Úgy mondják, hogy ami ijesztő ebben a címben van, az a természettudomány kétszerkettője. Anélkül nincs fizika, nincs kémia, nincs mechanika.
De azért nem kell megijedni, mert semmi szándék sincs tőlem messzebb, mint valami fizikai vagy mechanikai cikkely szerkesztése. Ezirányú tevékenységem abban merül ki, hogy mikor jókedvem van, akkor a bicskámmal akarom életre szurkálni az állandóan betegeskedő zsebórámat. Kémiai ismereteim odáig terjednek, hogy nem jó az embernek tintaplajbászt venni a szájába, míg meg nem kopaszodik, mert az illetékes kezek mindig az ember haján vesznek elégtételt a tönkretett zsebkendők miatt. A fizikából meg annyit tudok, hogy mikor a föld vonzóereje a cseléd kezéből kivonzza a poharat, akkor mindig villámlik, és ha a szervizből való pohár követi a szabadesés törvényét, akkor már csattan is.
S miután a bevezetésből körülbelül láthatja az olvasó, hogy ez az értekezés nem fog pályázni az Akadémia Wahrmann-díjára,1 most már bátor vagyok kijelenteni, hogy én nem hiszem az energia megmaradásának elvét.
Ha a szíves olvasó fizikatanár, akkor azt fogja erre mondani, hogy szamár vagyok, mert laikus vagyok. Ha ellenben most példával bizonyítom az energia megmaradását, akkor a szíves olvasó, aki nem fizikatanár, azt mondja, hogy szamár vagyok, mert tudós vagyok. S miután ily módon mindkét részről bennem találkozik a bizalom, magyarra fordítom a címbeli sarkigazságot, úgy, ahogy mindnyájan tanultuk az iskolában. Az energia megmaradása annyit jelent, hogy semmi erő a világon el nem vész, csak átváltozik.
A kezemmel az asztalra ütök: a kezem ereje átváltozik hanggá és hővé. A kezem erejével elhajítom a követ: a kezem ereje átváltozott mozgási energiává. A nap sugárzó energiája létrehozta a sigillaria-erdőt, a sigillaria-erdőből lett a kőszén. A gépházban a kőszén lappangó energiája átalakul hővé, ebből a hőből csinál a gőzgép mozgási energiát. A mozgási energia dinamókat hajtva elektromos energiává lesz, s ez megint kocsikat hajt, a kocsiban levő elektromotor mágneseinek helyzeti energiájából átalakulván a kocsi mozgási energiájává. Ez az energia pedig, mikor a kocsit megállítják, a fékezőhöz való súrlódással átalakul hővé. A sorozat a nap melegével kezdődött, és a fékezőével végződik. A fizikaprofesszorok ugyan még itt se végeznék be, de a villamos-igazgatók nem tudják tovább folytatni, és én se tudom. De nem is folytatnám, ha tudnám se, mert akkor az se olvasná tovább ezt a cikket, aki eddig olvasta. S ez esetben szeretném én látni azt a Julius Robert Mayert, aki meg tudná mondani, hová lett az az energia, amivel én ezt a cikket írom.
J. R. Mayer. Így hívták azt a heilbronni születésű hajóorvost, aki vagy nyolcvan évvel ezelőtt Batáviában2 észrevette, hogy ott az érmetszéskor elfolyó vénás vér sokkal elevenebb piros színű, mint például Heilbronnban. Ebből a megfigyelésből született meg a hő és a munka ekvivalenciájának elmélete, és ez fiadzotta az energia megmaradásának törvényét. Ezért vernek most plakettet Németországban J. R. Mayer emlékezetére, amit nekem is ajánlanak megvételre tíz arany márkáért.
Hát hiszen ez is szép dolog, a plakett, de a boldogtalan hajóorvos, aki különben elborult elmével halt meg, már régen többre vitte ennél: őmiatta csakúgy szekundát kaphat a diák, mint Hannibál, vagy a Nagy Sándor lova vagy VI. Sándor pápa miatt. Magam is bajba kerültem annak idején az energiatudós révén. A törvényt szószerint megtanultam ugyan, mert egy igét se értettem belőle, de a törvényhozó nevét nem tudtam kimondani. Akárhogy csücsörítettem a számat, csak Májerra gömbölyödött az.
– Mejer – igazított ki a professzor, és szép, deres fejét haragosan csóválván, megbizonyította a Fehér Ipoly fizikájával is, hogy csakugyan Meyer az. – No látja?
– Igenis, Májer – mondtam én, és nem is mondhattam másképp, hiszen a Májerné urát is így hívták, a gömbölyű kis trafikosnét, akinek az ablaka alatt sírtunk és náthásodtunk meg mindnyájan abban az időben.
Igen, és az osztályvizsgán is ebből feleltem, és ott is Májert mondtam – a nyitott ablakon át kiláttam Májernéra, ott állt a boltjában, jázminvirág volt a blúzában, és Makay főhadnagy úr olyan közelről szagolgatta azt, hogy egész sárga lett az orra hegye, pedig különben szép piros volt, mint az érett tajték. És rajtam veszett a név, a szégyen és kisebb deákok előtt aztán nem is volt más nevem; csak „a Májer”.
Ártatlanul szenvedtem persze, mert Julius Robertet csakugyan Mayernak hívták, és a sajtóhiba csinált belőle Meyert, de hát ebben ő is ártatlan, és én különben se vagyok haragtartó ember. A haraghoz energia kell – és hol van már a fizikaprofesszor úr, és hol van Májerné, és különösen hol van az energia! A tűz, az erő, az akarat, amely úgy bugyogott ki a pórusainkból is, mint a fiatal cseresznyefából a mézga! Mibe költözött át, hová lobogott el olyan nyomtalan a szív, az elme, a szerelem, a gyűlölet, a tudásvágy energiája? Értem, akiét megette bor, asszony, muzsika; értem, ha a nagy verekedők, a nagy szerzők, a nagy tolvajok nem kereskednek a maguké után, de hová lett a mienk, csöndes életeké, halk és szerény fűembereké, akik arra rendeltettünk, hogy békében éljünk a többivel a világ embergyepében? Mit hozott létre az én energiám és a százaké és az ezreké, ezé az egész nemzedéké, amely immár tehetetlen kóróul zörög a világ avarján? A műhelyünkben, a boltunkban, az íróasztalunknál, a katedránkon mind hittünk valamiben, mind építettünk valamit, mi lett abból, hova lett az, hol annak a foganatja, melyik csillag az, ahol a csírájukba halt álmokat garmadába rakják az angyalok a születendő világok számára?
Nem. J. R. Mayer, nem szavazom meg a tíz aranymárkát a plakettedre.
