Arisztotelész tizenhét vagy tizennyolc éves volt, amikor a makedóniai Pella királyi udvarából, ahol apja a király orvosa volt, délre utazott, hogy Platónnál folytassa tanulmányait Athén városállamában.
Platón körülbelül huszonegy évvel azelőtt alapította meg Akadémiáját. Akkor már közreadta szókratészi dialógusait, melyeket a fiatalság lázasan és csodálva olvasott. Arisztotelész többet akart tudni.
Platón már elmúlt hatvanéves, és felhagyott ezzel a próbálkozással.
Ahogy telt-múlt az idő, és saját szellemi képességei érettebbé váltak, Arisztotelész csalódottan vette észre, hogy Platón hite önkényes és képzelgő: misztikus hitet vet a számok isteni tulajdonságaiba, és elméletet dolgoz ki az emberi léttől független valóságként felfogott ideákról, amelyek szinte sehová nem vezettek azon az úton, amelyet Arisztotelész követni akart.
Egyébként sem jöttek ki egymással olyan jól, mint Arisztotelész remélte, bár Arisztotelész húsz évig, egészen Platón nyolcvanéves korában bekövetkezett haláláig az Akadémián maradt. Aztán elhagyta Athént. Az iskola igazgatói állása Platónnak egy középszerű rokonára szállt, pedig erre a pozícióra alighanem Arisztotelész is áhítozott. Húsz év múlva visszatért, és megalapította saját Lükaionát; de addigra a város már makedón uralom alá került, előbb Fülöp, majd Sándor uralkodott rajta.
Arisztotelész és Platón, akárcsak korukban és vérmérsékletükben, a filozófiában is meglehetősen különböztek. Platón a fellegekben járt, gondolatai a mennyekbe szálltak, és azt mondogatta, hogy egyedül csak azokba a dolgokba lehet beletekinteni, amelyekről már semmi továbbit nem lehet megtudni.
Arisztotelész két lábbal a földön állt, és mindenen rajta tartotta a szemét. Mindenről, amit megfigyelt, többet akart megtudni.
Platón elvetette a látszatot: tudást csak azokról a dolgokról lehet szerezni, amelyek örökkévalók, márpedig a földön semmi nem az. Nagy súlyt fektetett a geometriára. Akadémiájának bejárata fölött ez a felirat ékeskedett: „Senki ne lépjen be ide, aki nem ért a geometriához.” Arisztotelész definíciókra, magyarázatra, rendszeres vizsgálódásokra és bizonyítékokra vágyott, még a geometriában is.
Idősebb korában Platón jobb szerette ülve megtartani az előadásait.
Arisztotelész, fiatal lévén, alig tudta visszatartani magát, hogy föl ne ugorjon, és járkálni ne kezdjen, amikor egy új elképzelés izgalomba hozta. – A fészkelődésben mozgás van – bökte ki egy szép napon, miután Platón gúnyos udvariassággal felkérte, hogy legyen szíves, és próbáljon meg nyugodtan ülni. Amellett a mozgás fel is pezsdít. A járás meggyorsítja az érverést, jelentette be felfedezését, és a szív is gyorsabban dobog tőle.
Arisztotelésznek a biológia, a fizika, valamint az összes természet- és társadalomtudomány iránti érdeklődése alighanem apjának a tudományok iránti szeretetéből eredt.
– Itt van az egyik kezemben egy bogár – jelentette ki egy szép napon –, amelynek egyetlen darabból álló, ovális páncélja és nyolc ízelt lába van, és itt van a másik kezemben egy másik, világosabb színű bogár, melynek tizenkét lába van, és a páncélja hosszabb és ízekre tagolt. Meg tudod nekem magyarázni ezeket a különbségeket?
– Igen – mondta Platón. – Olyan dolog, hogy bogár, nem létezik, egyik kezedben sem. És olyan dolog sem létezik, hogy kéz. Amit te bogárnak és kéznek gondolsz, az pusztán a bogár és a kéz ideája felismerésének a visszatükröződése. Nincs más létező, csak az idea, amely már akkor létezett, mielőtt ezek a lények létrejöttek volna. Különben hogyan jöhettek volna létre? Az idea alakja pedig természetesen mindig örökkévaló és valóságos. Amit te abban tartasz, amit a kezednek gondolsz, csak árnyéka ennek az ideának. Elfelejtetted már a barlanghasonlatomat az Államomban? Olvasd el még egyszer. Hogy a te két bogarad különbözik egymástól, az világos bizonyítéka annak, hogy egyik sem valóságos. Ebből következik tehát, hogy csak a fórura vagy á forma ideája tanulmányozható, az pedig olyasmi, amiről soha nem leszünk képesek többet megtudni, mint amennyit már tudunk róla. Egyedül az ideák méltók az elmélyült elmélkedésre. Te nem vagy valóságos, ifjú és hiú Arisztotelészem, én sem vagyok valóságos. Maga Szókratész sem volt más, csak önmaga utánzata. Mindnyájan pusztán alacsonyabb rendű másolatai vagyunk annak a formának, amik vagyunk. Tudom, hogy megértesz.
Arisztotelész nem kérdezte meg, hogy vajon a bogár ideája, amelyre Platón hivatkozott, a nyolclábú vagy a tizenkét lábú bogár ideája-e, vagy hogy Szókratésznak az ideája, amelynek az a férfi csak a másolata volt, a fiatal vagy az öreg Szókratész ideája volt-e. Mert ha mind a kettőé, akkor maga előtt látta, amint az egész platóni ideaelmélet összeomlik saját önellentmondásaitól, és tüstént szét is foszlik az érthetetlenség semmijében.
Platón minden dologban mindvégig aszkéta volt – a lakomákon, Diogenész nagy bosszúságára, csak olajbogyót vagy fügét evett, és leereszkedőn viselkedett Arisztotelésszel, amiért örömét lelte a ruhákban, az ékszerekben és a nőkben.
Arisztotelész nem akart ellentmondani neki, amíg tanítója élt, és húsz évig, majd negyvenéves koráig várnia kellett, mire Platón meghalt.
De addigra már tudta, hogy a filozófuskirálynak az Államban kifejtett elgondolása ostobaság, és szégyellte, hogy Platón késő öregkoráig meg akarta valósítani a gyakorlatban azt az irreális célkitűzést, hogy nevelés révén filozófussá alakítson át egy zsarnokot. Platón háromszor is elutazott Szicíliába, efféle Don Quijote-szerű vállalkozásokra. Kétszer éppen hogy meg tudta menteni az életét.
Platón erősen túlbecsülte a nevelés átalakító erejét, és a tudásnak és az intelligenciának a közügyekben való szükségességét.
Platónnak emlékeznie kellett volna rá, gondolta száműzetésében Arisztotelész, hogy Szókratész erkölcsi tanításainak mennyire nem volt semmiféle üdvös befolyásuk Alkibiadészra vagy Kritiaszra, és az a hiedelem, miszerint ártalmas tanokat hirdetett, mennyire vált annak az ellenségességnek a forrásává, amelyet Szókratész középosztálybeli polgártársaiban ébresztett.
Arisztotelésznek nem volt jelentősebb befolyása Nagy Sándorra, és ennek filozófiai indíttatása sem lett volna. De Platón nem volt hajlandó lemondani az álmairól. Platón kétszer járt Szicíliában, mielőtt Arisztotelész megismerte. Aztán, mikor már majdnem hetvenéves lett, Arisztotelész hitetlenkedő tanújává vált annak, hogy az öregember újra elutazott Szürakuszaiba, ugyanazzal a reménytelen törekvéssel, hogy másodszor is megpróbálja királyi erényekkel fölvilágosítani II. Dionüszioszt, a kicsapongó zsarnok uralkodót.
Ott aztán érkezésének pillanatától fogva gyanakvás és alantas nevetségesség tárgya lett egy körülötte forrongó forradalmi udvari cselszövényben, amelyről egyedül neki, az athéni filozófusnak nem volt sejtelme sem.
Hónapokig házi őrizetben volt, mielőtt engedélyt kapott rá, hogy távozhasson.
A legtöbb, amit ezzel a három útjával elért, hogy rövid időre szóló hóbortot ébresztett a geometria iránt. Szürakuszai szicíliai görög lakosai eljátszadoztak a geometriával, mielőtt részegen ágyba bújtak volna szeretkezni.
Ez után az utolsó fiaskója után Platón savanyúbb és nyomottabb lett, mint valaha, Arisztotelész pedig némán megértette, hogy most egy olyan embertől részesül filozófiai oktatásban, aki elvesztette az illúzióit, és gonosszá vált, és aki végül föladta az emberiség megjavításába vetett reményeit.
Hogy Platón tényleg elment Szicíliába, azt biztosan tudjuk tizenhárom Leveléből, melyek közül ötnek, de talán mind a tizenháromnak kétes a hitelessége.
Galénosz, a görög orvos és író, aki Krisztus után a második évszázadban Rómában élt, beszámol róla, hogy az ottani könyvtárak máris magas árakat fizetnek a múlt nevezetes alakjainak kézirataiért, és ez olyan piacot teremt, amely kétes hitelű dokumentumokért dús jövedelmet hoz az ügyes hamisítóknak.
Talán annak a dokumentumnak a hitelessége is kétes, amelyben Galénosz ezt mondja.
Az emberi kapzsiság kielégíthetetlen, mondja Arisztotelész.
Szicíliában Platónt nem sok személyes kapcsolat fűzte az ottani szabad életű, gyönyörhajhász és élveteg görögökhöz, akik közé bölcsként és valamiféle megváltóként ment. Olyan emberek ezek, panaszolta később Hetedik levelében, akik naponta kétszer teljes menüt esznek végig, és éjszaka soha nem hálnak egyedül.
Athénban valahogy vicces volt a komolysága és a fontoskodása gyakori célpontja is lett a komédiaköltőknek és az olyan emberek tüskés gúnyolódásának, mint Diogenész, aki őt magát beképzeltnek találta, előadásait pedig unalmas időpocsékolásnak mondta.
Amikor Platón felolvasta a lélekről írt dialógusát, a Phaidónt, meséli Favorinus, az egész hallgatóságból egyedül Arisztotelész ülte végig, míg a többiek fölálltak és elmentek.
Platón azt mondta a lélekről, amelyről eldöntötte, hogy, halhatatlan, hogy vándorlásai révén sok testet ölt, és az alapelve numerikusa. A testnek viszont geometrikus az alapelve.
Arisztotelész nem volt biztos benne, hogy számára van-e ennek valami értelme.
A lélek, mondta Platón, az élet minden irányba szétszórt lehelete.
Arisztotelész abban sem volt biztos, hogy ennek van-e értelme.
Platón azt is mondta a lélekről, hogy önmaga mozgatja magát, és három részből áll, racionális részének székhelye a fejben van, szenvedélyes részéé a szívben, éhező része viszont a köldök és a máj tájékán helyezkedik el.
Többet mondott a lélekről, mint amit bárki más valaha mondott róla. Létezik, mielőtt még megszületünk, és túléli a testet, miután meghalunk. Idősebb minden teremtett anyagnál, idősebb, mint az univerzum.
A lélek a középponttól kifelé minden oldalról körbezárja a testet, elemekből áll, és mivel harmonikus intervallumokra oszlik, két kört alkot, amelyek kétszer érintik egymást, és a belső körrel együtt, amely hatszor van átszeldelve, összesen hét körből áll.
A lélek belső kőre a bal oldali átló mentén, a másik, a külső kör viszont oldalvást jobbra mozog. Így az egyik uralkodik, mert az egyetlen kör, a másik, belső kör fel van osztva. Az uralkodó az Azonos köre, az utóbbi pedig a Más köre, amivel azt akarja mondani Platón, hogy a lélek mozgása az univerzum mozgása a bolygók körforgásával együtt.
Amikor Platón a lélekről beszélt, Arisztotelész gondolatai gyakran az ékszerek meg a lányok felé kalandoztak.
Platón azt tartotta, hogy a két egyetemes elv, Isten és az anyag közül az anyag formátlan és határtalan, összetett szubsztanciák keletkeznek belőle, és valamikor teljes egészében rendezetlen mozgásban volt, de mivel Isten többre tartotta a rendet, a rendetlenségnél, az egészet egyetlen helyre hozta össze. Ez az anyag, mondta Platón, négy elemmé, tűzzé, vízzé, levegővé és földdé alakult át, melyből a világ és minden dolgai kialakultak.
Platón azt mondta, hogy ebből a négy elemből egyedül a föld nincs alávetve a változásnak, mégpedig kizárólag az, őt alkotó háromszögek sajátos volta miatt.
A másik hrom elemben, magyarázta, a geometriái elemek homogének, lévén az egyenlő oldalú háromszög, amelyből összeállnak, egy és ugyanolyan, a földnél viszont sajátos alakú háromszögről van szó. A tűz eleme a tetraéder, a levegőé az oktaéder, a vízé az ikozaéder, de a földé a kocka. Ezért a föld soha nem alakul át a másik három elem valamelyikévé, sem a másik három földdé.
Minden geometrikus.
Arisztotelész ettől gyakran megdermedt.
Platón vezette be a kérdés és felelet útján való érvelést, a volt az első, aki megmagyarázta a problémamegoldás analitikus módszerét, ő alkalmazta először filozófiai értekezésekben az „ellenlábasok”, az „elemek”, a „dialektika”, a „minőség”, a „téglalapszámok”, a „sík felületek”, valamint az „isteni gondviselés” fogalmát, és ő volt az első, aki a nyelvtan jelentőségét tanulmányozta.
Platónt az a hite, hogy a tiszta gondolkodás felsőbbrendű, mint az induktív okoskodás, képessé tette rá, hogy beolvassza az orfizmus ábrándjait a lételv halhatatlanságéval, valamint az ideák és a szellem soha nem változó világával kapcsolatos spekulációiba.
Az orfizmus Orpheusz meséjéből keletkezett, azoknak a kereszténység előtti feltámadás-történeteknek egyikéiről, amelyekkel a görög mitológiában Perszephoné és Adonisz meséje mellett találkozunk.
Orpheusz természetesen soha nem élt.
Az orfikusok azt tartották, hogy a lélek, melyet az istenek teremtettek, be van börtönözve a testünkbe, amely hajlamos beszennyezni, és ezért méltatlan rá.
Az életben azért kell harcolnunk, hogy megpróbáljuk ezen a világon tisztán tártani a lelket, és a másvilágon üdvösség lehessen osztályrészünk. A halál után, mondják az orfikusok, a tiszták az örök üdvösségbe kerülnek, a gyógyíthatatlanul gonoszok az örök szenvedésbe, a többiek pedig a tisztítótűz kínjait szenvedik el, tízszeresen vezekelve minden bűnükért, míg el nem jő az idő, hogy reinkarnálódjanak és újra megszülessenek.
Vegetáriánusok voltak.
Platón sokát magába szívott mindebből, és ideaelméletét, amely mintegy bevezetője a lelki életnek, és amely a lelki életnek a testi élet fölötti felsőbbségét hangoztatja, alighanem minden idők legfontosabb vallásfilozófia művének szokták tekinteni.
Amivel nem mondtunk sokat.
Megállapították Platónról, hogy idealizmusával, azzal a felismerésével, hogy az érzékek látható világa mögött láthatatlan, valódi világ rejtezik, továbbá Istenről, valamint a vallás és az erkölcs kapcsolatáról alkotott felfogásával mélységes hatást gyakorolt Ciceróra, Quintilianusra, Szent Ágostonra, Spencerre, Addisonra, Coleridge-ra, Shelleyre és Wordsworthre.
Mindezekért talán szintén meg lehet neki bocsátani.
Fiatal korában Platón szerelmes verseket írogatott fiatalemberekhez és fiatal nőkhöz, amelyek rémesek voltak.
Írt egy színdarabot, amelyet a város drámai versengésére szánt, de miután megismerkedett Szókratésszal, a lángok közé vetette. Annyira félt a muzsika gyöngéd érzelmeket ébresztő hatásaitól, hogy mindkét ideálisnak feltüntetett börtönállamban korlátozta a zeneművek előadását.
Hogy Platón értette a tréfát, az kiderül abból a sok tréfából, amelyet Szókratész szájába adott.
A Törvényekben nincs Szókratész, és nincsenek tréfák.
Platón, a tanító, kétlábú, tollatlan állatként definiálta az embert, és nem győzték magasztalni ezért a lényegre világító leírásáért.
Diogenész megkopasztott egy csirkét, és elvitte Platón következő előadására, mondván:
– Íme, Platón embere.
Platón erre hozzátette a definíciójához, „és széles körmei vannak”.
Diogenész Laertiosztól tudjuk, hogy amikor Szókratész meghallotta, amint Platón felolvasta Lüsziszét, felkiáltott:
– Héraklészre, mennyi hazugságot mesél rólam ez a fiatalember!
A kormányzati rendszerekkel kapcsolatban Platón korán rájött arra, amit mi többiek csak később tanulunk meg! Előbb vagy utóbb mindegyik fogyatékossá válik. Így aztán kitalálta a sajátját. Fabatkát sem ér.
Platón Állam című műve, amelyben természetesen mindvégig Szókratész a lángeszű főszereplő, körülbelül négyszáz oldalas, dialógus formájú irodalmi beszámoló egy olyan beszélgetésről, amelyre állítólag egyetlen este folyamán került sor, i. e. 421-ben, körülbelül ötven évvel a megírása előtt, amikor Platón még csak hétéves volt.
Ideális köztársasága kommunisztikus állam volt, amelyben „dajkák” fasiszta rohamcsapaté tartotta fenn a rendet a filozófusok kormányzó elitje számára, annak ellenére, hogy, mint ebben ő és barátai egyetértettek, az általuk ismert filozófusok mind gátlástalan csirkefogók, voltak, vagy haszontalannak tartotta őket a világ.
A vagyon és a nők a közösség birtokában voltak, és közösen osztoztak rajtuk. A gyerekeket születésükkor elválasztották szülőanyjuktól, és közösségi csoportokban nevelték fel őket. Ebben a tökéletes világban nem volt anya, aki ismerte volna a saját gyermekét, sem apa, aki biztos lehetett benne, hogy csakugyan ő az apja.
Platón többre tartottá a nőket, mint Arisztotelész, és hitt benne, hogy ugyanazokat a kötelességeket kell viselniük, és ugyanazt a nevelést kell kapniuk, mint a férfiaknak.
– Hagyjuk, hogy mezítelenül lépjenek a birkózópástra, mint a férfiak? – kérdezteti Szókratésszal. – Ez kezdetben talán képtelennek tűnik majd, különösen ha öregasszonyokat látunk öreg férfiakkal edzeni, de hozzá tudunk majd szokni.
Platón ott volt a tárgyaláson, legalábbis ezt mondatja Szókratésszal Védőbeszédében, amelyet Platón írt, és hiába hazudott volna, irodalmi vetélytársai, mint Xenophón leleplezték volna.
Lehetetlen túlbecsülni azt a vetélkedést, amely két görög filozófus, a tehetséges tanító és a tehetséges tanítvány között kialakulhatott.
Könnyű elképzelni, milyen kéjjel jegyezte meg Arisztotelész Nikomakhoszi Ethikájának az elején, hogy bár szereti Platónt, még jobban szereti az igazságot. De azt a kétségbeesést is, amely talán kínozta, amikor megtudta Platónnak nagyobb hatása lett az elkövetkező nemzedékekre, mint neki.
Arisztotelészt nevezik a logika, a pszichológia, a politikatudomány, az irodalomkritika, a fizika, a fiziológia, a biológia és más természettudományok, az esztétika, az episztemológia, a kozmológia, a metafizika és a nyelvtudomány atyjának, és több mondanivalója volt az etika témájáról, mint bárki másnak.
Ésszerű hát, hogy Platónnak lett nagyobb vonzereje.
Arisztotelész majdnem bizonyos volt benne, hogy Sándornak igazából valószínűleg nem sok köze volt apja meggyilkolásához. Az anyjáról, Olümpiaszról már nem tudott, ilyen határozott véleményt alkotni.
Kettesben aztán gondoskodtak róla, hogy Sándor királyságával szemben ne tartson sokáig az ellenállás. Sándornak anyja erős segítségével csak napokba tellett, amíg végrehajtotta a trónöröklését ellenző nemesek szükségszerű meggyilkoltatását és kivégzését, de néhány további hónapig tartott, amíg elfojtotta azoknak a görög városoknak a lázadását, amelyek eleinte nem voltak hajlandók elfogadni a makedóniai hegemónia folytatódását.
Mire huszonkét éves lett, lázadásokat vert le messzi északon, a Dunánál, lerombolta Thébai városát, és rákényszerítette a korinthoszi szövetséget, hogy nyilvánítsa egész Görögország uralkodójának. Felállított egy harminckétezer gyalogosból és ötezer lovasból álló hadsereget, melyet egy százhatvan hajóból álló flotta támogatott, és már átkelt a Hellészpontoszon Perzsiába, azokra a távoli földeken való hódításokra, amelyekkel élete hátralévő tizenegy évét töltötte.
Arisztotelész nem ment vele. Ezt a döntését egész pályafutásának legokosabb döntései közé sorolta. Maga helyett unokaöccsét, Kalliszthenészt javasolta.
Az expedícióban részt vett számos Arisztotelész körébe tartozó fiatal tudós is, akik szorgalmasan küldözgették haza történelmi beszámolóikat és útleírásaikat, rajzaikat, sőt amikor ez megoldható volt, még az állat- és növényvilág olyan példányait is, amelyek Görögországban idegenek voltak. Arisztotelész mindezeket beillesztette természetrajzi múzeumába, és fölvette saját találmányú biológiai osztályozási rendszerének a törzsekről, nemekről és fajokról felállított katalógusaiba; de más módokon is elfoglalta magát: fölállította és kibővítette Lükaionát, átdolgozta korábbi zeneelméleti alapozását, és szüntelenül továbbfejlesztette elgondolásait Fizikájához, Logikájához, Metafizikájához, Politikájához, Analütika proterájához, valamint Nikomakhoszi és Eudémoszi Ethikához; és talán (erre vonatkozólag nem áll rendelkezésünkre bizonyító erejű dokumentum) a Magna Moraliához is, mindezt olyan rövidebb lélegzetű munkái mellett, mint a Topika és a Szophisztikosz elenkhosz, amelyekhez időről időre visszatért. És persze ott volt a Poétika is.
