A Felhők
Kövendi Dénes
423-ban a nagy Dionűszia-ünnepen (március hóban) került színre, de megbukott:
csak a harmadik díjat nyerte el. A költő később változtatott rajta: ekkor
került bele a bukásra utaló parabaszisz, az Igaz és Hamis beszéd nagy agónja,
valamint a Szókratész Gondolkozdájának felgyújtását előadó végső jelenet.
A darab célja a szofisztika romboló hatását kimutatni. A szofisták szerint
sem a természeti jelenségek birodalmában, sem erkölcsi téren nincs objektív,
a dolgok természetében nyugvó, egyetemesen érvényes igazság. Minden olyan (meleg
és hideg, jó és rossz), amilyennek az érzékelő egyén előtt pillanatnyilag
éppen feltűnik. Tehát nincs igazságos és igazságtalan ügy sem: minden ügyet
lehet – ügyesen – igazságosnak feltüntetni.
Ezért folyamodik Sztrepsziadész (a „Csűrő-csavaró”), jómódú birtokos polgár,
aki előkelő felesége révén a városba került, és így a divatos szellemi
áramlatok szele megérintette – adósságoktól szorongatva – Szókratészhez, aki
Arisztophanész szemében a felvilágosodás, hitetlenség, szofisztika sűrített
képviselője. Fia: Pheidippidész lófuttató szenvedélye verte adósságba, s
most szeretné, ha Szókratész megtanítaná a hamis ügyet igaznak feltüntetni.
Vonakodó fia helyett ő maga megy a Gondolkozdába, ám nehézfejűnek találják.
Végre fia oly jó tanítványnak bizonyul, hogy apját is megveri, sőt tettének
jogos voltát is „bizonyítja”. Erre a dühödt öreg felgyújtja a Gondolkozdát,
melynek istentelensége addig nem bántotta, míg fia a hitelezőket játszotta
ki álokoskodásaival.
Az a nagy kérdés, milyen alapon tünteti fel Arisztophanész éppen Szókratészt
a szofisztika tipikus képviselőjének. Hiszen Szókratész, noha nem elégedett
meg az ösztönös, konvención alapuló erkölccsel, és minden tételt kritikai
vizsgálat alá vett, nem állott meg a kétkedésnél, az ellentétes aspektusok
felmutatásánál, hanem ezen keresztül a tárgyi igazsághoz akart eljutni, s az
erkölcs terén azt bizonyította, hogy igazságosság nélkül nincs
cselekvőképes, életképes emberi közösség.
De az a – félig komikus – beállítás, ahogyan ő költőnknél feltűnik, mégsem
lehet teljesen alaptalan, hiszen a karikatúrának csak akkor van éle, ha
némileg hasonlít a kifigurázott személyhez.
Teljesen helytállók a Szókratész ruházatának igénytelen voltára vonatkozó
tréfák (104–106. sor), nemkülönben annak emlegetése, hogy böcselőnk
gondolataiba merülve járkált vagy álldogált (354–358. sor).
De sok, Szókratész tanainak lényegébe vágó célzás is találó. Így a 139. sor,
melynek hű fordítása ez: „Előidézted egy megtalált gondolat elvetélését.”
Két sorral lejjebb Sztrepsziadész ezt kérdi: „De mondd csak, mi ez az
elvetélt dolog?” Itt világos az utalás Szókratész mély meggyőződésére, hogy
az ő művészete a bábáé: kérdéseivel másokat segít ahhoz, hogy világra hozzák
a gondolatot, amivel vajúdnak. Hiszen, miként Platón Szümposzionja kifejti,
a szerelem lényege a nemzés, szülés. Tehát nem meddő ábrándozás a híres „platóni
szerelem” – lényege éppen az, hogy a Szép által felgyújtott tüzes vágy vagy
testi értelemben hoz létre gyermeket, vagy lelkileg produkál új
gondolatokat, szellemi-művészi alkotásokat.
Szókratész mennyiségtani ismereteit is megcsipkedi. Így a híres hely (a
145–154. sorban) arról a problémáról: hány bolhalábnyit ugrik a bolha? Hogy
ez közismert tréfa volt Szókratésszel kapcsolatban, ezt hű tanítványa:
Xenophón mutatja, akinek Szümposzionjában (VI. 8.) ugyanez szerepel. Hogy
Szókratész komolyan foglalkozott mennyiségtani problémákkal, mutatja Platón
Menón című dialógusa is, ahol egy tanulatlan rabszolgát vezet rá arra, hogy
az egységnyi oldalú négyzet átlója: négyzetgyök kettő. A 176–182. sorokban
meg Thalész mellé állítja Szókratészt, hiszen az „alkalmazott mathematika”
mestereként – jó darab húst kanyarít ki körzővel az áldozatból.
Az sem alaptalan, hogy Szókratész köre mind a föld alatti, mind az égi
dolgokat kutatja. A föld alattiak kutatására tanú Platón Phaidónja (111.
sk.) Hogy Szókratész ifjúkorában a természetbölcselet – különösen
Anaxagorász tanítása – iránt érdeklődött, ezt ismét a Phaidón tanúsítja (97.
skk.) Így csak komikus túlzás, hogy bölcselőnk A Felhőkben tyúkkosárban
lebegve „nézli a Napot” (226.). S mikor ezt azzal indokolja (231.), hogy így
tisztábban gondolkodik, mert elméje „a hasonló légbe vegyül”, Anaximenészt
és az apollóniai Diogenészt követi, akik szerint a lélek légnemű, s így a
felső, tiszta légből táplálkozik.
Az „aetheri tölcsér” (375.) – tulajdonképp: aetheri örvény, forgatag –
Empedoklészre és Anaxagorászra utal vissza.
Szókratész köre valószínűleg pythagoreus-orphikus jellegű vallásos társaság
is volt, mely a lélek – vágyaktól mentes – tisztaságára törekedett, s így
egyes tagjai aszketikus külsejűek voltak: erre céloz a 493. sor. Ez az
egyoldalú befelé fordulás idegen volt Athénban. A Madarakban (1467. stb.
sor) gúnyos túlzással egyenesen szellemidézőként van emlegetve Szókratész.
Mielőtt a Felhők megjelennek, Sztrepsziadésznek szent nyugágyra kell ülnie,
koszorúzottan, mint valami misztériumba avatandónak (255–263. sor).
S erre következik, mint misztériumokban az Epiphánia: a Felhőistenek
megjelenése. Amikor végre Sztrepsziadészt beeresztik a Gondolkozdába, előbb
le kell vetnie zubbonyát, mint a beavatandóknak. De előbb mézes lepényt
kér, amivel engesztelik az alvilági szellemeket, mert úgy érzi magát,
mintha Trophóniosz barlangjába: az Alvilág bejáratába kellene belépnie
(486–497. sor).
Szókratész köre tehát az athéni lelkülettől idegen, misztikus-babonás
társaság – Arisztophanész torzító tükrében.
Ám ugyanez a Szókratész, Arisztophanész szerint materialista is: ezért
mondatja véle (419. sor), hogy csak három „isten” van: a Khaosz, a Felhők
meg a Nyelv! A Felhőkhöz szép himnuszt intéz Szókratész (270–275. sor), és
hívására költői kardallal vonulnak be a Felhők (276–288. sor). Ám jő a
kontraszt: Sztrepsziadész maga is kezd már a Felhők dörgésére – visszakorogni…
(291–293. sor). S most már Szókratész is a
szemfényvesztés, csűrés-csavarás istennőiként mutatja be őket (311–317. sor).
A légi felhők egyszerre csak forrásai mindennek, ami – légbőlkapott! A
pantheizmustól a maró gúnyig csak egy szökkenés költőnknél.
A nagy agónban ugyan nem Szókratész, hanem az Igaz és Hamis Beszéd vitáznak,
de Szókratész adta át nekik Pheidippidészt. A Hamis Beszéd dicsekszik, hogy
tud ő törvényt-jogot elcsavarni. (995.) A józan mérséklettel szemben a
természet ösztönét dicsőíti (1031.). A szofisták valóban a Természetre, az
ösztönökre hivatkoztak a Nomosszal, a társadalmi törvénnyel szemben. Ám
Szókratész a természetre abban a vonatkozásban hivatkozott, hogy a fizikai
világot is mérték, arány, harmónia tartja össze: tehát az ember életében is
mértéknek, harmóniának kell uralkodnia az ész és a vágyak között. (Platón:
Gorgiász, 508.)
Arisztophanész bizonyára csak távolról ismerte Szókratészt, hosszadalmas
okoskodásokat követni nem volt kedve: ezért tévesztette össze a szofistákkal,
és látott benne hajszálhasogató fecsegőt. (Békák 1431–1432. sor.) A régi,
naiv hiten alapuló morál megingatóját ítélte el benne, s nem vette észre,
hogy Szókratész kritikai gondolkodáson alapuló, öntudatos közösségi erkölcsi
érzést akart teremteni. A szofisták viszont megrekedtek az ellenmondásban, a
dolgok kétarcú voltának felmutatásában. Szerintük ez volt a valóság végső
lényege: így minden objektív tudományt és egyetemesen érvényes erkölcsöt
lehetetlenné tettek. – Velük szemben éppen Szókratész és tanítványai
mentették meg a tudomány és erkölcs lehetőségét, megmutatva, hogy az
igazsághoz vezető út kétellyel és ellenmondással teljes, de van igazság, s
az ember feladata, hogy ezt az objektív igazságot mind jobban megközelítse.
Az igazság szabad kutatásának szelleme, minden kultúra, emberhez méltó
közösség és igazi tudomány éltető lángja, elevenen lobogott Szókratészben.
Hogy Arisztophanész torzalakot csinált Szókratészből, nem maradt ártatlan
tévedés: Szókratész Védőbeszédének (II. és III. fejezet) tanúsága szerint
új vádlóinál is veszedelmesebbek a régi vádaskodók, közöttük éppen
Arisztophanész. A történelem tragikus iróniája, hogy a régi erkölcs harcosa
lett – akaratlanul – egyik okozója Szókratész halálának, aki épp ezt az
erkölcsöt akarta a logika fegyvereivel újra megalapozni.