstörténész

Vekerdi László: Befejezetlen jelen. Tudománytörténeti tanulmányok. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1971. 486–490. p. (Elvek és utak.)